csak úgy nyafog

Közben elutaztam, már haza is értem, egyre több a képanyagra váró poszt, egyre kevesebb az idő és a kedv. Vagy csak több mindent kéne beleszorítanom az időbe és a kedvbe is: rendbe kell szedni a nyaralás képeit (van pár, amire kifejezetten büszke vagyok), írnom kéne (nem csak blogot), rajzolnom kéne (elmondhatatlanul rég dolgoztam új ötleten), olvasnom kéne (rengeteg olvasatlan könyv gyűlt össze), énekelnem kéne (megnyugtat), utána kéne néznem dolgoknak (nem érzem magam nagyon butának, de egyes témákban azért mégis) és végre komolyabban kéne venni a sportot, a franciát, a németet, ó, és aludni sem ártana. És rendet rakni, mert most már tényleg embertelen kupleráj van odahaza. Közben felületes ismerősök piszkálnak, hogy micsoda trógerség, hogy nem főzök magamra; tisztára, mintha közük lenne hozzá. Jut eszembe, emberekkel is kéne találkoznom néha.

Az első ősz hajszálak óta nem ért ilyen sokk, mint ma reggel: belenéztem a tükörbe, és életemben először határozottan láttam a szemem sarkában a szarkalábakat*. Egészen hisztérikusan szánalmas dolog ez az öregedés, most azon gondolkozom, milyen szemránckrémet kéne vennem, az ára sem érdekel, csak ezeket tüntesse el innen! Most! Már! És tudom, hogy lehetetlen, és utálom magam, mert biztos lehetne több méltósággal viselni a dolgot. De azt is tudom, hogy ezt nem lehet komolyan elvárni senkitől sem, amikor a csapból is az folyik, hogy a szép az fiatal, a jó az fiatal; és utálom magam, hogy nem tudok szabadulni ezeknek a hülyeségeknek a hatása alól.

Ráadásul mióta levágattam a hajam, néha baloldalt választom el, és mindig elfelejtem, reggel épp melyik irányba fésültem. Mondanám, hogy az életem egy katasztrófa, de inkább csak egy unalmas Mr. Bean epizód.

*tisztázzunk valamit. A szarkalábat csak akkor szeretem, ha igazi szarka tartozik hozzá.