napi gótika

Kezd szőkülni az ablak előtt a nyárfa. Nemsokára látni lehet az elhagyott varjúfészket is.

így jár, aki mindig ugyanazt a három cipőt hordja

Kedd reggel nem találtam a lánycipőmet, szóval belekotortam a szekrénybe, hogy mi van még, amit ruhához is felvehetek. Találtam egy pár fekete magassarkút, amiről csak annyi emlékem van, hogy egyszer már megtaláltam, és akkor is meglepődtem. De hogy hol vettem? Mikor? Miért? Hány éve állhat egyáltalán a szekrényben? Négy? Hét? Tíz? Biztos, hogy vettem, és nem örököltem, mert 38-as cipő csak az én lábamra jön fel a családban. És a jelek szerint párszor már hordtam is, mert poros a talpa. Épp csak a sarok formája nem jellemző rám, és az, hogy ennyire semmi emlékem ne legyen róla, hogy került hozzám, még annyira sem.

Azért felvettem és kibírta a munkanapot, szóval lehet, hogy néha még hordom majd.

már megint csak úgy hazaértem

Kezdjük a végén. Lassan már éjjel egy volt, és a reptéri transzfer sofőrje úgy szólt a telefonba, mint aki csak félig ébredt fel, esetleg frissen tépett be. Nem nyugtatott meg a gondolat, hogy ő visz át Óbudára. Bekötni is csak kilométerekkel indulás után kötötte be magát, addig hallgattuk a kocsi ütemes pittyegését, és arra gondoltam, ez az a fajta ember, akire jobb nem rászólni, mert akkor még ideges is lesz, márpedig az ekkora sebességnél nem jó ötlet. Később átmentünk néhány piroson, párszor megfordultunk és előztünk záróvonalon, és úgy voltam vele, közel tizenhét órája utazom hazafelé, nem lehetne, hogy ne az utolsó néhány kilométeren haljak meg? Ettől eltekintve kedves volt, és legalább nagyon gyorsan hazaértem. A lift felé menet még gondoltam rá, hogy megnézem a postát, de a bolond néni a postaládák előtt állt, és motyogva válogatta épp egy kibelezett szemeteszsák tartalmát. Odafenn zuhany, pizsama, eszeveszett-fáradt-vagyok-de-még-kattog-az-agyam, mit-vegyek-fel-holnap, ellazulni kéne, nem beáju

miért ébredtem fel fél négykor?

Negyed ötkor?

Háromnegyed hatkor?

és igen

Megvan az ISTQB vizsga!

Nem hiába keseredtem el úgy az összes borzalmas fényképen, hogy inkább próbavizsgákat oldottam meg, csak gondolnom se kelljen rájuk!

a jelenidő viszonylagos hiányáról

Az úgy van, hogy elkezdek megírni dolgokat, aztán csinálok valami egészen mást, aztán a vázlat valahol máshol marad, aztán sosem jutok el odáig, hogy ne hetekkel később posztoljam, de az félrevezető, mert a dolgok nem hetekkel később történtek, és amúgy tudom, hogy nem is látszik a dátum, de mégis, na. Lehet, hogy kéne ebédelnem.

erős kezdés

A hétfő elég erősen indított, ötkor elkezdett riasztani egy kocsi, aztán elaludtam, majd amikor kapkodva beálltam a zuhany alá, nagyon hirtelen és nagyon élesen jutott eszembe, hogy ki volt ám írva a liftajtóra, hogy hétfő-kedd nem lesz melegvíz. De akkor már vizes volt a hajam. A szakadó esőben elrohantam a fogorvoshoz, nem volt jó a kapucsengő, és persze ahogy a telefonnal, a táskámmal és az esernyővel szerencsétlenkedtem, bőrig harisnyáig áztam. Aztán pedig az érzéstelenítéstől még a szemhéjam is elzsibbadt, de legalább egy lyukas foggal kevesebb! És még reggelit is vettem! És beértem időben az irodába!

