tartom a menetrendet

Erős késéssel, de jelenteném, hogy a terv sikerült: szerda este leittam magam.

leolvadás közeli állapot

Megfejtettem a rejtélyt, viszonylag kevés olyan helyzet van, ahol feltűnés nélkül lehet emberek lábát stírölni, feltűnően meg ciki, szóval azt talán mégsem. Utálom ezt a rohadt kánikulát, különösen, mivel sikerült csúnyán megfáznom, napok óta úgy fáj a torkom, hogy kell rá a kendő légkondicionált és huzatos helyeken, közben pedig csorog rólam a víz. Én már csak aludni szeretnék, és azt most a közeljövőben nem nagyon fogok - őszinte rettegéssel nézek az elkövetkezendő másfél nap elé, de holnap este legalább nyugodt lelkiismerettel leihatom magamat.

az élet nagy dolgai

Egyik reggel mentem munkába, valamelyik fiatal kolléga előttem ballagott, és hirtelen rájöttem, hogy egyáltalán nem néztem meg a fiúk lábát, pedig már hetek óta rövidnadrágos idő van.

Aztán eltelt másfél hét, és még mindig ugyanitt tartok. Úgy érzem, valamit rosszul csinálok.
P.S.: Az hagyján, de tavaly sem ellenőriztem a céges vádlikat. Hát milyen nő vagyok? Még azt sem tudnám megmondani, kinek milyen feneke van!

fáradtan is hülye

Mire eljutok odáig, hogy írjak is valamiről, sőt, hogy akár képeket is szerezzek róla, sőt, hogy a kettőt valahogy összhangba hozzam, már olyan rég elmúlt az egész, hogy magam sem emlékszem rá. Szóval a beszámolómra tatai kirándulásról még várni kell, még csak egy bő hete értem vissza, és azóta nem volt sem időm, sem agyam semmihez. Utóbbi különösen  nem.

Sűrű hét volt, sok programmal, némelyikre el is mentem. Hétfőn békésen fröccsözgettünk Fleóval, Sulemiával és Nimandival és összehasonlítottuk a céges és a bölcsis fényképezéseket. Kedd este egyszerűen olyan fáradt voltam, hogy inkább vinnyogva hazavonszoltam magam, csütörtökön pedig egyszerre akartam menni két helyre, és utólag nyilván úgy érzem, hogy a másik jobb lett volna. De legalább a pénteki rohanás lefeleződött menet közben, és csak a kellemes whiskyzgetés maradt meg belőle. Szombaton végre-végre-végre rajzoltam, úgy egy évvel azután, hogy kitaláltam a következő projektet, és bő öt hónappal azután, hogy el akartam kezdeni, végre nekiláttam az első darabnak. A macskás rajzokhoz képest unalmas és egyszerű sorozat, nem kell rajta gondolkozni, és még így sem ment egész eddig. Úgy belemelegedtem a munkába, hogy amikor aztán befejeztem és felálltam, őszintén megijedtem, hogy mi történt az éggel, mert ilyen színe még teliholdkor sem lehetne... aztán rájöttem, hogy világosodik. Okos is vagyok, nem csak ügyes.

mese a lányról az üvegfal mögött

Mindig nagyon értékelem, amikor a vegyesen nem túl közeli barátok és barétnék előrehajolnak, és cinkosan rám hunyorogva megkérdezik, hogy na és a pasizással mi a helyzet, ennyi idő után már igazán, mi a helyzet? Mintha úgy éreznék, égek a vágytól, hogy Nagy és Fontos Újdonságokról számoljak be nekik, csak hát külön rákérdezés nélkül nem merem elkezdeni. Istenem, ahhoz túlságosan is szégyenlős és szemérmes vagyok.

Ilyenkor udvariasan el szoktam magyarázni, hogy ha bármi jelentős változás áll be a szerelmi életemben (hirtelen lesz ilyenem, vagy valami), okvetlenül tájékoztatom őket. De a legutóbbi eset óta hajlok rá, hogy ezentúl majd visszakéredzek. Na és a válással mi a helyzet, hát ennyi idő után már igazán, mi a helyzet? Statisztikailag rég megérett volna már a válásra ez a helyzet, nem? De. Na, akkor inkább beszéljünk erről, engem ez sokkal jobban érdekel.

Egyébként nem, nem érdekel mások válása, a válások borzalmasak, és ha nem muszáj, nem vájkálok mások szenvedésében. De annyira örülnék, ha nem kéne mindig lefutnom ezt a kört. Biztosan szívesebben találkoznék ezekkel az emberekkel, ha nem kéne mindig lefutnom ezt a kört.

ilyet sem csináltam még

Ma reggel elaludtam a fogorvosnál. Miközben a fogamat tömték.

rövid és úgyis átalszom, mi az?

Nem volt akkora ötlet fél délután olyan videókat nézni a youtube-on, amikben különféle pályatársak emlékeznek meg Chris Cornellről, némelyikük egész meglepő, mások elsírják magukat (mindig is szerelmes voltam Corey Gloverbe, ez van). Én pedig egész éjszaka nyomorultul szomorú dolgokat álmodtam, hatalmas üvegablak mögül néztem a szürke, deres téli hajnalt, nem voltam ott, csak tehetetlenül figyeltem. Vidám dolog így ébredni hétfő reggel.

A hétvége amúgy kellemesen telt (az az elenyésző kis része, amit ébren töltöttem), például életemben először megnéztem a Gourmet fesztivált. Ár-érték arányban nem volt meggyőző, de tapasztalatnak mindenképp kellemes, és most már azt is tudom, hogy az eper igenis értelmezhető (sőt, finom!!!) pizzafeltét. Ráadásul a megkóstolt halleveshez kaptam igazi lekoccolt zománcbögrét (igazából csak azért volt a leves is, mert nekem az a bögre kellett) (régi és romantikus vonzalom fűz a zománcbögrékhez, végtelen sátorozós ifjúságom fő kellékeihez, és nem emlékszem már rá, a régi útitársak hol lehetnek), az olivás mangalicakolbász mindent tudott, amit ebben a kategóriában tudni kell, és még haza is értem az esti vihar előtt.

A borecetes üdítőről viszont nem vagyok meggyőződve, kellemesen savanykás volt, de éktelenül büdös.

Vasárnap kávéztunk és írtunk, hosszú idő óta először én is értékelhető betűszámot hoztam, azért nincsenek illúzióim afelől, hogy ez a fellendülés sokáig tartana. Túlságosan is fáradt vagyok én ahhoz fejben.

Az alvásigényem alapján nem csak fejben.

Az elhagyatott fészek körül azóta sem láttuk a szülőket, szegény varjak, olyan lelkesek voltak, én pedig itt a civilizált városi létemben teljesen elszoktam ám attól, hogy az élet valójában ilyen. Jön másfél hét havaseső április közepén, és oda minden. Örülnöm kéne, hogy a mi világunk már nem dől össze ilyen könnyedén*, de most inkább csak szomorú vagyok.

Nagy, vaníliás-epres süteményre vágyom. Úgyis szezonja van.
*tudom, összedőlőben van, kevésbé könnyedén, ellenben sokkal alaposabban.

say hello to heaven

Nem igazán tudom elhinni, hogy Chris Cornell meghalt, ötvenkét éves volt, csupa lelkesedés, és persze a kamaszkorom. Soundgarden, Temple of the Dog, Audioslave... Nyugodj békében, Chris. Hiányozni fogsz.



I never wanted to write these words down for you.

szó se róla, frissítő élmény

Bármilyen fáradt vagyok, nem kéne a mentaolajas üveg kupakját rágcsálnom.

soktételes élménybeszámoló

Lassan kisebb időutazás lesz felvenni a fonalat, ez van, ha az ember nem is tudom, nem blogol rendszeresen, vagy mi. Volt háromnapos hétvége, jó volt, lehetne gyakrabban, nagyjából a harmadik napra voltam olyan állapotban, hogy ne csak bután nézzek magam elé. Ennek örömére elmentem végre libegőzni, végül is csak tavaly október eleje óta tervezem.

Persze ez sem volt egyszerű: fogalmam sem volt róla, épp melyik busz visz ki a Libegőhöz, annyit változott az elmúlt években. Gondoltam, kicselezem a rendszert, és felmegyek busszal a Normafához, onnan átsétálok a Libegőhöz, és minden rendben. Halványan ugyan eszembe jutott, hogy egy napfényes május elsején akár tömeg is lehet, de arra azért nem számítottam, hogy nagyjából olyan lesz, mint a Szigeten délután három-négy körül, amikor már elég sokan ébren vannak, de még meg lehet mozdulni. Ami oké, csak nem épp kirándulóbarát; ráadásul az Anna-réten mindenki nyílt tűzön sütögetett, úgyhogy még meg is éheztem. A közelben valami egyházi gazember csepegtette a gyűlöletet a hívek szívébe, fontos ám a napi intolerancia.

A szentbeszéd elől menekülve kicsit eltévedtem, aztán visszatértem a szélesebb és zsúfoltabb útra (bár ez ellentmond vallásos neveltetésemnek, mely szerint a jó helyre bizony a szűk és kényelmetlen ösvény visz el; ennyit a vallási oktatás gyakorlati hasznáról!), és idővel megérkeztem a Libegőhöz. Ott nagyjából végtelen sorok álltak: leültem, betoltam az út közben vett spagetti maradékát, figyeltem a sor tempóját, és arra jutottam, hogy ez most így nem fog menni. Felballagtam inkább a kilátóhoz, láttam, hogy nyitva a kávézó, sőt, asztalok is vannak kitéve szépen, rendben a teraszra, úgyhogy ittam egy sört és rajzoltam (nem sokat. Inkább keveset). Mire visszaértem a Libegőhöz, már kezelhetőnek tűnt a sor, én meg kicsit fáradt voltam ahhoz, hogy visszabandukoljak a Normafáig, és megpróbáljam felverekedni magam egy dugig tömött 21-esre, szóval inkább a sorbanállást választottam. Én voltam az egyedüli egyedül libegőző, de szeretetteljesen magamhoz öleltem a táskámat, és arra gondoltam, legalább nem hisztizik visítva a fáradtságtól, mint a mögöttem álló kisiskolás kölök (és nem sérteget, mint a kettővel előttem álló párocska tette boldogtalan kölcsönösségben).

Az alsó végállomáson sokadszorra is megbeszéltem magammal, hogy én abban a kempingben egyszer meg akarok szállni, mert érdekel (ahhoz képest, hogy soha többé nem akarok sátorban aludni, és épp tervezem, hogy a két (feltehetően már szétrohadt, 21, illetve 28 éves) sátramat eladományozom) (a másik nagy álmom, hogy egyszer lakni akarok a Margitszigeten abban az erősen lekattant hostelben, ami előtt olyan idillit söröztünk tavaly májusban) (szerintem egyik esetben sem néznének hülyén, amikor kitölteném a kötelező adatlapot, és látnák a budapesti címem). Tudom, furcsa álmaim vannak. És az igazi álmaim még sokkal furcsábbak (de most mindenkit megkímélek tőlük).

