és igen

Megvan az ISTQB vizsga!

Nem hiába keseredtem el úgy az összes borzalmas fényképen, hogy inkább próbavizsgákat oldottam meg, csak gondolnom se kelljen rájuk!

a jelenidő viszonylagos hiányáról

Az úgy van, hogy elkezdek megírni dolgokat, aztán csinálok valami egészen mást, aztán a vázlat valahol máshol marad, aztán sosem jutok el odáig, hogy ne hetekkel később posztoljam, de az félrevezető, mert a dolgok nem hetekkel később történtek, és amúgy tudom, hogy nem is látszik a dátum, de mégis, na. Lehet, hogy kéne ebédelnem.

erős kezdés

A hétfő elég erősen indított, ötkor elkezdett riasztani egy kocsi, aztán elaludtam, majd amikor kapkodva beálltam a zuhany alá, nagyon hirtelen és nagyon élesen jutott eszembe, hogy ki volt ám írva a liftajtóra, hogy hétfő-kedd nem lesz melegvíz. De akkor már vizes volt a hajam. A szakadó esőben elrohantam a fogorvoshoz, nem volt jó a kapucsengő, és persze ahogy a telefonnal, a táskámmal és az esernyővel szerencsétlenkedtem, bőrig harisnyáig áztam. Aztán pedig az érzéstelenítéstől még a szemhéjam is elzsibbadt, de legalább egy lyukas foggal kevesebb! És még reggelit is vettem! És beértem időben az irodába!

jól átsülve

Vége az eszeveszett hőségnek, mondanám, hogy olyan boldog vagyok, de sajnos a viharral együtt az agyműködéssel összeegyeztethetetlen fejfájás is megérkezett. Na jó, azért boldog vagyok, akkor is, ha S. már válaszolt, hogy városon kívül lesz, amikor feléjük járok – végül is mi a fenét vártam, eddig három látogatásból egyszer sikerült találkoznom vele, kétszer pedig az utolsó pillanatban mondta le. Ráadásul akkor még sokkal rosszabbul viseltem, hogy nem találkozunk, csodálatos dolog ám a facebook, olyan emberekben segít csalódni, akikről tényleg kizárólag csak jókat gondoltam*. 

A hét amúgy remek volt, a negyven fokot leszámítva (bár nagyon nehéz leszámítani, a negyven fok mindent átitat és undorító és förtelmes), voltam meglepetés születésnapi vacsorán, egyszerűen az a kreatívan író expatok lenyűgözőek, az egyikük megemlítette, hogy születésnapja lesz, erre a másik nem csak megszervezte a vacsorát, de meg is főzte, mert tudta, hogy az ünnepelt ritkán kap igazi házi kosztot. (Igazi házi chicken fajitát három féle salsa szósszal még én sem nagyon kaptam, de nagyon rendben volt). Jó, hát A.-t rendszeresen sípcsonton kellett rúgnom, amikor evés közben bökdösött. Tisztára mint az óvodában. Pedig A. tudhatná jobban: elég jól ismerhet minket, vagy legalábbis a gondolkozásunkat, mert csúnyán és toronymagasan megvert minket Dixitben.

Orsie-tól én is kaptam még születésnapi ajándékot (igazi nyaralásos szuvenír), szóval nekem is jó, nem csak B.-nek. Később erre ittunk is, a hőség miatt viszont enni nem ettünk, rég csíptem be ennyire fél üveg bortól. Voltam kolléga búcsúbuliján is, olyan emberekkel is beszéltem, akikkel még soha, és viszonylag későn következett be az a pont, amikor egyértelműen én voltam a legöregebb az asztalnál. Beszélgettem a tényleg fiatal kollégával is****, és megtudtam, hogy a munka közben gazdát cserélt pelenkát mindenképp meg fogja tartani az új tulajdonosa*****, csodálatosan őrült emberekkel dolgozom.

A munkahetet zárni is születésnappal zártam, feledhetetlen élmény volt a kemencehőségben végiggyalogolni Wekerlén, aztán pedig az utolsó metróhoz vissza. Mire hazaértem, minden tagom sajgott a fáradtságtól, de olyan meleg volt, hogy nem tudtam aludni. Egy idő után bevittem egy üveg jéghideg vizet az ágyba, félóránként felébredtem, meglocsoltam egy kendőt (és ha nem csak a kendő ázott át, az sem zavart), és a vizes rongyot ölelgetve próbáltam legalább pár órát pihenni.

Kicsit aggaszt, hogy ez már feltehetően az emberiség kihalásáig egyre rosszabb lesz, kivéve, ha villámgyorsan sikerül valami akkora tudományos áttörést hoznunk, amiről egyelőre még pletykálni sem mer senki; de hát a globális kilátástalanságnak ezt a szintjét már viszonylag könnyedén megléptem tavasszal, amikor az Aleppó ostromáról érkező híreket sikerült azzal nyugtáznom, hogy nem baj, már nem lesz sokáig ilyen. Egybefüggő emberiség, úgy értem. Városok és a csecsemőket falhoz csapkodó főemlős-agresszió. Mondjuk azt nem bánnám, ha sikerülne az önpusztítást úgy levezényelnünk, hogy némi cuki állatvilág azért maradjon.

Addig viszont még tervezek többször is vidáman borozgatni vicces emberekkel, szóval nem kell aggódni, a körülöttem zajló apokalipszis nem rontja el teljesen a kedvemet.
*és akkor kiderül, hogy oltásellenesek. És én sok hülyeséget meg tudok ám bocsátani**, mert a hülyeségek nagy része csak az egyén életét vágja tönkre, de az oltásellenességet nem. Az az tudományellenesség legkártékonyabb fajtája, és el sem tudom képzelni, hogy lehet valaki annyira öntelt és vak, hogy ne fogja fel, mit támad.

** személy szerint elmondhatatlan áhítattal imádom a tudományt, de valahol  el tudom fogadni, ha valakit olyan traumák értek tanulmányai során, hogy csak úgy tudja feldolgozni a matek bukás-pótvizsga csomag emlékét, ha onnantól a kétszer kettőről is lemond mindörökre. Egy izmosabb „a Föld márpedig lapos” videó láttán csak irtózatosan szomorú leszek, hogy valaki ennyire irtózik a tudástól, de az oltás az más. Az oltás az maga a csoda; az az összes XIX. századi és kora XX. századi regény és novella, amivel felnőttem, a Kincskereső kisködmöntől kezdve, amit nyilván nem az alsósoknak kéne olvasni***, hanem az ostoba szüleiknek, hogy ez volt az oltások előtt, te nyomorult, diftéria, és szerencsére az oltóanyag benne van a kölköd diperte oltásában, azért nem tudod, milyen az, amikor az egyik gyerek ellopja a másik játékát, és belehal, mert lenyalja róla a kórokozót.

***igazából nem tudom, én Móra és Gárdonyi meséken nőttem fel, és bár néha sírtam rajtuk, összességében szerettem őket. És egy dolgot megtanultam: az intézményesített szegénység elfogadhatatan és  a társadalom szégyene. Iszonyú, hogy az ország nagy részében semmivel sem jobb a helyzet most, mint bő száz éve, amikor Móra Ferenc volt vidéki tanító, és a hétéves fiúcska kilopta az iskolatejet a húgának. 
 
****az egy aranyos történet, és vitathatatlan, hogy
tényleg fiatal, úgy önmagában is, hát még hozzánk képest.

*****most mit mondjak? Valaki egy ponton bepelenkázott egy teszttelefont. Délelőtt tizenegykor, józanul.

hőség! barbárok! regény!

A közel tökéletes hétvégéről nincsenek még kész képeim, és nem választottunk még címet sem a távolról indítások esetén kötelező kör-poszthoz, szóval a péntek estétől vasárnap kora délutánig történteket egyelőre kihagynám. Ami előtte volt, és ami utána, az már csak az én dolgom, és nem kell olyan, a beszámolómba fonható kifejezéseket keresnem, mint egy tanyasi tyúkudvar minden zamata.

Előtte történetesen egy ISTQB vizsga volt, ez ilyen tesztelőknek való dolog, két hét múlva kiderül, hogy sikerült. Annyira agyhalott kérdések voltak, hogy megérzésem sincs a dologról - azért persze örülnék, ha átmentem volna, például elégethetném az összes jegyzetemet és próbavizsgámat, és nem kéne októberig őrizgetnem őket.

A vizsgáról kiszabadulva (majdnem) egyenesen a vonathoz siettem (jó, közben betértem egy plázába hűsölni). Eddig nem tudtam, hogy vannak két kocsiból álló IC-k is, nagyon nyomorultul nézett ki szegény, és nagyon tömött volt. Ilyen idilli körülmények közt (a menetiránynak háttal, a délutáni napnak és egy roppant idegesítő yuppie párocskának szemben) végre elkezdhettem  olvasni a vágyott regényt. Csak egy évet vártam rá, és utána még két napot, mert hiába töltöttem le a megjelenés napján, nyilván tanulnom kellett, ah, az áldozatok! Amiket a rohadék vizsgáért hoztam! És még csak nem is biztos, hogy sikerült! Szóval miközben átkattogott Budafokon a vonat, teljesen véletlenül elkezdődött az Aida*, és végre nekiláthattam a Kate Elliott ifjúsági trilógia harmadik részének. Egész héten ezt a pillanatot vártam!

Mire Veszprémbe értem, erősen gyülekeztek már a viharfelhők a történetben és a valóságban is, de szerencsére az idei távolról indítást nem mosta el az eső. Amit kellett, azt megettük, megittuk és megmásztuk. Engem még egy papagáj is megcsípett, szóval azt hiszem, mindent kihoztam a dologból, amit csak lehetett. Vasárnap déltájban váltam el a többiektől: a hőségre való tekintettel úgy döntöttem, én nem egy kora délutáni vonattal megyek haza Veszprémből, hanem majd egy estivel Balatonfüredről, és addig legalább a Balaton partján halok meg hőgutában, mégis szebb az úgy, mint Budapesten.

Fürdőruhát bölcsen nem csomagoltam (borospincékbe készültünk, nem strandra), de a tihanyi kikötőben így is át lehet lustálkodni egy forró nyári napot. Először kipróbáltam a levendulás sört, annál is sokkal rosszabb, mint amilyennek hangzik. Aztán kiballagtam a mólóra, beültem az árnyékba, okosakat hallgattam arról, hogyan is kerültek a gótok a Római Birodalomba, és közben rajzoltam: ezzel a képpel már majdnem elégedett vagyok, de legközelebb nem ártana, ha a tollam nem kezdene el kifogyni féltávon.


Persze nem csak azért voltam ám a kikötőben, mert ott a legjobb henyélni, hanem mert hajóval terveztem átmenni Füredre. A tervet tett követte, és Füreden még azt az álmomat is megvalósíthattam, hogy a vízbe lógatom a lábamat - az már csak hab a tortán, hogy miközben kis híján leestem a stégről, hogy egyszerre mindkét lábam a vízbe érjen, alig egy méterre tőlem pár napos kiskacsák úszkáltak.

Innen már csak a vasútállomásig kellett felkapaszkodnom. Kemény küzdelem volt abban a hőségben, azzal a csomaggal, de az igazi nyűglődés nyilván a jegypénztárnál kezdődött, ahol is épp akkor állt le a számítógépes rendszer. Teljesen. Végleg. Húsz perc kétségbeesett kapkodás után az egyik pénztárosnő közölte, hogy "kész, vége, nem szórakozom ezzel tovább, elszámolják majd magukat a vonaton", és így is lett, ráadásul nem is volt olyan ijesztő, mint amilyennek hangzott**. Tömeg sem volt: ez nagyon meglepett, hát vasárnap késő délután!, és Balaton!, de nem bántam, hogy Gárdonyig senki sem ült mellettem.

Egy ponton egy westie is benézett a fülkénkbe, nagyon örültem neki, bár rendes westie-hez méltóan csak szemügyre vett minket, aztán megpróbálta kiásni a gazdi szatyrából a plüssállatát. Közben persze olvastam, mert nagyon izgalmas volt a könyv, egy ponton például attól féltem, hogy nem úgy lesz jó vége, ahogy én szeretném. Végül aztán három perccel a vonat érkezése előtt befejeztem a könyvet, és pont úgy lett vége, ahogy szerettem volna! Vagy még jobban! És nem kellett megállnom a Déli pályaudvar közepén, hogy zsákkal a hátamon, szatyorral a kezemben befejezzem a könyvet, hanem még kényelmesen össze is pakolhattam leszállás előtt! Hát undorítóan tökéletes volt a dolgok időzítése.

Most már csak aludnom kéne valamikor, mert azt sem a hétvégén, sem azóta nem sikerült.
*csak azért vicces, mert én nagyon úgy értelmezem, hogy a könyv egy hellenisztikus Egyiptom-féleségben játszódik, és hát Egyiptom; és van benne tiltott szerelem és faji különbségek, sőt, királyok és hadvezérek is! Persze Jess lényegesen határozottabb Aidánál, és verekedni is többet verekszik, de azért szerintem valahol igenis kapcsolódik a két történet.