jól átsülve

Vége az eszeveszett hőségnek, mondanám, hogy olyan boldog vagyok, de sajnos a viharral együtt az agyműködéssel összeegyeztethetetlen fejfájás is megérkezett. Na jó, azért boldog vagyok, akkor is, ha S. már válaszolt, hogy városon kívül lesz, amikor feléjük járok – végül is mi a fenét vártam, eddig három látogatásból egyszer sikerült találkoznom vele, kétszer pedig az utolsó pillanatban mondta le. Ráadásul akkor még sokkal rosszabbul viseltem, hogy nem találkozunk, csodálatos dolog ám a facebook, olyan emberekben segít csalódni, akikről tényleg kizárólag csak jókat gondoltam*. 

A hét amúgy remek volt, a negyven fokot leszámítva (bár nagyon nehéz leszámítani, a negyven fok mindent átitat és undorító és förtelmes), voltam meglepetés születésnapi vacsorán, egyszerűen az a kreatívan író expatok lenyűgözőek, az egyikük megemlítette, hogy születésnapja lesz, erre a másik nem csak megszervezte a vacsorát, de meg is főzte, mert tudta, hogy az ünnepelt ritkán kap igazi házi kosztot. (Igazi házi chicken fajitát három féle salsa szósszal még én sem nagyon kaptam, de nagyon rendben volt). Jó, hát A.-t rendszeresen sípcsonton kellett rúgnom, amikor evés közben bökdösött. Tisztára mint az óvodában. Pedig A. tudhatná jobban: elég jól ismerhet minket, vagy legalábbis a gondolkozásunkat, mert csúnyán és toronymagasan megvert minket Dixitben.

Orsie-tól én is kaptam még születésnapi ajándékot (igazi nyaralásos szuvenír), szóval nekem is jó, nem csak B.-nek. Később erre ittunk is, a hőség miatt viszont enni nem ettünk, rég csíptem be ennyire fél üveg bortól. Voltam kolléga búcsúbuliján is, olyan emberekkel is beszéltem, akikkel még soha, és viszonylag későn következett be az a pont, amikor egyértelműen én voltam a legöregebb az asztalnál. Beszélgettem a tényleg fiatal kollégával is****, és megtudtam, hogy a munka közben gazdát cserélt pelenkát mindenképp meg fogja tartani az új tulajdonosa*****, csodálatosan őrült emberekkel dolgozom.

A munkahetet zárni is születésnappal zártam, feledhetetlen élmény volt a kemencehőségben végiggyalogolni Wekerlén, aztán pedig az utolsó metróhoz vissza. Mire hazaértem, minden tagom sajgott a fáradtságtól, de olyan meleg volt, hogy nem tudtam aludni. Egy idő után bevittem egy üveg jéghideg vizet az ágyba, félóránként felébredtem, meglocsoltam egy kendőt (és ha nem csak a kendő ázott át, az sem zavart), és a vizes rongyot ölelgetve próbáltam legalább pár órát pihenni.

Kicsit aggaszt, hogy ez már feltehetően az emberiség kihalásáig egyre rosszabb lesz, kivéve, ha villámgyorsan sikerül valami akkora tudományos áttörést hoznunk, amiről egyelőre még pletykálni sem mer senki; de hát a globális kilátástalanságnak ezt a szintjét már viszonylag könnyedén megléptem tavasszal, amikor az Aleppó ostromáról érkező híreket sikerült azzal nyugtáznom, hogy nem baj, már nem lesz sokáig ilyen. Egybefüggő emberiség, úgy értem. Városok és a csecsemőket falhoz csapkodó főemlős-agresszió. Mondjuk azt nem bánnám, ha sikerülne az önpusztítást úgy levezényelnünk, hogy némi cuki állatvilág azért maradjon.

Addig viszont még tervezek többször is vidáman borozgatni vicces emberekkel, szóval nem kell aggódni, a körülöttem zajló apokalipszis nem rontja el teljesen a kedvemet.
*és akkor kiderül, hogy oltásellenesek. És én sok hülyeséget meg tudok ám bocsátani**, mert a hülyeségek nagy része csak az egyén életét vágja tönkre, de az oltásellenességet nem. Az az tudományellenesség legkártékonyabb fajtája, és el sem tudom képzelni, hogy lehet valaki annyira öntelt és vak, hogy ne fogja fel, mit támad.