A négynapos munkahetet túléltem, csütörtökön a kollégákkal söröztünk, és bár terveztem, hogy később csatlakozom a kreatív írókhoz, végül maradtam az illetlenül aranyos munkatársakkal (tényleg, hát nem is értem, ennél a cégnél mindenki eszeveszett cuki, komolyan már). Ettünk rántott tintahal karikákat, kellett is ahhoz, hogy pénteken ne négykézláb és másnaposan vonszoljam be magam az irodába. Hétvégén írtunk együtt, majd részt vettem évadzáró keltuláson is, és szembesültem vele, hogy mióta péntekre tették az ószirmi meséket, és sosem jutok el (péntek! Ha nincs más dolgom, akkor álmon halok), rengeteg új dal és új mese lett, és áááá, kimaradtam mindenből. Illetve a koncert alatt a terem üresen tátongó hátsó traktusában a sötétben lelkes párok ropták kényszer és irányítás nélkül bonyolult ír társastáncokra, még figuráztak is, hát ilyet sem láttam még, irigyeltem őket. Bennem még élénken él, amikor másfél évvel ezelőtt berángattak egy egyszerű körtáncra, és mindenkinek nekimentem az alap emberi mozgáskultúrával összeegyeztethetetlen irányokban és módokon (néha azóta is vannak rémálmaim, Cthulhu ehhez képest semmi), erre mások könnyedén szökdécselnek egyik bonyolult kombinációból a másikba. Rémes.

Vasárnap apám látott vendégül házi breton palacsintára, nagyon finom volt - mondanám, hogy csak a cidre hiányzott mellőle, de igazság szerint épp megfázás elleni gyógyszereken éltem, azokkal pedig még a legkönnyedebb alkoholokat sem érdemes kombinálni. Tervezgettük, hogyan juthatnánk vissza a palacsinták földjére, hah, nemsokára nyár és utazások, alig várom már!

Kedden filmklubba mentem, megnéztük a Neon démont. Mondanám, hogy nem értem azt a filmet, de azóta olvastam egy interjút a rendezővel, ami alapján az érthetetlen, bizarr, irreális és undorító részeket is megtörténtnek kell tekinteni, szóval azt hiszem, értem a filmet. És ez nem jó senkinek. Nagyon esztétikus, nagyon szép, de a nekrofíliánál úgy elvesztettek, hogy mire a kannibalizmusig értünk, már a vállamat sem vonogattam. Nagyon kisplogár vagyok én ahhoz, hogy ne érezzem öncélúnak ezeket a tabudöntögetéseket, hát érteni lehetett volna a DRÁMÁT (a modell-lét megesz! Salátakörettel!) anélkül is, hogy vérben kell fürdeni és tengerárként menstruálni a telihold fényében. Hiába volt szép, hiába volt gyönyörűséges képileg, az összbenyomásom nagyjából az volt, hogy "öreg, értem én, hogy akarsz magadnak forgatni egy saját Mulholland Drive-ot, de ezt így inkább ne".

Persze lehet, hogy ebbe a nagy szigorba már belejátszott a hirtelen időjárásváltozással érkező migrénféleség is, amitől a szerdát nagyjából négykézláb vészeltem át. Szerda reggel még kesztyű-sál idő volt, pénteken már harminc fok, nem bírom én ezt, kérem. Alighanem az sem volt jó ötlet, hogy az időjárás erős sújtására csütörtökön még három korsó sört is rátoltam, bár a szombat reggelig tartó másnapban szerintem az is benne volt, hogy amilyen retek helyre járunk mostanában a kreatívan írókkal (én mostanában kreatívan nem írok, de szívesen hallgatom a többiek sztorijait), a sör is lehetett enyhén hibbant, meg a pohár is lehetett ótvar mocskos. Követni kellett volna a pálinkázók példáját és fertőtleníteni.

Maga a sörözés amúgy elég vicces volt, egyrészt M. úgy másfél hónapja feladta, hogy tiltakozzon E. elmélete ellen, mely szerint ő bizony nyugalmazott MI6 ügynök, és azóta príma történeteket mesél a különféle bevetésekről (amik vagy igazak, vagy csak nagyon szórakoztatóak). E. ugyan saját bevallása szerint nem volt ügynök, de dolgozott nagy multiknak szovjet utódállamokban, és remek sztorikat tud arról, amikor felgyulladt az üdítőgyár, vagy amikor feltörekvő amatőrök úgy döntöttek, megpróbálnak védelmi pénzt beszedni egy nemzetközi cégtől (később a cég az ex-KGB-s partnere intézkedett, és néhányan elhagyták a bolygót). Egy idő után hétköznapibb dolgokról esett szó, és épp elmagyaráztam volna, miért nem lesz Fields of the Nephilim koncert Budapesten, amikor a kocsma törzsközönsége betántorgott a mi kis hátsó termünkbe, és tört angolsággal előadta nemzetközi nézeteit az asztalnál ülő britnek (they're all a bit fascist and very racist, foglalta utána össze a célközönség). Mindenki más le volt ejtve, de egy brit, egy igazi BRIT, hát szóval na, a derék Orbán-hívő egy ponton karon fogta, és kivonszolta a pulthoz pálinkát inni. Még nem sikerült megfejtenem, hogy pontosan mi ez a viszonzatlan szerelem, amit az iskolázottabb magyar jobboldaliak éreznek a britek (és kizárólag a britek) iránt, de már többször láttam, és nagyon vicces. A dicsfényből valami halvány derengés ránk is vetült, például egy ponton az egész asztalt meghívták egy tál rágcsálnivalóra (szalonna, töpörtyű, ecetes almapaprika; szigorúan kenyér nélkül). Ez nem feltétlenül volt jó ötlet, de összességében még mindig túlélhetőbb, mint amikor pár hete egy ilyen alkalommal a tulajdon társaságunk egy tagja egy tálca szilvapálinkával jelent meg.

Pénteken ezek után dolgoztam (de tényleg!) és munka után még sütiztünk is egyet Orsie-val (sőt, láttunk SIX terminálokat természetes élőhelyükön; a SIX terminál egy bankkártyát és egyéb fizetési módokat támogató eszköz, amivel mi egyéb fizetési módokat tesztelünk). Később én elmentem Arthur királyos filmet nézni. Azzal vigasztalom magam, hogy nekem mindenképp meg kellett néznem, kötelező, nincs mese - amúgy kínosan ostoba és rossz film, nem is értem, Guy Ritchie hogy adhatta hozzá a nevét. No nem baj. Az új Titánok harcáná... ööö... szóval igazából nem jobb annál sem.

Szombat este teraszparti, grill és barátok, hamar haza, alvás, alvás. Vasárnapi csúcsteljesítményem, hogy átvergődtem a boltba vacsoráért. A nyakamat a memóriahabos csodapárnán is tökéletesen tönkre tudom aludni, és sajnos erre nem találtam olyan kiváló gyakorlatokat, mint annak idején a derékfájásra. De jövő héttől kéthetente lesz céges masszázs! Nem ingyen, de legalább házhoz jön! Hátha az segít. (Jövő héten lesz fogorvos is, az még annyira sem lesz ingyen, házhoz sem jön, de legalább nem is lelkesedem érte. Ellenben muszáj.)

szomorú

Egész nap nem láttam a varjakat a fészek közelében.

a helyi élővilág

Tegnapelőtt épp azon gondolkoztam, hogy tavaly ilyenkor már havazott a vattafa, erre ma megjelentek az asztalomon az első pihecsomók. Soha többé nem lehet szellőztetni legalább két hónapig.

A varjak megvannak. Sőt; tegnap még csak a fészken ülve láttunk valami feketeséget kilógni a fészekből, de ma már volt olyan, hogy mindkét varjú a fészekbe hajolva piszmogott. Lassan ideje is lenne már, hogy kikeljenek a fiókák, szóval reménykedünk!

kávé és egyéb dolgok

Lassan, de bizonytalanul kezdek visszatérni a kávéhoz. A héten voltam beteg, beteg, beteg, részeg, másnapos és fáradt, és ennek egy részére észszerű gyógymódnak tűnt a kávé, úgyhogy három nap alatt többet ittam, mint előtte öt hónapig (vagy mint egy átlag felnőtt egy nap alatt). Valójában nem akarok visszaszokni rá, mert teljesen jól elvoltam nélküle, de nincs okom kerülni sem: egy hónapja rendszeresen mérem a vérnyomásom, és leginkább alacsony. Ettől persze még nem ártana továbbra is odafigyelni, egészségesen étkezni és többet mozogni, tudom, tudom, csak nehéz néha. Például amikor egy hétig csak beteg vagyok, részeg, másnapos, vagy fáradt, akkor sem a testedzés, sem az tudatos bevásárlás nem tűnik vonzó programnak.

Azért nem kell olyan nagyon sajnálni, jobban mondva csak csütörtök délutánig kell sajnálni, mert addig irtózatosan rosszul voltam az időjárási frontok miatt. Aztán céges vacsora volt, pompásan berúgtunk, hajnalig mulattunk, és utána megint irtózatosan rosszul voltam egy darabig, de legalább végre jó okom volt rá! Legalább úgy voltam másnapos, hogy előtte ittam is! Csodálatos élmény volt! Vagy legalábbis sokkal jobb, mint testidegen légköri jelenségek miatt szenvedni.

Csütörtök-pénteken megtolta a negyedéves vacsorát, hogy ezúttal a mi svájcijaink voltak itt látogatóban, mind a hárman pofátlanul cukik (komolyan már. Hát itt mindenki illetlenül cuki), és péntek este elmentünk még velük vacsorázni… aztán pedig salsázni. Mármint azt mondták, hogy odamegyünk a salsa klubba, ha már az egyik fejlesztőnk ott oktatgat, de szigorúan a pultot fogjuk támasztani, iszunk, és semmi tánc.

Aha.

Hát persze.

Amikor aztán a lelkes kolléga próbált engem is megtanítani a salsa alaplépéseire (engem, akinek annak idején a bécsi keringő is meghaladta a képességeit), kis híján elsírtam magam, annyira ügyetlennek és fáradtnak éreztem magam. Kicsit még tipródtam (főleg mások lábán), és arra gondoltam, na, majd egyszer elmegyünk valami rendes metálbuliba is, és ott majd megmutatom, hogy van, amihez én értek (például bárkit és bármikor kegyetlenül vesén könyökölök).