**én nagyjából Belzebubot vártam valami vasvillával, amint elkazlazza az igazakat a hamisaktól, de nem bánom, hogy egy kedves kalauznő jött helyette.

viharvert

Az utolsó próbavizsgát mondjuk másfeles betűmérettel sikerült kinyomtatnom, és a végére kis híján kifolyt a szemem, szóval erős fejfájással és korgó gyomorral indultam neki a kedd estének. Menet közben szereztem egy szelet olcsó, de pocsék pizzát, majdnem visszamentem még egyért, de végül csak megérkeztem a célállomásra. A. kivételesen nem piszkált, hogy miért nem sütöttem muffint (mégis van benne életösztön???), kiöntöttem a boromat (....! Az a drága jó cabernet sauvignon...!), vicces feladatokat csináltunk és történeteket meséltünk, könyvekről beszélgettünk és filmekről, és valahogy megint nagyon hamar eltelt az idő. Amikor félálomban letámolyogtam az éjszaki buszról, arra gondoltam, az én koromban ezt már igazán nem kéne (rendszeresen), de tulajdonképp jól éreztem magam, szóval lehet, hogy mégis igen.

Szerdán aztán közösen tanultunk. Kinn tombolt a vihar, benn tomboltunk mi, hogy ez a kérdés rossz, ez a válasz hülyeség; ha nem lett volna közben az a pizza és utána egy-egy pohár rozé levezetőnek, még elnyűttebbek lettünk volna a végére. Oké, ez nem túl drámai, de az igazság szerint túl fáradtak voltunk már az igazi drámához.

És a bő nyolc óra alvás sem javított a helyzeten.

A törülközőt valamikor csütörtök délelőtt dobtam be, szerintem a kettősfront tehet róla, de egészen biztos vagyok benne, hogy az agyam soha többé nem fogja tudni értelmezni a test comparator kifejezést (eddig sem tudta, és ez többnyire nem aggasztott). A tegnapi kérdésáradat végén vannak még hibák, amiket át kéne néznem, és el kéne mennem emberekkel borozni, és be kéne pakolnom a hétvégére, és rá kéne jönnöm, melyik táskába, és egyáltalán mit, és nem kéne a töltőn felejtenem a telefonomat, és el kéne mennem virágot locsolni, és ebédet is kéne vennem, és nem kéne megbuknom a vizsgán, és nem kéne lekésnem a vonatot, és akkor azt hiszem, utána már rendben is leszek.

Az elolvasandó könyvet már tegnap letöltöttem, a helyszínen pedig lesz pálinka (és vaddisznópörkölt és juhtúrós sztrapacska), szóval utána már tényleg rendben leszek.

inkább nem alkotok szavakat

Most volt pár nap igen erős fenn, ami után szinte törvényszerű, hogy pocsékul érzem magam, és sajnos a tény, hogy valaha mostanában fényképek készültek rólam, valamint léteznek tükrök is, erősen rásegít a dologra. Eh. Szerintem mondjuk inkább megyek, és próbavizsgákat oldok meg,
egy
két
három
és fél
órával később
az a durva, hogy tényleg inkább próbavizsgákat oldottam meg, ha nem bukom meg pénteken, azt részint annak köszönhetem majd, hogy rám tört a szokásos öreg-vagyok-hülye-és-csúnya (ezentúl majd csak annyit írok, övhécs).

pihenős

Eljöttünk Velembe, elfelejtettem, hogy itt nincs internet, egy nap után már elvonási tüneteim vannak. Tegnap épphogy megérkeztünk, leszakadt az ég, vacsora után jött a következő vihar, igazi párás hőség van. A többiek alszanak ebéd után, én kiültem a ház elé a gépemmel, hogy előválogassam a mai fényképeket (fehér kutya a patakban; másik fehér kutya a patakban; két fehér kutya a patakban; két fehér kutya az avarban). Kirándulás közben sikerült belelépnem a patakba, erőteljesen vaddisznónak érzem magam, és nem tudom, hogy a cipőm megszárad-e, mire holnap hazaindulok. A fülhallgatóm egyik szárát ebben a pillanatban sikerült belelódítanom egy pohár fantába, lehet, hogy mégis inkább házimalac vagyok.

Próbálok tanulni a jövő pénteki vizsgára, egyelőre addig jutottam, hogy két próbavizsgát is megcsináltam, és mind a kettőn átmentem. Nem valami fölényesen, szóval ennél azért többet kell beletenni a dologba, de elég nehéz a tesztelési alapelveken gondolkoznom, miközben süt a nap és susog a szél a fák között. (Rendben, megcsináltam még egy próbavizsgát, ez is meglett volna, de rosszabb pontszámmal: a tendencia tehát nem jó. Vagy csak a vizsga volt nehezebb.)

egyébként

Kaptam tortát és csokit és fagyit és köszöntéseket a születésnapomra, mert a kollégáim a legjobbak és a legaranyosabbak és a legkedvesebbek, és csak azért nem teljesen tökéletesek, mert az nyomasztó lenne.

idióta rocksztárok

Kamasz voltam, kockás inget hordtam, a fülem hegyéig ki volt borotválva a hajam, és számított még, hogy az ember a grunge melyik árnyalatát hallgatja. Tavasz volt, én a magam részéről életemben először (nagyjából) viszonzottan szerelmes, emlékeim szerint mindig sütött a nap, és még ebből az éktelenül komor zenei irányzatból is nehéz volt a depressziót kihallani, nem az erőt. Aztán Kurt Cobain kómába esett, majd szétlőtte a fejét, Layne Staley-ről tudni lehetett, hogy vécére sem engedik ki egyedül, nehogy felkösse magát a láncra, a Pearl Jam tagjai pedig annyira nem akartak becsavarodni, hogy ebbe csavarodtak be; a grunge magába roskadt, mi pedig elkezdtünk New Model Army-t hallgatni, mert az mégis jobban bejött, mint a Green Day. És különben is, akkor épp túlságosan öregek voltunk ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljuk elfogadni, még jöhetnek új divathullámok.

Később aztán rengeteg minden történt, és tulajdonképp már nagyon benne voltunk a nu metal fénykorában, amikor jött a Linkin Park, és pláne, amikor elkezdtem hallgatni. Velejéig borzalmas időszak volt, életemben másodszorra voltam viszonzottan (nagyjából) szerelmes, minden megszokott zene fájt, mert a kudarcaimra emlékeztetett, ez új volt, és csak azért fájt, mert ijesztően sok mindennel egyet tudtam benne érteni. Így utólag azért néha elgondolkozom azon, hogy mivel és mikor és miért tudtam azonosulni, és ezek nagyon nem jó dolgok. Azt hiszem, teljesen megértem, hogy valaki, aki ilyeneket írt, bármelyik pillanatban széttörhet, de azért na. Hát mégis, ennyire nem kellett volna.

Aztán persze további rengeteg minden történt, és nem követtem sem őket, sem a megszokott zenéket, mert minden mindig a kudarcaimra emlékeztetett, Verdi csak azért nem, mert egy átlagos opera szereplőgárdájához képest még én is tudom kezelni az élet kihívásait. Idővel lemondtam arról, hogy legyen definiálható zenei ízlésem, és a Linkin Park is csak akkor jött vissza, amikor február végén rettenetesen nagyot ugráltunk a nu metal buliban, és még az ő számaikat ismertem a legjobban. (Annak idején valamiért kaptam egy piros baseball sapkát, arra hivatkozva, hogy Fred Durst is olyat hord; az indoklás további részére nem emlékszem, de érdekelne, mert összesen két Limp Bizkit számot szeretek. Talán mintha zsarnoki főnök lettem volna a második fanzinunkban?)

És aztán Chris Cornell váratlanul felakasztotta magát, és ezt azóta sem igazán tudom hová tenni, időnként látom a családtagok és zenésztársak visszaemlékezéseit, időnként megnézek mindenféle zenéket, és aztán tegnap este, amikor kellemesen becsípve épp leülök a villamoson, és ránézek a telefonomra, két dolgot látok. Chris Cornell születésnapja lenne. És Chester Bennington felakasztotta magát.

Annyira végtelenül, nagyon, nagyon sajnálom.

És valahol annyira értem.

Nyugodjanak békében mind a ketten.

majdnem csak a szokásos, de mégsem egészen

Hétfő reggel óta szédülök, kedd óta tart a háromnapos kötelező tanfolyam, ideális kombináció. Mondjuk kapunk reggelit, ebédet, kávét és jégkrémet, szóval igazán nem panaszkodom, csak mennyivel jobb lenne, ha közben nem akarnék nekifejelni minden ajtófélfának és szimpatikus falfelületnek (illetve ha nem lenne az az érzésem, hogy én ezen a vizsgán nagyon meg fogok bukni).

Megvolt az éves céges hétvége, nagyon kellemesre sikerült. Azt előre tudtuk, hogy olyan kirobbanóan és meglepően és döbbenetesen, már-már tűzijátékszerűen kiváló nem lehet, mint a tavalyi, de ehhez az alaphoz képest kiemelkedően teljesített. Jó, hát a Minták néha elkaptak, és befordítottak mindenféle sötét sarkokba, de azért sokkal-sokkal civilizáltabban tudom már ezt is kezelni, mint régen. Oké, azon a részén van még mit csiszolnom, hogy ha nyűgös vagyok, borzalmasan fáradt, és irtózatosan részeg, akkor nem azzal fogok elkezdeni sírósan kiabálni, aki idegesít, hanem az első emberrel, aki hülye témát hoz fel (például nehéz lenne saját magammal kiabálnom. Továbbá idétlen. A múlt csütörtöki deployt pedig senki soha többé ne is említse előttem). Másnap reggel az első dolgom volt bocsánatot kérni, de azóta is borzalmasan érzem magam, különösen, mert szegény puszta jóindulatból hozta fel az egészet, én meg leordítottam. Jaj.

Na, de igazából tényleg jó volt az egész. Ittunk és táncoltunk és fürödtünk és a jacuzziból néztük, ahogy odakinn leszakad az ég; az élménybirtokon ismét megcsodálhattuk Pedrót, a lámát, és idén többet lógtunk Orsie-ékkal is, és szépek voltak a fények és a színek, és finom volt a kaja, és megbeszéltük, hogy milyen lehet a magyaros gumimaci-pörkölt (piros-fehér-zöld, paprikás-tejfölös-spenótos, vagy csak simán málnás-kivis, nagyon ragacsos) és utána megint táncoltunk hajnalig. És úsztunk a kinti medencében és napoztunk, és hazafelé kipróbáltam a kókuszos Magnumot, és nagyon finom. Rettentően szeretem ezeket az embereket, komolyan, hát annyira kedvesek és lelkesek és vidámak, hogy az hihetetlen.

legit

Éjjel negyed kettő van, állunk a kerthelység előtt az úttesten, én kis híján sírok a nevetéstől, két kolléga a vádliját hasonlíttatja össze, a kolléganő még meg is tapogatja a lábukat, hogy kellően izmos-e.

Így teljesüljön minden kívánságom. Esetleg kevésbé bizarrul.

májusi adósság: tatai hétvége, 2. rész

Tatai kirándulásom második napján sikerült egész korán felkelnem. Olyan korán azért nem, mint előző este terveztem, még félálomban sikerült megmagyaráznom magamnak, hogy számos okból nem lenne jó ötlet reggel kipróbálni a mini-wellnesst: 1) annyival korábban kéne kelni 2) de sokkal-sokkal-sokkal korábban, ha még reggelizni is akarok 3) utána mit csinálok egész nap a vizes fürdőruhámmal? Ennek megfelelően a helyi szauna kimaradt, de legalább nem volt hányingerem a fáradtságtól, csak szédelegtem, amikor kitántorogtam reggelizni. A reggeli pompás volt, rettentően be is laktam, bár ezúttal nem feküdtem még vissza egy órára aludni, mint Egerben. Alaposan bekentem magam naptejjel (én már csak ilyen előrelátó turista vagyok, tudom, hogy a napsütésnek városhatáron belül is van UV-tartalma), és nekivágtam a városnak.

Az óváros felé mentem, ha már számomra az Tata "új" része, az a környék, ahová nem fűznek gyerekkori emlékek. Rövid téblábolás után sikerült megtalálnom a református templomot, aztán a Kálvária-dombot is, természetesen pont nem arról, amerről fel lehetett menni rá. Kerültem egyet a bodzásban, találtam egy zsidó temetőt, holott azt nem is kerestem, és ismét szembesültem vele, hogy napszemüvegben nem látok. Konkrétan cseresznyefának néztem egy zöld-piros levelű díszcserjét, és egyfolytában neki akartam menni mindennek. Minden napszemüvegben ez van. Felteszem, és azonnal elvesztem azt a kevés kis térlátásomat, ami van, ráadásul a dolgok körvonalai is elég határozatlanok lesznek. De napszemüveg nélkül meg kiégette a nap a szemem, szörnyű, szörnyű, nyár és meleg és a többi. Feljutottam valahogy a Kálvária-domb tetejére, szanaszét vertem a térdemet egy kőfalon, megnéztem kívülről az egykori söréttoronyból kialakított kilátót, időben emlékeztettem magam, hogy klausztrofóbiám van és tériszonyom, fényképeztem az orgonabokrokba organikusan beépült padokat. Visszaértem az Öreg-tó partjára.



