nagyon péntek

Reggel a villamosmegállótól az irodáig először csak szemerkélni, aztán rendesen esni kezd az eső. A kedvem is ilyen ütemben romlik, és a szellemi képességeim sem javulnak, legalábbis kávézás közben már a tagolt beszéddel is gondjaim vannak (ehhez persze hozzájárul az is, hogy a mondat közepén emberek csörtetnek át a konyhán, és hirtelen több felé kell figyelnem; bár tudnám, miért kell*). Később ugyan jól tudok valamit, de ez még nem elég ahhoz, hogy méltósággal viseljem a nap hihetetlen nyűgjét: semmivel sem haladok, a neontól szédülök, annyi mindent kéne csinálnom, ha működne az agyam.

Laptop tokokat nézek, nem találok, miért csak táskákat gyártanak? Nem tudom értelmezni a házhoz szállítási feltételeket. Így ne is szállítsanak nekem sehova. Katalónia kikiáltja a függetlenségét, az amerikaiak tanulgatják a kleptokrácia szépségeit, fajok halnak ki, és Madagaszkárban dúl a pestis. Már négy nap lemaradást gyűjtöttem inktoberből így a hónap végére, de ennyi neonfény után nem látok rendesen, és aludnom is kéne.

Igazából már a jövő hétvégét várom, mert ez a mostani nem lesz elég semmire.
* A legutóbbi nagy céges bulin volt egy pont, amikor körülbelül tízen-tizenöten X szórakozóhelyről átvonultunk Y szórakozóhelyre: a rövid gyalogutat én nagyjából azzal töltöttem, hogy a legelöl sietők és a leghátul andalgók között rohangáltam, hogy "várjuk meg a többieket a piros lámpánál, nem, nem, vannak még hárman, akik lemaradtak", majd vissza a leghátsókhoz, hogy tudják-e még, merre vagyunk. A történet egyetlen pontján sem értettem, miért kell ezt csinálnom, hát mindenki felnőtt ember és elboldogul magában, de egyszerűen. muszáj. volt. Előző életemben szerintem border collie voltam, más magyarázatot nem találok.