23.

     A viharvonulásban van valami fenséges, de az esőnap, az igazi esőnap egészen más. Már álmomban megérzem az ízét, és fázósan, kótyagosan ülök a reggeli teám fölött, várom az üzenetet, hogy ne menjek dolgozni, mert esőnap csak végszükség esetén rendelik be bárhová az embereket. Ilyenkor lassú, lomha felhők csúsznak be a városba, Pomonán ezt hívják meztelencsigának, mert az állat maga nem terjedt el – a legtöbb helyi talán nem is tudja, hogy létezik, és az ide települt földiek többségének sem hiányzik. De találó a név, szó se róla, ugyanolyan sűrű és ragacsos, ugyanolyan undok a köddel kevert eső, mint a meztelencsiga nyákja, és van benne valami kemikália, ami az emberek többségéből mélységes lehangoltságot vált ki. A legtöbben ilyenkor otthon ülnek, és külön erre tervezett illatpárákkal fújják be a szobájukat, de még ha a melankóliát sikerül is kordában tartaniuk, a tétovaság és a pontatlanság megmarad. Nem tudom, hogy rám a módosított vakcina miatt hat másképp, vagy épp azért kaphattam módosított vakcinákat, mert máshogy hat, de én esőnapokon a tehetetlen szorongás és a fojtó harag helyett lebegek. A világ cseppfolyós, hullámzik, ringat, mint egy impresszionista festmény, és a magamfajták ritkán olyan fogékonyak az összetett feladatokra, mint épp esőnapon. Ilyenkor nem nagy felvillanásokban jönnek a gondolatok, inkább csak leülepednek szép lassan, de valamit határozottan fellazít a felhők nyirkos lustasága, mert a megoldások csak úgy átsiklanak az addig merevnek és áthághatatlannak hitt logikai akadályokon. Még ha most egyszerű és gépies is a munkám, nem szeretem elvesztegetni ezt az időt: végtére is nem csak a munkán gondolkozik az ember, és épp elég más területe van az életemnek, ahol rám férne némi csendes megvilágosodás.
     Éppen feladom már a reményt, amikor megjön az értesítés, hogy a mi részlegünk is megkapta a soron kívüli munkaszüneti napot, nem csak az építkezésen dolgozók. Szép nagy meztelencsiga lehet, ha oda is kilóg, mert az ívvasút már messze elhagyta Verlaine-t… vagy nem akarják megkockáztatni, hogy valakinek lassabban ürül ki a szervezetéből az esőnap mérge, és ezért szenved balesetet. Így is épp elég sokan támadják az egész projektet. Megkönnyebbülten felsóhajtok, előhalászom a gumicsizmámat, az esőkabátomat, egészen úgy öltözök fel, mint odahaza szoktam, a Földön, és nekivágok a nyirkos utcáknak.
     Csend van, végtelen csend, minden vizes, de mintha túl sűrű lenne ahhoz a pára, hogy leessenek a keserű, kövér cseppek. A szempillámra azért ráülnek, úgy hintáznak rajta, akár a könnyek, és bennem is ott az a melankólia, ami ilyenkor a pomonaiakat fojtogatja, csak rejlik valami édes is a mélyén. A meztelencsiga mérge feloldódik a véremben, előcsalogatja a színeket a szürkeségből, és most már nem a keserű pára csípi a szemem, hanem könnyek, valódi könnyek.
     Ilyen idő volt akkor is, amikor behívtak az utolsó interjúra a pomonai követségre, épp csak Észak-Angliában a cseppfolyós köd miatt sosem rendeltek el munkaszüneti napot, pedig arrafelé is épp elég sok káros vegyület úszkált a párában. Igaz, azokat az ember oldotta bele, nem a felhő húzta magával, és inkább a testet tették tönkre, mint a lelket… és hát persze az óvilágiak sosem figyeltek úgy oda a kényes részletekre, mint az exobolygók lakói. Miért is tették volna? A Földön születtünk, és olyan régen meghódítottuk már, hogy könnyű volt elfelejteni az erejét.
