bamba

Némileg megnehezíti a dogot, hogy már én sem tartom számon, mikor mit akartam feltenni, és ebből mit tettem fel, és és és. És azért nem akarom azt sem, hogy csak csomózott állatokból álljon itt minden, pedig lassan kezdek teljesen durván lemaradni velük, más pedig nincs, amit feltétlenül a közre bíznék (például, hogy mi történik velem, vagy mi jár a fejemben, mert hát egyrészt unalmas, másrészt úgy igazából senkinek semmi köze hozzá, valamikor elkezdtem valahogy... hidegnek és keménynek érezni ezt a felületet, és én mostanában meleg, puha takarókról álmodozom) (mínusz tíz fok van odakinn, mi másról álmodoznék?).

Láttam vörös mókusokat, simogattam fekete macskát, ittam fekete és vörös sört.

boldog karácsonyt

Idén is lesz karácsony, és idén is úgy gondoltam, hogy az egyszerűség kedvéért a képenként letölthető / kinyomtatható naptár lesz az ideális ajándék. Valakinek. Hátha valakinek az lesz. Ezúttal készült színes és fekete-fehér is, utóbbi főleg a csomózott lábú állatokkal, szóval ha valaki akar szabálytalan kelta fonást bogozni és színezni, hajrá!


Jó, hát a tipográfiához nem értek jobban idén sem, és ez valószínűleg egy ideig még így marad. De azért remélem, így is lesz, akinek tetszik!

alacsony hobbit-tartalmú készítmény

Rengeteg mindenről lehetne persze írnom, csak izé, na, betűk, ahhoz betűk kellenek, és azokkal még mindig nem vagyok igazán jóban. Meg nem is tudom, a gondolataim is olyan kis kuszák, hát sajnos ez van. Megnéztem az utolsó hobbitot, ööö, hát nem is tudom, nagyon szép volt, minden második képet kiakasztanék a falamra bekeretezve, de mi volt ez a sok marhaság??? A shai-hulud utász zászlóaljtól kezdve a mozgó katapult / faltörő kos / páncélos jármű kombinációban működő trollig? Mi a retek? És… uh. Most komolyan, ez az Alfrid nevű betoldmány tényleg annyira fáintos lett volna, hogy annyi játékidő járt neki, mint Bilbónak? Ha nem több. Őszintén, néha az volt az érzésem, hogy a filmnek találóbb cím lett volna az Alfrid nagyon vicces (not), netán a Sok fölösleges CGI 3, de szegény hobbitot annyira kihagyták a filmből, mintha nem is az ő története lett volna. És különben is. Nem lehetett volna, hogy csinálnak egy fasza kis útifilmet, amiben megmutogatják az összes kopáran gyönyörű Alan Lee-i beállítást, és a történetet kihagyják, mondjuk teljesen? Istenem. Borzalmas. És most eszembe jutott Dáin harci disznója, meg Thorinék páncélozott muflonjai (tényleg, azokat honnan szedték? Ja bocs, benéztem a kamrába, van négy pompásan idomított, felszerszámozott, rohamra kész törphátas, tök rendes Szmaugtól, hogy tartott ilyet a méretünkben?), te jóságos ég, valaki verje meg Peter Jacksont. Léccel.

ljsdsdgjfj

Történnek dolgok néha persze, például Noizzal voltunk kiadós eseményen, ahol rengeteg dolgot megtudtunk arról, hogy miért nem fog soha egyikünk sem történelmi regényt írni (a szent iszonyat, ami a tíz év kutatómunka említésekor mindkettőnk tekintetébe kiült, sötétlő sebként, és a többi), aztán pedig ittunk sört, és dögönyöztünk kutyát, nagyon okos kis pofácskája volt a kutyának, és a sör mellé járt akciós jéger, szóval nagyon kellemes volt minden, tán még az se baj, hogy rövid, mert hazaérve olyan hirtelen elaludtam, hogy jobb, hogy ez nem mondjuk a kocsmában történt meg velem.