Ott leültem, hogy én most rajzolok, hát ezt még gyakorolnom kell. Nem lett annyira szánalmas, mint amikor két nappal később a Parlamentet próbáltam megörökíteni, de azért ez még messze van az igazitól, vagy bármitől... Viszont legalább tényleg motivál, ha képeslap méretű és állagú papíron garázdálkodom, mindenkinek bele kell törődnie, hogy egy ideig nagyon béna lapokat kapnak tőlem - aztán vagy megtanulok rajzolni, vagy feladom a próbálkozást.

A tópartról beballagtam a várba, rendesen körbefényképeztem, és bementem a múzeumba is. Az élmény már ott helyben teljesen összemosódott az egri kirándulással, bár sokban különbözik a két vár: az egri például háromszor akkora és egy dombon van, a tatai pedig sokkal szebb, és a fülesbástyái is felismerhetőbbek. Miután a mézeskalács ütőfákat is megnéztem, kiültem a teraszra egy pohár fehérborral és hosszasan ejtőztem a ragyogó későtavaszi fényben. Ekkor már bőven elmúlt az ebédidő, de reménykedtem benne, hogy valahol találok rendes éttermet, és nem jégkrémmel kell majd csillapítanom az éhségemet - igazam is lett, végül tölcséres fagylaltot ebédeltem, mert mindenhol máshol őrületes tömeg volt.


Ezen a ponton már erősen benne jártunk a délutánban, és kezdett fájni a lábam is. Időszerűnek láttam, hogy meginduljak a Fényes felé. Gyermekkoromban pompás, hatalmas strandkomplexum volt a Fényes-források körül, a várostól talán tíz-húsz percnyi sétára, és vannak róla halvány emlékeim, hogy kirándultunk is arrafelé, sáros rétek derengenek és göcsörtös, öreg fák. És persze olvastam arról is, hogy nyitottak ott mostanában valami tanösvényt, gondoltam, azt mindenképp érdemes lesz megnéznem.

Nos.

A strand nem volt nyitva, bár már jócskán benne jártunk a májusban, de titokban azért remélem, hogy nem szűnt meg (megnyugodtam, júniusban kinyit), a tanösvényhez viszont így is könnyedén el lehetett találni. És hát szembesültem vele, hogy ez a tanösvény nem azért nem volt, mert a kommunizmusban nem volt szükség ilyen úri huncutságokra... és nem azért lett, mert végre el tudtak valahova gyömöszölni egy kisebb halom EU-s pénzt, és legeslegfőképp: a forrásokra nem azért nem emlékszem, mert olyan kicsi voltam, netán olyan ostoba... hanem mert nem voltak! Amíg én rendszeresen Tatára jártam, nem voltak!

És most visszatértek.

A források a hetvenes évek elején apadtak el a Tatabánya környéki szénbányászatnak köszönhetően, és idővel mindenki beletörődött, hogy ez már csak így marad. Aztán a rendszerváltás után bezártak a bányák, és elkezdett újra összegyűlni a víz, és a kétezres években újra feltörtek a források a Fényes körül (és sajnos a város újonnan beépített részein is). Alig tizenpár év alatt elkezdett helyreállni a láp. Lenyűgöző látni, ahogy bugyog fel a víz a fák között, vagy egészen türkizkéken gomolyog a kis tavacskában. Az egyik részen, ahol már az égerfák sem bírták a víz sodrását, és egymás után dőltek be a sekély, langyos vízbe, egy kócsag pár méterre tőlünk szállt le vadászni. Mindenhol virított a vízililiom és a nőszirom. Varázslatos volt az egész: egészen biztos vagyok benne, hogy vissza akarok menni egyszer télen is, akkor még izgalmasabb lehet, mert a források sosem fagynak be és rengeteg állat húzódik oda a hidegben.



Ezek után már csak ki kellett vánszorognom az állomásra, útközben találtam egy éttermet, de be volt zárva, éhes voltam, minden lépés fájt. A vonat tömött volt és büdös (tündériek ezek az új Flirt-ök, de néha ki kéne takarítani a vécéjüket), ha nem lett volna olvasnivalóm, szerintem hazáig vinnyogok. Így hazáig olvastam, a főhős végre meghódította szíve szerelmét, szíve szerelme meghódította a Perzsa Birodalmat, de történelmi ismereteim azóta sem hagynak nyugodni, szomorú vége lesz ennek a történetnek.

A kirándulásnak ellenben jó vége lett, alig csíptek össze a szúnyogok, nem égtem le, és még a cipőm sem törte fel a lábamat - jól van, tudom, alacsonyra tettem ezt a happy end lécet, de legalább még vasárnap este és négykézlán is sikerült átmásznom fölötte.

májusi adósság: tatai hétvége, 1. rész

Ülök a tóparton, a lábamat elegánsan felteszem a vaskorlátra, miközben a kendőmbe burkolódzva hátradőlök a karosszékben, és lassan kortyolgatom a második pohár cabernet sauvignont. A reflektor fénye egyre szélesebb kévében terül szét a vízen, ahogy erősödik a szél; gyémánthíd, gondolom, aztán szomorkásan elmélázom rajta, hogy a hagyományos ezüsthíd mégis szebb - de az már eszembe sem jut, hogy odaképzeljem az estébe a teliholdat, így is a giccshatárt súrolja az élmény. A hátam mögött már csak sötét sziluett a "hattyúpihenő" mesterséges sziklácskáján Keresztelő Szent János szobra, és valahol a tó túlpartján aprócska fénypettyek aranylanak. Étteremnek gondolnám, szórakozóhelynek, de a szél nem hoz zenefoszlányokat. Egyszer majd el kell mennem oda is, hogy megnézzem, mi az. Nem ma, és nem is holnap - ma már csak az ágyig botorkálok el innen, az pedig kicsit meg is rémít, mennyi néznivalót hagytam holnapra - de majd egyszer. Úgyis vissza akarok még jönni.


Tata nagyon szép város, mindig meglepődöm rajta, ha emberek nem tudják, mennyire. Persze tisztességtelen előny, hogy gyermekkoromban rengeteget voltam itt a nagyszüleimnél (arra már nem emlékszem, amikor itt is laktunk, mire óvodás lettem, átköltöztünk Tatabányára), és vasárnap délutánonként a templom és a családi ebéd után gyakran átballagtunk a Várhoz, hogy fenn, a teraszon megigyunk egy üdítőt, mielőtt hazabuszozunk. Nyaranta egész napokat átpancsoltunk a Fényesen. és itt tanultam meg biciklizni egy tavaszi szünetben. Aztán nagyszüleim kénytelenek voltak elköltözni, és húsz-huszonöt évig én sem mentem vissza. Tavaly nyáron leruccantam egy délutánra, és azóta is vissza akarok menni legalább egy hétvégére... de most úgy gondolom, inkább többre is.

A robotpilóta gond nélkül elvitt a felismerhetetlenségig átépített régi házhoz: a kis, földszintes épületekre az utcában mindenhol ráhúztak még egy emeletet, kitoldották jobbra-balra, kert szinte már nem is maradt a legtöbbjük körül. Nem nagy kitérő errefelé menni a vasútállomásról az Öreg-tóhoz, a házak előtt mindenhol virág (ilyenkor, május végén pünkösdi rózsa és nőszirom) a koranyári délután álmosan hever az üres utcákon. Valami végtelen béke üli meg az egész várost: a tóparton és a várban visonganak a gyerekek, de senki sem kapkod, senki sem rohan.


A szállásra érve nagy a kísértés, hogy eldőljek aludni, de végül fél óra pakolgatás után rendbe szedem a terveimet, és nekivágok a városnézésnek. Veszek egy fagyit, elballagok a vízi vágóhíd felé, és ha már útba esik, lefényképezem azt a vízimalmot is, amiről csak egy napja tudom, hogy ott van. Rendes turista vagyok, alaposabban utánaolvastam a látnivalóknak a neten, nyomtattam térképet is, bár remélem, a Cseke-tavat anélkül is megtaláltam volna.


A Cseke-tó és az Angolpark egyáltalán semmiben nem hasonlít arra, amilyenre emlékszem a legutolsó látogatásom alapján, pedig húsz év alatt nem változhatott meg ennyire alapvetően. Nem tudok mit kezdeni a dologgal, minden más viszonyítási pont a helyén volt abból a kirándulásból, azok is, amikről meg mertem volna esküdni, hogy csak álmodtam, és erre bumm, egy egész tó és egy egész tópart nem stimmel, nem úgy van, nem olyanok a színek, hol az a gyep, én nem ezeket a műromokat láttam.


Persze aztán beérem ezzel a változattal is, a műromoknál annyira Dragon Age: Origins utánérzésem van, hogy keresni kezdem a ködfalat, amin nyilvánvalóan átestem, illetve a lejáratot az ősi ööö... nem vagyok hajlandó leírni a magyar változatot. Dalish. Igenis Dalish kazamatákba. Kicsit aggódom, hogy nincs nálam elég gyógyital, továbbá erősen esteledik, és még vacsorázni is akarok, bele fog férni előtte egy ilyen hosszú pálya? Inkább visszabandukolok az Öreg-tóhoz, szerzek egy hipster sajtburgert, leülök vele a vízre eresztett kis fateraszra, és nézem a naplementét. Szép. Vadkacsák úszkálnak előttem, a vár sötét tömbje tükröződik a rezzenéstelen vízen, az ég lángol, a sajtburgerrel mindent összekenek. A felső teraszon három fiú ordítva szkájpol egyikük reménybeli barátnőjével, az Demjén Rózsi slágereket énekelget nekik a telefonjába, egy ponton inkább hagyom a naplementét, és elmenekülök. Átballagok a váron, kimegyek az egyik bástyára, és látom, hogy a várárkon túl kanyargó utcában nyitva van még a kisbolt. Elgondolkozom rajta, hogy veszek két sört, és elvonulok szobám csendes magányába, aztán a kispénzű bölcsészt legyőzi bennem a borsznob, és inkább a tóparti terasz és a cabernet sauvignon mellett döntök. Lassan besötétedik. Feltámad a szél. Felteszem a lábam a vaskorlátra, és hátradőlök a karosszéken. Élvezem a békét. Holnap még rengeteg mindent meg kell néznem, de mára már nincs más hátra, csak a pihenés.

csak úgy nyafog

Közben elutaztam, már haza is értem, egyre több a képanyagra váró poszt, egyre kevesebb az idő és a kedv. Vagy csak több mindent kéne beleszorítanom az időbe és a kedvbe is: rendbe kell szedni a nyaralás képeit (van pár, amire kifejezetten büszke vagyok), írnom kéne (nem csak blogot), rajzolnom kéne (elmondhatatlanul rég dolgoztam új ötleten), olvasnom kéne (rengeteg olvasatlan könyv gyűlt össze), énekelnem kéne (megnyugtat), utána kéne néznem dolgoknak (nem érzem magam nagyon butának, de egyes témákban azért mégis) és végre komolyabban kéne venni a sportot, a franciát, a németet, ó, és aludni sem ártana. És rendet rakni, mert most már tényleg embertelen kupleráj van odahaza. Közben felületes ismerősök piszkálnak, hogy micsoda trógerség, hogy nem főzök magamra; tisztára, mintha közük lenne hozzá. Jut eszembe, emberekkel is kéne találkoznom néha.

Az első ősz hajszálak óta nem ért ilyen sokk, mint ma reggel: belenéztem a tükörbe, és életemben először határozottan láttam a szemem sarkában a szarkalábakat*. Egészen hisztérikusan szánalmas dolog ez az öregedés, most azon gondolkozom, milyen szemránckrémet kéne vennem, az ára sem érdekel, csak ezeket tüntesse el innen! Most! Már! És tudom, hogy lehetetlen, és utálom magam, mert biztos lehetne több méltósággal viselni a dolgot. De azt is tudom, hogy ezt nem lehet komolyan elvárni senkitől sem, amikor a csapból is az folyik, hogy a szép az fiatal, a jó az fiatal; és utálom magam, hogy nem tudok szabadulni ezeknek a hülyeségeknek a hatása alól.

Ráadásul mióta levágattam a hajam, néha baloldalt választom el, és mindig elfelejtem, reggel épp melyik irányba fésültem. Mondanám, hogy az életem egy katasztrófa, de inkább csak egy unalmas Mr. Bean epizód.