Másnap kivonszoltam magam a Könyfesztiválra, Furcsa érzés volt, hogy már kávéztam egyet az épület előtt, és egy teljes kört megtettem odabenn, mire ismerőssel találkoztam, de legalább utána már nem kellett magányosan bolyonganom az ijesztő könyv- és embertömegben. Rájöttem, hogy igazságtalanul és aránytalanul zavar, ha emberek nem ismernek meg (összességében ez a hét nem tett jót az önbecsülésemnek), de aztán pompásat kávéztunk a padlón ülve, és jókat beszélgettünk rég nem látott emberekkel. (Könyvet is vettem, alá is írattam!) Noizzal és Nyerwvel ittunk még egy sört, aztán ahelyet, hogy kivártam volna a villamosomat, nem felejtettem el bemenni a plázába testpermetért (limitált széria volt, elfogyott, soha többé nem leszek napsütötte sárgabarack illatú). Bánatomban vettem egy nyári ruhát, legfőképp azért, mert találtam olyat, amibe beleférek, és mert a könyvekkel ellentétben a nyári ruhákról még sosem éreztem úgy, hogy ijesztően sok van belőlük egy helyen. Kamasz énem most nyilván hosszú és formátlan bölcsészszoknyája ráncaiba temetné az arcát, és úgy zokogna, de kamasz énemből nem facsarta ki az utolsó csepp betűszeretetet is a magyar könyvipar.

az oké, hogy szánalmas vagyok, de

Ez az a pont, ahol a számítógép megkönyörül rajtam, és a kivágás után a beillesztést már nem hajlandó végrehajtani. A visszavonást szintén nem. Némileg megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy egy, másfél, négy, tizenöt év múlva ennyivel is kevesebbet kell visszaolvasnom a múltam nyomorult vinnyogásból álló részéből.

harmadnapos fejfájás

Az időjárás nagymamámat is megviselte, nem láttam még ennyire elesettnek – és hát őszintén, én is kis híján leborultam a székről, annyira vacakul voltam. Mintha egyre másnaposabb lettem volna, márpedig ez nagy igazságtalanság, ha előtte még csak részeg sem volt az ember. Utálom a frontokat. Utálom az ilyen elvesztett napokat, amikor semmi hasznosra nincs erőm, még gondolkozni sem. (Hülyeségeket álmodni bezzeg! Az megy!!! Most már tényleg nagyon dühös vagyok a tudatalattimra...) Ezek után természetesen a kedd még rosszabb volt, este hatkor már aludtam, és lassan már nem is reménykedem abban, hogy valaha egyszer leszek még ébren. Úgy teljesen, és nem csak nagyjából. Szerda reggel ernyőstül-kabátostul bőrig áztam a havasesőben; kicsit féltem a varjainkat, remélem, szegény tojó nem fagy meg költés közben, és mire kikelnek a fiókák, az idő is észhez tér.

Hogy fogunk így leégni a Könyvfesztiválon a füvön ücsörögve?

húsvét, hétfő, hidegfront

A négynapos hétvége negyedik napjára úgy estem szét, mint egy elöregedett hungarocell tábla. Reményeim szerint ez csak a hidegfront: fáj a fejem, szédülök, remegek, és nagyon nem akarok beteg lenni, nagyon nem akarok beteg lenni. Abból is elegem van már, hogy fáradt vagyok.

Ennek jegyében csütörtök este hétkor beájultam - terveim szerint egy órára, hogy utána felfrissülve elrohanjak bulizni, de nyolckor csak arra volt erőm, hogy megírjam Noizéknak, döglött vagyok, és aludjak még tizenhárom órát. Utálom, hogy a szabadidőmben szinte csak alszom, lenne más dolgom, és olyan is, amit szívesen csinálnék. Úgyhogy vasárnap átmentem mosómedvébe, és mostam, valamint tönkretettem a porszívómat.

Azért persze nem csak ebből áll az életem. Kedden Amerikából hazalátogató barátunkkal és sok másik, rég nem látott emberrel söröztünk egyet, jó volt végre találkozni Nimandival is. Szerdán projektvacsora volt, és miután határozottan közöltük, hogy a tesztelők ülnek középre, végre beszélgettünk a fejlesztőkkel is, erre nem nagyon volt eddig példa. Csütörtökön ugyan kidőltem a buli előtt, és pénteket is átaludtam, de szombaton együtt ebédeltem Edemmel és Rhiannal (cukiság!!!), este pedig családilag toltuk a sonkát és a főtt tojást, ahogy azt kell. Vasárnap este Impatienttel majdnem elmentünk megnézni a Trainspotting 2-t, de nem volt már jegy, így csak fröccsöztünk egy nagyot. Hétfőn apámmal ebédeltem, és a tervek szerint még nagymamámhoz is eljutok, ha elmúlt a sziesztaidő és elfogyott a kávém.

És büszke vagyok magamra, nem vettem magamnak teljesen fölöslegesen olyan ruhát, ami tetszik, de sosem hordanám. Idővel még akaraterőm is lesz, vagy mi.

megint a paprika

Észnél voltam, és csak egy fél erőspaprikát vágtam a mai salátámba - aztán persze az egészet nyakon öntöttem azzal az olivaolajjal, amibe három hete beleszórtam fél zacskó csilit (és fél zacskó bazsalikomot és fél zacskó petrezselymet is). Nem durva, csak annyira éget, hogy eszembe jusson, pont ezt nem akartam.

eger

Ehhez képest persze ragyogó idő volt végig, szombat estére le is pirultam, pedig bekentem az arcom 50-es naptejjel (létezik olyan naptej, amitől nem ragad az ember arca? Én még a hiperdrága, ultramárkás, napvédős arckrémem után is úgy érzem, mintha csirizzel kentem volna át a fejem). Mivel péntek este általános iskolás osztálytársnőkkel találkoztam, szombaton nem indultam valami korán: amúgy is arra számítottam, hogy rossz idő lesz, nem siettem sehová. A vonaton olvastam, aztán Füzesabony környékén eldöntöttem, hogy ez a könyv rossz (valamit sejthettem, hogy a sorozatnak csak ezt az első részét* vettem meg), és onnantól próbáltam kitalálni, hogy akkor most milyen idő lesz, és mit is csináljak, ha megérkeztem.

Eger szerencsés választás volt, mert kicsi, de szép, és mert nem kapcsolódik egyértelműen életem valamelyik meghatározó alakjához vagy szakaszához. Voltam itt osztálykiránduláson hatodikban, emlékszem a várra és a bazilikára, ott vettük a nagyon bazári szívecskés medált, és titkosírást találtunk ki, majd éjszaka hallgatóztunk, hogy a szomszéd szobában a menő lányok miről beszélnek. Emlékszem a vizes utcákra, ahogy másnap kora reggel visszagyalogoltunk a vasútállomásra, mert a kísérőtanáraink nem tudtak velünk mit kezdeni a hirtelen jött májusi esőben.

Úgy tíz évre rá egyik nyáron sátoroztunk ott is egyet a barátommal, akkoriban mindenhol sátoroztunk, és emlékeim szerint az egri volt az egyik legjobb kemping. Talán még a pannonhalmival is vetekedett, pedig ott egy egész, sövény-kerítette lakókocsi beállót kaptunk. És a kempinges büfékaja finom is volt, nem csak olcsó, és voltunk strandolni is, és egyszer csak a mi kedvünkért kellett kinyitni a mozit. Nem hinném, hogy bármi másban kirúgtunk volna a hámból, akkoriban kispénzű egyetemisták voltunk, akik csorba kőlépcsőkön ülve ették a májkrémes kenyeret. Szerintem még a közepes bort is csak évekkel később engedtük meg magunknak (a rossz bort meg már akkor sem; a sznobságnak is vannak előnyei).

Aztán újabb tíz évre rá voltam ott valami vámpírkodáson is, nagyjából arra emlékszem, hogy ettünk és ittunk, aztán máshol mást ittunk, aztán este kivittek minket a Szépasszony völgybe, és ott volt valami töltött káposzta és bor (mégis, mi lett volna?). Valahol alighanem vámpírkodtunk is közben, de azt szerencsére már törölte az agyam (bár az egri vámpírkölkök mintha összességében aranyosak lettek volna? És egész értelmesek? Voltak pedig ijesztő városok). Október volt, másnap felmentünk a várba, és többen is felhívtak életem egyéb fejezeteiből, hogy aznap este még okvetlenül találkoznunk kell Budapesten. Én pedig örültem, hogy még eszébe jutok embereknek.

Szóval most nem tudtam, mit várjak. Sejtettem, hogy nem fog úgy fájni, mint más helyek, és jó volt, hogy van már valami halvány elképzelésem a helyekről és a távokról. Így is volt egy óra, amíg a vasútállomásról elértem a szállásra, de csak azért, mert közben megálltam fagyizni, kergetőző kutyákat nézni, képeslapokat válogatni, fényképezni.

A szállás nagyon korrekt volt, bár kicsit halványabb, mint a booking.com-os értékelések alapján vártam. Viszont tényleg közvetlenül a várkapu alatt volt, ennél közelebb nem is lehetett volna, az ablakomból rá is láttam, nagyon élveztem ám a dolgot! Magamat is megleptem, hogy sikerült a kisebbik hátizsákomba bepréselni mindent, amit vinni akartam, úgyhogy a szobában gyorsan ki is dobáltam a nehezebbjét (netbook, töltők, váltóruha, pizsama, fogkrém, hajlakk), és visszaindultam a városba. Elkanyarodtam a minarethez, a tövében áruló néniktől vettem fülbevalót, hűtőmágnest és képeslapot, majd időben tisztáztam kalandvágyó énemmel, hogy van egy enyhe klausztrofóbiám és egy enyhe tériszonyom, szóval oda nem megyünk fel (ez nem mindig sikerül, volt már, hogy félútról rettegtem vissza magam talajszintre egy kilátóban). Ezek után leballagtam... mondanám, hogy toronyiránt, de Egerben minden irányban van egy torony, tényleg, hát tele van az egész templommal.

Ha terveztem volna, biztos nem sikerül pont öt óra előtt másfél perccel a bazilika elé bóklászni, így viszont lemehettem megnézni a várost a város alatt, ami egyrészt nagyon vicces volt, másrészt eszembe juttatott dolgokat egy városról, ami alatt bizony olyan lyukacsos a hegy, hogy ihaj (és még püspöki palota is van benne, bár lehet, hogy ekkora borospincéket nem tervezek alá visszamenőleg). Utána körbejártam a bazilikát is, ha már, aztán valahogy sok utcányira onnan egy igazán dinamikus szoborcsoport tövében kötöttem ki, egy derék végvári hazafi csetepatézott ott mindenféle gaz törökökkel. Ültem és néztem és arra gondoltam, hogy borzasztó dolog ám az ember, amiért a gyilkolás ilyen központi eleme a létének. Később betértem valahová vacsorázni, és az étlap és az étel közti különbségből arra jutottam, hogy manapság már kínos leírni, hogy krumplipüré. Vettem kézműves sört is (Bakelit), ha már a bor városában vagyok... hát nem azért, kicsit el volt szállva az ára, pláne ahhoz képest, hogy nekem leginkább erős közepesnek tűnt a végeredmény.