Szombaton családi találkozók voltak, apámmal ebédeltem, mielőtt kiballagott volna a reptérre, aztán nagymamámat látogattam meg, akinél ott vendégeskedett nagynéném is, és pompásat vacsoráztunk, mmm, ecetes hagyma, mmm. Hazafelé menet aztán a három busz-villamost négyszer késtem le (mikor láttam, hogy tíz percet kéne várni a következőre, elindultam gyalog; hát persze, hogy jött egy menetrenden kívül is!), de végül csak hazaértem.

Amúgy pedig ehh, semmi nem megy úgy igazán, bár kiválóan nyúzott önarcképeket rajzoltam. A valóságban sem nézek ki sokkal frissebbnek és éberebbnek.

Arthur király nagy erdőségei

Arthur király mondái legalább ezer éve nyűgözik le a briteket és a franciákat egyaránt. A legendás uralkodóról szóló első történetek Walesben születtek, és onnan kerültek át Bretagne-ba, és Arthur különféle lovagjainak különféle hőstettei a középkori francia költészet egyik igen népszerű témájává váltak. Érthető mód az erdők, a rengeteg, a felderíthetetlen és felderítetlen vadon is nagy szerepet játszik bennük, hiszen hol máshol bújnának meg a szörnyetegek és a király uralma alól kibújni próbáló, gonosz uraságok; de a hősi kalandok hátteréül szolgáló erdőségek közül is kiemelkedik pár ismertebb, és némelyikük a modern fantasztikumban is gyökeret vert.
Cikk az SFmag.hu-n.

napló, napló, sör

Aztán szerdán reggel végre visszajelzett a szerda esti mozizással kapcsolatban az egyik résztvevő, és tudtam írni a másiknak is, hogy oké, mégis megyünk, és igazából megnyugtató, hogy három találkozásból annyi már lejött, hogy az, hogy nem igazolta vissza, hogy megkapta az emailt és jön, azt jelenti, hogy jönni fog, nem azt, hogy rosszul jegyeztem meg az email címét (felírta, a biztonság kedvéért megjegyeztem, és jó is, mert azóta sem találom azt a cetlit). Nekem most épp ezek a kis sikerek is óriási diadalt jelentenek, és aranyos kislányokként aranyos kis filmet néztünk meg, egész eddig elkerült a teljes Madagaszkár franchise, de most a pingvinekkel rögtön a közepébe vetettem magam. Vihogtunk, és egy időre egészen úgy éreztem magam, mintha nem a teljes világvége volna épp a nyakamba szakadóban, csak úgy a fele. És rettentő édességeket és sósságokat ettünk a film alatt, és teljesen jó volt, több ilyen kell.

Csütörtökön végül Búvárzenekarral söröztem a helyen, ahol New Model Armi és Die Krupps szokott szólni, most egész estés The Cure parádé volt, még szerencse, hogy ez nem két nappal korábban történt, amikor a Pictures of You-nak már az első taktusánál telesírtam volna a söröskorsót. Így csak csendben dünnyögtem, teljességgel átérezve minden szótagot, mert Búvárzenekar persze késett, mármint én is eleve késtem húsz percet, hogy ne kelljen hülyén ott ülnöm egymagamban, és erre ő még többet késett, pff. No mindegy, azért jót söröztünk, mondjuk amikor a rainbow rule-t magyaráztam, és hogy miért lehetnek mégis olyan, egyértelműen régi, germán eredetű szavak az angolban, amik kilógnak alóla, akkor kicsit bölcsésznek éreztem magam. Illetve miért emlékszem még ilyesmire. Szerencsére a trisyllabic laxing és a különféle morfémahatárok előtt leállítottam magam, még érzem, hol a határ. Valahol ott mögöttem a messzeségben.

