mindig is tudtam, hogy sosem volna szabad

Nem érzem, hogy nagyon megváltoztam volna, de a hétfői koncerten legalább öt ismerősöm nézett át rajtam őszinte közönnyel, és egy részükkel emlékeim szerint konkrétan jóban voltam, amikor legutóbb találkoztunk. Ezek szerint mégis nagyon megváltoztam.

És az egyetlen markáns változás az elmúlt időben, ami az eszembe jut, az az, hogy november óta simára szárítom a hajam. Gyakorlatilag... megfésülködtem.

20.

     Vagy három hétig nem látom, valahol vidéken dolgozik, Aganthban? Unganthban? Olyan zavartan motyogta, hogy nem hallottam rendesen, és nem mertem visszakérdezni, meg hát nem is számított. Csak néha jön föl meglátogatni a barátait, mondta aztán, és biccentettem, a szőke lányra gondoltam, aki fojtogatta, és nem lehetett rákérdezni, hogy most akkor pontosan kicsoda. Azt sem tudtam, én pontosan kicsoda vagyok ebben a történetben, sétáltunk, ettünk, hevertünk a fűben, és nem jutottunk túl azon, hogy megfogta a kezem, és én nem húztam el. Lehet, hogy mindkettőnknek csak a Föld kellett, a megnyugtató tompaság, a hallgatag, öntudatlan vizek, a sápadt virágok emléke.
     Néha azért üzenünk egymásnak, és az időpontokból úgy vélem, inkább Unganth lesz az, mint Aganth, vagy ő is valami őrületes beosztásban dolgozhat, egyik vidéken sem ritka. Én most kivételesen a leghagyományosabb irodai munkaidőt húzom, ha tudtam volna, hogy ilyen unalmas, talán a referencia és a fizetés dacára sem vállalom el. A vízhez naponta tíz percet kapcsolódom, akkor is a lomha állami rendszereken, a fennmaradó időben azt adminisztrálom és elemzem és magyarázom, hogy az általam figyelt területen hogy reagál a talajvíz az építkezésre. Utálom számszerűsíteni a benyomásaimat, néha a legszívesebben azt írnám, kék és balra húz, de persze nekik azt kell tudniuk, hogy ez gyenge averzió, és pontosan milyen nyomással járhat milyen mélységben.
     Az Ív lassan épül, a magas, hófehér vonal kezd kikúszni a városból, és bár a telep felé menet hamar szem elől tévesztem, délután, amikor haza tartok, egyfolytában ott csillog jobb kéz felől. Néha majdnem küldök róla képet Johnnak, de valahogy nem akarom, hogy a landeri telephez kössön, még mindig zavar az az egész ügy a viharral, ő nem tudja, hogy engem látott, én meg nem tudom, mit kereshetett idekinn, és utána hová mehetett. Tudom, milyen állomások sorakoznak a másik irányban, de nem tapadtak bele az álmaimba; ami arra van, az csak sötét, ismeretlen, a világ pereméről lehullott név nekem. Zavar, hogy másnak úticél lehet.
     Kicsit félek tőle, hogy amikor legközelebb találkozunk, izgatott leszek, randevúra készülök, pedig szó sincs semmi ilyenről; és ami azt illeti, nem rajtam múlik, hogy végül nem reszketeg elsőbálozóként jelenek meg. Előző este még hosszan néztem a sötétséget, hogy mit vegyek fel, okos legyek, szép legyek, könnyed legyek, vagy szürke, amilyennek észrevett, aztán épp elaludnék, amikor befut az üzenet, és onnantól kezdve nem a várakozás nem hagy aludni, hanem a nyers, izzó harag.