Rosszul aludtam, rosszakat álmodtam, hajnalban ébredtem, a reggeli is halványabb volt az értékeléseknél, bár azért még kellemes. Visszadőltem még egy félórára, aludnom nem sikerült, mert a folyosó túlsó végén csapkodó takarítónők úgy ordítottak, mint a sakál. Iszonyat kába voltam, amikor felmentem a várba, ahol aztán három és fél órát tébláboltam, de komolyan, nem tudom, mi tartott ennyi ideig, hát még aknalesős körbevezetés sem volt, mert sosem gyűltünk össze elegen! Egyes romosabb pontokon annyira Dragon Age jellegű volt a díszlet, hogy szinte éreztem, hol kéne küldetést vételeznem, de aztán arra gondoltam, nem biztos, hogy elég magas szintű vagyok a borospincékben bujkáló sátánisták megfékezéséhez (gyógyital helyett is csak egy fél palack csapvíz volt nálam), illetve nem biztos, hogy ez a történetszál beférne a nyolcórás budapesti munkám mellé. Tudom, tudom, az ilyen mellékküldetések megvárják az embert, de lehet, hogy legközelebb máshová utaznék?

Az emlékeimhez képest döbbenetesen nagyott nőtt a megnézhető dolgok száma, és a 3D-s bemutatók igen pazarok voltak, szinte már el tudom képzelni, hol volt a püspöki palota, és hát jó, azt nem, hogy a vár lerombolt fele hol és meddig terült el. Az 1552-es tömegsír feltárásakor talált koponyák, kard okozta fejsérülésekkel című kiállítási tárgynál erősen elszontyolodtam, tényleg szörnyű dolog az ember, és lényegesen kevesebb Monet-t és Heaney-t termel, mint ipari trancsírozást.

Ebédeltem, a pinot noir továbbra is a kedvenc vörösboraim közé tartozik, sétáltam, elvesztettem a kardigánomat, vettem fagyit, megtaláltam a kardigánomat, hülyeségeken járt az eszem, pont időben kiértem az állomásra, tömeg volt, hazaértem. Kicsit még hőbörögtem magamban hülyeségeken, néztem, hogy az ismerőseim közül ki mikor ér haza a tüntetésről (ahova mehettem volna én is, ha reggeli után egyenesen hazajövök, de bocs, akkora forradalmiság nem volt bennem), próbáltam rendet csinálni a fejemben, és többre már nem volt erőm sem.

Képek nem lesznek, mert nincs időm, nincs kedvem, és egyébként sem.
*James Wilde: Hereward - angolszászos-vikinges regény a normann hódítás előtt (később alatt, majd után). A történet és a szereplők az első kötet feléig nagyon kínosak, ha az ember nem Conan legújabb kalandjaira készült lélekben (és én személy szerint rühellem a Conan történeteket, sőt, Howard minden szempontból az egyik legfosabb szerző, akitől bármit is olvastam – és igen, tudom, hogy de hát ő a legjobb!!!4!!4! ... de nekem nagyon nem), néha olyan leírások és szókapcsolatok kerülnek elő, hogy én kérek elnézést, de a háttér egészen tisztességesen össze van rakva. Azért vettem meg, mert annak idején a szakdolgozatomat saccperkábé ennek az időszaknak az irodalmából írtam, mert hasonló témában voltak jó könyvélményeim (Robert Low, ahh... nem mindig szoktam szeretni, amit fordítok, de az Oathsworn / Felesküdöttek minden szinten ott volt, a jelzőktől a történetig), és mert a szerző a saját nevén, Mark Chadbournként írt olyan könyvet, ami nekem nagyon tetszett. Igaz, a háromszor három kötetes nagy eposz lezárásával nem voltam elégedett, de nem azért, mert hőseink balfasz jelzőkkel és egy fél csirkecombbal is megölnek mindenkit HÁROMSZOR!!! És utána hajigálóznak a fejükkel!!!  Abban a sorozatban ilyesmivel legfeljebb az ellenszenves kelta tündérek próbálkoztak, és hosszú távon nekik sem jött be.

még tervek

Aztán múlt hét pénteken még találkoztam Noizzal és Fleóval, ittunk fröccsöt, és néztünk ír táncházat, táncolni nem volt hajlandó egyikünk sem. Szombat-vasárnap erős elhatározás lobogott bennem, hogy olyan gyönyörű idő van,  elmegyek valahova - ez mindkét esetben annyiból állt, hogy elindultam, rájöttem, hogy de én igazából sehova sem akarok menni, és nagyon hamar hazajöttem. Megérte. Totál megérte. (Nem.)

A hét elég stresszes volt, bár szerdán kiválót borozgattunk, és csütörtökön sikerült eljutnom az írogatós találkozóra is (írnom nem sikerült rá; írnom jó ideje nem sikerül már). Irtózatosan álmos vagyok, és épp erre a hétvégére foglaltam szállást Egerben. Hideg lesz, eső, és már most sincs az alváson kívül semmihez sem kedvem - tulajdonképp ez sem baj, legrosszabb esetben kihagyom a minimális városnézést is, és kiváló körülmények között lustálkodom szombat délutántól vasárnap reggelig. A Kindle dugig van könyvekkel, és a netbookon is van még egy korai évad Vikings, amit nem láttam.

tervek

Türelmetlen vagyok megint, egész héten nem aludtam eleget, de legalább nem is emberekkel töltöttem az időt, csak magammal. Arra is erősen szükségem van olykor. Csütörtökön aztán végül csak elmentem programokra, benéztem egy céges sörözésre, és elmentem a filmes beszélgetésre, nagyon szeretem azokat az embereket, és szerintem lassan gyanús lesz nekik, hogy csak azért járok oda, mert annyira szeretem őket, nekem pedig kínos, hogy annyira nem értek a filmekhez, hogy az ihaj. Bár tegnap is legalább két tételhez hozzá tudtam szólni a... ööö... tizenkilenc film plusz teljes Lars von Trier életmű megvitatásából.

Mindjárt húsvét, négy nap pihenés.

Nem számolom a napokat, csak vannak adatok, amik könnyen megragadnak a fejemben, a számok többnyire ilyenek. Na jó, a lényegtelen dolgok többnyire ilyenek, azt hiszem, valamikor tavaly nyáron rá is világítottam arra, hogy amit épp mondtam, az természetszerűen csak lényegtelen dolog lehet, hiszen megjegyeztem; mentségemre legyen mondva, akkor már második estéje beszéltem hülyeségeket.

Ha már napok és számolás, azt hiszem, nagyon komolyan át kell gondolnom a szabadságaimat, mert a tavalyihoz képest eszembe jutott még legalább két utazás, amit szeretnék megejteni. És rendben, több szabadnapom van a teljes évre, mint tavaly a csonkára volt, de januárban már elhasználtam belőle párat, és ááááá, legfeljebb majd év végén két ünnep között nem otthon heverészek.

az amatőr természetbúvár újabb észlelése

Az iroda melletti fán pár hete feltűnt egy dolmányos varjú, nagyon hülye pózban, komolyan, én ilyen idétlenül terpesztő varjút még nem is láttam. Aztán kiderült, hogy nem csak állt ott, szétvetett lábakkal, félig fejjel lefele, hanem fészeképítésbe kezdett. Az elkövetkezendő hetekben sokszor néztük, ahogy a párjával együtt elszántan próbálják helyükre tuszkolni a begyűjtött ágakat, de többet ejtenek el, mint ahányat a fészekbe fonnak. Nagyon drukkoltunk nekik, de őszintén szólva, elég reménytelennek tűnt a dolog. Sosem gondoltam, hogy ilyen nehéz fészket építeni: ez is egyike azoknak a halál logikus dolgoknak, amiket sosem gondoltam, mert ahhoz gondolkozni is kéne vagy valami. Idővel azért mindannyiunk őszinte meglepetésére fészek lett belőle, és ha a fa túloldalán ijesztő sebességgel haladó emberi építkezés (lesz itt a szomszédban egy yuppie-siló) nem zavarja meg a varjakat, talán majd a kicsiket is látjuk.

napéj, egyenlőség

Előbetegnek érzem magam, bár a tünetek alapján inkább a derekán járok egy közepesen ronda náthának. Kába vagyok, ülök, nem gondolok semmi másra, csak hogy hamarabb tavaszodik, mint tavaly, látom a rügyeken, egy éve még nem tartottunk itt. Minden más, amire gondolhatnék, a cipők, a ruhák, az új szemceruza, csak újabb réteg egy parányi üvegszilánkon. Nem születik belőle igazgyöngy, bár veszettül védem azt a kis puhányságot odabenn; nem születik belőle más, csak változás, és még az sem biztos, hogy a jó irányba. Ha az ember nem tudja, hová megy, nincsenek jó irányok. Persze rosszak sem.

Egyébként nem zavar, hogy nem tudom, hová megyek, eddig ahányszor tudni véltem, mindig borzalmasan rossz helyeken kötöttem ki, miért írok minden mondatba ilyen kibaszottul sok vesszőt? Rémes.

Nem meséltem még, de csütörtökön szembesültem vele, hogy gyermekkorunk egyik kedvenc kocsmájáról, a Fehér Gyűrűről lekopott a jelzője, és most már csak Gyűrű. Zsíroskenyér azért még van, mielőtt bárki megijedne. Pénteken pedig voltam igazi hazai klubkoncerten, rá kellett jönnöm, hogy 1) nagyon rég nem voltam ilyesmin 2) az arcok felét még mindig felismerem. Jó volt, kifejezetten jó volt, bár ha az arcok felét nem csak felismertem volna, de netán tényleg ismerném is, biztos kevesebbet szorongok a falnak dőlve (aztán előkerültek emberek, akiket tényleg ismerek, és elkezdődtek a koncertek is, és mindkettő sokat segített a helyzeten).

munka és művészet

Szóba került most, hogy biztos nem érzem azt a művészi kielégülést a társadalmilag betagozódott irodai munka közben, mint annak idején műfordítóként. Máskor és mással pedig szóba került, hogy biztosan rettenetesen unalmas a munkánk, és azt hiszem, mindkét esetben sikerült megállnom, hogy rettenetesen értetlenül nézzek vissza a kérdezőre, netán arcon röhögjem. Mert hát nem. A tesztelés semmivel sem kevésbé kielégítő szellemi tevékenység, mint a fordítás volt, és ráadásul a legkevésbé sem unalmas – édes Istenem, néha kifejezetten örülnék, ha kicsit unalmasabb lenne.

Az alábbiak mind az én személyes élményeimre alapulnak, arra, hogy én hogyan éltem meg a fordítást és hogyan élem meg a tesztelést. Egyáltalán nincs teljes (vagy akár jelentős) átfedésben más fordítók és tesztelők világlátásával és munkatapasztalataival. Könnyen lehet, hogy egyes fordítók a legmagasabb szintű művészetként élik meg a fordítást, vagy hogy más tesztelők halálosan unnák az én munkámat – és ez így van rendben.

