9.

     Az éjszakai viharban egy aifa keresztbe feküdt a kanálison. Ahol én ülök, onnan csak lila virágokkal ékes fejét látni, ahogy a hajlékony ágak belefolynak a vízbe: olyan, mint valami régi japán metszet. Híd a virágtündérek földjére. Persze az is, gondolom, ahogy a sötét hullámok felgyűrűznek a virágokon, még ez a szállításra korlátozott, tompa keanosz tudat is bele akar olvadni minden elevenbe, próbálná megmenteni a haldokló ágakat. Itt minden híd a tündérek földjére. Csak néha nem látjuk. Felnézek az égre, lenyűgöz, milyen ordítóan kék, de a látóhatáron még úgy kavarog az eső utáni pára, mint az álmosság a nehezen ébredők szemében. Pongyolás nő lép ki egy lerobbant sorház kagylóerkélyére, az egyik kezében egy kávéscsésze, a másikkal a haját simítja hátra, az arcát beletartja a fénybe.
     Lehunyt szemmel forgatja a fejét, mintha a semmihez dörgölődzne, és a hajó mellől lassan felörvénylik a köd egy halvány szála. Végigsimít a nőn. Az elmosolyodik, a korlátnak dől, és belekortyol a kávéjába. Nem lát minket, akkor sem látna, ha kinyitná a szemét. Számára csak megunt díszlet vagyunk, mint a bokrok, a vihargébicsek, a lomhán összeverődő felhők.
     A felhők. A nőt egyre elmosódottabban látom, a tétova páraszalagok kezdenek sűrűsödni: talán azért, mert itt vesztegelünk, és a hajó ilyenkor irritálja szállítóját, talán azért, hogy a köd elérje és átölelje az erkélyen álló asszonyt.
     Linának hívják, gondolom, és húszéves volt, amikor a barátja jelentkezett egy kutatói állásra a Pomonán. Akkoriban ez még nagy dolognak számított, elég nagynak ahhoz, hogy csak azért összeházasodjanak, hogy ő is a fiúval mehessen. Három évet húztak le a központi kutatóintézet egyik barátságtalan, sötét vendégszobájában, mire összekuporgattak annyit, hogy vehessenek egy kis házat valahol a városon kívül, a norwoodi vonalon, és az aifák épp akkor kezdtek el vörösen virágzani, amikor beköltöztek. Izzott körülöttük minden, és bármibe fogtak, terebélyesedett, akár a földi növények Pomona termékeny talaján. Lina már a diplomamunkáját írta a Brannersen, és Tad egyenesen Oxfordból kapott egy féléves ösztöndíjat, hogy tanulmányozza az unganthi mocsarak élővilágát.
     – Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben! – Jellemzően két korty leves között vetette fel ezt is, mintha attól, hogy kanállal a kezében, kicsit meggörnyedve ül, kevésbé lenne komoly, bármit is mond. – Persze tudom, hogy fél év nagy idő...
     – Vállald csak el – biztatta Lina, és hátradőlt a széken; ő jobb szerette teljes komolyságukban szemlélni a dolgokat. – Ilyen lehetőség tényleg csak egyszer adódik az életben!
     Igazából nem is értette, Tad mit habozik. Ez volt a nagy kiugrási lehetőség; jószerivel az egyetlen. Egy oxfordi ösztöndíjjal, ilyen horderejű kutatással akár fiatalon is szaktekintély lehet a saját területén – enélkül viszont... örülhet, ha még három évig meghosszabbítják a szerződését a kutatóintézetnél. És ha valaki, hát Lina pontosan tudta, a férje mennyire gyűlöli, hogy fásult, kicsinyes emberekkel kell értelmetlenségeken huzakodnia egész nap.
     – De...
     – Semmi de. Úgy nézel rám, hogy lassan én érzem rosszul magam, amiért arra biztatlak, vállald el!
     Tad elszontyolodva meredt a levesébe. Nem volt az egészhez semmi kedve, de ésszerűbb volt mennie, úgyhogy szótlanul tovább lapátolta a vacsorát. Aznap este korábban lefeküdt a szokásosnál, és másnap elfogadta az ajánlatot.
     Az első három hónap úgy telt, mint minden hasonló esetben: hosszú beszélgetések, zenék, képek, minden, amitől csak még jobban fáj a távollét. Só a sebbe. Az embernek pont ennyi esze van. Aztán Lina azon kapta magát, hogy háromszor is lekéste az esti hívást, és egy zsúfolt kávézóban kapta el Tad; és maga sem tudta, miért nem odahaza várta... vagy inkább nem akarta bevallani, hogy kiért nem. Jelentéktelen ügy volt, az egyik tanársegéd. Csak kávéztak és beszélgettek. Persze Tad is kevesebbet kereste, és amikor utolérte, furcsa dolgokat hordott össze, a szeme úgy ragyogott, mintha kipróbált volna valami bennszülött mérget. Az egésznek nem volt semmi értelme, és... és lassan már nem is érdekelte Linát.
     A negyedik hónapban úgy kellett emlékeztetnie rá magát, hogy túl vannak a felén, és Tad nemsokára visszatér. Behurcolta az ágyába a sok apró hülyeséget, amit az első pomonai évek alatt vettek, hátha akkor jobban elhiszi, hogy nem lesz egyedül. Használt is a dolog. Talán. Nehéz lett volna megítélni, mert Tad egyre távolibb lett: egyre érthetetlenebb dolgokat magyarázott, ha este netán mind a ketten egyszerre voltak elérhetőek.
     A halál ilyenkor a legfelfoghatatlanabb. Valahol a lelkünk mélyén mindig azt várjuk, hogy a lángoló, nagy szerelmeket tépi szét, nem a botladozó hétköznapokat. Szokatlan keanosz aktivitás, próbálta magyarázni az oxfordi egyetem képviseletében érkező hivatalnok, az expedíció túlélői pedig ködszellemekkel teli, hátborzongató medencéről meséltek. Lina csak hallgatott, az egész hihetetlen volt és értelmezhetetlen, és az volt benne a leghihetetlenebb, a legértelmezhetetlenebb, hogy Tad soha többé nem jön már haza.
     Vagy hogy egykor ott volt vele.
     Idővel férjhez ment a tanársegédhez, elköltöztek a norwoodi vonalról a landerire, gyerekeik születtek, és az aifák már nem vörösen virágoztak. Először sárgába váltottak, aztán lilába. És perről percre, napról napra, évről évre, körbe-körbe forogva eltelt egy fél élet.
     Most kinn áll az erkélyen, a kávégőzbe rejti az arcát, és miközben a köd áttetsző kézként simít végig a haján, arra gondol, hogy talán a nagy, egymásba hullámzó keanosz tudatban van még egy csepp a fiatalságából. A keanosz párája kisimítja a ráncait, és egy pillanatra megint az a lány, aki Tad kezét szorongatva a Pomonára érkezett.
     Becsukódik mögötte az ajtó. A köd még utánanyúl, de nem folyhat át az üvegen. Az aifa busa, lila feje megrázkódik, az ágak közé vastag drótok ereszkednek. Felnézek, és látom, hogy a fejünk fölött már merev alakzatban lebeg három emelő, hosszú ujjaik fogást keresnek a sima kérgen. Nemsokára továbbmehetünk.