Később idén először befejeztem egy könyvet, amit a) nem én fordítottam b) idén kezdtem, és ööö még nem döntöttem el, azt hiszem, nagyon élveztem ezt a Farundellt, de nem igazán tetszett. Persze, ami miatt nem tetszett, az csupa olyan vonás, amiért a Vágy és vezeklést szabályszerűen rühelltem, szóval ez már teljesítmény – de én elég sok, vagy legalábbis elég markáns világháborús regényt. önéletrajzot és verset olvastam (mindkét háborúból), és ezen kívül elég sok, vagy legalábbis elég markáns regényt a két világháború közti és körüli angol felsőosztályról, és hiába nem tudnám megmondani, mi nem stimmel, valahogy itt is az volt a bajom, hogy érezhetően nem az igazi, csak… gumikönyv. Persze, persze, nem baj, hogy teszem azt, a lövészárkok valahogy sematikusabbak, és nem üt át az az döbbenettel vegyes iszonyat, inkább legyenek kicsit gumiízűek az ilyen részek bármelyik könyvben, mint hogy bárkinek még egyszer meg kelljen tapasztalni azt a borzalmat. De. Valahogy azzal együtt, hogy nagyon élveztem a könyvet, nem tudom, hogy szerettem-e.*

Szombaton megvolt az idei nanowrimo záróbulija, hát, ez most nem volt akkora élmény, valószínűleg én is nyűgösebb voltam, az elvárások is nagyobbak, és most először volt ott olyan ember (egy kupacban több is; helló, arrogáns gót senkik, legalább ne mellettem ültetek volna), akik nagyon idegesítettek, és onnantól már mindenre jobban ugrottam. azért persze jó volt, kaptunk csodaszép papírnyuszikat, kitűzőt, matricát, csokit, még csokit, szaloncukrot, további csokit. Utána felpakoltuk a gimnazistákat a metrópótlóra, és az egyetlen korombelivel elindultunk a saját buszaink felé, amiből aztán az lett, hogy fél egyig ittunk és beszélgettünk. Teljesen jó volt.

*Megjegyzem, ez így volt a másik könyvvel is, amit idén a fordítandókon kívül képes voltam elolvasni, csak azt még tavaly novemberben kezdtem, és júliusra rágtam át magam rajta. Élveztem, többnyire, de ott volt az a de, és ráadásul annak a végét kifejezetten nem szerettem. Csodálatosan szépen megírt, kissé talán már túlírt szöveg, lenyűgözően színes történet, de. De.

A hercegnő, a tűzmadár és a boszorkány – Patricia McKillip: Vadág erdeiben

Mint azt már a könyv címe is elárulja, a Vadág erdeiben egy olyan regény, ahol az erdőnek – méghozzá Vadág erdeinek – igencsak fontos szerep jut. Annyira persze nem, mint teszem azt, a Mitágó erdőben, ahol az erdő a minden, és még a főszereplők is körülbelül csak úgy viszonyulnak hozzá, mint pár, csálén felaggatott karácsonyfadísz a téli fenyveshez; de azért itt is eléggé fontos, hogy Vadág királysága bizony túlnyomórészt erdő.
Cikk az SFmag.hu-n.

eszem megáll

Ugyan, olyan nincsen, hogy van egy szemüveg, és csak egy pár szárat kéne rá rakni. Jaj, hát ez el van törve, ezzel én nem tudok mit csinálni. Új szárat akar hozzá venni? Azzal nem foglalkozunk. Ez egy 2011-es modell, ilyet már nem tartunk. Megpróbálhatjuk berendelni, de egyszerűbb lenne egy új szemüveget csináltatnia, nem?

Nem.

esik eső

Egyébként a múlt hétvége sem volt eseménytelen, például csütörtökön voltam Grafikuslánynál, tőle szereztem be az istenmentes náthát, ami csak kellemetlen, de nyilván nem komoly, elvégre ő is kibírta, pedig ő csak kamillateát ihatott így, szülés előtt egy hónappal. Vittem hozzá hőre keményedő gyurmát, hogy csináljunk kis cipellőket a Monster High babáinak, egész sikeresek voltunk, bár én azért éreztem azt a bő két év kihagyást az ujjaimban. Nem tartottam magam az eredeti elképzeléshez, de egész jó lett, mondjuk mennyivel jobb lenne, ha értelmes problémákon tudnék annyit agyalni, mint hogy milyen kiegészítőket lehet összegyurmázni egy baba-franchise-nak.