Nem volt nekem a fordítással, mint munkával semmi bajom. Néha élveztem is, voltak könyvek, amiket rettenetesen szerettem, és voltak olyanok, amiket valóban nagy kihívás volt fordítani (Robert Low mondatszerkesztése például annyira nem adta magát magyarul, hogy öt egész könyvön át szinte minden egyes mondattal meg kellett birkóznom, de a mai napig elégedett vagyok az eredménnyel), vagy ahol rendesen be kellett izzítani a találékonyságot (Lauren Beukes káromkodásai vagy Patricia McKillipp beszélő nevei nem kevés fejtörést okoztak), de azért összességében a fordítás maga nem egy izgalmas szellemi munka. Megerőltető, persze, istentelenül megerőltető, de a legtöbb könyvnek viszonylag hamar el lehet kapni valami stílusféleségét, és onnantól kezdve csak azt a végtelenül sok mondatot kell lefordítani egymás után, amiből egy 500-1200 oldalas könyv felépül. Ezek a mondatok egy másik nyelven már léteznek, nem nekem kell kitalálnom őket, és különösebben sok jogom sincs átírni, ha nem tetszik (tudom, ezzel nem minden fordító ért egyet, de szerintem az a szöveg alapvetően a szerzőé és nem az enyém, és a kelleténél mélyebben nem tapicskolnék bele), a fordításnak ez a része nem feltétlenül igényel nagy oktánszámú kreativitást. Egy regénynél, ahol a szöveg többnyire minden lényegi információt meg is jelenít, maga a fordítás inkább munka, mint művészet. Egy versnél persze más, sokkal tömörebb, sokkal többet számít, amit kihagy, és hogy ebből mi fordul magától egy az egyben, és mihez kell felépíteni a kulturális hátteret – és persze ha kötött, akkor ott a forma, a fránya forma is – de a versfordítás az elmúlt években inkább csak évi két korsó sört eredményező mellékes volt a számomra, szóval ne számoljuk a munkához.

Egy szó mint száz, a műfordítói lét fordítás része* nekem legfeljebb szellemi kielégülést okozott olykor-olykor, de a magam feladatát nagyon ritkán éreztem művészinek benne. Az egyéb kreatív kedvteléseimhez képest sosem találtam művészileg kielégítőnek.

A tesztelés viszont egészen más. Egyrészt senki sem faggat arról, hogy kellő mértékben művészinek érzem-e a regisztrációs folyamat újratesztelését (és ez már önmagában nagy előnye ennek a munkának), másrészt sokkal változatosabb, mint a fordítás. Kezdjük ott, hogy mi úgynevezett manuális tesztelők vagyunk, tehát úgy esünk neki az adott feladatnak, mintha felhasználók lennénk: kattintgatunk és görgetünk, begépeljük az adatokat és tépjük a hajunkat. Nem írunk kódot, nem automatizálunk, hanem két kézzel megyünk neki a dolognak, mint az állatok.

Ha csak a munka tesztelés részét nézzük, nekem kb. napi szinten kell csinálnom egy általános, felületes, gyors tesztet, hogy a fő funkciók rendben működnek-e; kell haladnom az egyes funkciókat mélységeiben ellenőrző, részletesebb és aprólékosabb tesztekkel; és ha akarom, közben megnézhetek dolgokat csak úgy véletlenszerűen is, ahogy a hülye felhasználók szokták. Ez három eltérő mentalitású feladat, és akkor még csak teszteltem. Aztán az észlelt hibákat nem árt jelenteni, majd a jelentett hibákat figyelemmel kísérni, végül, ha valaki megjavította őket, újra megnézni, és az eredménynek megfelelően lezárni vagy újranyitni. Mindemellett teszteseteket is írunk (pontosan mit is kell végignézni, és ha már végignézzük, mit kell ott látni – ehhez nem árt, ha az egész rendszert átlátjuk, és elengedhetetlen, hogy az adott részleteket alaposan átolvassuk, kikutassuk, minden kérdést feltegyünk), átnézzük mások teszteseteit, és próbálunk lépést tartani a folyamatos változgatásokkal. Ha ez nem lenne elég, ezzel párhuzamosan legalább négy chatszobát figyelemmel kell kísérnünk, és általában egyszerre még három ember nyaggat minket a maga halaszthatatlan kérdéseivel – oda tudod adni ezt a telefont?, meg tudnád nézni ezt a felhasználót?, hogyan regisztrálok kereskedőt?, mikor megyünk már kávézni?, pontosan mikor dobott ki a program?, mi volt a hibaüzenet?, mit rendeljünk ebédre? – és akkor a különféle eszközök ilyen-olyan-amolyan logisztikájáról és összelegózásáról még nem is volt szó.

Szóval unalmasnak semmiképp sem mondanám a tesztelést, és szellemi kihívás is van benne dögivel. Néha már az is megerőltető, hogy ne keverjem össze, épp kinek írok és miről. És ha sikerül valamit összerakni, megoldani, a helyére kattintani, az van olyan jó érzés, mint egy frappáns ragadványnév, vagy egy olyan káromkodás, ami nem lóg ki minden irányban a szöveg stílusából – a flow, amit ilyenkor érzek, ugyanaz.

És elmondhatatlan jó érzés, hogy közben senki sem feltételezi rólam, hogy ez művészet és átszellemít.
*a fordításnak volt egy olyan része is, amit néha nagyon élveztem, a határidőkhöz közelítve pedig nagyon utáltam, mégpedig az, hogy rengeteg mindennek utána kellett néznem. A fordítás ilyen szempontból nagyon szépen tágította az érdeklődésemet és az általános műveltségemet, mert a legváratlanabb kifejezéseknek kellett utánaolvasnom: rengeteg fölösleges apróságot tudok egyes kaliforniai halfajokról, fűszeres karibi panírokról, helikopterhordozókról, a török-görög lakosságcseréről, a gyémántlelőhelyek fő fajtáiról, vagy a feketehimlőről. Azért ehhez persze az is hozzátartozik, hogy az ilyesmi amúgy is érdekel: mióta nem fordítok, azóta is rengeteg fölösleges érdekességet olvastam, például a feketehimlőről egészen biztosan (valamint a mixotróf planktonokról, az Enceladus helyenként alig két kilométer vastag jégpáncéljáról, az ámbráscetek kultúráiról, a beton történetéről – már a rómaiak is! – Artemisia Gentileschiről, vagy arról, hogy Amerikában más siketnéma jelbeszédet használnak a feketék és a fehérek).

most akkor hova miért megyek

Háromnegyed háromkor leszálltam az éjszakai buszról, a madarak már nagyon kiabáltak, én pedig előszedtem a céges belépőkártyámat. Semmi gond, csütörtök reggel a lakáskulcsomat kaptam elő az irodaházban a liftre várva.

vallomás

Irreálisan szeretem a magassarkú csizmámat.

Ha az első fél kilométer után nem kezdene fájni benne a talpam, még jobban szeretném, mert lassan gyalogolós jó idő lesz, és arra azért nem jó.

hétfő

Az ebéd előkészítése végül kimerült annyiban, hogy egy tálba bedobáltam két szívecske spenótot (hát ez van, a mirelit spenót vagy bonthatatlan, félkilós táblában, vagy szívecskékben kapható, és néha van, hogy fél kilónál kevesebb spenótra volna igényem) és három marék brokkolit. Reggelre aztán kiolvadtak, és a brokkolit fel lehetett vágni, a spenótot meg hozzákeverni, szórtam még mellé borsót is, tiszta zöld volt az egész. Nagyon komoly szakácsnő vagyok, kérem.

Időközben elhervadtak a sárga tulipánok is, nem vagyok benne biztos, hogy veszek egy harmadik kört, különösen, mert nem nagyon tudom, honnan lenne érdemes. A három fehér jácint még bírja, viszont olyan erős az illatuk, hogy azt én nem bírom. A kis világoskék gyöngyikék váltak be a legjobban, bár kell melléjük a tulipán, hogy igazán jól mutassanak. Azt hiszem, ez az a pont, ahol kezdek ráunni a dologra - nem is annyira a virágokra, mint a logisztikájukra.

Most már kezd komolyan zavarni, hogy sem időm, sem erőm nincs semmire, hetek óta sajnálok arra három órát, hogy elmenjek moziba, pedig volna pár film, amit meg szeretnék nézni. Arról, hogy írjak vagy rajzoljak, már szinte nem is álmodozom. Ezt a hetet még négykézláb is kibírom, ha kell, de kezdem eléggé a végét járni, és jó lenne, ha a teljes összeomlás helyett egy kis lazulás jönne.

fáááááááááradt

A hét valóban kimerítő volt, és foltokban irreálisan intenzív (kedves péntek este, számítottam egy adag aztakurvaéletre, de a végén nem kellett volna még megpakolni a Temple of Love-val is, az kicsit már túlzás volt), a szombati koncert után olyan mozgáskoordinációval vonszoltam magam haza, hogy szerintem mindenki azt hitte, mocsok részeg vagyok, pedig csak járni sem tudtam már a fáradtságtól. Nagyon hamar el fognak múlni ezek a képek és érzések és gondolatok, és ez részint jó, részint teljesen összetöri a szívem. Pedig már így sincs szegény túl jó állapotban.

Az mondjuk vicces volt, hogy kiderült, Mick Moss azt hitte rólam, osztrák vagyok, és várta is, hogy ott leszek majd péntek este az Escape-ben, mert hát mindig az ottani koncertjükre szoktam átvonatozni.. Bevallom, idén is gondolkoztam rajta, amíg a dátumokból össze nem állt, hogy de akkor épp New Model Army koncerten leszek. Ó, és játszották az összes kedvencemet az első lemezről, Over your shoulder, Flowers, Last laugh, mindjárt sormintát rakok kis szívecskékből (csak a blog törött tagnek nézné őket). (Jó, a New Model Army pedig játszotta a Higher Wall-t. A Higher Wall-t! Még jó, hogy a Lovesongs kimaradt, mert akkor el is sírtam volna magam.)

A szombati munkát túléltem, a hétfőit még nem tudom, hogy bírom majd, hogy a kedd-szerda*-csütörtök-péntekről ne is beszéljek. Szerencsére egy keddi filmezést leszámítva erre a hétre nincs sok program – na jó, pénteken valami koncert, de utána szombaton lehet végre aludni. Most is azt kéne mindjárt, illetve előtte elő kéne készítenem a holnapi ebédemet, bár ez pillanatnyilag elképzelhetetlen erőfeszítésnek tűnik.
*hát igen. Ünnep ide, ünnep oda, erősen meg kell most tolnunk, de később lecsúsztathatjuk ezeket a napokat.

nem tanulok semmiből

Bevittem fél üveg jalapenót az irodába.

tudat alatt

Az álmaim alapján 1) nem tudom megkülönböztetni a nárciszt a hullámos papagájtól, és tulajdonképp meg tudom magyarázni a dolgot* 2) ha séta közben tirannoszauruszok támadnak rám, csordában teszik, nem egyesével, de utána miért akarnék épp ebben az erdőben kempingezni? 3) szent meggyőződésem, hogy a Margitszigeten igenis van a) vidámpark b) homokos tengerpart c) csónakkal bejárható csatornarendszer. Tulajdonképp állatkert például van, szóval ha ezt vesszük kiindulási pontnak, miért ne férne oda egy vidámpark is? Azt leszámítva, hogy álmaimban a vidámpark mindig a pokol legsötétebb bugyrainak egyike, az a fajta, ahol a napfény máza alatt a legocsmányabb rothadás feketéllik, ellenben például a Normafával vagy a Gugger-heggyel, amik szintúgy egyértelműen a túlvilághoz tartoznak, de ahhoz a fajtához, ami csak félelmetes, de nem undorító. Ami csak halálos, de nem gonosz. És ezt még értem is, de hogy a vidámparkkal mi a bajom, az nem egészen tiszta; ráadásul az egész jóval korábbi jelenség, mint hogy egyszer este látogattunk volna el a Praterbe, ami valóban olyan volt, mintha egy King regény és a Trainspotting valami különös hibridjébe estünk volna át, de szerencsére egy vonaljeggyel ki lehetett belőle keveredni.