** személy szerint elmondhatatlan áhítattal imádom a tudományt, de valahol  el tudom fogadni, ha valakit olyan traumák értek tanulmányai során, hogy csak úgy tudja feldolgozni a matek bukás-pótvizsga csomag emlékét, ha onnantól a kétszer kettőről is lemond mindörökre. Egy izmosabb „a Föld márpedig lapos” videó láttán csak irtózatosan szomorú leszek, hogy valaki ennyire irtózik a tudástól, de az oltás az más. Az oltás az maga a csoda; az az összes XIX. századi és kora XX. századi regény és novella, amivel felnőttem, a Kincskereső kisködmöntől kezdve, amit nyilván nem az alsósoknak kéne olvasni***, hanem az ostoba szüleiknek, hogy ez volt az oltások előtt, te nyomorult, diftéria, és szerencsére az oltóanyag benne van a kölköd diperte oltásában, azért nem tudod, milyen az, amikor az egyik gyerek ellopja a másik játékát, és belehal, mert lenyalja róla a kórokozót.

***igazából nem tudom, én Móra és Gárdonyi meséken nőttem fel, és bár néha sírtam rajtuk, összességében szerettem őket. És egy dolgot megtanultam: az intézményesített szegénység elfogadhatatan és  a társadalom szégyene. Iszonyú, hogy az ország nagy részében semmivel sem jobb a helyzet most, mint bő száz éve, amikor Móra Ferenc volt vidéki tanító, és a hétéves fiúcska kilopta az iskolatejet a húgának. 
 
****az egy aranyos történet, és vitathatatlan, hogy
tényleg fiatal, úgy önmagában is, hát még hozzánk képest.

*****most mit mondjak? Valaki egy ponton bepelenkázott egy teszttelefont. Délelőtt tizenegykor, józanul.

hőség! barbárok! regény!

A közel tökéletes hétvégéről nincsenek még kész képeim, és nem választottunk még címet sem a távolról indítások esetén kötelező kör-poszthoz, szóval a péntek estétől vasárnap kora délutánig történteket egyelőre kihagynám. Ami előtte volt, és ami utána, az már csak az én dolgom, és nem kell olyan, a beszámolómba fonható kifejezéseket keresnem, mint egy tanyasi tyúkudvar minden zamata.

Előtte történetesen egy ISTQB vizsga volt, ez ilyen tesztelőknek való dolog, két hét múlva kiderül, hogy sikerült. Annyira agyhalott kérdések voltak, hogy megérzésem sincs a dologról - azért persze örülnék, ha átmentem volna, például elégethetném az összes jegyzetemet és próbavizsgámat, és nem kéne októberig őrizgetnem őket.

A vizsgáról kiszabadulva (majdnem) egyenesen a vonathoz siettem (jó, közben betértem egy plázába hűsölni). Eddig nem tudtam, hogy vannak két kocsiból álló IC-k is, nagyon nyomorultul nézett ki szegény, és nagyon tömött volt. Ilyen idilli körülmények közt (a menetiránynak háttal, a délutáni napnak és egy roppant idegesítő yuppie párocskának szemben) végre elkezdhettem  olvasni a vágyott regényt. Csak egy évet vártam rá, és utána még két napot, mert hiába töltöttem le a megjelenés napján, nyilván tanulnom kellett, ah, az áldozatok! Amiket a rohadék vizsgáért hoztam! És még csak nem is biztos, hogy sikerült! Szóval miközben átkattogott Budafokon a vonat, teljesen véletlenül elkezdődött az Aida*, és végre nekiláthattam a Kate Elliott ifjúsági trilógia harmadik részének. Egész héten ezt a pillanatot vártam!