*tisztázzunk valamit. A szarkalábat csak akkor szeretem, ha igazi szarka tartozik hozzá.

ennyit a pihenésről

Már egy hete szabadságon vagyok, de álmomban minden éjszaka dolgoznom kell, és azt hiszem, nem számolhatom el túlórának.

tartom a menetrendet

Erős késéssel, de jelenteném, hogy a terv sikerült: szerda este leittam magam.

leolvadás közeli állapot

Megfejtettem a rejtélyt, viszonylag kevés olyan helyzet van, ahol feltűnés nélkül lehet emberek lábát stírölni, feltűnően meg ciki, szóval azt talán mégsem. Utálom ezt a rohadt kánikulát, különösen, mivel sikerült csúnyán megfáznom, napok óta úgy fáj a torkom, hogy kell rá a kendő légkondicionált és huzatos helyeken, közben pedig csorog rólam a víz. Én már csak aludni szeretnék, és azt most a közeljövőben nem nagyon fogok - őszinte rettegéssel nézek az elkövetkezendő másfél nap elé, de holnap este legalább nyugodt lelkiismerettel leihatom magamat.

az élet nagy dolgai

Egyik reggel mentem munkába, valamelyik fiatal kolléga előttem ballagott, és hirtelen rájöttem, hogy egyáltalán nem néztem meg a fiúk lábát, pedig már hetek óta rövidnadrágos idő van.

Aztán eltelt másfél hét, és még mindig ugyanitt tartok. Úgy érzem, valamit rosszul csinálok.
P.S.: Az hagyján, de tavaly sem ellenőriztem a céges vádlikat. Hát milyen nő vagyok? Még azt sem tudnám megmondani, kinek milyen feneke van!

fáradtan is hülye

Mire eljutok odáig, hogy írjak is valamiről, sőt, hogy akár képeket is szerezzek róla, sőt, hogy a kettőt valahogy összhangba hozzam, már olyan rég elmúlt az egész, hogy magam sem emlékszem rá. Szóval a beszámolómra tatai kirándulásról még várni kell, még csak egy bő hete értem vissza, és azóta nem volt sem időm, sem agyam semmihez. Utóbbi különösen  nem.

Sűrű hét volt, sok programmal, némelyikre el is mentem. Hétfőn békésen fröccsözgettünk Fleóval, Sulemiával és Nimandival és összehasonlítottuk a céges és a bölcsis fényképezéseket. Kedd este egyszerűen olyan fáradt voltam, hogy inkább vinnyogva hazavonszoltam magam, csütörtökön pedig egyszerre akartam menni két helyre, és utólag nyilván úgy érzem, hogy a másik jobb lett volna. De legalább a pénteki rohanás lefeleződött menet közben, és csak a kellemes whiskyzgetés maradt meg belőle. Szombaton végre-végre-végre rajzoltam, úgy egy évvel azután, hogy kitaláltam a következő projektet, és bő öt hónappal azután, hogy el akartam kezdeni, végre nekiláttam az első darabnak. A macskás rajzokhoz képest unalmas és egyszerű sorozat, nem kell rajta gondolkozni, és még így sem ment egész eddig. Úgy belemelegedtem a munkába, hogy amikor aztán befejeztem és felálltam, őszintén megijedtem, hogy mi történt az éggel, mert ilyen színe még teliholdkor sem lehetne... aztán rájöttem, hogy világosodik. Okos is vagyok, nem csak ügyes.

mese a lányról az üvegfal mögött

Mindig nagyon értékelem, amikor a vegyesen nem túl közeli barátok és barétnék előrehajolnak, és cinkosan rám hunyorogva megkérdezik, hogy na és a pasizással mi a helyzet, ennyi idő után már igazán, mi a helyzet? Mintha úgy éreznék, égek a vágytól, hogy Nagy és Fontos Újdonságokról számoljak be nekik, csak hát külön rákérdezés nélkül nem merem elkezdeni. Istenem, ahhoz túlságosan is szégyenlős és szemérmes vagyok.

Ilyenkor udvariasan el szoktam magyarázni, hogy ha bármi jelentős változás áll be a szerelmi életemben (hirtelen lesz ilyenem, vagy valami), okvetlenül tájékoztatom őket. De a legutóbbi eset óta hajlok rá, hogy ezentúl majd visszakéredzek. Na és a válással mi a helyzet, hát ennyi idő után már igazán, mi a helyzet? Statisztikailag rég megérett volna már a válásra ez a helyzet, nem? De. Na, akkor inkább beszéljünk erről, engem ez sokkal jobban érdekel.

Egyébként nem, nem érdekel mások válása, a válások borzalmasak, és ha nem muszáj, nem vájkálok mások szenvedésében. De annyira örülnék, ha nem kéne mindig lefutnom ezt a kört. Biztosan szívesebben találkoznék ezekkel az emberekkel, ha nem kéne mindig lefutnom ezt a kört.

ilyet sem csináltam még

Ma reggel elaludtam a fogorvosnál. Miközben a fogamat tömték.

rövid és úgyis átalszom, mi az?

Nem volt akkora ötlet fél délután olyan videókat nézni a youtube-on, amikben különféle pályatársak emlékeznek meg Chris Cornellről, némelyikük egész meglepő, mások elsírják magukat (mindig is szerelmes voltam Corey Gloverbe, ez van). Én pedig egész éjszaka nyomorultul szomorú dolgokat álmodtam, hatalmas üvegablak mögül néztem a szürke, deres téli hajnalt, nem voltam ott, csak tehetetlenül figyeltem. Vidám dolog így ébredni hétfő reggel.

A hétvége amúgy kellemesen telt (az az elenyésző kis része, amit ébren töltöttem), például életemben először megnéztem a Gourmet fesztivált. Ár-érték arányban nem volt meggyőző, de tapasztalatnak mindenképp kellemes, és most már azt is tudom, hogy az eper igenis értelmezhető (sőt, finom!!!) pizzafeltét. Ráadásul a megkóstolt halleveshez kaptam igazi lekoccolt zománcbögrét (igazából csak azért volt a leves is, mert nekem az a bögre kellett) (régi és romantikus vonzalom fűz a zománcbögrékhez, végtelen sátorozós ifjúságom fő kellékeihez, és nem emlékszem már rá, a régi útitársak hol lehetnek), az olivás mangalicakolbász mindent tudott, amit ebben a kategóriában tudni kell, és még haza is értem az esti vihar előtt.

A borecetes üdítőről viszont nem vagyok meggyőződve, kellemesen savanykás volt, de éktelenül büdös.

Vasárnap kávéztunk és írtunk, hosszú idő óta először én is értékelhető betűszámot hoztam, azért nincsenek illúzióim afelől, hogy ez a fellendülés sokáig tartana. Túlságosan is fáradt vagyok én ahhoz fejben.

Az alvásigényem alapján nem csak fejben.

Az elhagyatott fészek körül azóta sem láttuk a szülőket, szegény varjak, olyan lelkesek voltak, én pedig itt a civilizált városi létemben teljesen elszoktam ám attól, hogy az élet valójában ilyen. Jön másfél hét havaseső április közepén, és oda minden. Örülnöm kéne, hogy a mi világunk már nem dől össze ilyen könnyedén*, de most inkább csak szomorú vagyok.

Nagy, vaníliás-epres süteményre vágyom. Úgyis szezonja van.
*tudom, összedőlőben van, kevésbé könnyedén, ellenben sokkal alaposabban.

say hello to heaven

Nem igazán tudom elhinni, hogy Chris Cornell meghalt, ötvenkét éves volt, csupa lelkesedés, és persze a kamaszkorom. Soundgarden, Temple of the Dog, Audioslave... Nyugodj békében, Chris. Hiányozni fogsz.



I never wanted to write these words down for you.

szó se róla, frissítő élmény

Bármilyen fáradt vagyok, nem kéne a mentaolajas üveg kupakját rágcsálnom.

soktételes élménybeszámoló

Lassan kisebb időutazás lesz felvenni a fonalat, ez van, ha az ember nem is tudom, nem blogol rendszeresen, vagy mi. Volt háromnapos hétvége, jó volt, lehetne gyakrabban, nagyjából a harmadik napra voltam olyan állapotban, hogy ne csak bután nézzek magam elé. Ennek örömére elmentem végre libegőzni, végül is csak tavaly október eleje óta tervezem.

Persze ez sem volt egyszerű: fogalmam sem volt róla, épp melyik busz visz ki a Libegőhöz, annyit változott az elmúlt években. Gondoltam, kicselezem a rendszert, és felmegyek busszal a Normafához, onnan átsétálok a Libegőhöz, és minden rendben. Halványan ugyan eszembe jutott, hogy egy napfényes május elsején akár tömeg is lehet, de arra azért nem számítottam, hogy nagyjából olyan lesz, mint a Szigeten délután három-négy körül, amikor már elég sokan ébren vannak, de még meg lehet mozdulni. Ami oké, csak nem épp kirándulóbarát; ráadásul az Anna-réten mindenki nyílt tűzön sütögetett, úgyhogy még meg is éheztem. A közelben valami egyházi gazember csepegtette a gyűlöletet a hívek szívébe, fontos ám a napi intolerancia.

A szentbeszéd elől menekülve kicsit eltévedtem, aztán visszatértem a szélesebb és zsúfoltabb útra (bár ez ellentmond vallásos neveltetésemnek, mely szerint a jó helyre bizony a szűk és kényelmetlen ösvény visz el; ennyit a vallási oktatás gyakorlati hasznáról!), és idővel megérkeztem a Libegőhöz. Ott nagyjából végtelen sorok álltak: leültem, betoltam az út közben vett spagetti maradékát, figyeltem a sor tempóját, és arra jutottam, hogy ez most így nem fog menni. Felballagtam inkább a kilátóhoz, láttam, hogy nyitva a kávézó, sőt, asztalok is vannak kitéve szépen, rendben a teraszra, úgyhogy ittam egy sört és rajzoltam (nem sokat. Inkább keveset). Mire visszaértem a Libegőhöz, már kezelhetőnek tűnt a sor, én meg kicsit fáradt voltam ahhoz, hogy visszabandukoljak a Normafáig, és megpróbáljam felverekedni magam egy dugig tömött 21-esre, szóval inkább a sorbanállást választottam. Én voltam az egyedüli egyedül libegőző, de szeretetteljesen magamhoz öleltem a táskámat, és arra gondoltam, legalább nem hisztizik visítva a fáradtságtól, mint a mögöttem álló kisiskolás kölök (és nem sérteget, mint a kettővel előttem álló párocska tette boldogtalan kölcsönösségben).

Az alsó végállomáson sokadszorra is megbeszéltem magammal, hogy én abban a kempingben egyszer meg akarok szállni, mert érdekel (ahhoz képest, hogy soha többé nem akarok sátorban aludni, és épp tervezem, hogy a két (feltehetően már szétrohadt, 21, illetve 28 éves) sátramat eladományozom) (a másik nagy álmom, hogy egyszer lakni akarok a Margitszigeten abban az erősen lekattant hostelben, ami előtt olyan idillit söröztünk tavaly májusban) (szerintem egyik esetben sem néznének hülyén, amikor kitölteném a kötelező adatlapot, és látnák a budapesti címem). Tudom, furcsa álmaim vannak. És az igazi álmaim még sokkal furcsábbak (de most mindenkit megkímélek tőlük).

A négynapos munkahetet túléltem, csütörtökön a kollégákkal söröztünk, és bár terveztem, hogy később csatlakozom a kreatív írókhoz, végül maradtam az illetlenül aranyos munkatársakkal (tényleg, hát nem is értem, ennél a cégnél mindenki eszeveszett cuki, komolyan már). Ettünk rántott tintahal karikákat, kellett is ahhoz, hogy pénteken ne négykézláb és másnaposan vonszoljam be magam az irodába. Hétvégén írtunk együtt, majd részt vettem évadzáró keltuláson is, és szembesültem vele, hogy mióta péntekre tették az ószirmi meséket, és sosem jutok el (péntek! Ha nincs más dolgom, akkor álmon halok), rengeteg új dal és új mese lett, és áááá, kimaradtam mindenből. Illetve a koncert alatt a terem üresen tátongó hátsó traktusában a sötétben lelkes párok ropták kényszer és irányítás nélkül bonyolult ír társastáncokra, még figuráztak is, hát ilyet sem láttam még, irigyeltem őket. Bennem még élénken él, amikor másfél évvel ezelőtt berángattak egy egyszerű körtáncra, és mindenkinek nekimentem az alap emberi mozgáskultúrával összeegyeztethetetlen irányokban és módokon (néha azóta is vannak rémálmaim, Cthulhu ehhez képest semmi), erre mások könnyedén szökdécselnek egyik bonyolult kombinációból a másikba. Rémes.

Vasárnap apám látott vendégül házi breton palacsintára, nagyon finom volt - mondanám, hogy csak a cidre hiányzott mellőle, de igazság szerint épp megfázás elleni gyógyszereken éltem, azokkal pedig még a legkönnyedebb alkoholokat sem érdemes kombinálni. Tervezgettük, hogyan juthatnánk vissza a palacsinták földjére, hah, nemsokára nyár és utazások, alig várom már!