Igazából álmomban annyival érdekesebb és szebb Budapest (de amúgy Pécs is, és Szentendre és Udvari is és Bécs is) (érdekes mód Párizs nem, Párizs szűkösebb és ijesztőbb, bár van az a két-három viszonylatnyi, visszatérő-mégsem-létező nevezetesség, aminél mindig megilletődöm, hogy ezt a szépséget az én agyam állította össze), hogy néha a legszívesebben átköltöznék oda. Jó, hát rengeteget kéne hajnali buszokkal járnom, és olykor tényleg átesnék a túlvilági területekre, de többnyire az is jó, csak tudom közben, hogy nem kéne túl sokáig maradnom. És néha éjfélkor betévednék titkos kertekbe, ahol a vörösbortól és a virágillattól megrészegült emberek verseket szavalnának, és málnával kínálnának, vagy néha haza tudnék menni oda, ahol a szívem lakik.
*mind a kettő sárga és mind a kettőt nekem kell locsolnom.

elvirágzott

A hét legizgalmasabb pillanata alighanem az volt, amikor próbáltam eldönteni, hogy tetszik-e nekem az Under the Skin, vagy ehhez én már túlságosan is kispolgár vagyok, kérem. De igazából tetszett, vagy jobban mondva tetszett az a történet, amit én láttam bele, azóta elolvastam, hogy a könyveredeti miről szólt, és annál lényegesen jobban tetszik a saját változatom. Mert amúgy feszélyez, ahogy a nőszerű lényt kezelték a filmben, és amik történtek körülötte és vele - lehet, hogy csak számomra, de volt azért egy olyan olvasata is a dolognak, hogy a nő, mint olyan, borzalmas idegen szörnyeteg, és abban rejlik a hatalma, hogy nem tudja, hogy ember. Nyilván nem ez volt a legerősebb vonulata az egésznek, de többször eszembe jutott, és az már épp elég rossz (fene a gendertudatos femináci érzületeimbe, tudom).

Ezen kívül sokat dolgoztunk, és még többet próbáltunk dolgozni, bár péntek délután valakinek sikerült úgy elrontania valamit, hogy fél háromtól csak a csodára várva bökdöstünk dolgokat. Nyilván hiába. Csak az a baj, hogy azokat a kiesett órákat is be kell pótolni valamikor, és én már így is előre rettegek, mennyire fárasztó lesz az elkövetkezendő pár hét. Csütörtökön például már el sem indultam az esti programomra, olyan fáradt voltam, és mi lesz még itt jövő héten?

Vettem új virágokat az irodába, és hazahoztam azokat, amik elhervadtak. Kíváncsi vagyok, mikor fogok ráunni erre az egészre, azt hiszem, legkésőbb akkor, amikor lecseng a cserepes tavaszi virágok idénye, és nem lehet mindenhol törpe nárciszt, jácintot, törpe nőszirmot, tulipánt, krókuszt és gyöngyikét kapni. Márpedig lassan lefutnak ezek a növények, ahhoz pedig lusta vagyok, hogy otthon nevelgessem a következő nemzedéket.

ne már

Valamikor vasárnap este fél tíz körül még egyszer átnéztem a naptáramat, és olyan ideges lettem, hogy csak azért nem vágtam a falhoz a vacsorához megkezdett, fél pohár vörösboromat, mert nekem kellett volna feltakarítanom utána.

Egyetlen hétvége van márciusban, amikor be kell mennünk szombaton dolgozni. Igen, és előtte péntek este, és utána szombat este is koncertre megyek, mind a kettőt várom már december óta, a New Model Armyt és az Antimattert is, és el sem tudom képzelni, hogy fogok ilyen körülmények között kibírni még egy hatodik munkanapot. Valahogy.

Valahogy.

Előző hétvégén van bármi programom? Nem, az ég egy adta világon semmi nincsen.
Következő hétvégén van bármi programom? Nem, az ég egy adta világon semmi nincsen.
Melyik márciusi hétvégén lesz itthon anyám csütörtök estétől vasárnap délig?

Nyilván.

hétösszegző

Azért persze a körülményekhez képest mozgalmas hetet zavartam le, kedden voltam story slam-en, ami állítólag a poetry slam és a stand-up comedy korcs keveréke, de szórakoztató volt, és nem is emlékszem rá, mikor voltam (és voltam-e valaha) ennyire markánsan expat helyen és társaságban, szerintem húsz százalék alatt lehetett a bennszülöttek aránya. M. és J. és D. is beszálltak az előadásba, és elmondtak egy-egy sztorit. D.-n látszott, hogy mennyire profi rövid kis történeteben, még szó szerint ismétlődő keret és bölcs tanulság is volt az ötperces, improvizált mesében, nem csoda, hogy ő lett az egyik győztes.

Bezzeg én még a csütörtöki íróskodásra sem tudtam összevakarni egy háromszázötven szavas valamit, azt hiszem, az elmúlt időben túl sokszor találkoztam a kínos csenddel ahhoz, hogy ne legyen kedvem még írni is róla. Márpedig az volt az aktuális téma, kínos csend, hah, nagyjából az életem.

A kettő között szerdán este még elvittük vacsorázni a vietnami kollégát, aki épp itt van egy hónapra. Egy vietnami étterembe mentünk, ahol rettentően élvezte, hogy végre valakivel az anyanyelvén beszélhet. Később káromkodni tanítottuk. Nagyon jól ment neki, különösen a visszakérdező közöd? (és mentségünkre legyen mondva, ő kérte, hogy tanítsuk!).

Pénteken aztán először is megnéztem Orsie-ék új lakását (nagyon pöpec), aztán elmentünk nu metal bulira, ahol három és fél órán át ugráltam, valamint pár percig azt hiszem keringőztem is*, de az nekem  már a szalagavatómon sem ment, és azóta csak felejtettem. Pedig akkor még a zene is stimmelt hozzá, most meg nem. De azért jó volt, nagyon jó volt, ha havonta egy ilyen buli lenne, nem kéne aggódnom a sporthiányon sem.

A szombatot ennek megfelelően átaludtam, és nagyjából a vasárnapot is. Még szerencse, hogy jövő hétre kevesebb program van, különben előbb-utóbb álmon halnék egészen biztosan.
* Valamivel később, azaz nagyon-nagyon későn álltam az éjszakai busz megállójában, és a hidegre való tekintettel akár ugrándozhattam is volna, ha nem azzal töltöttem volna az előző négy órát, és nem lettem volna éktelenül fáradt. Egy ponton határozott léptekkel megjelent egy fiatalember, és odaballagott a menetrendhez, én pedig elvesztettem az egyensúlyomat, és lágyan belehuppantam a hátam mögött lévő virágágyásba. Még csak azt sem mondanám, hogy elestem: térdmagasságban volt, nekem pedig egy pillanatra kihagyott a lábam, amikor rájöttem, hogy igen, ez az a srác, aki nyakon csókolt, és nu metalra keringőzött velem, teljesen hülyét csinált mindkettőnkből mindkettőnk társasága előtt, aztán egy ponton részegen elrohant. Vagy nem ismert meg zöld kötött sapkában, szemüvegben, és úgy, hogy épp nem ugráltam, vagy nem akart megismerni, én pedig viszonylag udvarias vagyok abból a szempontből, hogy ha valaki nem akar észrevenni, akkor én is úgy teszek, mintha nem vettem volna észre. Bevallom, azért el tudtam volna képzelni jobb szórakozást is az elkövetkezendő tíz percre, amíg végre megérkezett a busz. Miután leszállt, mert ő szállt le előbb, nem én, arra gondoltam, hogy ezt igazából tényleg a) nem értem b) nem akarom érteni, és aztán arra, hogy nem fáj a szívem, csak vérzik, de úgy, hogy most hetekig feketében és vörösben kell járnom, ha nem akarom, hogy minden ruhámon átüssön.

cinke és

Egész nap egy széncinke bohóckodik a szemközti fán, az oldalsó falon, az ablakpárkányokon. Az egyik ágon feltűnt egy veréb.

nem érzem úgy, hogy a mindenség bármire is célozna, egyáltalán nem!

(de azért nem szívesen nézném meg, hogy a cinke.rtf mikor volt utoljára módosítva.)

ezt most

Hirtelen fájdalmasan és nagyon tavasz van, nem csak a cserepes virágok hazudják, bár a cserepes virágok nagyon szépen tudnak tavaszt hazudni. Más íze van a levegőnek, mások még a hangok is - persze ha minden igaz, ennek pénteken vége, de idővel úgyis visszatér, és sok, sok, sok, sok, sok.

Addig persze még meghasad a fejem a frontoktól, és a szívem minden mástól.

aztán

...háromszor meghallgattam a The Cry of Mankindot, kétszer a The Coffin Ships-t, és az őrjöngő harag helyett mélységes letargiába zuhantam.

Ez sem túl produktív, de legalább nem akarok elpusztítani mindent, ami körülöttem van.

harag

Ez az egész szédülős dolog igazából végtelenül dühít, nem is aggaszt, nem is nyomaszt, hanem dühít. Őrjöngök, komolyan, őrjöngök. Mert nem iszom kávét, nem cigizek, zöldséget eszem gyümölccsel, vitamint ásványi anyagokkal, odafigyelek rá, hogy eleget aludjak, és mégis pont olyan vacakul vagyok, mint november végén. Csak most nem akarok elmenni betegállományba. Mert dolgokat akarok csinálni. Ehelyett nem tudok elmenni jógára, mert úgy szédülök, hogy két lábon alig állok, nem hogy fél lábon hajladozzak. Le fog járni a bérletem úgy, hogy alig használtam.

V. egy orvos ismerőse szerint lehet vírus, és gyanús, hogy két hete P., múlt héten V. dőlt ki ugyanígy súlyos szédüléssel és extrém kimerültséggel, de meg lehetne oldani, hogy ne most? És egyáltalán, NE? Irtózatosan, rettenetesen, borzalmasan dühös vagyok. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen dühös. És nagyon félek, hogy olyasvalakit fogok megbántani, akit a legkevésbé sem szeretnék.

valójában pedig nincsen még tavasz

Voltam jógázni és filmet nézni, vettem tavaszi virágokat az irodába is, és végtelenül, elmondhatatlanul kimerült vagyok. Szerdán fél nyolckor már aludtam, pénteken fél tízkor dőltem ki, vasárnap nagyjából kilenc órát voltam ébren. Még jobban aggasztana a dolog, ha a többiek nem lennének ugyanilyen fáradtak, de ők is jobbra-balra dőlnek, el-eltűnnek egy-két napra, hétre betegállományba. Fáradtság, szédülés, koncentrációs zavarok; és nem tudom, nem is akarom azt hinni, hogy csak a munka szív le minket ennyire. De ha nem, akkor mi? És mennyire kell félni tőle?

