kutyák, macskák

Most éppen tudnék miről írni, csak álmos vagyok, és más dolgom lenne (például szerezni enni valamit), de például szerdán nagyot sétáltunk a kis fehér kutyákkal, és az nagyon jó volt, különösen, hogy a végén találkoztunk Kavics kutyus kölyökkori cimborájával, aki óriási, de óriási, de óriási nagy, és ahogy ott hancúroztak (Kavics nagyokat ugrált, hogy egyáltalán meg tudja cibálni a másik fülét), Masni, a mentett kutya is majdnem beszállt már a bunyóba, ott ugrált a többiek mellett, és izgatottan vakkantgatott. Édes kis csillag, ahogy Métely mondaná, jó látni, hogy nem csak testileg, de lelkileg is kezd meggyógyulni, és nem csak boldog, de felszabadult.

Voltunk sörözni is, és visszakaptam Droidzombitól az ernyőmet (igen!!! Úgyhogy nyilván rögtön el is múlt az esős évszak), és végre csináltam egy próba-ábrát arról, hogy ha felnőtt kifestőkönyvet csinálnék, az milyen lenne.


Ilyen. Legalább hárman állították, hogy ők kiszíneznék, én szerintem a negyedénél elbújnék egy sarokba - gondolom azért, mert sejtem, hogy nekem mennyi idő lenne, mármint tudom, hogy melyik rajz "vázát" használtam fel hozzá, az mekkora, és hány nap kellett hozzá, hogy kiszínezzem (ráadásul nem is lett valami szép a végeredmény, szóval azt hiszem, más nem nagyon látta).

lényegtelenségek

A kérdés, hogy haza fogok-e érni, mielőtt leszakad az ég, láthatóan eldőlt, és én (remélhetőleg) Droidzombinál hagytam az ernyőmet. Valahol kell még lennie egyéb ernyőimnek is, de jó kérdés, hogy hol, és hogy még működnek-e; egyelőre alighanem veszek még egy (a változatosság kedvéért forró) italt, és kivárom, hogy elvonuljon a vihar.

Az egyik bölcsességfogam ismét mocorog, abba is hagytam a rendszeres meditációt, hátha akkor rájön, hogy nincs itt semmi olyan megvilágosodás, hogy arra elő kéne bújnia. Egyébként tényleg nincs, bár amikor épp nem alszom bele, és emiatt nincs felébredéskor bűntudatom, akkor egészen élvezem a kis stresszoldó-kedvjavító ügyességeket. Amikor az ember külön hangsúlyt fektet rá, hogy minden este minél részletesebben és érzékletesebben felidézzen 5-10 dolgot, ami aznap jó volt (hú, az az eper! Az íze! A textúrája! A színe! És ahogy közben sütött a késő délutáni nap, és még a lakótelep is virágillatban úszott!), akkor kicsit könnyebb nem beleőrülni azonnal abba a szarba, ami körülvesz, egyéni, lokális, országos és globális szinten. Legalább a négyből egy lenne elviselhető, mondjuk a lokális elviselhetetlenségből egy fokozatot talán visszavesz majd, ha visszakapjuk a 4-6-os villamost, és nem kell olykor tíz percig keresnem a megállót a hídfőnél rácskorridorok közt a szakadó esőben (tegnapelőtt még itt volt. Most hova retekbe tették? Egy buszmegálló egész nagy, nem igaz, hogy mégis sikerült így eldugniuk! Oké, ott egy busz… az ott most megáll? Vagy pirosat kapott? És hogy jutok oda? Itt rácsok vannak!). Egyébként meg persze, értem én, átépítés, nem szebb az a Chatelet-n sem, ahol egyébként átépítés nélkül is simán el lejet tévedni fél órákra, bár ott mondjuk olyan még nem volt, hogy egyszerre csak véget ért a kis féreglyuk, amin át egy új világba a 61-es megállójába akartam eljutni.

Virágok.

(...)

Tegnap aztán a három napja tartó kettősfront mélységes kábulatában sétáltam hazafelé, amikor az ordítva veszekedő, csapkodó és elrohanó, visszarohanó párt láttam a hat plusz két villamossávos út túloldalán. Leginkább az lepett meg, hogy rájuk bambultam, és mentem tovább, nem is emlékszem már rá, mikor volt utoljára olyan, hogy ha észrevettem bármi hasonlót, akkor nem sikító pánik fogott el, hogy most vagy odamegyek, és mind a kettőt addig ütöm egy közlekedési táblával, amíg mozog, vagy egyszerűen elfutok, mert én ezt látni sem bírom. Teljesen döbbenetes. Jó, utána másfél óráig céltalanul buszoznom kellett a városban, mire úgy éreztem, hogy haza tudok menni, és csak másnap esett le, hogy ze miért lehetett, de akkor is. még néhány évtized, és nem halok bele abba is, ha mások veszekednek.

elegem, az van

Kinyitom a postaládámat, megnézem az emailjeimet, belépek facebookra, és máris gyűlölöm a világot, de dolgokat tudnék darabokra törni, annyira..

Lehet, hogy ehhez hozzájárul, hogy három napja teljes munkaidőben bontják a betont az ablak alatt.

ásít

Valahogy péntek lett, tényleg nem tudom, hogyan. A héten kétszer vesztettem el több órányi munkát, ilyenkor többnyire nem vagyok boldog, de hát így jár, akinek túl sok minden van egyszerre a fejében, és ezek jelentős része takony.

Ettem rengeteg epret, aludtam, most nem tudom, szerintem próbálok nem rámenteni, rámásolni, és egyáltalán, szerzek még kávét.

annyi koffein pedig a világon nincs

Az a gond, hogy inkább történeteket lenne kedvem írni, egyszerre sokat, és rajzolni is kéne, és megint sokkal többet fényképeztem, mint amennyit valaha fel fogok dolgozni, és azért dolgozni is kell.

És kéne szép helyeken is sétálni, amíg nem kozmál oda az egész világ, és egészen kivételesen tavasz van.

viszont idén nem fényképeztem kacsákat

A meglepően szociális hétvégét egy tervezetten szociális követte, Könyvfesztivál volt, és ilyenkor sörözünk az SFmag stábbal, illetve a füvön ülönk egyéb könyvközeli ismerősökkel, tapasztalataim szerint minden évben többnyire mással. Idén fagyit is ettem, miközben a hátam mögött könyvesbolti eladókat állásinterjúztatott egy úriember, annak voltak személyes vonzatai is, és szomorú volt, és nagyon sokadszorra gondoltam arra, hogy el kéne innen menni, de most már gyorsan. Mármint nem a fagyizó mellől, ott volt szék és asztal, és lehetett rajzolni, azzal nem volt semmi baj, hanem úgy általában.

Ezt nyilván nem ott csináltam, mert ez digitális. Íme, Anders és Hawke, és igen, elsőre Hawke nálam jóságos kislány volt. Majd lesz más is, mert egyszer úgyis a templomosok mellé kell állnom (lehetőleg egy varázslóval).