     Aganthban leszek a hétvégén, chica, nem iszunk meg valamit? T-rox

     Direkt csinálja, nyilván direkt csinálja, okosabb annál, hogy ez véletlen legyen, és most tényleg a falhoz vágom az első kezem ügyébe akadó holmit, sajnos egy kardigán az, nem repül valami jól, és egyáltalán nem csattan a falnak. Csak még dühösebb leszek. T-rox. Eszembe jutnak a nullgés bárban átvihogott esték, amikor Fiamma eltűnt még… beszélgetni egyik-másik vendéggel, mi pedig bedőltünk a félhomályba egy-egy sörrel, és ott idétlenkedtünk, míg bele nem fáradtunk, vagy amíg Fiamma vissza nem jött, és sikítozni nem kezdett, hogy mit disznólkodunk az itallal, és azonnal takarítsunk ki magunk után. Ami az automatika dolga volt, nem bízták emberre. Most már nem tudom, akkoriban mi volt olyan ellenállhatatlan az egészben, biztos a hosszú űrút unalma, vagy a súlytalanságban még furcsábban szédítő ital, vagy a tudat, hogy Tim úgyis fenn marad az állomáson, és ez az egész nem számít semmit sem.
     Nem is számít, csak annyit, hogy amikor Johnnal találkozom másnap, még mindig remegek a dühtől, és kicsit kurtább vagyok a kelleténél. Először megütközik rajta, aztán elmosolyodik, és most látom, hogy ő is ugyanattól félt, hogy zavarban lesz és félszeg, és őt is felmenti a félreérthetőség alól az én dühöm.
     Tulajdonképp mindig is szerettem volna egy bátyot, gondolom pár órával később, aztán rám mosolyog, és módosítok a dolgon. Egy… esetleg-bátyot. Esetleg-bátyot, esetleg-barátot, többet félnék is akarni, de mielőtt bármitől megijedhetnék, már mennie kell. Kicsit bosszant, kicsit mulattat, és persze a szőke lányon jár az eszem, és hogy leszünk-e valaha olyan jóban, hogy rákérdezhessek.

meh

Nyűgös vagyok, vagy az időjárás tehet róla, vagy az, hogy hülyeségeket álmodtam, úgy az elmúlt héten egyfolytában, Holnap hétfő, pár órán belül fel kell adnom, hogy befejezzem mindazt, amit a héten még be akartam fejezni.

Kicsit most neheztelek a világra, és immár megdönthetetlen tény, hogy sokkal jobban szeretem a sörözéseket a házibuliknál. Érdekes, és még nem értem pontosan, miért alakult így, talán azért, mert egy kocsmában még a társaság legtaplóbb tagjai is sokkal később engedik el teljesen magukat és mennek le minősíthetetlen tahóba.

szeszélyes

Igazi április van, süt a nap és szemerkél az eső, felszállok a villamosra, kicsivel arrébb két megálló közt megállunk, mert valamivel lejjebb baleset történt, mindenki szálljon csak le, akkor már zuhog. Innen azért még nem gyalogolnék haza, mire visszaverekszem magam egy megállóig, már majdnem eláll, aztán újra esik. Bemenekülök egy bevásárlóközpontba, ténfergek, nem veszek fehér ruhát, visszamegyek a villamosmegállóba, még mindig nem jutok haza, már megint esik az eső, visszaoldalgok a boltba, és veszek fehér ruhát. Másnap délelőtt nincs nyitva az iroda (ELMÜ karbantartás), elmegyek végre hajókázni, pont olyan jó, mint vártam, vagy még jobb. Többször kéne ilyet, a déli iroda-hiányt leszámítva, mert azt valamikor be kell még hozni, és jaj, szívesebben dolgozom nyolc órát egyfolytában, mint néha ötöt, és többször kilencet. Napfénybe forgatott napok, ha nem esik, reggelente igyekszem pár percet csak úgy ülni a Batthyány téren, és nézni a beérkező hajókat, igyekszem okosan beosztani az estéimet, még nem alakult ki teljesen, miből mennyi fér bele ebbe az új életbe. De szépségből egyelőre sok.

18.