Pénteken már nyűglődtem, de aztán szombaton elmentem write-inre, ahol egyrészt írtunk, másrészt rengeteget röhögtünk. Mondjuk ezúttal a hangosan sikítozó lány is lenn volt, ami erősen megnehezítette az írást, mert ő akkor is sikítozott, amikor más írt volna. De hát Istenem, tizenhét éves, én felnézek rá, amiért tizenhét éves, és egyáltalán ki mer menni az utcára, hát még emberek közé, nekem ez annak idején azért nagyon nehezen ment. A többiek szerencsére nem sikítoztak, és jaj, hát annyira végtelenül szeretetreméltóak, tényleg, és olyan fiatalok, és szépek, és lelkesek, és olyan végtelenül bájosak, hogy még féltékenykedni sem tudok rájuk. Persze, el fogják baszni ők is, de hátha mégsem. Jó lenne, ha mégsem.

Write-in után siettem tovább, mert Adeptussal megbeszéltük, hogy megnézzük az Interstellart. Jó két éve nem találkoztunk, már ideje volt. A filmtől kicsit féltem, metr úgy tűnt, ez pont olyasmi, amit az emberek zöme szeret, és én nagyon tudok utálni – aztán legnagyobb meglepetésemre egyik sem, csak egy ilyen „jó, hát ez is megvolt” érzés maradt utána. Szép, látványos, bele lehet merülni, mint a mocsárba, de hát azért arra oda kell figyelni, hogy az ember véletlenül se gondolkozzon rajta, de tíz másodpercet sem, mert onnantől kezdve már nem jó.

Ehhez persze hozzátartozik, hogy két olyan ordas scifi közhely is van benne, amit én nem értek. Az első az az, hogy ha képesnek véljük magunkat arra, hogy idegen bolygókat terraformáljunk, akkor a saját keresztbetolt bolygónkkal miért nem tudunk megbirkózni? Van egy bolygó, amin van felszín meg víz meg csak kicsit tök más gravitáció, na, hát ott sokkal egyszerűbb lesz megvetni a lábunkat, mint arra kitalálni valamit, hogy a monokultúrában termelt gabonaféléket megtámadta a penész. Sokkal egyszerűbb a nulláról felhúzni egy bioszférát, mint egy fertőzést megállítani.

Aztán lehet, hogy tényleg. Csak nekem nem tűnik logikusnak.

A másik, hogy úgy szeretnék már egy science fiction típusú filmet, ahol valaki belevezeti az űrhajót egy fekete lyukba, és kész, soha többé semmit nem tudunk róla, még csak azt sem, hogy meghalt. Bement a fekete lyukba, onnan ki már nem jönnek dolgok, kész, ennyi. Nincs transzdimenzionális szeretetkedés, sem időutazás, sem a férgebbnél is férgebb lyuk, nincs semmi, amiről nekünk tudnunk kéne. Nekiment, ennyi. Fekete lyuk. Ilyesmikről álmodozom.

No mindegy, a film után még megittunk némi sört és beszélgettünk, tök jó volt. Aztán másnap elhatalmasodott rajtam a borzalmas nátha, és akkor onnantól kezdve pár napon át volt tea és tea és néha nyifogtam, hogy jaj már, de unom a teát. Később már minden mást is untam, beleértve az egész világmindenséget, tudjátok mit, nem vicces.

Persze állítólag nem eshet örökké, de pillanatnyilag elég csak kinéznem az ablakon, hogy ebben erősen kételkedjek.

je ne regrette rien

Ültem az asztalnál, előttem egy mélytányérban a leves, egy bögrében a kávé. Fogtam a cukrot, és lassan, ráérősen beleöntöttem.

