mindezt egy levegővel

Az őszi célkitűzéseimből egyet már három hetedéig teljesítettem, szóval a Can vei la lauzeta... első másfél versszakát egész üzembiztosan tudom, ami azért kemény, mert még annyira sem bomlik szavakra, mint a Liebestod, pedig németül nem nagyon beszélek, vagy tetszőleges Verdi, pedig olaszul még annyit sem. Jó, hát a „per mort li respon” még nincs meg teljesen, és egyáltalán, mit rinyál ez (az okcitán, meg a világ egyik leghíresebb trubadúrjáról van itt épp szó, jelzem), és különben is, miért nem Beatriz grófnő sirámai érdekelnek engem, ha már (nő vagyok, és akkor épp a nőknek is volt szava), és miért nem a mondanivaló, hanem a dallam és az előadásmód, bár az az igazság, hogy az egész keresgélést Bernart de Ventadornnál kezdtem, és aztán Raimon de Miravalt már például egy vaskos kötegből választottam ki, és azt hiszem, ez az A penas sai don m’apreing inkább tartozik az internet csodálatos balesetei közé, mint az elvárható értelmezésekhez. Engem a végtelenségig lenyűgöz, hogy nem tart szabályos ütemet, hanem ahol elkapja a hév, ott szinte hadar, és igazából már csak ezért az egy videó is akkora rácsodálkozás és inspiráció számomra, hogy csak azért nem mondom, hogy pusztán az én rádöbbenésemért megérte felvennie és feltennie az elkövetőnek, mert szerény pályám dacára épp elégszer kaptam meg az „és megváltoztatta az életemet” vallomást ahhoz, hogy tudjam, ennél nincs és nem létezik több és nagyobb, és mégis, pontosan a metrikus lófaszt lehet kezdeni vele.