     Már a bemutatkozáskor éreztem, hogy valami nincs rendben, a nő beosztása nem illett egy egyszerű kis beszélgetéshez, a férfi pedig épp csak eldünnyögte a nevét, aztán beállt az ablak elé, és az esőt nézte. Végigvettük a szokásos kérdéseket – kísérőként megyek, nincs ösztöndíjam, sem állásajánlatom, sőt, úgy istenigazából még elképzelésem sem sok, de szívesen dolgoznék, persze csak ha találok olyan munkát, ami megfér a vízumommal. Mintha mindig ugyanabban a végeérhetetlen beszélgetésben ragadtam volna, már megint egyensúlyozhattam, hogy ne tűnjön úgy, mintha meg sem próbálnám a társadalom hasznos tagjává kinőni magam, de azért lássák azt is, hogy rendes, törvénytisztelő polgár vagyok, aki nem lopná el a pomonaiak elől a munkát.
     – Mondja, kisasszony, szereti Ön az esőt?
     A férfi meg sem fordult, sőt, az üvegen lecsorgó cseppeket követte az ujjával.
     – Mértékkel. – El nem tudtam képzelni, mit akarhat, de kizökkentett a szerepemből.
     – Tudja, olyan emberekre lenne szükségünk, akik szeretik az esőt. – Nekikoccantotta a homlokát az ablaküvegnek, alig hallottam, mit motyog. – Ebből az ablakból látok mindenkit, aki bejön a követségre. A legtöbben még az esernyő alatt is lesunyják a fejüket, és sietnek. Ön táncolt, mielőtt a kapu elé ért volna.
     Rettenetesen elvörösödtem: legfeljebb három lépés volt, és talán megpördültem, mert szerettem a tavaszi eső szinte marokra fogható illatát. A pomonai esők után persze már halványnak érezném, és alighanem így volt vele az ablaknál álló férfi is, de akkor még nem tudtam, hogy ő az első ember, aki kapcsolatba lépett a keanosszal, és nem őrült bele.
     Az első könnycsepp végigparázslik az arcomon, a többit letörlöm, mert a meztelencsiga ködével keveredve nyomot hagy, úgy éget. Sampath volt az első, akit visszavittek a Földre, de idővel minden kezelőre, akit nem ölt meg a víz, ez a sors várt. Ha csak apránként is, évről évre, de a keanosz oldotta a józanságunkat; Ali még nem volt olyan szétszórt és kiszámíthatatlan, mint Sampath, de mindannyian tudtuk, hogy legfeljebb pár éve van hátra, mielőtt kiűzik ebből a kegyetlen Édenből. És épp azért, mert kezdi elfelejteni a jó és rossz tudását.
     Még vissza sem engedem a kezemet, hívást kapok. Egy pillanatra ösztönösen elutasítanám, aztán felfogom, hogy Grey az.
     – Hallottam, hogy esőnapotok van. – Ali után Grey lesz az, akit hazavisznek; vagy ha megtudják, hogy most felhívott, talán inkább előtte. Ha egy öreg kezelő elkezd olvasni a többiek gondolatában, az a szétszórtságnál is rosszabb jel. – És láttam, hogy kerestél.
     – Három hete – nevetek fel, de tudom, hogy hallja a hangomon, az előbb még sírtam.
     – Időzónák, néni. Most se tudnálak felhívni, ha dolgoznál.
     Csak sóhajtok egyet. Greyt kamaszkorában toborozták, még mindig kölyök a legtöbbünkhöz képest, akkor is, ha néha ijesztően öregnek hangzik.
     – Jól vagy? – kérdezem.
     – Persze – hazudja rövid hallgatás után. – És te? Hol is vagy most? Az ívvasútos témán?
     – Igen. Elég unalmas.
     – Addig jó.
     Hallgatunk egy darabig, aztán Grey megköszörüli a torkát.
     – A téli transzferrel hazamegyek.
     – Jézusom, Grey!
     – Én kértem. De gondoltam, szólok. Jó lenne azért még találkozni.
     – Persze. Persze!
     – Alival már beszéltem. Azt mondta, szervez valamit, de te is ismered.
     Felsóhajtok.
     – Nem lesz nagy buli – folytatja Grey. Nem lep meg; kevesen vagyunk, és még csak nem is ismerjük egymást mindannyian. – De a helyszín miatt megéri.
     Hallgat, és tudom, hogy ez most hatásszünet. Azt is tudom, mit fog utána mondani.
     – Kimegyünk a Bach tenger partjára, és megkérjük, hogy zenéljen nekünk.