A levesbe.

Nyilván.

Teljesen kiütött a nátha, ez most valami fertőzés volt, én az időjárásnak megfelelően viselkedtem, pedig zokoghattam volna hajadonfőtt az ónos esőben, mármint ha annál is hülyébb lennék, mint amilyen vagyok. De nem, semmi ilyet nem tettem, és most mégis itt ülök zombiformán, utálom már minden teám; bár persze a sok köhögéstől legalább olyan noir hangom van, mintha az éjjel ét doboz cigarettát szívtam volna el a liter scotch mellé, és nem a mentateát váltogattam volna bodzával és kamillával. Most kéne franszia sanzonokat feldörmögnöm lemezrecsegést utánzó effektekre, hogy valami hasznát is érezzem ennek az egésznek.

Két nap múlva osztálytalálkozó, a szervezők még nem írták meg, hol, remélhetőleg nem azért, mert ők sem tudják – különben igen mókás lesz, ahogy huszonpár ideges negyvenéves próbál szabad asztalt keresni a belvárosban. Szombat este. Jaj, de nagyon elment a kedvem ettől is időközben, öreg vagyok én és nyomorult, nem bírok már inni sem, józanul meg nem lehet ezeket a dolgokat elviselni. Majdnem az írtam, hogy ép ésszel, de azért az durva lenne, ha ilyesmi egyáltalán felmerülne velem kapcsolatban.

tényleg tök egyszerűek, nem?

De a legnagyobbra még így is ráférne némi munka (a hátsó lábról lejövő ív nagyon üres, kéne oda valami, és akkor már esetleg... jaj ne).


fekete, fehér, igen, igen

Szóval a facebookon kaptam olyan felkérést, hogy öt napon át fényképezzek feketén és fehéren, és ezt osszam is meg a közzel. A gondok ott kezdődtek, hogy így, közel két év ismeretség után rá kellett jönnöm, hogy a gépem nem tud fekete-fehér képeket csinálni, csak olyat, hogy fekete, fehér, és egy szín, teszem azt, piros. Ezzel a beállítással jól végigfényképeztem egy esős november délutánt, lettek közte egész csinos darabok is, de rájöttem, hogy igazából én a régi fényképeim között is garázdálkodhatnék. Mert van jó pár olyan erősen színhiányos darab, hogy akár fekete-fehérnek is elmenne, és van olyan is, ami fekete-fehérben is simán lehet olyan erős, mint színesben volt. Így végül az öt friss helyett 5x3 régi mellett döntöttem, laza téma szerint. Íme.

és még hideg is van

Nyolc nap múlva osztálytalálkozó, tulajdonképp meglep, hogy csak most kezdtem el hülyeségeket álmodni róla. Például, hogy a Vidámparkba szervezték, ami álmaimban részint egy, a fél Margitszigetet beterítő kemping-strand-kaszinóváros (ötvözve a hatvanas években épült fürdőtelepek naiv és kissé lerongyosodott báját, a romkocsmákat, a bécsi Pratert, ás a Szigetet), részint pedig az a darabka ijesztő és meredek magashegység, ami a Normafa helyén lakik. Szóval egy sziget, ami egy hegycsúcs. És színesek rajta az utcák, és minden este karnevál van, a görög filozófusoknak külön játszótere a még lakható terület szélén (mögötte egyik irányban szakadék, másik irányban sziklafal), az opikusoknak múzeuma és foglalkoztatóháza, na, hát ide szerveztük álmomban az osztálytalálkozót. Az igazi, azt hiszem, sokkal bizarrabb lesz.