     Nem a Pomona az első bolygó, amit meghódított az ember, és most nem a Földre gondolok, nem is a Marsra, vagy valamelyik kisebb kődarabra a Neptunuszon túl, ahol a Nap már csak a egy közeli csillagnak tűnik, és az ott élőknek havonta kell általános kivizsgálásra járnia. Általában öt-tizenegy hónap után vagy testileg, vagy lelkileg úgy megrokkannak az emberek, hogy a legközelebbi űrhajóra fel kell tenni őket: a csillagjárókon könnyebb volt a földihez hasonló körülményeket teremteni, mint a saját ütemükben forgó kis rögökön. De a Kirin már álltak az elviselhetetlen bányásztelepek, és a Shan első úszóvárosát is összefűzték, amikor a Pomonát egyáltalán felfedezték. Mindenki rögtön csodáról kezdett beszélni, és szinte már feledésbe merült vallások ébredtek újra, amikor megjelentek az első képek, mert a sok emberi életre úgy-ahogy talán alkalmas exobolygó után egyszerre csak felbukkant a Föld ikertestvére, méghozzá paradicsomi ártatlanságban. Végtelen, kék tengerek, a zöldellő kontinenseken a hegységek és sivatagok ismerős, kopott-barna foltjai: még a jégsapkák is ott fehérlettek a sarkokon, olyan szép kövéren, hogy a Földön hasonlót utoljára az ezerkilencszázas években készült képeken lehetett látni. Aztán persze felfedezték az itteni paradicsom őrét is, a lángpallosú angyalnál sokkal ijesztőbb keanosz tudatot, de az emberiség bizony, olyan hatékonyan megemésztette a tudás tiltott gyümölcsét, hogy még ezzel a rettentő furcsasággal is le tudott számolni. Nem volt könnyű, persze, nem volt könnyű, mert a keanosz minél nagyobb, annál idegenebb, de mire nekem egyáltalán eszembe jutott, hogy a Pomonára jöhetnék, már uralmuk alá hajtották az óceánt.
     Úgy-ahogy.
     A Külső-tenger békés és lusta jószág, hatalmas tudata úgy szétfolyik a bolygó felszínének felén, hogy szinte már olyan akarattalan, mint a földi óceánok. De a két pomonai óriáskontinens között épp csak kinyílóban lévő, fiatal tenger néha még most is őrjöng, mint egy felbőszített kamasz. Az első szondák felvételein is látszott, hatalmas viharai hogyan falják a partot, hogyan köpik ki másutt a törmeléket, és soha nem is terveztek települést a közelébe. Persze mindig voltak olyan vakmerők, akik egy-két hétre, hónapra, vagy évre megpróbáltak megmaradni a partján, de a többségük nyomtalanul odaveszett, és épelméjű ember legfeljebb egy biztonságos magasságban száguldó siklóról akarta látni az örvénylő, fortyogó vizet.
     Persze kényelmetlen volt, hogy nem lehetett csak úgy áthajózni egyik kontinensről a másikra, vagy a fél világot meg kellett kerülni hozzá, de a Kiri vagy a Shan lehetetlen feltételei után ez elviselhető kellemetlenségnek tűnt. Senki nem is foglalkozott vele komolyan, amíg a tenger mintha felfigyelt volna a fölötte átrepülő gépekre, és az egyik őszi viharvonulás után, amikor pedig gomolyfelhőnek sem lett volna szabad fodrozódnia az égen, két héten belül négy siklót rántott le a tenger fölött valami, amit talán víztölcsérnek mondtak volna, ha nem ellenkezik a fizika törvényeivel, hogy olyan magasra felcsap. Közel ezerkétszáz halottal ez volt a Pomona legnagyobb katasztrófája.
Ki lehetett volna vinni a légiforgalmat a tenger fölül, ahogy a hajókat rá sem engedték, de a Fúria-tenger förgetegei láthatóan terjeszkedtek, kezdték felkavarni az óceánt, és egyre magasabb felhőrétegeket hódítottak meg. Nem volt más választás: meg kellett szelídíteni a tengert.
     Hogy szelídítesz meg egy tengert, aminek a partjára sem mersz kimenni, kérdeztem annak idején Alit, ha már benne volt abban a tíz emberben, aki túlélte a projektet, és persze csak nevetett, összeborzolta a hajam, és azt mondta, hogy sehogy. Ha nem mersz kimenni a partjára, akkor sehogy, de hát olyan embert fel sem vettünk, akiben volt annyi életösztön, hogy ne menjen ki, és nem volt annyi, hogy vissza is jöjjön. Épelméjűekkel mihez kezdtünk volna? Nekünk a Fúria-tengert kellett megszelídítenünk, és az első héten elvesztettük a harminc leggyakorlottabb keanosz-kezelőt a bolygón, és nem tudtuk, hogyan pótolhatnánk őket. Aganthban leállítottuk a bányákat, és onnan is áthoztuk, akit csak lehetett. A második héten már csak három embert morzsolt össze a víz, amint kapcsolatba léptek vele, és minket hetünket pedig egy kisebb szökőárral próbált berántani, nem is tudom, Grey és én hogyan úsztuk meg élve. Grey azt mondja, érezte, ahogy a víz húzza lefelé, és érezte, ahogy megfullad, aztán egyszerre csak mintha kiköpte volna a tenger, ott lebegett a felszínen, és a hullámok a part felé sodorták. Meg sem várta, hogy megszáradjon, még azon vizesen otthagyta a telepet, és visszarepült Aganthba. Három évig nem is dolgozott vízzel, azt hiszem, kaktuszt termesztett? Én talán azért maradtam, mert rögtön elvesztettem az eszméletemet.
