napéj, egyenlőség

Előbetegnek érzem magam, bár a tünetek alapján inkább a derekán járok egy közepesen ronda náthának. Kába vagyok, ülök, nem gondolok semmi másra, csak hogy hamarabb tavaszodik, mint tavaly, látom a rügyeken, egy éve még nem tartottunk itt. Minden más, amire gondolhatnék, a cipők, a ruhák, az új szemceruza, csak újabb réteg egy parányi üvegszilánkon. Nem születik belőle igazgyöngy, bár veszettül védem azt a kis puhányságot odabenn; nem születik belőle más, csak változás, és még az sem biztos, hogy a jó irányba. Ha az ember nem tudja, hová megy, nincsenek jó irányok. Persze rosszak sem.

Egyébként nem zavar, hogy nem tudom, hová megyek, eddig ahányszor tudni véltem, mindig borzalmasan rossz helyeken kötöttem ki, miért írok minden mondatba ilyen kibaszottul sok vesszőt? Rémes.

Nem meséltem még, de csütörtökön szembesültem vele, hogy gyermekkorunk egyik kedvenc kocsmájáról, a Fehér Gyűrűről lekopott a jelzője, és most már csak Gyűrű. Zsíroskenyér azért még van, mielőtt bárki megijedne. Pénteken pedig voltam igazi hazai klubkoncerten, rá kellett jönnöm, hogy 1) nagyon rég nem voltam ilyesmin 2) az arcok felét még mindig felismerem. Jó volt, kifejezetten jó volt, bár ha az arcok felét nem csak felismertem volna, de netán tényleg ismerném is, biztos kevesebbet szorongok a falnak dőlve (aztán előkerültek emberek, akiket tényleg ismerek, és elkezdődtek a koncertek is, és mindkettő sokat segített a helyzeten).

munka és művészet

Szóba került most, hogy biztos nem érzem azt a művészi kielégülést a társadalmilag betagozódott irodai munka közben, mint annak idején műfordítóként. Máskor és mással pedig szóba került, hogy biztosan rettenetesen unalmas a munkánk, és azt hiszem, mindkét esetben sikerült megállnom, hogy rettenetesen értetlenül nézzek vissza a kérdezőre, netán arcon röhögjem. Mert hát nem. A tesztelés semmivel sem kevésbé kielégítő szellemi tevékenység, mint a fordítás volt, és ráadásul a legkevésbé sem unalmas – édes Istenem, néha kifejezetten örülnék, ha kicsit unalmasabb lenne.

Az alábbiak mind az én személyes élményeimre alapulnak, arra, hogy én hogyan éltem meg a fordítást és hogyan élem meg a tesztelést. Egyáltalán nincs teljes (vagy akár jelentős) átfedésben más fordítók és tesztelők világlátásával és munkatapasztalataival. Könnyen lehet, hogy egyes fordítók a legmagasabb szintű művészetként élik meg a fordítást, vagy hogy más tesztelők halálosan unnák az én munkámat – és ez így van rendben.

Nem volt nekem a fordítással, mint munkával semmi bajom. Néha élveztem is, voltak könyvek, amiket rettenetesen szerettem, és voltak olyanok, amiket valóban nagy kihívás volt fordítani (Robert Low mondatszerkesztése például annyira nem adta magát magyarul, hogy öt egész könyvön át szinte minden egyes mondattal meg kellett birkóznom, de a mai napig elégedett vagyok az eredménnyel), vagy ahol rendesen be kellett izzítani a találékonyságot (Lauren Beukes káromkodásai vagy Patricia McKillipp beszélő nevei nem kevés fejtörést okoztak), de azért összességében a fordítás maga nem egy izgalmas szellemi munka. Megerőltető, persze, istentelenül megerőltető, de a legtöbb könyvnek viszonylag hamar el lehet kapni valami stílusféleségét, és onnantól kezdve csak azt a végtelenül sok mondatot kell lefordítani egymás után, amiből egy 500-1200 oldalas könyv felépül. Ezek a mondatok egy másik nyelven már léteznek, nem nekem kell kitalálnom őket, és különösebben sok jogom sincs átírni, ha nem tetszik (tudom, ezzel nem minden fordító ért egyet, de szerintem az a szöveg alapvetően a szerzőé és nem az enyém, és a kelleténél mélyebben nem tapicskolnék bele), a fordításnak ez a része nem feltétlenül igényel nagy oktánszámú kreativitást. Egy regénynél, ahol a szöveg többnyire minden lényegi információt meg is jelenít, maga a fordítás inkább munka, mint művészet. Egy versnél persze más, sokkal tömörebb, sokkal többet számít, amit kihagy, és hogy ebből mi fordul magától egy az egyben, és mihez kell felépíteni a kulturális hátteret – és persze ha kötött, akkor ott a forma, a fránya forma is – de a versfordítás az elmúlt években inkább csak évi két korsó sört eredményező mellékes volt a számomra, szóval ne számoljuk a munkához.