A projekt kezd rémületesen állni, a fejlesztők is egyre idegesebbek, és néha kifejezetten sértően bánnak velünk, de azt hiszem, valójában nem ettől vagyok feszült és alkalmatlan a könnyed, fröccsözgetős cseverészésre. Mindig máshol jár az eszem, képeken, amiket szeretnék megfogni és megőrizni, álmokon, amiket jó lenne átlopni az ébrenlétbe, és a valóságon, ami nem nagyon kedvez az ilyesminek.

Ennek megfelelően persze a héten többször is mentem könnyed, fröccsözgetős eseményre, sok hülyeséget beszéltem a családonak és a barátoknak is. Rájöttem, hogy salátafüggő vagyok, komolyan, ha néha nem azt viszek ebédre, késő délután már teljesen meg vagyok bolondulva egy falat jó roppanós zöldségért. De van, hogy reggel nincs erőm összevágni egy dobozkányit, akkor sem, ha bőven van itthon alapanyag. November vége óta egy teljes és két fél kávét ittam, de a héten kétszer is rágyújtottam, és magam sem tudom, minek (ezzel együtt három cigarettát szívtam el az elmúlt három hónapban). Most már csak a sportra kéne valahogy rászoktatnom magam, és… (ezen a ponton elkezdtem azért vihogni, én és a sport).

kicsit morcos

Ma azért volt egy pont, amikor káromkodva hisztiztem a mellettem ülőnek, és nagyon közel voltam ahhoz, hogy elsírjam magam, mert nem tudok logokat adni, nem tudom, hogy kell logokat lementeni, senki soha nem tanította meg nekünk, és nagyon kedves az illetőtől, hogy felajánlja a kollégája segítségét*, aki egyébként ugyanúgy a másik épületben van, mint ő, és nem fogja tudni nekem cseten elmagyarázni, mert a másik oprendszeres társasággal ezt már próbáltuk, és velük sem ment, úgysem, hogy valaki idejött, és tíz percig kereste gondterhelt arccal a "de hát csak letöltöd és ott lesz, tök egyértelmű lesz, mit nem találsz rajta" dolgokat. Nem tudom, miért nem lehet felfogni és megszokni, hogy egyikünknek sincs semmilyen programozói háttere, úgy kezeljük az átküldött parancs- és kóddarabkákat, hogy az kibaszott mágia, nem tudjuk kipótolni benne a hiányzó darabkákat, mint  "jaj, de miért nem léptél át abba az alkönyvtárba, mielőtt futtattad? Így nem csoda, hogy nem megy!", hát mert nem mondtad, ember, én pedig nem ezzel a tudással születtem.
*a kolléga (aki amúgy is) végtelenül cuki, összeállított nekünk egy nagyon aranyos kis segédanyagot arról, hogyan szedjünk le logot. Tett bele képeket is! Már csak az a gond, hogy a tesztelők kötelezően más oprendszert használnak.

seven for a secret

Sejtettem ám, hogy meg fogom még bánni, hogy a reggeli-ebédem egy fél üveg ecetes bébi csilipaprikából áll, de sajnos képtelen vagyok ellenállni az ecetes bébi csilipaprikának. Most kicsit szeretnék meghalni, vagy legalább hinni benne, hogy legközelebb nem leszek ilyen hülye, de közben tudom, hogy két nap, és csak a szépre finomra emlékszem.

A hét eltelt, jól telt, bár néha kicsit többet dolgoztam, mint szerettem volna annyi kevéske eredményhez, amit a végére sikerült felmutatnom (bár igazából éktelen sok hibát találtam és jeleztem, de azt valahogy nem érzem eredménynek) (ööö, pedig az a munkám? Igen, az a munkám). Egész héten ruhát hordtam és harisnyát, és általában sminkeltem is, ezt akkor szoktam, ha nagy a hó, nagy a sár, esik az eső, vagy csak nyomorult kedvem van, és abban reménykedem, hátha ettől jobb lesz. És igazából jobb lesz, azt hiszem.

Rajzoltam egy ilyet. Azért önarckép, mert mást félek lerajzolni, mert mi van, ha elrontom, és csúnya lesz, vagy szép lesz, csak annak nem tetszik, akit ábrázol.

azt mondtam, hogy

...másfél centit a végéből. A fodrásznak ebből valamit nagyon nem sikerült megértenie. Megérkeztem utána az esti programomra, és az első ismerős, akivel találkoztam, bemutatkozott nekem.

kedd

A hétfő este aztán úgy alakult, hogy fél hétig az irodában kapkodtam. Úgy készültem, hogy utána elmegyek még ide, oda, és jógázni - az ide és az oda már nem fért bele, de a jógázást egészen komolyan gondoltam addig a pillanatig, amíg rá nem jöttem, hogy minden nálam van, kivéve a jógabérletem. Úgyhogy hazamentem, és másfél órán át hevertem a kanapén, és nagyon nyomorultul éreztem magam. Igazából tudom, mi a baj, ez most egy ideje visszatérő nyűg, ráadásul tök fölösleges, mert

mert

mert

ez igazából nem olyasmi, amivel megküzdhetek, ez olyasmi, amit el kéne fogadnom, semmi nem adja vissza a tetszhalott éveket, nem leszek megint huszonhét, meg harminc sem. Ez van. A heveny undor, hogy milyen ember(ek)re pazaroltam ezeket az éveket, csak ront a dolgon. A tudat, hogy vannak és voltak és lehettek volna jobbak is, mar és éget és ront a dolgon.

Szerintem elmegyek, és vágatok másfél centit a hajamból. Nem hiszem, hogy attól jobb lesz, de már a hétfői ide is a fodrászhoz lett volna.

minden hétfők öreganyja

Először fél ötkor ébredtem fel. Aztán háromnegyed hatkor. Aztán inkább felkeltem, mert annak is több értelme volt, ehhez képest épp tízre értem be dolgozni, ami még legális, csak akkor hatig kell maradni (pénteken negyed nyolcig voltam, szóval na). Odabenn az esős hétfő délelőttök netovábja várt, új alfejezet kezdődött épp a projekt életében, ilyenkor órákon (esetleg napokon, sőt, volt, hogy heteken) át telepítgetik és foldozgatják a dolgokat. Ez ma úgy nézett ki, hogy fél kettőkor szóltak, hogy kezdhetünk tesztelni, negyed hatra lett mit.

Két hete nem írtam, legalábbis érdemben (három bekezdésnél hosszabbat, és olyat, amit nem töröltem ki másnap). Ez egyrészt meglepően felszabadító érzés, másrészt nagyon idegesít, mert én szoktam írni, legfeljebb hülyeségeket. De. De. Még csak nem is a történetekkel vagyok megakadva, emitt átkötő jelenetek hiányoznak, amott már most látom, hogy ki kéne húzni a legutóbb történteket, de meddig fejtsem vissza, és honnan kezdjem újra, és többnyire minden mással van tele a fejem. Megfázással és idétlenséggel.

A múlt hét ráadásul igen eseménydús volt, hétfőn például késtünk, és éjfél körül szálltunk le, kedden aztán dolgoznom kellett... aznap már csak aludtam. Szerdán filmes-beszélgetős társaságba mentem - hah, én, aki nem értek a filmekhez! Viszont szeretem az embereket, akik oda (is) járnak, és még én is össze tudtam vakarni pár filmet, amit várok 2017-ben. (Lesz például egy Guy Ritchie féle Arthur király történet. És én szerettem a Guy Ritchie féle Sherlockokat, meg ugye Arthur király!, szóval.) (Igazából a Trainspotting 2 is érdekel, bár azt elfelejtettem mondani.) Jó volt, de elfáradtam, és akkor utána csütörtökön egy távozó kolléga búcsúsörözésére is elmentem még, mintha csak szociális lény lennék, teljesen! Azért persze többnyire egy sarokban ültem, és azokkal beszéltem, akik beszéltek hozzám. Igazából... nehezen találom a helyemet emberek között.

Pénteken aztán munkaidőben is söröztünk a távozó kolléga búcsúztatására, és bő két hónap szünet után még rá is gyújtottam. Egy ponton a holland srác körbekínált mindenkit házipálinkával (a borg teljesen asszimilálta), utána negyed nyolcig nyüstöltem a munkát, és csak onnan vettem észre, hogy emberek hazamentek, hogy egy ponton már nem válaszoltak a kérdéseimre a cseten (hé, el is lehetne ám köszönni ilyenkor!).

Szombaton délelőtt dolgoztam egy rajzon, most már biztos, hogy 1) nem lesz jó 2) amit szombaton csináltam rajta, az különösen rossz. Ennek örömére elkéstem az első programomról (írjunk együtt egy lerozzant és zsúfolt, de irdatlan drága teázóban, miközben a hátunk mögött egy indiai kisfiú ordítva, bár meglepően tiszta angolsággal szkájpol a nagyijával). A második programra az elsőnek megfelelően tervezett késéssel értem oda: szerencsére a levest megmelegítették nekem, a többi vietnami fogás pedig hidegen is nagyon finom volt. Mert hogy a második program holdújévi vacsora volt, rengeteg jóbaráttal, borral, és egy igen visszafogott macskával.

Vasárnap több kisebb részletben sikerült tízig aludnom, utána pedig nem csináltam semmit, de tényleg. Egy ponton ittam egy koffeinmentes lattét, aztán vásároltam zöldségeket, és rettenetesen alkalmatlan voltam bármire.

Lassan most már nem ártana alkalmasnak lennem dolgokra.

hát, hazaértem

Szóval haza is értem, totál náthásan, de hoztam magammal csodás gyógyszereket, szóval talán életben maradok. Itthon várt a szmog és az ónos eső, és a munka, ahol még nem sikerült felvennem a fonalat. Mondjuk ez reggel úgy kezdődött, hogy beléptem az ajtón, az egyik srác épp ott állt, és elkezdte nekem magyarázni, hogy tegnap megnézte az egyik funkciót, és működött. Én pedig próbáltam eldönteni, hogy most az a jó stratégia, ha azt mondom, hogy fogalmam sincs róla, miről beszél, most léptem be az ajtón egy hét szabadság után, és azt sem tudom, épp minek kéne működnie, és minek nem, vagy ha úgy teszek, mint aki érti a dolgot. Végül menekülőre fogtam. De bevallom, még mindig nem tudom, miről beszélt.