     Nagyot sóhajtott, és áthajolt fölöttem, felkapott két sört a kanapé mellől, az egyiket a kezembe nyomta, a másikat egy hosszú korttyal bedöntötte. Aztán elvette az enyémet is, és utána küldte. Elégedetlenül morogtam, mert ez volt az utolsó két sörünk, és legalább az egyiket én akartam meginni. Amilyen rohadt hét volt, mind a kettőt magamnak vettem.
     Szóval utána napokig gyanúsan semmit sem csinált a tenger, folytatta Ali, de nem dőltünk be neki, nem hittük el, hogy ilyen könnyű lett volna megszelídíteni. És igazunk volt, csak taktikát váltott: nem tombolt, nem őrjöngött, csak a hatodik nap az egyik kezdőnk egyszerűen nem ébredt fel többet.
     Csalódottan méregette az üres üveget, aztán letette a földre. Persze mindig is tudtuk, hogy veszélyes elaludni munka közben. Nem azért, mert netán elveszíthettük az uralmat a mocskos dögök fölött – hanem mert alvás közben olykor fordult a kocka, és minden védőoltás ellenére a keanosz bizonyult erősebbnek. Volt, akinek sikerült felébrednie egy gyengébb keanosz uralma alól, volt, akit magától elengedett egy kíváncsibb víztudat, de volt, akit teljesen magába oldott a végtelen, és az első nemzedék fertőzöttjeivel ellentétben ők nem megőrültek, hanem… eltűntek.Ali hanyatt dőlt a díványon, összefonta a karját a feje alatt, és felnézett a mennyezetre, de szerintem a tengerparti felhőket látta a repedezett vakolat helyett.
     Szóval nem ébredt fel többet, folytatta, és ezen a ponton én már túl ideges voltam ahhoz is, hogy egyáltalán elérjem a rohadt mindenit annak a nyomorult tengernek, és már azt kezdtük vizsgálni, milyen ütemben vadulhatnak meg a vizek, és hány évtizedünk, évünk, vagy hónapunk lehet, mire a bolygó teljesen élhetetlenné válik, és arra dobtunk össze vázlatos terveket, hogy milyen ütemben kell kitelepíteni a civileket, aztán a földköpenyig kikaparni minden értékes nyersanyagot ebből a szemétdombból, mielőtt itt hagyjuk.
     És akkor megszólalt a tenger.
     Először nem is tudtuk, mi az, azt hittük, valamelyik újonc borult ki annyira, hogy belebőgeti a zenéjét a semmibe, holott civilizált ember még akkor sem terrorizál másokat a zenei ízlésével, ha amúgy sültbolond. De nagyon furcsán szólt az az orgona, és a társaságból senkiről sem hittem volna, hogy egyáltalán tudja, mi volt az a barokk. Márpedig a tenger Bacht játszott nekünk. És annak a szerencsétlen kölyöknek, aki belealudt előző délután, orgonaművész volt apja-anyja, ő is annak tanult, nem kellett sokáig gondolkoznunk rajta, kiből oldhatta ki a zenét az a nyomorult Fúria.
     Arra rájöttünk, hogy a zene a kulcs, de nem tudtuk, hogyan adjuk át neki. Az orgonista halála után először a legöregebb kezelő engedte magához a tengert, és a Fúria szinte azonnal elaltatta, feloldotta, aztán őrjöngve verte a partot, mert Mei csak a keanoszhoz értett, a zenéhez nem volt semmi érzéke. Még hat embert vesztettünk el, mire találtunk egy módszert, ami úgy-ahogy működött, és akkor jött a neheze. Tizenöten maradtunk, és végig kellett járnunk a partvidéket, hogy minél nagyobb darabon tudjuk egyszerre megfertőzni zenével. És még mindig voltak balesetek: mire elértük, hogy eléggé megtanulja zeneművekkel kifejezni az érzéseit ahhoz, hogy akkor se pusztítson jobban dühében, mint egy közönséges tenger tenné, ha kellemetlen inger éri, már csak kilencen voltunk. A végső, nagy próbára mind visszavittek minket az unganthi központban, hogy a közelben se legyünk, amikor bedobják azt a rozsdás roncsot a tengerbe – a rozsdát valamiért nagyon utálta a Fúria – és amikor őrjöngő vihar helyett feldörrent valami rekviemből a Dies Irae, én elsírtam magam.
     És egy életre megutáltam a komolyzenét, tette hozzá, szóval ha lehet, azt a Beethovent akkor hallgasd, amikor házon, mit házon!, városon kívül vagyok. A Fúriát átnevezték Bach-tengernek, és ha nem lenne továbbra is veszélyes területként számon tartva, és nem csak külön engedéllyel lehetne belépni a partvonal harminc kilométeres körzetébe, a vizet sem látnánk az áhítatos műértőktől. És bár elismerem, hogy jobban megvetem az embereket a kelleténél, de szerintem három okostojás elég volna ahhoz, hogy a tenger elfelejtsen mindent, ami Bach benne, és előtörjön belőle a régi Fúria. A tiltást tíz év múlva kezdik majd el lassan, fokozatosan feloldani… és igen, mások is megvethetik az embereket, mert vannak rá vészforgatókönyvek, hogy miként hagyjuk majd el a bolygót, ha a Fúriát is felbosszantja az a sok hülye.