Egy szó mint száz, a műfordítói lét fordítás része* nekem legfeljebb szellemi kielégülést okozott olykor-olykor, de a magam feladatát nagyon ritkán éreztem művészinek benne. Az egyéb kreatív kedvteléseimhez képest sosem találtam művészileg kielégítőnek.

A tesztelés viszont egészen más. Egyrészt senki sem faggat arról, hogy kellő mértékben művészinek érzem-e a regisztrációs folyamat újratesztelését (és ez már önmagában nagy előnye ennek a munkának), másrészt sokkal változatosabb, mint a fordítás. Kezdjük ott, hogy mi úgynevezett manuális tesztelők vagyunk, tehát úgy esünk neki az adott feladatnak, mintha felhasználók lennénk: kattintgatunk és görgetünk, begépeljük az adatokat és tépjük a hajunkat. Nem írunk kódot, nem automatizálunk, hanem két kézzel megyünk neki a dolognak, mint az állatok.

Ha csak a munka tesztelés részét nézzük, nekem kb. napi szinten kell csinálnom egy általános, felületes, gyors tesztet, hogy a fő funkciók rendben működnek-e; kell haladnom az egyes funkciókat mélységeiben ellenőrző, részletesebb és aprólékosabb tesztekkel; és ha akarom, közben megnézhetek dolgokat csak úgy véletlenszerűen is, ahogy a hülye felhasználók szokták. Ez három eltérő mentalitású feladat, és akkor még csak teszteltem. Aztán az észlelt hibákat nem árt jelenteni, majd a jelentett hibákat figyelemmel kísérni, végül, ha valaki megjavította őket, újra megnézni, és az eredménynek megfelelően lezárni vagy újranyitni. Mindemellett teszteseteket is írunk (pontosan mit is kell végignézni, és ha már végignézzük, mit kell ott látni – ehhez nem árt, ha az egész rendszert átlátjuk, és elengedhetetlen, hogy az adott részleteket alaposan átolvassuk, kikutassuk, minden kérdést feltegyünk), átnézzük mások teszteseteit, és próbálunk lépést tartani a folyamatos változgatásokkal. Ha ez nem lenne elég, ezzel párhuzamosan legalább négy chatszobát figyelemmel kell kísérnünk, és általában egyszerre még három ember nyaggat minket a maga halaszthatatlan kérdéseivel – oda tudod adni ezt a telefont?, meg tudnád nézni ezt a felhasználót?, hogyan regisztrálok kereskedőt?, mikor megyünk már kávézni?, pontosan mikor dobott ki a program?, mi volt a hibaüzenet?, mit rendeljünk ebédre? – és akkor a különféle eszközök ilyen-olyan-amolyan logisztikájáról és összelegózásáról még nem is volt szó.

Szóval unalmasnak semmiképp sem mondanám a tesztelést, és szellemi kihívás is van benne dögivel. Néha már az is megerőltető, hogy ne keverjem össze, épp kinek írok és miről. És ha sikerül valamit összerakni, megoldani, a helyére kattintani, az van olyan jó érzés, mint egy frappáns ragadványnév, vagy egy olyan káromkodás, ami nem lóg ki minden irányban a szöveg stílusából – a flow, amit ilyenkor érzek, ugyanaz.

És elmondhatatlan jó érzés, hogy közben senki sem feltételezi rólam, hogy ez művészet és átszellemít.
*a fordításnak volt egy olyan része is, amit néha nagyon élveztem, a határidőkhöz közelítve pedig nagyon utáltam, mégpedig az, hogy rengeteg mindennek utána kellett néznem. A fordítás ilyen szempontból nagyon szépen tágította az érdeklődésemet és az általános műveltségemet, mert a legváratlanabb kifejezéseknek kellett utánaolvasnom: rengeteg fölösleges apróságot tudok egyes kaliforniai halfajokról, fűszeres karibi panírokról, helikopterhordozókról, a török-görög lakosságcseréről, a gyémántlelőhelyek fő fajtáiról, vagy a feketehimlőről. Azért ehhez persze az is hozzátartozik, hogy az ilyesmi amúgy is érdekel: mióta nem fordítok, azóta is rengeteg fölösleges érdekességet olvastam, például a feketehimlőről egészen biztosan (valamint a mixotróf planktonokról, az Enceladus helyenként alig két kilométer vastag jégpáncéljáról, az ámbráscetek kultúráiról, a beton történetéről – már a rómaiak is! – Artemisia Gentileschiről, vagy arról, hogy Amerikában más siketnéma jelbeszédet használnak a feketék és a fehérek).

most akkor hova miért megyek

Háromnegyed háromkor leszálltam az éjszakai buszról, a madarak már nagyon kiabáltak, én pedig előszedtem a céges belépőkártyámat. Semmi gond, csütörtök reggel a lakáskulcsomat kaptam elő az irodaházban a liftre várva.

vallomás

Irreálisan szeretem a magassarkú csizmámat.