Mondjuk addig kezdeni kéne valamit azzal, hogy jeléül és okán annak, hogy ebben az országból szándékosan Kafka-karikatúrába torzított létesíményben élek, már megint véresre rágtam az ujjaimat; játszottam volna inkább aknakeresővel, attól eltekintve, hogy azt sikerült letörölnöm minden gépről. Minden szinten aggasztó dolgok vannak, és ezek nyilván összefüggenek: egy ilyen rendszerben, ami ennyire nyilvánvalóan ellensége az erkölcsnek és a közjónak, ahol milliók életét teszik tönkre vitathatatlan szándékossággal, nem lehet elvárni, hogy bárki tisztességes legyen (és mondjuk kifizesse a tavaly leadott munkám). És ettől nekem sem megy, és ettől, áh, hagyjuk, nekem amúgy sem megy semmi, és ami netán véletlenül menne, abból őszinte jószándékkal csinálnak nyomasztó terhet az emberek.

Nem lesz meg idén a nanowrimo, huszonegyedike van, és tizenkétezer szónál tartok, ez is nyomaszt, mert közel sem szeretek annyira kudarcot vallani, mint amilyen gyakran megteszem. Sokkal jobban nyomasztana, ha nem tudnám, hogy azért rendesen írok egész évben, akkor is, ha ennek háromnegyed része abszolút csak saját szórakoztatásra megy; de a két november között azért összekapartam három és fél nanowrimónyi szöveget, úgy, hogy a cikkeket (nem mintha idén mérhető mennyiséget termeltem volna) és a blogposztokat nem számoltam bele. Jó, a verseket viszont igen, de azért olyan ritkán van. Szóval oké, ez a november nem a szavak hónapja (terjesszük ki az egész évre), de azért na. Írok. Legfeljebb senki nem látja (de eddig sem látta úgysem).

kéne rajzolni valami tök egyszerűt

De tényleg. Elegem van már belőle, hogy mindig túlbonyolítom.


Hát nagyon nem megy ez nekem.

jé, dolgok, és történtek, de fura

És aztán megint volt társas életem, főleg hétvégén, a dolgok hajlamosak hétvégén lenni, most például sci-fi nap volt, ahová főleg azért mentem, hogy felmarkoljak mindenféle lefordított könyvet, és találkozzam emberekkel, ennek persze az lett a vége, hogy vásároltam is, igazi könyveket, és alá is írattam, és hah, most van nekem saját és névre szóló, és az egyikbe még nagyon helyes macskát is rajzolt nekem a szerzője, tök jó, tök jó.

Majd megittunk egy sört és én megettem egy fél chili con carnét is, a másik felét kis műanyag dobozban vittem tovább magammal, és mentem éjszakai write-inre, mert nanowrimo, és most először kipróbáltuk az éjszakai közös írást. Egy gimnáziumba bezárva. A kiskorúakra való tekintettel józanul. Mondjuk ennek sok jelét nem mutattuk, amikor éjjel háromkor Chumbawambára ugráltunk páros lábbal és Queent karaokéztunk, aztán a többiek (kivétel nélkül 25 év alatt, szóval te jó ég) még modern slágereket is, aztán ugráltunk még egy kicsit, majd mindenki visszaült gépelni. Igazából nagyon vicces volt, bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy az, hogy olyan másfél-kétszer olyan idősen, mint a többiek, ott idétlenkedek, az most akkor szánalmas, vagy sem, kicsit hajlok arra, hogy nem és sem, ellenben szomorú, de lehet, hogy csak azért gondolom, mert másnap iszonyú fejfájásom volt (kettős front) és attól mindig szomorú vagyok.

Írtunk együtt aztán valamivel kevésbé gimnazista barátokkal is, akik nem csak novemberben szoktak írni (kivétel Noiz, aki ugye egy darab permanens novembert hordoz maga körül, szóval neki minden hónap nanowrimo) (és egyébként írt!!!), és ittunk kávét, és kellett is, mert ez az idei november igazán tökélyre fejlesztette ezt a taknyos-nyákos időjárást, amikor még ahhoz is kéne egy kávé az embernek, hogy a kávéjáig elmenjen. A kávéja gondolatáig. ElzzzZZzzzzzZZZz