nemsoksemmi, semminemsok

A különösen kellemetlen hangú emberek mindig megállás nélkül beszélnek, a gond csak az, amikor annyira élesen nyávog valaki, hogy egy operai tömegjelenetén is átüt, hiába tolom ütközésig a hangerőt. Pedig az Aidában sokszor ordít egyszerre az egész szereposztás, na.

Néha már azt hiszem, van mondanivalóm is, de ez pillanatnyilag leginkább az lenne, hogy tudom, hogy melyik négy könyvet kéne megrendelnem, ha majd kedvem lesz olvasni. És melyik öt pólót akarom megszerezni (van vámpíros Order of the Stick!!!!!) (és mióta akarok már egy Gunnerkrigg pólót, esetleg kettőt). Végül is a pólórendelésre minden évben háromszor rápörgök úgyis, és szerintem legalább három éve mindig sikerült megállnom, szóval még nem vagyok teljesen kétségbeesve, és különben is, nemsokára nyár, és pólót kell hordani, hát vannak itt érvek minden irányban.

Túl vagyok az első hónapon, most már akkor is, ha az otthon haldoklást nem számítom bele, egyelőre még életben vagyok, sőt, néha szinte már azt hiszem, tudom, mit kéne csinálnom (ilyenkor általában jön egy váratlan fordulat, és egészen mást kell csinálnom, és azt nem tudom). Az ablak előtt álló fa teljesen kizöldült, és mostanában nem látom a harkályt, aki egy időben szorgosan kopácsolt rajta. Finom a kávé, minden délután kapunk gyümölcsöt, és mindenki döbbenetesen kedves, segítőkész, és okos. Olyan munkahelyem volt már, ahol nem volt mindenki rettenetesen buta, de itt kifejezetten okosak az emberek, ráadásul érdekes egyéniségek, viccesek és jóindulatúak, hát egész elképesztő. Biztos lesz olyan, amikor épp kevésbé leszek faltól falig lelkes (mert épp fejetlenség van és stressz, teszem azt), de egyelőre jó, amennyire csak egy munkahely jó lehet.

minden ugyanaz

Hallgatom az előadást, mindig olyan, mint egy kaleidoszkóp, minden egyes részletét tudom és ismerem, de mégis mindig mond még valami újat a klasszikus kelta szerelmi háromszög, Naoise és Deirdre, Diarmuid és Grainne, Trisztán és Izolda, és egy ponton (nyilván, mert mostanában megint sokat hallgatom a Verdi operát) rádöbbenek, hogy miért szeretem annyira a Don Carlost. Az is az a történet, nem? De, hát persze, és csak azt nem értem, hogy nem jutott eddig az eszembe. Belevigyorgok a sötétbe, és hallgatom tovább, hogy az igazán régi változatokban miért csak a fiatal fiúnak kellett meghalnia, és hogy az egésznek mi köze a szakrális királysághoz.

Meggyógyultam, járok dolgozni, fáradt vagyok, mindig változik az idő, fáj tőle a fejem, apám szederlekvárt ajánl rá, értem a fizikai magyarázatát, és szeretem is a szedret. Vettem nyuszifüles pizsamafelsőt, és utcára is fogom hordani, nem vagyok normális, de ez egy ideje már kiderült, azt hiszem. Szeretnék még egy nap hétvégét, Mourning Beloveth-t hallgatok, és végül is nem érzem, hogy jobban lecsúsztam volna róla, mint teszem azt, Wagnerről.

teljes dögrovás

Nem emlékszem rá, hogy az elmúlt harminc-egynéhány évben egy napnál tovább ilyen minősíthetetlenül rosszul lettem volna, de most elképesztően és irgalmatlanul. Utoljára a napszúrás volt ilyen. Fél napig. Nem egyfolytában négy napja.

Így jár az, aki azt hiszi, két nap alatt kiheverte az influenzát, és lelkesen bemegy dolgozni az első láztalan napon (választanom kellett, hogy az orvoshoz megyek, vagy munkába, és én jól éreztem magam).