Majd írok arról is, hogy honnan jöttem haza úgy két és fél hete, de először a múlt hétvégéről, mert az rövidebb volt sokkal. A hétvégék eleve mindig rövidek, túl rövidek, akkor is, ha kellően ingerdúsak ahhoz, hogy egy hosszabb munkahéttel is felérjenek.
A dolog még júliusban kezdődött, amikor a távolról indítás (még azzal a beszámolóval is adós vagyok) végén lenn maradtam Tihanyban, és erősen gondolkoztam rajta, hogy strandolni kéne, és fürdőruha is volt nálam, de annyira a csomag mélyén, és annyira nem tudtam, hová tehetném addig az összes holmimat, hogy végül is csak a mólón rajzolgattam és a therving gótokról okultam... valamint arra jutottam, hogy hát évtizedek óta nem fürödtem a Balatonban, most már lassan ideje lenne, lehetőleg még idén. És azt is kiszámoltam, hogy nagyjából egyetlen egy hétvége jöhet számításba, amikor rá is érek, és esetleg még strandidő lesz: szeptember első hétvégéje.
Hétfőn még hőséggel kecsegtetett az előrejelzés, a hidegfrontot is csak vasárnap estére, hétfő reggelre jósolta, gondoltam, az még jó is, legalább nem kozmálok oda a vonaton. Lefoglaltam a szállást, megkerestem a papucsomat (idén eddig két pár papucsot sikerült örökre eltennem), és elégedetten hátradőltem.
Aztán péntek este megérkezett a hideg.
Ezen a ponton úgy voltam vele, hogy a szállást már nem mondhatom le, mindenképp ki kéne fizetnem, a különbség az, hogy a helyszínen játékpénzzel is fizethetek (SZÉP kártya), amúgy meg igazi pénzt kéne utalnom. Szóval racionalizáljuk úgy az utat, hogy ha vonatjegyestül-mindenestül benne van a szállás árában, vagy nem lépi túl látványosan, akkor nem bukom többet azzal, ha lemegyek, mintha maradok. Elvégre a SZÉP kártyáról ezt az összeget úgyis csak szállásra költhetem, és annyit azért nem nyaralok belföldön, hogy lemeríteném a keretem. Különben is, mit nekem rossz idő, hát viharos tengerek viharos partvidékén voltam, húsz fok és pár felhő nem tántoríthat el! Legfeljebb strandolás helyett kirándulok. Különben is, szombat délre Budapesten már verőfényes napsütés volt.
Balatonfüreden nem.
Az eső udvariasan megvárta, hogy leballagjak a szállásra, de amint elindultam sétálni egyet, szakadni kezdett. Sebaj, gondoltam, van nálam esernyő, kendő, kardigán, és nagyjából ebben a sorrendben elő is szedtem mindet. Találtam egy pizzériát, ahol végre ebédelhettem, sőt, egyúttal megoldottam a vacsora kérdését is - igaz, onnantól kezdve még egy pizzásdobozt is hurcolhattam. Elsétáltam a borfesztivál mellett, fontolgattam egy megfázás elleni pálinkát, de végül inkább fagyiztam. Az eső kitartóan esett. Megnéztem a nagy kikötőt, a szomszédos marinát, a csendesen ázó hipszter-etetőket, szomorúan konstatáltam, hogy nem kívánom a kávét, és visszamentem a szobámba, hogy legalább a pizzásdobozt letegyem. Négy órával később anyám telefonja ébresztett. Hallgattam egy ideig az eső kopogását, fontolgattam, hogy még lenézhetnék a szomszédos kocsmafélébe, ahová jazz-blues koncertet ígért aznapra az ajtó mellé támasztott tábla, aztán inkább csak aludtam tovább.
Vasárnap reggel már nem esett, ellenben irtózatos szél volt. És rohadt hideg. Tisztára, mint a viharos tengerek viharos partvidékén, csak itt nem ordítottak folyamatosan a sirályok, és a világítótornyok is sokkal kevésbé voltak festőiek. Kiballagtam a mólóra, hátha hajózni támad kedvem, és hosszan elmerengtem azon, van-e bármi Siófokon, amit netán meg akarnék nézni, mert a következő hajók mind odamentek. Néztem, ahogy gyerekek borulnak a vízbe a vitorlásukkal, fontolóra vettem, hogy inkább felbuszozom Veszprémbe, de végül szokás szerint Tihanyba mentem át. Leginkább, mert hét percen belül jött a busz, és mert ott legalább gondolkozás nélkül bárhonnan bárhova elszórakoztatom magam (például azzal, hogy most akkor melyik házban volt is a dollárbolt? Dollárbolt. Istenem. Hogy utáltuk a tihanyi barátnőnket, amikor kapott annyi nyugatnémet márkát, hogy vehetett rajta igazi Barbie-t a dollárboltban!).
Először megnéztem a helyi turistapiac aktuális kínálatát, aztán a helyi Kogart aktuális kínálatát, arra jutottam, hogy Egry József nem a kedvenc festőm, de néha álmodok olyanokat, amilyeneket festett. A fények. Azok mindig pont ott vannak. A róla írt versek nyilvánvalóan sokkal jobban tetszettek, hülye bölcsész vagyok, ennyi. Odakinn még mindig nagyon fújt a szél, de már kevésbé lógott az eső lába, és rengeteg időm volt, úgyhogy kirándultam egyet.
Először is felmentem egy kopár hegytetőre, ahol még sokkal jobban fújt a szél, aztán elindultam a rossz irányba. Egy idő után rájöttem, hogy rossz irányba megyek, úgyhogy megfordultam, és tovább sétáltam az orkánban, ezúttal a jó irányban, és idővel leértem az erdőbe, ahol már csak bokáig érő sár volt. Később megtaláltam a barátlakásokat (friend's flat, ahogy valaki piros festékkel ráfordította az információs táblára), majd a kikötőt is, ahol kivételesen nem álltam meg kávézni. A terv ugyanis az volt, hogy visszakutyagolok az apátsághoz, és a Kecskeköröm csárdában ebédelek egyet, mert a Kecskeköröm csárdára emlékszem hétéves koromból, és hátha azóta nem lett belőle a fehérribiszkés szuvidált csirkerétes fellegvára, mint a Visszhangból - na, hát az nem is, de szeptember harmadikán ők már túlvoltak a szezonon, és nem adtak nekem enni semmi rendesch magyaroscht. Bánatomban kiültem a Rege cukrászda teraszára, ott szerencsére alig fújt a szél, és adtak piros takarót, és rajzoltam tájképet, miközben ezúttal nem okultam a Római Birodalom bukásának újabb indokairól. Azt a buszútra tartogattam: Almáditól Érdig nagyon sok érdekességet megtudtam a hunokról... és egy keveset a hsziungnukról is, például, hogy egyáltalán léteztek, és lehet, hogy ők voltak a hunok!!! (Ez az elmélet csak két-háromszáz éves, szóval egyáltalán nem vagyok fáziskésésben.) Mire Pestre értünk, már szakadt az eső, és rohadt éhes is voltam, de minden jó, ha vége jó, mert esernyő is volt nálam, és vacsorát is hamar kerítettem.
