dragon age: origins - awakening

Amúgy egy igen rövid folyosó és egy csigalépcső volt már csak hátra. Egy súlytalan párbeszéd és egy átütően katarzismentes hentelés a túlméretezett, de magányos szörnnyel. Ezt a bruttó negyedórát rátehettem volna két hete is, mindegy, vége, és már csak tizenötezer szó hiányzik, hogy eldönthessem, tényleg nem akarom letölteni az Inquisitiont, pedig már megérdemlem.

amúgy ők is jönnek

Kicsit előbb, még áprilisban. Ahogy itt ülök az esős, szürke, hét fok körüli nyomorúságban, és hallgatom ezt a számot, hirtelen úgy kezd visszahúzni Dublin, mintha nem csak párszor pár napot töltöttem volna ott, hanem legalább heteket, vagy inkább hónapokat.

Ó, a fenébe, olyan sok helyre vissza kéne mennem.

omg aic

valaki fáradt

Öngyilkos lett a törpe amarilliszem, természetesen az ágyamra, természetesen reggel, amikor már úgyis késésben voltam. Az egyik virág letört, a másik  megbicsaklott, egy nagyobb virágcserépnyi föld beterítette a takarómat, kicsit nyűgös vagyok, de az is lehet, hogy nagyon.

Idén még nem rajzoltam, kezd hiányozni.

Nem is fényképeztem, az is kezd hiányozni. Igaz, a rajzoláshoz kaptam témákat és volt saját is (DA2 portrék, csak hogy ne legyek annyira borzalmasan unalmas), a fényképezéshez pedig halvány és kósza ötletem sincs, de azért hiányzik, álmomban egyfolytában fényképezek. Márpedig álmomban nagyon frusztráló fényképezni, mert sosem készül el a kép, hiába nyomogatom azt a nyamvadt gombot - biztos tudom, hogy ez csak egy álom, és nem készülhet el a kép, de azért sokkal megnyugtatóbb lenne, ha legalább arra a pár másodpercre elégedett lehetnék a csodálatosabbnál csodálatosabb kis kompozícióimmal.

Kicsit túlszocializáltam magam mostanában, de kedden még elkúsztam valami intézményesített vicceskedésre az expatokkal, ha már december közepe óta nem láttam őket. Biztos az ember-túladagolás jele, hogy most megint nem találom a helyem sehol, vagy esetleg az a gond, hogy a nagyobb társaságokban azért mindig van egy-két ember, aki érezhetően nem kedvel, és ez mindenben elbizonytalanít. Ha nem látnám közben, hogy a többiek őszintén és tényleg örülnek, ha látnak, ha beszélgetünk, akkor egész komolyan megzuhannék. Így csak olyan érzés, mintha néha orrba vágnának: nem megsemmisítő, de fáj. Aránytalanul és nyomorultul fáj.

Ma még írunk, holnap korcsolyázunk, bár ha ilyen szédelgősen leszek, lehet, hogy az kimarad. Az se baj: legfeljebb alszom majd helyette.

valaki elfoglalt

A múlt hét nem a pihenésről szólt. Hétfőn korcsolyáztunk: szinte mindenki lemondta, és a végére pont hárman maradtunk, ez az a létszám, hogy már senki sem akar kiszúrni a többiekkel, hogy akkor ő is inkább hazamenne aludni. Amúgy jó volt, pihenés és nevetgélés és forralt borozás nélkül végigkorcsolyáztunk másfél órát, szinte már testedzés jelleggel az eddigi vidám linkelés helyett. Kedden megérkezett a projektről a svájci főnöklány, este ennek örömére projektvacsora volt a program, rengeteg sörrel. Szerdán a wrimókkal teázgattunk, a terv az volt, hogy írunk is, de ehelyett csak idétlenül vihogtunk és Harry Potterről beszélgettünk. Csütörtökön negyedéves céges beszámoló, kötelező borozgatással és utókocsmával. Péntekre én olyan fáradt voltam, hogy azt sem tudtam, hol vagyok: ennek örömére este Nimandival, Sulemiával, Hannával és Fleóval találkoztam, és elmentünk az újranyitott Krimóba. A helyszín erősen megtolta a nosztalgiafaktort, egyáltalán nem érzem ám magam öregnek, nem, szó sincs róla, a legkevésbé sem. Másnap délig aludtam. Ennek ellenére baromi nehezemre esett elindulni az esti programra: szerintem kb. négykézláb vergődtem le a villamosig, és irtó nyűgös is voltam az első félórában, amíg hozzá nem szoktam, hogy most igazából ilyen úgy nevezett emberi interakció van. Pedig amúgy nagyon örültem ám, mert az interakció másik főszereplőjét nagyon rég nem láttam, csak a tetves fáradtság. Az nem segített. Ahogy aztán nem segített a másnapi vendégeskedésben sem, ahol elsőre szintén a vinnyogós hisztiig jutottam. Aztán úgy tíz perc után beindult, hogy itt most közösségben létezem, és onnantől minden jó volt, csak addig. Addig sanszosan elviselhetetlen voltam. Sokkal többet kéne aludnom, mert ez így nem megy - csak kicsit nehéz megbeszélni az egymással semmiféle kapcsolatban nem álló emberekkel, hogy ne időzítsék egyszerre a céges vacsorákat, a születésnapokat és az évi három hazalátogatás egyikét.

a motivációmat, azt épp nem találom

Csütörtök délután eltört bennem valami, és onnantól kezdve a munkán kívül csak aludni és Dragon Age: Awakening-et játszani voltam hajlandó. Ennyi alvás nem tesz jót a nyakamnak, még gyógypárnával sem (azt is tudom ám hülyén becsavarni magam alá), a játék pedig biztos még jobb lenne, ha 1) Anderst tudnám függetleníteni attól, milyen nyomorult kis rohadék lett a DA2-re 2) hajlandó lennék még akárcsak egy fél pályát végiggyilkolni azért, hogy lejussak a Motherhez. Egyszerűen untat ez az ipari hentelés. Mérhetetlenül. Elmondhatatlanul.