Mire Veszprémbe értem, erősen gyülekeztek már a viharfelhők a történetben és a valóságban is, de szerencsére az idei távolról indítást nem mosta el az eső. Amit kellett, azt megettük, megittuk és megmásztuk. Engem még egy papagáj is megcsípett, szóval azt hiszem, mindent kihoztam a dologból, amit csak lehetett. Vasárnap déltájban váltam el a többiektől: a hőségre való tekintettel úgy döntöttem, én nem egy kora délutáni vonattal megyek haza Veszprémből, hanem majd egy estivel Balatonfüredről, és addig legalább a Balaton partján halok meg hőgutában, mégis szebb az úgy, mint Budapesten.

Fürdőruhát bölcsen nem csomagoltam (borospincékbe készültünk, nem strandra), de a tihanyi kikötőben így is át lehet lustálkodni egy forró nyári napot. Először kipróbáltam a levendulás sört, annál is sokkal rosszabb, mint amilyennek hangzik. Aztán kiballagtam a mólóra, beültem az árnyékba, okosakat hallgattam arról, hogyan is kerültek a gótok a Római Birodalomba, és közben rajzoltam: ezzel a képpel már majdnem elégedett vagyok, de legközelebb nem ártana, ha a tollam nem kezdene el kifogyni féltávon.


Persze nem csak azért voltam ám a kikötőben, mert ott a legjobb henyélni, hanem mert hajóval terveztem átmenni Füredre. A tervet tett követte, és Füreden még azt az álmomat is megvalósíthattam, hogy a vízbe lógatom a lábamat - az már csak hab a tortán, hogy miközben kis híján leestem a stégről, hogy egyszerre mindkét lábam a vízbe érjen, alig egy méterre tőlem pár napos kiskacsák úszkáltak.

Innen már csak a vasútállomásig kellett felkapaszkodnom. Kemény küzdelem volt abban a hőségben, azzal a csomaggal, de az igazi nyűglődés nyilván a jegypénztárnál kezdődött, ahol is épp akkor állt le a számítógépes rendszer. Teljesen. Végleg. Húsz perc kétségbeesett kapkodás után az egyik pénztárosnő közölte, hogy "kész, vége, nem szórakozom ezzel tovább, elszámolják majd magukat a vonaton", és így is lett, ráadásul nem is volt olyan ijesztő, mint amilyennek hangzott**. Tömeg sem volt: ez nagyon meglepett, hát vasárnap késő délután!, és Balaton!, de nem bántam, hogy Gárdonyig senki sem ült mellettem.

Egy ponton egy westie is benézett a fülkénkbe, nagyon örültem neki, bár rendes westie-hez méltóan csak szemügyre vett minket, aztán megpróbálta kiásni a gazdi szatyrából a plüssállatát. Közben persze olvastam, mert nagyon izgalmas volt a könyv, egy ponton például attól féltem, hogy nem úgy lesz jó vége, ahogy én szeretném. Végül aztán három perccel a vonat érkezése előtt befejeztem a könyvet, és pont úgy lett vége, ahogy szerettem volna! Vagy még jobban! És nem kellett megállnom a Déli pályaudvar közepén, hogy zsákkal a hátamon, szatyorral a kezemben befejezzem a könyvet, hanem még kényelmesen össze is pakolhattam leszállás előtt! Hát undorítóan tökéletes volt a dolgok időzítése.

Most már csak aludnom kéne valamikor, mert azt sem a hétvégén, sem azóta nem sikerült.
*csak azért vicces, mert én nagyon úgy értelmezem, hogy a könyv egy hellenisztikus Egyiptom-féleségben játszódik, és hát Egyiptom; és van benne tiltott szerelem és faji különbségek, sőt, királyok és hadvezérek is! Persze Jess lényegesen határozottabb Aidánál, és verekedni is többet verekszik, de azért szerintem valahol igenis kapcsolódik a két történet.

**én nagyjából Belzebubot vártam valami vasvillával, amint elkazlazza az igazakat a hamisaktól, de nem bánom, hogy egy kedves kalauznő jött helyette.