Kedden filmklubba mentem, megnéztük a Neon démont. Mondanám, hogy nem értem azt a filmet, de azóta olvastam egy interjút a rendezővel, ami alapján az érthetetlen, bizarr, irreális és undorító részeket is megtörténtnek kell tekinteni, szóval azt hiszem, értem a filmet. És ez nem jó senkinek. Nagyon esztétikus, nagyon szép, de a nekrofíliánál úgy elvesztettek, hogy mire a kannibalizmusig értünk, már a vállamat sem vonogattam. Nagyon kisplogár vagyok én ahhoz, hogy ne érezzem öncélúnak ezeket a tabudöntögetéseket, hát érteni lehetett volna a DRÁMÁT (a modell-lét megesz! Salátakörettel!) anélkül is, hogy vérben kell fürdeni és tengerárként menstruálni a telihold fényében. Hiába volt szép, hiába volt gyönyörűséges képileg, az összbenyomásom nagyjából az volt, hogy "öreg, értem én, hogy akarsz magadnak forgatni egy saját Mulholland Drive-ot, de ezt így inkább ne".

Persze lehet, hogy ebbe a nagy szigorba már belejátszott a hirtelen időjárásváltozással érkező migrénféleség is, amitől a szerdát nagyjából négykézláb vészeltem át. Szerda reggel még kesztyű-sál idő volt, pénteken már harminc fok, nem bírom én ezt, kérem. Alighanem az sem volt jó ötlet, hogy az időjárás erős sújtására csütörtökön még három korsó sört is rátoltam, bár a szombat reggelig tartó másnapban szerintem az is benne volt, hogy amilyen retek helyre járunk mostanában a kreatívan írókkal (én mostanában kreatívan nem írok, de szívesen hallgatom a többiek sztorijait), a sör is lehetett enyhén hibbant, meg a pohár is lehetett ótvar mocskos. Követni kellett volna a pálinkázók példáját és fertőtleníteni.

Maga a sörözés amúgy elég vicces volt, egyrészt M. úgy másfél hónapja feladta, hogy tiltakozzon E. elmélete ellen, mely szerint ő bizony nyugalmazott MI6 ügynök, és azóta príma történeteket mesél a különféle bevetésekről (amik vagy igazak, vagy csak nagyon szórakoztatóak). E. ugyan saját bevallása szerint nem volt ügynök, de dolgozott nagy multiknak szovjet utódállamokban, és remek sztorikat tud arról, amikor felgyulladt az üdítőgyár, vagy amikor feltörekvő amatőrök úgy döntöttek, megpróbálnak védelmi pénzt beszedni egy nemzetközi cégtől (később a cég az ex-KGB-s partnere intézkedett, és néhányan elhagyták a bolygót). Egy idő után hétköznapibb dolgokról esett szó, és épp elmagyaráztam volna, miért nem lesz Fields of the Nephilim koncert Budapesten, amikor a kocsma törzsközönsége betántorgott a mi kis hátsó termünkbe, és tört angolsággal előadta nemzetközi nézeteit az asztalnál ülő britnek (they're all a bit fascist and very racist, foglalta utána össze a célközönség). Mindenki más le volt ejtve, de egy brit, egy igazi BRIT, hát szóval na, a derék Orbán-hívő egy ponton karon fogta, és kivonszolta a pulthoz pálinkát inni. Még nem sikerült megfejtenem, hogy pontosan mi ez a viszonzatlan szerelem, amit az iskolázottabb magyar jobboldaliak éreznek a britek (és kizárólag a britek) iránt, de már többször láttam, és nagyon vicces. A dicsfényből valami halvány derengés ránk is vetült, például egy ponton az egész asztalt meghívták egy tál rágcsálnivalóra (szalonna, töpörtyű, ecetes almapaprika; szigorúan kenyér nélkül). Ez nem feltétlenül volt jó ötlet, de összességében még mindig túlélhetőbb, mint amikor pár hete egy ilyen alkalommal a tulajdon társaságunk egy tagja egy tálca szilvapálinkával jelent meg.

Pénteken ezek után dolgoztam (de tényleg!) és munka után még sütiztünk is egyet Orsie-val (sőt, láttunk SIX terminálokat természetes élőhelyükön; a SIX terminál egy bankkártyát és egyéb fizetési módokat támogató eszköz, amivel mi egyéb fizetési módokat tesztelünk). Később én elmentem Arthur királyos filmet nézni. Azzal vigasztalom magam, hogy nekem mindenképp meg kellett néznem, kötelező, nincs mese - amúgy kínosan ostoba és rossz film, nem is értem, Guy Ritchie hogy adhatta hozzá a nevét. No nem baj. Az új Titánok harcáná... ööö... szóval igazából nem jobb annál sem.

Szombat este teraszparti, grill és barátok, hamar haza, alvás, alvás. Vasárnapi csúcsteljesítményem, hogy átvergődtem a boltba vacsoráért. A nyakamat a memóriahabos csodapárnán is tökéletesen tönkre tudom aludni, és sajnos erre nem találtam olyan kiváló gyakorlatokat, mint annak idején a derékfájásra. De jövő héttől kéthetente lesz céges masszázs! Nem ingyen, de legalább házhoz jön! Hátha az segít. (Jövő héten lesz fogorvos is, az még annyira sem lesz ingyen, házhoz sem jön, de legalább nem is lelkesedem érte. Ellenben muszáj.)

szomorú

Egész nap nem láttam a varjakat a fészek közelében.

a helyi élővilág

Tegnapelőtt épp azon gondolkoztam, hogy tavaly ilyenkor már havazott a vattafa, erre ma megjelentek az asztalomon az első pihecsomók. Soha többé nem lehet szellőztetni legalább két hónapig.

A varjak megvannak. Sőt; tegnap még csak a fészken ülve láttunk valami feketeséget kilógni a fészekből, de ma már volt olyan, hogy mindkét varjú a fészekbe hajolva piszmogott. Lassan ideje is lenne már, hogy kikeljenek a fiókák, szóval reménykedünk!

kávé és egyéb dolgok

Lassan, de bizonytalanul kezdek visszatérni a kávéhoz. A héten voltam beteg, beteg, beteg, részeg, másnapos és fáradt, és ennek egy részére észszerű gyógymódnak tűnt a kávé, úgyhogy három nap alatt többet ittam, mint előtte öt hónapig (vagy mint egy átlag felnőtt egy nap alatt). Valójában nem akarok visszaszokni rá, mert teljesen jól elvoltam nélküle, de nincs okom kerülni sem: egy hónapja rendszeresen mérem a vérnyomásom, és leginkább alacsony. Ettől persze még nem ártana továbbra is odafigyelni, egészségesen étkezni és többet mozogni, tudom, tudom, csak nehéz néha. Például amikor egy hétig csak beteg vagyok, részeg, másnapos, vagy fáradt, akkor sem a testedzés, sem az tudatos bevásárlás nem tűnik vonzó programnak.

Azért nem kell olyan nagyon sajnálni, jobban mondva csak csütörtök délutánig kell sajnálni, mert addig irtózatosan rosszul voltam az időjárási frontok miatt. Aztán céges vacsora volt, pompásan berúgtunk, hajnalig mulattunk, és utána megint irtózatosan rosszul voltam egy darabig, de legalább végre jó okom volt rá! Legalább úgy voltam másnapos, hogy előtte ittam is! Csodálatos élmény volt! Vagy legalábbis sokkal jobb, mint testidegen légköri jelenségek miatt szenvedni.

Csütörtök-pénteken megtolta a negyedéves vacsorát, hogy ezúttal a mi svájcijaink voltak itt látogatóban, mind a hárman pofátlanul cukik (komolyan már. Hát itt mindenki illetlenül cuki), és péntek este elmentünk még velük vacsorázni… aztán pedig salsázni. Mármint azt mondták, hogy odamegyünk a salsa klubba, ha már az egyik fejlesztőnk ott oktatgat, de szigorúan a pultot fogjuk támasztani, iszunk, és semmi tánc.

Aha.

Hát persze.

Amikor aztán a lelkes kolléga próbált engem is megtanítani a salsa alaplépéseire (engem, akinek annak idején a bécsi keringő is meghaladta a képességeit), kis híján elsírtam magam, annyira ügyetlennek és fáradtnak éreztem magam. Kicsit még tipródtam (főleg mások lábán), és arra gondoltam, na, majd egyszer elmegyünk valami rendes metálbuliba is, és ott majd megmutatom, hogy van, amihez én értek (például bárkit és bármikor kegyetlenül vesén könyökölök).

Másnap kivonszoltam magam a Könyfesztiválra, Furcsa érzés volt, hogy már kávéztam egyet az épület előtt, és egy teljes kört megtettem odabenn, mire ismerőssel találkoztam, de legalább utána már nem kellett magányosan bolyonganom az ijesztő könyv- és embertömegben. Rájöttem, hogy igazságtalanul és aránytalanul zavar, ha emberek nem ismernek meg (összességében ez a hét nem tett jót az önbecsülésemnek), de aztán pompásat kávéztunk a padlón ülve, és jókat beszélgettünk rég nem látott emberekkel. (Könyvet is vettem, alá is írattam!) Noizzal és Nyerwvel ittunk még egy sört, aztán ahelyet, hogy kivártam volna a villamosomat, nem felejtettem el bemenni a plázába testpermetért (limitált széria volt, elfogyott, soha többé nem leszek napsütötte sárgabarack illatú). Bánatomban vettem egy nyári ruhát, legfőképp azért, mert találtam olyat, amibe beleférek, és mert a könyvekkel ellentétben a nyári ruhákról még sosem éreztem úgy, hogy ijesztően sok van belőlük egy helyen. Kamasz énem most nyilván hosszú és formátlan bölcsészszoknyája ráncaiba temetné az arcát, és úgy zokogna, de kamasz énemből nem facsarta ki az utolsó csepp betűszeretetet is a magyar könyvipar.

az oké, hogy szánalmas vagyok, de

Ez az a pont, ahol a számítógép megkönyörül rajtam, és a kivágás után a beillesztést már nem hajlandó végrehajtani. A visszavonást szintén nem. Némileg megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy egy, másfél, négy, tizenöt év múlva ennyivel is kevesebbet kell visszaolvasnom a múltam nyomorult vinnyogásból álló részéből.

harmadnapos fejfájás

Az időjárás nagymamámat is megviselte, nem láttam még ennyire elesettnek – és hát őszintén, én is kis híján leborultam a székről, annyira vacakul voltam. Mintha egyre másnaposabb lettem volna, márpedig ez nagy igazságtalanság, ha előtte még csak részeg sem volt az ember. Utálom a frontokat. Utálom az ilyen elvesztett napokat, amikor semmi hasznosra nincs erőm, még gondolkozni sem. (Hülyeségeket álmodni bezzeg! Az megy!!! Most már tényleg nagyon dühös vagyok a tudatalattimra...) Ezek után természetesen a kedd még rosszabb volt, este hatkor már aludtam, és lassan már nem is reménykedem abban, hogy valaha egyszer leszek még ébren. Úgy teljesen, és nem csak nagyjából. Szerda reggel ernyőstül-kabátostul bőrig áztam a havasesőben; kicsit féltem a varjainkat, remélem, szegény tojó nem fagy meg költés közben, és mire kikelnek a fiókák, az idő is észhez tér.

Hogy fogunk így leégni a Könyvfesztiválon a füvön ücsörögve?

húsvét, hétfő, hidegfront

A négynapos hétvége negyedik napjára úgy estem szét, mint egy elöregedett hungarocell tábla. Reményeim szerint ez csak a hidegfront: fáj a fejem, szédülök, remegek, és nagyon nem akarok beteg lenni, nagyon nem akarok beteg lenni. Abból is elegem van már, hogy fáradt vagyok.

Ennek jegyében csütörtök este hétkor beájultam - terveim szerint egy órára, hogy utána felfrissülve elrohanjak bulizni, de nyolckor csak arra volt erőm, hogy megírjam Noizéknak, döglött vagyok, és aludjak még tizenhárom órát. Utálom, hogy a szabadidőmben szinte csak alszom, lenne más dolgom, és olyan is, amit szívesen csinálnék. Úgyhogy vasárnap átmentem mosómedvébe, és mostam, valamint tönkretettem a porszívómat.

Azért persze nem csak ebből áll az életem. Kedden Amerikából hazalátogató barátunkkal és sok másik, rég nem látott emberrel söröztünk egyet, jó volt végre találkozni Nimandival is. Szerdán projektvacsora volt, és miután határozottan közöltük, hogy a tesztelők ülnek középre, végre beszélgettünk a fejlesztőkkel is, erre nem nagyon volt eddig példa. Csütörtökön ugyan kidőltem a buli előtt, és pénteket is átaludtam, de szombaton együtt ebédeltem Edemmel és Rhiannal (cukiság!!!), este pedig családilag toltuk a sonkát és a főtt tojást, ahogy azt kell. Vasárnap este Impatienttel majdnem elmentünk megnézni a Trainspotting 2-t, de nem volt már jegy, így csak fröccsöztünk egy nagyot. Hétfőn apámmal ebédeltem, és a tervek szerint még nagymamámhoz is eljutok, ha elmúlt a sziesztaidő és elfogyott a kávém.