Ha az első fél kilométer után nem kezdene fájni benne a talpam, még jobban szeretném, mert lassan gyalogolós jó idő lesz, és arra azért nem jó.

hétfő

Az ebéd előkészítése végül kimerült annyiban, hogy egy tálba bedobáltam két szívecske spenótot (hát ez van, a mirelit spenót vagy bonthatatlan, félkilós táblában, vagy szívecskékben kapható, és néha van, hogy fél kilónál kevesebb spenótra volna igényem) és három marék brokkolit. Reggelre aztán kiolvadtak, és a brokkolit fel lehetett vágni, a spenótot meg hozzákeverni, szórtam még mellé borsót is, tiszta zöld volt az egész. Nagyon komoly szakácsnő vagyok, kérem.

Időközben elhervadtak a sárga tulipánok is, nem vagyok benne biztos, hogy veszek egy harmadik kört, különösen, mert nem nagyon tudom, honnan lenne érdemes. A három fehér jácint még bírja, viszont olyan erős az illatuk, hogy azt én nem bírom. A kis világoskék gyöngyikék váltak be a legjobban, bár kell melléjük a tulipán, hogy igazán jól mutassanak. Azt hiszem, ez az a pont, ahol kezdek ráunni a dologra - nem is annyira a virágokra, mint a logisztikájukra.

Most már kezd komolyan zavarni, hogy sem időm, sem erőm nincs semmire, hetek óta sajnálok arra három órát, hogy elmenjek moziba, pedig volna pár film, amit meg szeretnék nézni. Arról, hogy írjak vagy rajzoljak, már szinte nem is álmodozom. Ezt a hetet még négykézláb is kibírom, ha kell, de kezdem eléggé a végét járni, és jó lenne, ha a teljes összeomlás helyett egy kis lazulás jönne.

fáááááááááradt

A hét valóban kimerítő volt, és foltokban irreálisan intenzív (kedves péntek este, számítottam egy adag aztakurvaéletre, de a végén nem kellett volna még megpakolni a Temple of Love-val is, az kicsit már túlzás volt), a szombati koncert után olyan mozgáskoordinációval vonszoltam magam haza, hogy szerintem mindenki azt hitte, mocsok részeg vagyok, pedig csak járni sem tudtam már a fáradtságtól. Nagyon hamar el fognak múlni ezek a képek és érzések és gondolatok, és ez részint jó, részint teljesen összetöri a szívem. Pedig már így sincs szegény túl jó állapotban.

Az mondjuk vicces volt, hogy kiderült, Mick Moss azt hitte rólam, osztrák vagyok, és várta is, hogy ott leszek majd péntek este az Escape-ben, mert hát mindig az ottani koncertjükre szoktam átvonatozni.. Bevallom, idén is gondolkoztam rajta, amíg a dátumokból össze nem állt, hogy de akkor épp New Model Army koncerten leszek. Ó, és játszották az összes kedvencemet az első lemezről, Over your shoulder, Flowers, Last laugh, mindjárt sormintát rakok kis szívecskékből (csak a blog törött tagnek nézné őket). (Jó, a New Model Army pedig játszotta a Higher Wall-t. A Higher Wall-t! Még jó, hogy a Lovesongs kimaradt, mert akkor el is sírtam volna magam.)

