nem szeszélyes, elmebeteg

A váratlan dolgok, amikor emberek makacsul állítják, hogy én szociális vagyok, pedig ööö… mi van? Egyszerre csak egy olyan házibuliban támasztom a falat, ahol valóban alig ismerek valakit, mondjuk Droidzombin kívül igazán senkit. Bár még rajta kívül is vannak ketten, akikkel nem most találkozom először, és ez kicsit ijesztő, mert a látszat ellenére nem vagyok igazán szociális, csak nem tudom. El is fáradnak a társas moduljaim a végére, odakinn három fok van, és én csak a közepes kabátomat voltam hajlandó kiásni előző délután, pedig ehhez a szélhez a legvastagabbat kellett volna, még két sállal.

A világ láthatóan továbbra sem döntötte el, milyen évszak van éppen, vacogva nézem a bimbóktól roskadozó orgonabokrokat, egy idő után meghajlok a hideg előtt, és előszedem a bélelt csizmát, pedig már alaposan beépítettem a megfelelő szekrénybe. Nem is tudom, mit akarok, de ha ez így megy tovább, valahol szerepelni fog benne egy bögre forró csoki.

     A szeles, nyirkos estét viharos éjszaka követte. Az ég úgy zengett a Pitymalló fölött, mintha ezer kovács verte volna egyszerre az üllőn az izzó fémet. Réz kovács ilyenkor szokott a legjobban aludni, ilyenkor álmodta a legszebbeket: az apja mindig azt mesélte, ilyenkor készítik odafenn az égi kovácsok azokat a remekbe szabott, pompás felhőket, és a villámok csak a szorgos munka közben vetett szikrák. Néha azt álmodta, ő is közöttük dolgozik, és olyankor emlékezett rá, hogy legjobban a napnyugtakor a felhők szélén ragyogó, rézvörös filigránt szerette csinosítgatni, és reggel mosolyogva ébredt. De ezen az éjszakán a vihar sem hozott neki enyhülést, nyugtalanul aludt, fel-felriadt: a kalapácsok szapora zenéje helyett sárkánybőgést hallott ki a förgetegből, és égi szikrák helyett tűzokádó bestiákat látott minden villámban.
     Becsületes ember volt ez a Réz kovács, és nagyon megfeküdte a gyomrát, hogy ekkorát kellett hazudnia lefekvés előtt. Még akkor sem érezte magát ilyen cudarul, amikor fiatal legény korában egyszer egy tábla abált szalonnát elmajszolt vacsorára, pedig azután vagy egy hétig csak savanyú vadkörtét evett. De hát mégsem mondhatta meg a sárkánynak, hogy becsapják őket, be ám, már vagy ezer éve: a város készen áll, minden tornyában laknak, idővel újabbakat is húztak melléjük, és jó, erős kőfallal körbekerítették az egészet, mert azt hitték, a legnagyobb fenyegetést a mindenféle szárazföldi hadseregek jelentik majd rájuk nézve, nem a tulajdon tetőik helyén szunnyadó, vérszomjas szörnyek. Nem mondhatta mégsem, hogy hazudtak már akkor is, amikor megegyeztek velük, nem akarták soha nekik adni a várost! Nem mondhatta ki, bár tudta: Huzavon születése és egész léte csalásra épül.