És büszke vagyok magamra, nem vettem magamnak teljesen fölöslegesen olyan ruhát, ami tetszik, de sosem hordanám. Idővel még akaraterőm is lesz, vagy mi.

megint a paprika

Észnél voltam, és csak egy fél erőspaprikát vágtam a mai salátámba - aztán persze az egészet nyakon öntöttem azzal az olivaolajjal, amibe három hete beleszórtam fél zacskó csilit (és fél zacskó bazsalikomot és fél zacskó petrezselymet is). Nem durva, csak annyira éget, hogy eszembe jusson, pont ezt nem akartam.

eger

Ehhez képest persze ragyogó idő volt végig, szombat estére le is pirultam, pedig bekentem az arcom 50-es naptejjel (létezik olyan naptej, amitől nem ragad az ember arca? Én még a hiperdrága, ultramárkás, napvédős arckrémem után is úgy érzem, mintha csirizzel kentem volna át a fejem). Mivel péntek este általános iskolás osztálytársnőkkel találkoztam, szombaton nem indultam valami korán: amúgy is arra számítottam, hogy rossz idő lesz, nem siettem sehová. A vonaton olvastam, aztán Füzesabony környékén eldöntöttem, hogy ez a könyv rossz (valamit sejthettem, hogy a sorozatnak csak ezt az első részét* vettem meg), és onnantól próbáltam kitalálni, hogy akkor most milyen idő lesz, és mit is csináljak, ha megérkeztem.

Eger szerencsés választás volt, mert kicsi, de szép, és mert nem kapcsolódik egyértelműen életem valamelyik meghatározó alakjához vagy szakaszához. Voltam itt osztálykiránduláson hatodikban, emlékszem a várra és a bazilikára, ott vettük a nagyon bazári szívecskés medált, és titkosírást találtunk ki, majd éjszaka hallgatóztunk, hogy a szomszéd szobában a menő lányok miről beszélnek. Emlékszem a vizes utcákra, ahogy másnap kora reggel visszagyalogoltunk a vasútállomásra, mert a kísérőtanáraink nem tudtak velünk mit kezdeni a hirtelen jött májusi esőben.

Úgy tíz évre rá egyik nyáron sátoroztunk ott is egyet a barátommal, akkoriban mindenhol sátoroztunk, és emlékeim szerint az egri volt az egyik legjobb kemping. Talán még a pannonhalmival is vetekedett, pedig ott egy egész, sövény-kerítette lakókocsi beállót kaptunk. És a kempinges büfékaja finom is volt, nem csak olcsó, és voltunk strandolni is, és egyszer csak a mi kedvünkért kellett kinyitni a mozit. Nem hinném, hogy bármi másban kirúgtunk volna a hámból, akkoriban kispénzű egyetemisták voltunk, akik csorba kőlépcsőkön ülve ették a májkrémes kenyeret. Szerintem még a közepes bort is csak évekkel később engedtük meg magunknak (a rossz bort meg már akkor sem; a sznobságnak is vannak előnyei).

Aztán újabb tíz évre rá voltam ott valami vámpírkodáson is, nagyjából arra emlékszem, hogy ettünk és ittunk, aztán máshol mást ittunk, aztán este kivittek minket a Szépasszony völgybe, és ott volt valami töltött káposzta és bor (mégis, mi lett volna?). Valahol alighanem vámpírkodtunk is közben, de azt szerencsére már törölte az agyam (bár az egri vámpírkölkök mintha összességében aranyosak lettek volna? És egész értelmesek? Voltak pedig ijesztő városok). Október volt, másnap felmentünk a várba, és többen is felhívtak életem egyéb fejezeteiből, hogy aznap este még okvetlenül találkoznunk kell Budapesten. Én pedig örültem, hogy még eszébe jutok embereknek.

Szóval most nem tudtam, mit várjak. Sejtettem, hogy nem fog úgy fájni, mint más helyek, és jó volt, hogy van már valami halvány elképzelésem a helyekről és a távokról. Így is volt egy óra, amíg a vasútállomásról elértem a szállásra, de csak azért, mert közben megálltam fagyizni, kergetőző kutyákat nézni, képeslapokat válogatni, fényképezni.

A szállás nagyon korrekt volt, bár kicsit halványabb, mint a booking.com-os értékelések alapján vártam. Viszont tényleg közvetlenül a várkapu alatt volt, ennél közelebb nem is lehetett volna, az ablakomból rá is láttam, nagyon élveztem ám a dolgot! Magamat is megleptem, hogy sikerült a kisebbik hátizsákomba bepréselni mindent, amit vinni akartam, úgyhogy a szobában gyorsan ki is dobáltam a nehezebbjét (netbook, töltők, váltóruha, pizsama, fogkrém, hajlakk), és visszaindultam a városba. Elkanyarodtam a minarethez, a tövében áruló néniktől vettem fülbevalót, hűtőmágnest és képeslapot, majd időben tisztáztam kalandvágyó énemmel, hogy van egy enyhe klausztrofóbiám és egy enyhe tériszonyom, szóval oda nem megyünk fel (ez nem mindig sikerül, volt már, hogy félútról rettegtem vissza magam talajszintre egy kilátóban). Ezek után leballagtam... mondanám, hogy toronyiránt, de Egerben minden irányban van egy torony, tényleg, hát tele van az egész templommal.

Ha terveztem volna, biztos nem sikerül pont öt óra előtt másfél perccel a bazilika elé bóklászni, így viszont lemehettem megnézni a várost a város alatt, ami egyrészt nagyon vicces volt, másrészt eszembe juttatott dolgokat egy városról, ami alatt bizony olyan lyukacsos a hegy, hogy ihaj (és még püspöki palota is van benne, bár lehet, hogy ekkora borospincéket nem tervezek alá visszamenőleg). Utána körbejártam a bazilikát is, ha már, aztán valahogy sok utcányira onnan egy igazán dinamikus szoborcsoport tövében kötöttem ki, egy derék végvári hazafi csetepatézott ott mindenféle gaz törökökkel. Ültem és néztem és arra gondoltam, hogy borzasztó dolog ám az ember, amiért a gyilkolás ilyen központi eleme a létének. Később betértem valahová vacsorázni, és az étlap és az étel közti különbségből arra jutottam, hogy manapság már kínos leírni, hogy krumplipüré. Vettem kézműves sört is (Bakelit), ha már a bor városában vagyok... hát nem azért, kicsit el volt szállva az ára, pláne ahhoz képest, hogy nekem leginkább erős közepesnek tűnt a végeredmény.

Rosszul aludtam, rosszakat álmodtam, hajnalban ébredtem, a reggeli is halványabb volt az értékeléseknél, bár azért még kellemes. Visszadőltem még egy félórára, aludnom nem sikerült, mert a folyosó túlsó végén csapkodó takarítónők úgy ordítottak, mint a sakál. Iszonyat kába voltam, amikor felmentem a várba, ahol aztán három és fél órát tébláboltam, de komolyan, nem tudom, mi tartott ennyi ideig, hát még aknalesős körbevezetés sem volt, mert sosem gyűltünk össze elegen! Egyes romosabb pontokon annyira Dragon Age jellegű volt a díszlet, hogy szinte éreztem, hol kéne küldetést vételeznem, de aztán arra gondoltam, nem biztos, hogy elég magas szintű vagyok a borospincékben bujkáló sátánisták megfékezéséhez (gyógyital helyett is csak egy fél palack csapvíz volt nálam), illetve nem biztos, hogy ez a történetszál beférne a nyolcórás budapesti munkám mellé. Tudom, tudom, az ilyen mellékküldetések megvárják az embert, de lehet, hogy legközelebb máshová utaznék?

Az emlékeimhez képest döbbenetesen nagyott nőtt a megnézhető dolgok száma, és a 3D-s bemutatók igen pazarok voltak, szinte már el tudom képzelni, hol volt a püspöki palota, és hát jó, azt nem, hogy a vár lerombolt fele hol és meddig terült el. Az 1552-es tömegsír feltárásakor talált koponyák, kard okozta fejsérülésekkel című kiállítási tárgynál erősen elszontyolodtam, tényleg szörnyű dolog az ember, és lényegesen kevesebb Monet-t és Heaney-t termel, mint ipari trancsírozást.

Ebédeltem, a pinot noir továbbra is a kedvenc vörösboraim közé tartozik, sétáltam, elvesztettem a kardigánomat, vettem fagyit, megtaláltam a kardigánomat, hülyeségeken járt az eszem, pont időben kiértem az állomásra, tömeg volt, hazaértem. Kicsit még hőbörögtem magamban hülyeségeken, néztem, hogy az ismerőseim közül ki mikor ér haza a tüntetésről (ahova mehettem volna én is, ha reggeli után egyenesen hazajövök, de bocs, akkora forradalmiság nem volt bennem), próbáltam rendet csinálni a fejemben, és többre már nem volt erőm sem.

Képek nem lesznek, mert nincs időm, nincs kedvem, és egyébként sem.
*James Wilde: Hereward - angolszászos-vikinges regény a normann hódítás előtt (később alatt, majd után). A történet és a szereplők az első kötet feléig nagyon kínosak, ha az ember nem Conan legújabb kalandjaira készült lélekben (és én személy szerint rühellem a Conan történeteket, sőt, Howard minden szempontból az egyik legfosabb szerző, akitől bármit is olvastam – és igen, tudom, hogy de hát ő a legjobb!!!4!!4! ... de nekem nagyon nem), néha olyan leírások és szókapcsolatok kerülnek elő, hogy én kérek elnézést, de a háttér egészen tisztességesen össze van rakva. Azért vettem meg, mert annak idején a szakdolgozatomat saccperkábé ennek az időszaknak az irodalmából írtam, mert hasonló témában voltak jó könyvélményeim (Robert Low, ahh... nem mindig szoktam szeretni, amit fordítok, de az Oathsworn / Felesküdöttek minden szinten ott volt, a jelzőktől a történetig), és mert a szerző a saját nevén, Mark Chadbournként írt olyan könyvet, ami nekem nagyon tetszett. Igaz, a háromszor három kötetes nagy eposz lezárásával nem voltam elégedett, de nem azért, mert hőseink balfasz jelzőkkel és egy fél csirkecombbal is megölnek mindenkit HÁROMSZOR!!! És utána hajigálóznak a fejükkel!!!  Abban a sorozatban ilyesmivel legfeljebb az ellenszenves kelta tündérek próbálkoztak, és hosszú távon nekik sem jött be.

még tervek

Aztán múlt hét pénteken még találkoztam Noizzal és Fleóval, ittunk fröccsöt, és néztünk ír táncházat, táncolni nem volt hajlandó egyikünk sem. Szombat-vasárnap erős elhatározás lobogott bennem, hogy olyan gyönyörű idő van,  elmegyek valahova - ez mindkét esetben annyiból állt, hogy elindultam, rájöttem, hogy de én igazából sehova sem akarok menni, és nagyon hamar hazajöttem. Megérte. Totál megérte. (Nem.)

A hét elég stresszes volt, bár szerdán kiválót borozgattunk, és csütörtökön sikerült eljutnom az írogatós találkozóra is (írnom nem sikerült rá; írnom jó ideje nem sikerül már). Irtózatosan álmos vagyok, és épp erre a hétvégére foglaltam szállást Egerben. Hideg lesz, eső, és már most sincs az alváson kívül semmihez sem kedvem - tulajdonképp ez sem baj, legrosszabb esetben kihagyom a minimális városnézést is, és kiváló körülmények között lustálkodom szombat délutántól vasárnap reggelig. A Kindle dugig van könyvekkel, és a netbookon is van még egy korai évad Vikings, amit nem láttam.

tervek

Türelmetlen vagyok megint, egész héten nem aludtam eleget, de legalább nem is emberekkel töltöttem az időt, csak magammal. Arra is erősen szükségem van olykor. Csütörtökön aztán végül csak elmentem programokra, benéztem egy céges sörözésre, és elmentem a filmes beszélgetésre, nagyon szeretem azokat az embereket, és szerintem lassan gyanús lesz nekik, hogy csak azért járok oda, mert annyira szeretem őket, nekem pedig kínos, hogy annyira nem értek a filmekhez, hogy az ihaj. Bár tegnap is legalább két tételhez hozzá tudtam szólni a... ööö... tizenkilenc film plusz teljes Lars von Trier életmű megvitatásából.

Mindjárt húsvét, négy nap pihenés.

Nem számolom a napokat, csak vannak adatok, amik könnyen megragadnak a fejemben, a számok többnyire ilyenek. Na jó, a lényegtelen dolgok többnyire ilyenek, azt hiszem, valamikor tavaly nyáron rá is világítottam arra, hogy amit épp mondtam, az természetszerűen csak lényegtelen dolog lehet, hiszen megjegyeztem; mentségemre legyen mondva, akkor már második estéje beszéltem hülyeségeket.