A szombati munkát túléltem, a hétfőit még nem tudom, hogy bírom majd, hogy a kedd-szerda*-csütörtök-péntekről ne is beszéljek. Szerencsére egy keddi filmezést leszámítva erre a hétre nincs sok program – na jó, pénteken valami koncert, de utána szombaton lehet végre aludni. Most is azt kéne mindjárt, illetve előtte elő kéne készítenem a holnapi ebédemet, bár ez pillanatnyilag elképzelhetetlen erőfeszítésnek tűnik.
*hát igen. Ünnep ide, ünnep oda, erősen meg kell most tolnunk, de később lecsúsztathatjuk ezeket a napokat.

nem tanulok semmiből

Bevittem fél üveg jalapenót az irodába.

tudat alatt

Az álmaim alapján 1) nem tudom megkülönböztetni a nárciszt a hullámos papagájtól, és tulajdonképp meg tudom magyarázni a dolgot* 2) ha séta közben tirannoszauruszok támadnak rám, csordában teszik, nem egyesével, de utána miért akarnék épp ebben az erdőben kempingezni? 3) szent meggyőződésem, hogy a Margitszigeten igenis van a) vidámpark b) homokos tengerpart c) csónakkal bejárható csatornarendszer. Tulajdonképp állatkert például van, szóval ha ezt vesszük kiindulási pontnak, miért ne férne oda egy vidámpark is? Azt leszámítva, hogy álmaimban a vidámpark mindig a pokol legsötétebb bugyrainak egyike, az a fajta, ahol a napfény máza alatt a legocsmányabb rothadás feketéllik, ellenben például a Normafával vagy a Gugger-heggyel, amik szintúgy egyértelműen a túlvilághoz tartoznak, de ahhoz a fajtához, ami csak félelmetes, de nem undorító. Ami csak halálos, de nem gonosz. És ezt még értem is, de hogy a vidámparkkal mi a bajom, az nem egészen tiszta; ráadásul az egész jóval korábbi jelenség, mint hogy egyszer este látogattunk volna el a Praterbe, ami valóban olyan volt, mintha egy King regény és a Trainspotting valami különös hibridjébe estünk volna át, de szerencsére egy vonaljeggyel ki lehetett belőle keveredni.

Igazából álmomban annyival érdekesebb és szebb Budapest (de amúgy Pécs is, és Szentendre és Udvari is és Bécs is) (érdekes mód Párizs nem, Párizs szűkösebb és ijesztőbb, bár van az a két-három viszonylatnyi, visszatérő-mégsem-létező nevezetesség, aminél mindig megilletődöm, hogy ezt a szépséget az én agyam állította össze), hogy néha a legszívesebben átköltöznék oda. Jó, hát rengeteget kéne hajnali buszokkal járnom, és olykor tényleg átesnék a túlvilági területekre, de többnyire az is jó, csak tudom közben, hogy nem kéne túl sokáig maradnom. És néha éjfélkor betévednék titkos kertekbe, ahol a vörösbortól és a virágillattól megrészegült emberek verseket szavalnának, és málnával kínálnának, vagy néha haza tudnék menni oda, ahol a szívem lakik.
*mind a kettő sárga és mind a kettőt nekem kell locsolnom.

elvirágzott

A hét legizgalmasabb pillanata alighanem az volt, amikor próbáltam eldönteni, hogy tetszik-e nekem az Under the Skin, vagy ehhez én már túlságosan is kispolgár vagyok, kérem. De igazából tetszett, vagy jobban mondva tetszett az a történet, amit én láttam bele, azóta elolvastam, hogy a könyveredeti miről szólt, és annál lényegesen jobban tetszik a saját változatom. Mert amúgy feszélyez, ahogy a nőszerű lényt kezelték a filmben, és amik történtek körülötte és vele - lehet, hogy csak számomra, de volt azért egy olyan olvasata is a dolognak, hogy a nő, mint olyan, borzalmas idegen szörnyeteg, és abban rejlik a hatalma, hogy nem tudja, hogy ember. Nyilván nem ez volt a legerősebb vonulata az egésznek, de többször eszembe jutott, és az már épp elég rossz (fene a gendertudatos femináci érzületeimbe, tudom).

Ezen kívül sokat dolgoztunk, és még többet próbáltunk dolgozni, bár péntek délután valakinek sikerült úgy elrontania valamit, hogy fél háromtól csak a csodára várva bökdöstünk dolgokat. Nyilván hiába. Csak az a baj, hogy azokat a kiesett órákat is be kell pótolni valamikor, és én már így is előre rettegek, mennyire fárasztó lesz az elkövetkezendő pár hét. Csütörtökön például már el sem indultam az esti programomra, olyan fáradt voltam, és mi lesz még itt jövő héten?

Vettem új virágokat az irodába, és hazahoztam azokat, amik elhervadtak. Kíváncsi vagyok, mikor fogok ráunni erre az egészre, azt hiszem, legkésőbb akkor, amikor lecseng a cserepes tavaszi virágok idénye, és nem lehet mindenhol törpe nárciszt, jácintot, törpe nőszirmot, tulipánt, krókuszt és gyöngyikét kapni. Márpedig lassan lefutnak ezek a növények, ahhoz pedig lusta vagyok, hogy otthon nevelgessem a következő nemzedéket.