Odakinn amúgy jó volt, az elején nagyon hideg (Párizsban azért szokatlan a mínusz hat) és iszonyatos szmog, aztán elkezdett felmelegedni, sajnos ez igazi takony időt jelentett, köddel és esővel. Az egyetlen valóban napfényes délutánon visszamentem a Rodin múzeumba, kicsit még sütkéreztem is a kertben, szép volt (a Rodin múzeum előnyei: 1. három utcányira van az étteremtől, ahol mostanában ebédelni szoktunk 2. tetszik), meg is fogalmazódtak bennem gondolatok, de aztán inkább hagytam szétfoszlani őket. Kezdek nem hinni a szavakban.

Vikingeket néztünk rengeteget, jó az a sorozat, kár, hogy az aktuálisan épp utolsó résznél megmakacsolta magát a technika, és szerverhibára hivatkozva megfosztott minket a lejátszandó tartalomtól. Sosem fogom már megtudni (jól van, elolvastam a wikipédián, de az nem ugyanolyan). Hatalmasakat ettünk, ó, nagyon finomakat, és jókat ittunk is, mert francia földön az már úgy dukál. Jó volt, jó volt, most már csak azt kéne megoldani, hogy a világ ne omoljon össze közben, de ez sajnos kívül esik a hatáskörömön.

ha én ezt a klubban elmesélem

Tegnap voltam golfozni, életemben először, és legnagyobb meglepetésemre eltaláltam a labdát. Ráadásul többször! És volt három-négy kifejezetten szép ütésem is, elment a labda egészen odáig! És egyszer egyből belöktem a lyukba a zöldön (és utána este láttam a tévében, hogy azt ám a profik is rengetegszer elrontják, pont, mint én)! És senkit sem öltem meg sem a labdával, sem az ütővel! És mindezt egy festőien szép parkban, egy festői és enyhe téli délután, a végére még a nap is kisütött, szóval jobb nem is lehetett volna.

elég fáradt

Keddre odáig fokozódott a helyzet, hogy egy ponton kb. a lábujjaimon rugózva vinnyogtam, de akkor már tudtam, hogy semmit sem fogok tudni befejezni, ellenben másnap háromkor kell kelnem. Mindez pontosan így is történt, mondjuk a másnapi balesetek nem a fáradtságomból fakadtak (pl. utastárs a fejemre rántotta a tízkilósnál garantáltan nehezebb bőröndjét).

Aztán volt olyan is, hogy rettenetes, de édes hülyeségeket álmodtam, és felébredvén megkérdeztem magamtól, hogy ezt most tényleg muszáj-e, aztán azóta csak nyomasztó és ijesztő hülyeségeket álmodok. Soha többé nem kérdezek semmit. Hetek óta nem tudok rendesen aludni, és kezd kissé zavarni a dolog.

szomorú péntek

Végül csak egy szelet pizzát vásároltam, ami ugyan nem volt leárazva, de szükségem volt rá; egészen büszke lehetek magamra. Később álmomban leánykereskedők raboltak el minket, pedig mondtam nekik, hogy én már aligha vagyok piacképes áru, majd lángoló autóbuszok estek az égből, ezt a motívumot sehogy sem tudom értelmezni. (Amikor vaníliafagylalt esett az égből, illetve a vaníliafagylat mellé öntetnek egyetlen egy darab életnagyságú tankerhajó, azt simán tudtam értelmezni, de ezeket a buszokat most nem.) Eléggé elfáradtam fejben, és ez most már kezd az érzelmeimre is kihatni, ma például aránytalanul elszomorodtam azon, hogy feltételezték, nem is azon a telefonon találtam a hibát, amit átvittem, hogy szedjék le róla a megfelelő adatokat (de komolyan, csak meg tudom különböztetni, hogy egy kicsi fehér, vagy egy nagy fekete telefon volt épp a kezemben? Meg vagyok ám bántva, én úgy igyekszem mindenre odafigyelni, és ezek után egyáltalán felmerül a gondolat.  Hát nem elég nekem, hogy mindenki sokkal fiatalabb és cukibb nálam, és ritkábban alusszák el a hajukat?). Azt hiszem, ma este álomba iszom magam, hátha attól jobb lesz - úgy tippelem, az azonnali beájuláshoz elég lesz egy fél deci kamillatea.

A világpolitika csak rátesz még pár lapáttal.

nálam ilyenek a tervek

Kezdek teljesen becsavarodni, azt hiszem, de lehet, hogy csak keveset alszom, és furcsa könyvet olvastam (jó könyv volt, de furcsa) (egy ideig most nem akarok tengerparton lakni, különösen télen nem). Vagy csak nyugtalan vagyok, pedig most épp kevesebb okom van rá, mint múlt héten, nem tudom, nem működöm rendeltetészertűen. El kéne menni valahová, de amikor lehet, akkor sötét van és hideg. Ilyenkor szoktam mindenféle vackokat vásárolni, amire semmi szükségem, és sajnos már tartanak a téli leárazások.

Az sem kizárt, hogy csak alszom egyet.

telik is, múlik is

A múlt hét a farkasordító hideggel együtt eltelt. Kedd reggel egy halálra rémült denevért találtam a folyosón, vég nélkül rótta a köröket, kimenni nem akart, idővel rájöttem, hogy talán nem is lenne sok értelme kizavarni szegényt a mínusz tizenötbe. Estére megnyugodhatott, akkor nem láttam, de szerda reggel megint ott repkedett... és persze szerda este megtaláltam facebookon, hogy kit kéne hívni, hogy megmentse, de soha többé nem láttam szegény kis bőregeret (egyébként nem volt kicsi, úgy feketerigónyi lehetett, és ehhez illően fekete). Remélem, valaki begyűjtette, és most gondosan ápolják.

A közvetlen lakókörnyezetem egyéb izgalmakkal is megörvendeztetett: vasárnap reggel nyolckor a szomszéd néni ébresztett, majd rájött, hogy valójában a lánya egy másik szomszédnál szállt meg. Délután ugyanez a szomszéd néni ébresztett, hogy reggel véletlenül elvitte a csizmámat (szombat este akkora trutymó volt, hogy kinn hagytam a lábtörlőn száradni), és csak a távolsági buszon vette észre, hogy nem a sajátja van rajta, de most visszahozta. Nem tudom, mire gyanakodjak (az igen szomorú időskori demencián kívül). Tegyük hozzá, vasárnap én is elmentem pizzázni pénztárca nélkül, aztán otthagytam letétnek a netbookomat, és hazarohantam pénzért, de legalább senkit sem ébresztettem fel a legédesebb álmából (azt hiszem).

Mindenféle jó dolgok is történtek, voltam filmekről beszélgetni emberekkel, és céges vacsorán, és egyik reggel munkába menet volt időm zajló Dunát fényképezni. Vettem memóriahabos utazópárnát, és ha minden igaz, nemsokára utazáshoz is kipróbálhatom. Vettem színben majdnem hozzáillő tartalék fülhallgatót, és egy bélelt téli szoknyát, ami menet közben felcsúszik a derekamról a bordáimra (túl merev ahhoz, hogy csak úgy felredőződjön, mint a hagyományos szoknyafélék szokták, amiket mindig két kézzel kell visszarángatnom a helyükre, mielőtt leveszem a kabátomat), és olyankor 1) nem kapok levegőt 2) még sokkal rövidebbnek tűnik, mint amúgy. Pedig eleve nem hosszú, csak szép.

Megakadtam a történettel, amit tegnapra be akartam fejezni. Kicsit szomorú vagyok.

szörnyek és virágok

A Nagy fal meglepően nem volt rossz, a látvány pedig nagyjából olyan pazarra sikerült, mint vártam. Még Matt Damont sem utáltam benne, legfeljebb a repülőkungfut hiányoltam, abból lehetett volna több (és Jet Li. Minden filmben lehetne több Jet Li). A szörnyek kifejezetten tetszettek, mármint nem úgy, hogy szeretnék belőlük haza egy kisebb nyájat, hanem jól ki voltak találva és jól meg is voltak rajzolva.

Az amaryllis pedig ilyen (valójában tudom, hogy hippeastrum, de akkor senki sem értené, miről beszélek), és kontrasztnak ott van mellette a tavalyi piros is. Sajnos mostanra kezd erősen hervadni a fehér, és ezúttal csak egy szár hajtott ki a hagymából, nem kettő, de akkor is szép volt. Lehet, hogy át kellett volna ültetni, mert feleakkora a cserepe, mint a régieknek, de féltem, hogy akkor kettétörik.

sok-sok-sok

Ez az egyik, amit befejeztem. Rákattintva valamivel nagyobb lesz, de azért nem sokkal. Nagyjából a harmada még nem volt fenn sehol, és úgy a negyedével elégedetlen vagyok... de összességében huh, sok munka volt, nagyon örülök, hogy vége.

nemén

Ha ez most tisztességes énblog lenne, írnék olyasmiről, hogy emberek jönnek, emberek mennek, illetve, hogy mennyire zavarnak az olyan kettős mércék, amikor például egy másik társaság tagját mélyen elítéljük, ha részegen kitör belőle a kőegyszerű buzi-e-vagy, de ha a mi társaságunk vezérbikái csinálják ugyanezt, csak zavartan heherészünk; de ezeket átélni is fárasztó, hát még írni róla. Mostanában sokat gondolkozom rajta, hogy ha végleg szétesik a régi baráti kör, hogy élem majd meg - azt hiszem, a megkönnyebbülés és a felszabadultság lesz a két domináns érzés. Vannak emberek, akiket nagyon szeretek, és sajnálnám, ha nem találkoznék velük többé-kevésbé rendszeresen, de vannak emberek, akiktől őszintén undorodom, és egyre jobban.

És vannak persze az új emberek, akikre egyáltalán nem fordítok annyi energiát, mint kéne, mert inkább annyi energiát fordítok rájuk, amennyit tudok, és az egy cserepes növénynek sem lenne elég. Cserepes növényről szólva, idén karácsonyra is kaptam virágot, a szándék ezúttal is piros amaryllis volt, lett helyette hófehér, ez is gyönyörű. Csak nem vagyok eleget otthon, hogy lássam.

És ma elmegyek, és garantáltan borzalmas kínai látványfilmet nézek (sajnos Matt Damon is lesz benne, minek kell Matt Damon egy kínai látványfilmbe), és utána hazamegyek, és remélem, éjjel nem Cthulhuval fogok álmodni, mint tegnapelőtt (bár a végére egészen barátságos lett, de akkor is).

havazott

Nem vagyok nagy évértékelő, bár rengeteg adatom van 2016-ról is. Szilveszter napján sikerült befejeznem két nagyon régóta húzódó projektet, mind a kettőt rettenetesen untam már, de nagyon utáltam volna magam, ha csak úgy félbe hagyom ahelyett, hogy befejezném. Pár napig élveztem is a megkönnyebbülést, de aztán persze kezd megint elnyelni a csúszás és a káosz, és elfáraszt ám a munka, de rettenetesen. Persze legalább jó a társaság odabenn.

Ma már sikerült lebeszélnem magam egy könnyed és libbenő, ám markánsan alkalmi, és tompábban-erősebben aranyszín ruháról. Akaraterőm acélos; a fekete kordbársony szoknyát viszont nagyon nehéz kivernem a fejemből.