Ha már napok és számolás, azt hiszem, nagyon komolyan át kell gondolnom a szabadságaimat, mert a tavalyihoz képest eszembe jutott még legalább két utazás, amit szeretnék megejteni. És rendben, több szabadnapom van a teljes évre, mint tavaly a csonkára volt, de januárban már elhasználtam belőle párat, és ááááá, legfeljebb majd év végén két ünnep között nem otthon heverészek.

az amatőr természetbúvár újabb észlelése

Az iroda melletti fán pár hete feltűnt egy dolmányos varjú, nagyon hülye pózban, komolyan, én ilyen idétlenül terpesztő varjút még nem is láttam. Aztán kiderült, hogy nem csak állt ott, szétvetett lábakkal, félig fejjel lefele, hanem fészeképítésbe kezdett. Az elkövetkezendő hetekben sokszor néztük, ahogy a párjával együtt elszántan próbálják helyükre tuszkolni a begyűjtött ágakat, de többet ejtenek el, mint ahányat a fészekbe fonnak. Nagyon drukkoltunk nekik, de őszintén szólva, elég reménytelennek tűnt a dolog. Sosem gondoltam, hogy ilyen nehéz fészket építeni: ez is egyike azoknak a halál logikus dolgoknak, amiket sosem gondoltam, mert ahhoz gondolkozni is kéne vagy valami. Idővel azért mindannyiunk őszinte meglepetésére fészek lett belőle, és ha a fa túloldalán ijesztő sebességgel haladó emberi építkezés (lesz itt a szomszédban egy yuppie-siló) nem zavarja meg a varjakat, talán majd a kicsiket is látjuk.

napéj, egyenlőség

Előbetegnek érzem magam, bár a tünetek alapján inkább a derekán járok egy közepesen ronda náthának. Kába vagyok, ülök, nem gondolok semmi másra, csak hogy hamarabb tavaszodik, mint tavaly, látom a rügyeken, egy éve még nem tartottunk itt. Minden más, amire gondolhatnék, a cipők, a ruhák, az új szemceruza, csak újabb réteg egy parányi üvegszilánkon. Nem születik belőle igazgyöngy, bár veszettül védem azt a kis puhányságot odabenn; nem születik belőle más, csak változás, és még az sem biztos, hogy a jó irányba. Ha az ember nem tudja, hová megy, nincsenek jó irányok. Persze rosszak sem.

Egyébként nem zavar, hogy nem tudom, hová megyek, eddig ahányszor tudni véltem, mindig borzalmasan rossz helyeken kötöttem ki, miért írok minden mondatba ilyen kibaszottul sok vesszőt? Rémes.

Nem meséltem még, de csütörtökön szembesültem vele, hogy gyermekkorunk egyik kedvenc kocsmájáról, a Fehér Gyűrűről lekopott a jelzője, és most már csak Gyűrű. Zsíroskenyér azért még van, mielőtt bárki megijedne. Pénteken pedig voltam igazi hazai klubkoncerten, rá kellett jönnöm, hogy 1) nagyon rég nem voltam ilyesmin 2) az arcok felét még mindig felismerem. Jó volt, kifejezetten jó volt, bár ha az arcok felét nem csak felismertem volna, de netán tényleg ismerném is, biztos kevesebbet szorongok a falnak dőlve (aztán előkerültek emberek, akiket tényleg ismerek, és elkezdődtek a koncertek is, és mindkettő sokat segített a helyzeten).

munka és művészet

Szóba került most, hogy biztos nem érzem azt a művészi kielégülést a társadalmilag betagozódott irodai munka közben, mint annak idején műfordítóként. Máskor és mással pedig szóba került, hogy biztosan rettenetesen unalmas a munkánk, és azt hiszem, mindkét esetben sikerült megállnom, hogy rettenetesen értetlenül nézzek vissza a kérdezőre, netán arcon röhögjem. Mert hát nem. A tesztelés semmivel sem kevésbé kielégítő szellemi tevékenység, mint a fordítás volt, és ráadásul a legkevésbé sem unalmas – édes Istenem, néha kifejezetten örülnék, ha kicsit unalmasabb lenne.

Az alábbiak mind az én személyes élményeimre alapulnak, arra, hogy én hogyan éltem meg a fordítást és hogyan élem meg a tesztelést. Egyáltalán nincs teljes (vagy akár jelentős) átfedésben más fordítók és tesztelők világlátásával és munkatapasztalataival. Könnyen lehet, hogy egyes fordítók a legmagasabb szintű művészetként élik meg a fordítást, vagy hogy más tesztelők halálosan unnák az én munkámat – és ez így van rendben.

Nem volt nekem a fordítással, mint munkával semmi bajom. Néha élveztem is, voltak könyvek, amiket rettenetesen szerettem, és voltak olyanok, amiket valóban nagy kihívás volt fordítani (Robert Low mondatszerkesztése például annyira nem adta magát magyarul, hogy öt egész könyvön át szinte minden egyes mondattal meg kellett birkóznom, de a mai napig elégedett vagyok az eredménnyel), vagy ahol rendesen be kellett izzítani a találékonyságot (Lauren Beukes káromkodásai vagy Patricia McKillipp beszélő nevei nem kevés fejtörést okoztak), de azért összességében a fordítás maga nem egy izgalmas szellemi munka. Megerőltető, persze, istentelenül megerőltető, de a legtöbb könyvnek viszonylag hamar el lehet kapni valami stílusféleségét, és onnantól kezdve csak azt a végtelenül sok mondatot kell lefordítani egymás után, amiből egy 500-1200 oldalas könyv felépül. Ezek a mondatok egy másik nyelven már léteznek, nem nekem kell kitalálnom őket, és különösebben sok jogom sincs átírni, ha nem tetszik (tudom, ezzel nem minden fordító ért egyet, de szerintem az a szöveg alapvetően a szerzőé és nem az enyém, és a kelleténél mélyebben nem tapicskolnék bele), a fordításnak ez a része nem feltétlenül igényel nagy oktánszámú kreativitást. Egy regénynél, ahol a szöveg többnyire minden lényegi információt meg is jelenít, maga a fordítás inkább munka, mint művészet. Egy versnél persze más, sokkal tömörebb, sokkal többet számít, amit kihagy, és hogy ebből mi fordul magától egy az egyben, és mihez kell felépíteni a kulturális hátteret – és persze ha kötött, akkor ott a forma, a fránya forma is – de a versfordítás az elmúlt években inkább csak évi két korsó sört eredményező mellékes volt a számomra, szóval ne számoljuk a munkához.

Egy szó mint száz, a műfordítói lét fordítás része* nekem legfeljebb szellemi kielégülést okozott olykor-olykor, de a magam feladatát nagyon ritkán éreztem művészinek benne. Az egyéb kreatív kedvteléseimhez képest sosem találtam művészileg kielégítőnek.

A tesztelés viszont egészen más. Egyrészt senki sem faggat arról, hogy kellő mértékben művészinek érzem-e a regisztrációs folyamat újratesztelését (és ez már önmagában nagy előnye ennek a munkának), másrészt sokkal változatosabb, mint a fordítás. Kezdjük ott, hogy mi úgynevezett manuális tesztelők vagyunk, tehát úgy esünk neki az adott feladatnak, mintha felhasználók lennénk: kattintgatunk és görgetünk, begépeljük az adatokat és tépjük a hajunkat. Nem írunk kódot, nem automatizálunk, hanem két kézzel megyünk neki a dolognak, mint az állatok.

Ha csak a munka tesztelés részét nézzük, nekem kb. napi szinten kell csinálnom egy általános, felületes, gyors tesztet, hogy a fő funkciók rendben működnek-e; kell haladnom az egyes funkciókat mélységeiben ellenőrző, részletesebb és aprólékosabb tesztekkel; és ha akarom, közben megnézhetek dolgokat csak úgy véletlenszerűen is, ahogy a hülye felhasználók szokták. Ez három eltérő mentalitású feladat, és akkor még csak teszteltem. Aztán az észlelt hibákat nem árt jelenteni, majd a jelentett hibákat figyelemmel kísérni, végül, ha valaki megjavította őket, újra megnézni, és az eredménynek megfelelően lezárni vagy újranyitni. Mindemellett teszteseteket is írunk (pontosan mit is kell végignézni, és ha már végignézzük, mit kell ott látni – ehhez nem árt, ha az egész rendszert átlátjuk, és elengedhetetlen, hogy az adott részleteket alaposan átolvassuk, kikutassuk, minden kérdést feltegyünk), átnézzük mások teszteseteit, és próbálunk lépést tartani a folyamatos változgatásokkal. Ha ez nem lenne elég, ezzel párhuzamosan legalább négy chatszobát figyelemmel kell kísérnünk, és általában egyszerre még három ember nyaggat minket a maga halaszthatatlan kérdéseivel – oda tudod adni ezt a telefont?, meg tudnád nézni ezt a felhasználót?, hogyan regisztrálok kereskedőt?, mikor megyünk már kávézni?, pontosan mikor dobott ki a program?, mi volt a hibaüzenet?, mit rendeljünk ebédre? – és akkor a különféle eszközök ilyen-olyan-amolyan logisztikájáról és összelegózásáról még nem is volt szó.

Szóval unalmasnak semmiképp sem mondanám a tesztelést, és szellemi kihívás is van benne dögivel. Néha már az is megerőltető, hogy ne keverjem össze, épp kinek írok és miről. És ha sikerül valamit összerakni, megoldani, a helyére kattintani, az van olyan jó érzés, mint egy frappáns ragadványnév, vagy egy olyan káromkodás, ami nem lóg ki minden irányban a szöveg stílusából – a flow, amit ilyenkor érzek, ugyanaz.

És elmondhatatlan jó érzés, hogy közben senki sem feltételezi rólam, hogy ez művészet és átszellemít.
*a fordításnak volt egy olyan része is, amit néha nagyon élveztem, a határidőkhöz közelítve pedig nagyon utáltam, mégpedig az, hogy rengeteg mindennek utána kellett néznem. A fordítás ilyen szempontból nagyon szépen tágította az érdeklődésemet és az általános műveltségemet, mert a legváratlanabb kifejezéseknek kellett utánaolvasnom: rengeteg fölösleges apróságot tudok egyes kaliforniai halfajokról, fűszeres karibi panírokról, helikopterhordozókról, a török-görög lakosságcseréről, a gyémántlelőhelyek fő fajtáiról, vagy a feketehimlőről. Azért ehhez persze az is hozzátartozik, hogy az ilyesmi amúgy is érdekel: mióta nem fordítok, azóta is rengeteg fölösleges érdekességet olvastam, például a feketehimlőről egészen biztosan (valamint a mixotróf planktonokról, az Enceladus helyenként alig két kilométer vastag jégpáncéljáról, az ámbráscetek kultúráiról, a beton történetéről – már a rómaiak is! – Artemisia Gentileschiről, vagy arról, hogy Amerikában más siketnéma jelbeszédet használnak a feketék és a fehérek).

most akkor hova miért megyek

Háromnegyed háromkor leszálltam az éjszakai buszról, a madarak már nagyon kiabáltak, én pedig előszedtem a céges belépőkártyámat. Semmi gond, csütörtök reggel a lakáskulcsomat kaptam elő az irodaházban a liftre várva.

vallomás

Irreálisan szeretem a magassarkú csizmámat.

Ha az első fél kilométer után nem kezdene fájni benne a talpam, még jobban szeretném, mert lassan gyalogolós jó idő lesz, és arra azért nem jó.

hétfő

Az ebéd előkészítése végül kimerült annyiban, hogy egy tálba bedobáltam két szívecske spenótot (hát ez van, a mirelit spenót vagy bonthatatlan, félkilós táblában, vagy szívecskékben kapható, és néha van, hogy fél kilónál kevesebb spenótra volna igényem) és három marék brokkolit. Reggelre aztán kiolvadtak, és a brokkolit fel lehetett vágni, a spenótot meg hozzákeverni, szórtam még mellé borsót is, tiszta zöld volt az egész. Nagyon komoly szakácsnő vagyok, kérem.

Időközben elhervadtak a sárga tulipánok is, nem vagyok benne biztos, hogy veszek egy harmadik kört, különösen, mert nem nagyon tudom, honnan lenne érdemes. A három fehér jácint még bírja, viszont olyan erős az illatuk, hogy azt én nem bírom. A kis világoskék gyöngyikék váltak be a legjobban, bár kell melléjük a tulipán, hogy igazán jól mutassanak. Azt hiszem, ez az a pont, ahol kezdek ráunni a dologra - nem is annyira a virágokra, mint a logisztikájukra.

Most már kezd komolyan zavarni, hogy sem időm, sem erőm nincs semmire, hetek óta sajnálok arra három órát, hogy elmenjek moziba, pedig volna pár film, amit meg szeretnék nézni. Arról, hogy írjak vagy rajzoljak, már szinte nem is álmodozom. Ezt a hetet még négykézláb is kibírom, ha kell, de kezdem eléggé a végét járni, és jó lenne, ha a teljes összeomlás helyett egy kis lazulás jönne.

fáááááááááradt

A hét valóban kimerítő volt, és foltokban irreálisan intenzív (kedves péntek este, számítottam egy adag aztakurvaéletre, de a végén nem kellett volna még megpakolni a Temple of Love-val is, az kicsit már túlzás volt), a szombati koncert után olyan mozgáskoordinációval vonszoltam magam haza, hogy szerintem mindenki azt hitte, mocsok részeg vagyok, pedig csak járni sem tudtam már a fáradtságtól. Nagyon hamar el fognak múlni ezek a képek és érzések és gondolatok, és ez részint jó, részint teljesen összetöri a szívem. Pedig már így sincs szegény túl jó állapotban.