De mivel minden máshoz még ennyi kedvem sem volt (felöltözni, kimenni az utcára, gondolkozni, bármit), ezért valahogy csak letoltam a játék nagyját - mármint őszintén remélem, hogy nincs sok hátra belőle (bár őszintén szólva, semmi sem motivál, hogy akkor most tényleg végigtakarítsam a nyomorult utolsó pályákat: még a sztori sem, hiába van azért eléggé okosan összerakva) (mondjuk az kicsit zavar, hogy mi van itt a törpékkel, hát tudjuk, hogy hat hónappal vagyunk azután a pont után, amikor Oghren még csak mondogatta, hogy elmegy és megkeresi a csaját, hátha ezúttal majd működik a dolog (első rész vége), most pedig már kisbabájuk van, mik ezek, tengerimalacok?). Kicsit megingott a lelkesedésem az Inquisition iránt is, ami akárhogy is nézzük, 80-200 órányi kaszabolásnak ígérkezik, max. egy órányi könnyfakasztó drámával. Szükségem van nekem erre? Vagy máshogy fogalmazva... igényem? Egyre inkább úgy nézem, hogy nincs. Nem bosszantott ez a hétvége, nincs miatta lelkiismeret-furdalásom, de az biztos, hogy végtelenül fölösleges volt és többnyire haszontalan (persze nézzük a jó oldalát: legalább nem költöttem sok pénzt kávéra, utazásra, belépőre, ahogy akkor tettem volna, ha eredeti terveimnek megfelelően kirándulni megyek).

Keith Donohue: The boy who drew monsters

Keith Donohue-tól 2006-ban olvastam a The Stolen Child-ot, ami rettenetesen érdekes, kicsit komor, kicsit szomorkás, legkevésbé sem szentimentális és igen ügyes könyv volt váltott gyerekekről az ötvenes-hatvanas évek amerikai kisvárosában. Mélységesen fantasztikus, és mégis hétköznapi élettörténet a két Henry Dayről – arról, akit ellopnak, és arról, aki a helyére lopja magát. Nagyon szerettem, és amikor úgy tíz évvel később újra eszembe jutott a szerző neve, a 2014-es The boy who drew monsters-t sikerült következőnek megszereznem.
Cikk az SFmag.hu-n.

valahogy így

Nem biztos, hogy teljesen látszik, hogy előre-hátra, jobbra-balra, sőt, akár fejjel lefelé is egymáshoz illeszthetőek ezek a szép kis körcikkek, pedig igen. Sőt, mindegyik felezhető és visszatükrözhető is, és a többségük úgy is jól néz ki, bár nyilvánvalóan nem teljesen szemből vannak a képek, mert miért is lennének teljesen szemből képek bármiről is a világon, illetve miért is lenne épp olyan gépemen épp olyan változat, amiből tudok képet menteni (őszintén? ...nincs egy hetem kedvem nulláról újrajátszani addig, amíg a teljes csapat összeáll), illetve miért mutatnának szemből bárkit is kellő felbontásban egy játékban.



Ó, és tudom, Oghrennek a másik irányba trapéz alakú a feje, az állkapcsa széles és a homloka lapos, Wynne ennyire talán nem öreg, és a motívum-sűrűség a legkevésbé sem következetes... de igazáből nincs sok indíttatásom bármit is átrajzolni, szóval marad így minden.

boldog új évet

A legbüszkébb nagyjából arra vagyok, hogy 31.-én délután fél háromkor elengedtem azt az elképzelést, hogy én igenis befejezek még egy rajzot, mielőtt elmegyek szilveszterezni, ha törik, ha szakad, mert hogy a magamtól kapott határidő az volt, hogy 2017: 12 portré. És oké, hogy az utolsó hét eleve az utolsó öt napra maradt, mert hol a koncepció hiányzott, hol a referencia, de ha már kimondok leírok valamit, akkor annak úgy kell lennie!!! Vagy mégsem? Szóval végül megbeszéltem magammal, hogy január 1. cipőskanállal még épp belefér az évi 12 portré fogalmába, elvégre tavaly egészen biztosan nem rajzoltam egy vonalat sem január elsején (ellenben zúzmara volt és köd, szóval fotóztam). Eléggé büszke vagyok most erre a sorozatra, ha sikerült kijavítanom azt a pár hibát, amin mostanra már azt is látom, mi a fene, nem csak azt, hogy béna, akkor majd fel is teszem.

Az elmúlt napokban a legjobb nyilván a kollegiális korcsolyázás volt, soha többé nem fogom tudni úgy érezni magam a munkahelyemen, mintha nem valami vicces középiskola ráadás évfolyama lenne. Sörözni járunk, a téli szünetben délelőtt korcsolyázunk a műjégen, imádom ezeket az embereket, tényleg. Csak az istenverte retkes káoszt a projekten, azt bírom egyre kevésbé. Meg felhős időben a nyolc óra villódzó neont.

De most megyek, és beletolom még azt a két és fél óra munkát az utolsó rajzba, ami számításaim szerint kell hozzá; utána írok másfél oldalt; utána alszom.

És holnap munka. Az előrejelzések alapján nyolc óra villódzó neon.