Az mondjuk vicces volt, hogy kiderült, Mick Moss azt hitte rólam, osztrák vagyok, és várta is, hogy ott leszek majd péntek este az Escape-ben, mert hát mindig az ottani koncertjükre szoktam átvonatozni.. Bevallom, idén is gondolkoztam rajta, amíg a dátumokból össze nem állt, hogy de akkor épp New Model Army koncerten leszek. Ó, és játszották az összes kedvencemet az első lemezről, Over your shoulder, Flowers, Last laugh, mindjárt sormintát rakok kis szívecskékből (csak a blog törött tagnek nézné őket). (Jó, a New Model Army pedig játszotta a Higher Wall-t. A Higher Wall-t! Még jó, hogy a Lovesongs kimaradt, mert akkor el is sírtam volna magam.)

A szombati munkát túléltem, a hétfőit még nem tudom, hogy bírom majd, hogy a kedd-szerda*-csütörtök-péntekről ne is beszéljek. Szerencsére egy keddi filmezést leszámítva erre a hétre nincs sok program – na jó, pénteken valami koncert, de utána szombaton lehet végre aludni. Most is azt kéne mindjárt, illetve előtte elő kéne készítenem a holnapi ebédemet, bár ez pillanatnyilag elképzelhetetlen erőfeszítésnek tűnik.
*hát igen. Ünnep ide, ünnep oda, erősen meg kell most tolnunk, de később lecsúsztathatjuk ezeket a napokat.

nem tanulok semmiből

Bevittem fél üveg jalapenót az irodába.

tudat alatt

Az álmaim alapján 1) nem tudom megkülönböztetni a nárciszt a hullámos papagájtól, és tulajdonképp meg tudom magyarázni a dolgot* 2) ha séta közben tirannoszauruszok támadnak rám, csordában teszik, nem egyesével, de utána miért akarnék épp ebben az erdőben kempingezni? 3) szent meggyőződésem, hogy a Margitszigeten igenis van a) vidámpark b) homokos tengerpart c) csónakkal bejárható csatornarendszer. Tulajdonképp állatkert például van, szóval ha ezt vesszük kiindulási pontnak, miért ne férne oda egy vidámpark is? Azt leszámítva, hogy álmaimban a vidámpark mindig a pokol legsötétebb bugyrainak egyike, az a fajta, ahol a napfény máza alatt a legocsmányabb rothadás feketéllik, ellenben például a Normafával vagy a Gugger-heggyel, amik szintúgy egyértelműen a túlvilághoz tartoznak, de ahhoz a fajtához, ami csak félelmetes, de nem undorító. Ami csak halálos, de nem gonosz. És ezt még értem is, de hogy a vidámparkkal mi a bajom, az nem egészen tiszta; ráadásul az egész jóval korábbi jelenség, mint hogy egyszer este látogattunk volna el a Praterbe, ami valóban olyan volt, mintha egy King regény és a Trainspotting valami különös hibridjébe estünk volna át, de szerencsére egy vonaljeggyel ki lehetett belőle keveredni.

Igazából álmomban annyival érdekesebb és szebb Budapest (de amúgy Pécs is, és Szentendre és Udvari is és Bécs is) (érdekes mód Párizs nem, Párizs szűkösebb és ijesztőbb, bár van az a két-három viszonylatnyi, visszatérő-mégsem-létező nevezetesség, aminél mindig megilletődöm, hogy ezt a szépséget az én agyam állította össze), hogy néha a legszívesebben átköltöznék oda. Jó, hát rengeteget kéne hajnali buszokkal járnom, és olykor tényleg átesnék a túlvilági területekre, de többnyire az is jó, csak tudom közben, hogy nem kéne túl sokáig maradnom. És néha éjfélkor betévednék titkos kertekbe, ahol a vörösbortól és a virágillattól megrészegült emberek verseket szavalnának, és málnával kínálnának, vagy néha haza tudnék menni oda, ahol a szívem lakik.
*mind a kettő sárga és mind a kettőt nekem kell locsolnom.

elvirágzott

A hét legizgalmasabb pillanata alighanem az volt, amikor próbáltam eldönteni, hogy tetszik-e nekem az Under the Skin, vagy ehhez én már túlságosan is kispolgár vagyok, kérem. De igazából tetszett, vagy jobban mondva tetszett az a történet, amit én láttam bele, azóta elolvastam, hogy a könyveredeti miről szólt, és annál lényegesen jobban tetszik a saját változatom. Mert amúgy feszélyez, ahogy a nőszerű lényt kezelték a filmben, és amik történtek körülötte és vele - lehet, hogy csak számomra, de volt azért egy olyan olvasata is a dolognak, hogy a nő, mint olyan, borzalmas idegen szörnyeteg, és abban rejlik a hatalma, hogy nem tudja, hogy ember. Nyilván nem ez volt a legerősebb vonulata az egésznek, de többször eszembe jutott, és az már épp elég rossz (fene a gendertudatos femináci érzületeimbe, tudom).

Ezen kívül sokat dolgoztunk, és még többet próbáltunk dolgozni, bár péntek délután valakinek sikerült úgy elrontania valamit, hogy fél háromtól csak a csodára várva bökdöstünk dolgokat. Nyilván hiába. Csak az a baj, hogy azokat a kiesett órákat is be kell pótolni valamikor, és én már így is előre rettegek, mennyire fárasztó lesz az elkövetkezendő pár hét. Csütörtökön például már el sem indultam az esti programomra, olyan fáradt voltam, és mi lesz még itt jövő héten?

Vettem új virágokat az irodába, és hazahoztam azokat, amik elhervadtak. Kíváncsi vagyok, mikor fogok ráunni erre az egészre, azt hiszem, legkésőbb akkor, amikor lecseng a cserepes tavaszi virágok idénye, és nem lehet mindenhol törpe nárciszt, jácintot, törpe nőszirmot, tulipánt, krókuszt és gyöngyikét kapni. Márpedig lassan lefutnak ezek a növények, ahhoz pedig lusta vagyok, hogy otthon nevelgessem a következő nemzedéket.

ne már

Valamikor vasárnap este fél tíz körül még egyszer átnéztem a naptáramat, és olyan ideges lettem, hogy csak azért nem vágtam a falhoz a vacsorához megkezdett, fél pohár vörösboromat, mert nekem kellett volna feltakarítanom utána.

Egyetlen hétvége van márciusban, amikor be kell mennünk szombaton dolgozni. Igen, és előtte péntek este, és utána szombat este is koncertre megyek, mind a kettőt várom már december óta, a New Model Armyt és az Antimattert is, és el sem tudom képzelni, hogy fogok ilyen körülmények között kibírni még egy hatodik munkanapot. Valahogy.

Valahogy.

Előző hétvégén van bármi programom? Nem, az ég egy adta világon semmi nincsen.
Következő hétvégén van bármi programom? Nem, az ég egy adta világon semmi nincsen.
Melyik márciusi hétvégén lesz itthon anyám csütörtök estétől vasárnap délig?

Nyilván.

hétösszegző

Azért persze a körülményekhez képest mozgalmas hetet zavartam le, kedden voltam story slam-en, ami állítólag a poetry slam és a stand-up comedy korcs keveréke, de szórakoztató volt, és nem is emlékszem rá, mikor voltam (és voltam-e valaha) ennyire markánsan expat helyen és társaságban, szerintem húsz százalék alatt lehetett a bennszülöttek aránya. M. és J. és D. is beszálltak az előadásba, és elmondtak egy-egy sztorit. D.-n látszott, hogy mennyire profi rövid kis történeteben, még szó szerint ismétlődő keret és bölcs tanulság is volt az ötperces, improvizált mesében, nem csoda, hogy ő lett az egyik győztes.

Bezzeg én még a csütörtöki íróskodásra sem tudtam összevakarni egy háromszázötven szavas valamit, azt hiszem, az elmúlt időben túl sokszor találkoztam a kínos csenddel ahhoz, hogy ne legyen kedvem még írni is róla. Márpedig az volt az aktuális téma, kínos csend, hah, nagyjából az életem.

A kettő között szerdán este még elvittük vacsorázni a vietnami kollégát, aki épp itt van egy hónapra. Egy vietnami étterembe mentünk, ahol rettentően élvezte, hogy végre valakivel az anyanyelvén beszélhet. Később káromkodni tanítottuk. Nagyon jól ment neki, különösen a visszakérdező közöd? (és mentségünkre legyen mondva, ő kérte, hogy tanítsuk!).

Pénteken aztán először is megnéztem Orsie-ék új lakását (nagyon pöpec), aztán elmentünk nu metal bulira, ahol három és fél órán át ugráltam, valamint pár percig azt hiszem keringőztem is*, de az nekem  már a szalagavatómon sem ment, és azóta csak felejtettem. Pedig akkor még a zene is stimmelt hozzá, most meg nem. De azért jó volt, nagyon jó volt, ha havonta egy ilyen buli lenne, nem kéne aggódnom a sporthiányon sem.

A szombatot ennek megfelelően átaludtam, és nagyjából a vasárnapot is. Még szerencse, hogy jövő hétre kevesebb program van, különben előbb-utóbb álmon halnék egészen biztosan.
* Valamivel később, azaz nagyon-nagyon későn álltam az éjszakai busz megállójában, és a hidegre való tekintettel akár ugrándozhattam is volna, ha nem azzal töltöttem volna az előző négy órát, és nem lettem volna éktelenül fáradt. Egy ponton határozott léptekkel megjelent egy fiatalember, és odaballagott a menetrendhez, én pedig elvesztettem az egyensúlyomat, és lágyan belehuppantam a hátam mögött lévő virágágyásba. Még csak azt sem mondanám, hogy elestem: térdmagasságban volt, nekem pedig egy pillanatra kihagyott a lábam, amikor rájöttem, hogy igen, ez az a srác, aki nyakon csókolt, és nu metalra keringőzött velem, teljesen hülyét csinált mindkettőnkből mindkettőnk társasága előtt, aztán egy ponton részegen elrohant. Vagy nem ismert meg zöld kötött sapkában, szemüvegben, és úgy, hogy épp nem ugráltam, vagy nem akart megismerni, én pedig viszonylag udvarias vagyok abból a szempontből, hogy ha valaki nem akar észrevenni, akkor én is úgy teszek, mintha nem vettem volna észre. Bevallom, azért el tudtam volna képzelni jobb szórakozást is az elkövetkezendő tíz percre, amíg végre megérkezett a busz. Miután leszállt, mert ő szállt le előbb, nem én, arra gondoltam, hogy ezt igazából tényleg a) nem értem b) nem akarom érteni, és aztán arra, hogy nem fáj a szívem, csak vérzik, de úgy, hogy most hetekig feketében és vörösben kell járnom, ha nem akarom, hogy minden ruhámon átüssön.

cinke és

Egész nap egy széncinke bohóckodik a szemközti fán, az oldalsó falon, az ablakpárkányokon. Az egyik ágon feltűnt egy veréb.

nem érzem úgy, hogy a mindenség bármire is célozna, egyáltalán nem!

(de azért nem szívesen nézném meg, hogy a cinke.rtf mikor volt utoljára módosítva.)

ezt most

Hirtelen fájdalmasan és nagyon tavasz van, nem csak a cserepes virágok hazudják, bár a cserepes virágok nagyon szépen tudnak tavaszt hazudni. Más íze van a levegőnek, mások még a hangok is - persze ha minden igaz, ennek pénteken vége, de idővel úgyis visszatér, és sok, sok, sok, sok, sok.

Addig persze még meghasad a fejem a frontoktól, és a szívem minden mástól.

aztán

...háromszor meghallgattam a The Cry of Mankindot, kétszer a The Coffin Ships-t, és az őrjöngő harag helyett mélységes letargiába zuhantam.

Ez sem túl produktív, de legalább nem akarok elpusztítani mindent, ami körülöttem van.

harag

Ez az egész szédülős dolog igazából végtelenül dühít, nem is aggaszt, nem is nyomaszt, hanem dühít. Őrjöngök, komolyan, őrjöngök. Mert nem iszom kávét, nem cigizek, zöldséget eszem gyümölccsel, vitamint ásványi anyagokkal, odafigyelek rá, hogy eleget aludjak, és mégis pont olyan vacakul vagyok, mint november végén. Csak most nem akarok elmenni betegállományba. Mert dolgokat akarok csinálni. Ehelyett nem tudok elmenni jógára, mert úgy szédülök, hogy két lábon alig állok, nem hogy fél lábon hajladozzak. Le fog járni a bérletem úgy, hogy alig használtam.

V. egy orvos ismerőse szerint lehet vírus, és gyanús, hogy két hete P., múlt héten V. dőlt ki ugyanígy súlyos szédüléssel és extrém kimerültséggel, de meg lehetne oldani, hogy ne most? És egyáltalán, NE? Irtózatosan, rettenetesen, borzalmasan dühös vagyok. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen dühös. És nagyon félek, hogy olyasvalakit fogok megbántani, akit a legkevésbé sem szeretnék.