Pénteken pedig (ez még nem az időutazás, még cska cspaongok) Fleó és Virgonc ruhát vásároltak, majd mindhárman parfümöket szagolgattunk. Sőt, kávét is ittunk, nem is tudom, mivel lehetett volna még teljesebbé tenni a pláza-élményt, talán ha a végén beülünk egy filmre, vagy kipróbálunk egy ingyen sminket, de hát mindent nem lehet mégsem. Ó, és szerdán nagyszerű furcsa kocsmákat fedeztünk fel Búvárzenekarral, és tökéletes szőlőpálinkát, nocsak, milyen sok minden belefért ebbe a múlt hétbe, hah, ennek a hétnek nagyon kell kapaszkodnia, hogy beérje (és csak jó dolgoknak ér történnie, nyilván).

mint a nagyok

Egy akadályt legyőztem, és utána négy napig dorbézoltam, nem egészen azért, mert megérdemeltem, hanem mert mindenki abba a négy napban volt a városban / kíváncsi rám, és volt olyan, hogy egyszerre négy helyen kellett volna lennem, de persze ennyire nem vagyok még tehetséges.

Szóval lasagnáztunk fűtött teraszon, és söröztünk baráti kiskocsmában, és ettem májas hurkát a családdal (vérest csak azért nem, mert a nagymamám csak ebéd után vágta el a kezét), és megnéztem Jud kiállítását és a vonatkozó megnyitót, és aztán a világ legfölöslegesebb filmjét, és sajnos most megint hónapokig nem látom majd anyukámat, ami a sok nagy jóság után szomorú.

Próbáltam farmert vásárolni, és milyen dolog már, hogy a hozzám hasonló darabokra is már csak skinny, super skinny, slim fit és jeggings van, én a nadrág szárát szeretem ráhúzni a csizmámra, nem fordítva. Hová tűntek a bootcut és bootleg (ah, flare-ről már nem is álmodok) szabások, már sima egyenes szárú nadrágot is alig találni, teljesen kétségbe vagyok esve.

Közben elvesztettem a pendrive-omat, rajta másfél napi munkámmal (mondjuk erősen átmulatott és átaludt másfél nap volt, de akkor is), kiesett a zsebemből a sok próbálgatás közben, de szerencsére meglett, de jó, de jó, mondjuk utána rögtön meghibásodott, de közben még épp sikerült lementenem róla dolgokat. Kéne nekem egy elveszthetetlen-meghibásodhatatlan pendrive, ami ráadásul automatikusan mindenből oda ment és másol példányokat, ahova kell. Vagy kéne nekem egy új fej, de ezt már mondom egy ideje.

mindezt egy levegővel

Az őszi célkitűzéseimből egyet már három hetedéig teljesítettem, szóval a Can vei la lauzeta... első másfél versszakát egész üzembiztosan tudom, ami azért kemény, mert még annyira sem bomlik szavakra, mint a Liebestod, pedig németül nem nagyon beszélek, vagy tetszőleges Verdi, pedig olaszul még annyit sem. Jó, hát a „per mort li respon” még nincs meg teljesen, és egyáltalán, mit rinyál ez (az okcitán, meg a világ egyik leghíresebb trubadúrjáról van itt épp szó, jelzem), és különben is, miért nem Beatriz grófnő sirámai érdekelnek engem, ha már (nő vagyok, és akkor épp a nőknek is volt szava), és miért nem a mondanivaló, hanem a dallam és az előadásmód, bár az az igazság, hogy az egész keresgélést Bernart de Ventadornnál kezdtem, és aztán Raimon de Miravalt már például egy vaskos kötegből választottam ki, és azt hiszem, ez az A penas sai don m’apreing inkább tartozik az internet csodálatos balesetei közé, mint az elvárható értelmezésekhez. Engem a végtelenségig lenyűgöz, hogy nem tart szabályos ütemet, hanem ahol elkapja a hév, ott szinte hadar, és igazából már csak ezért az egy videó is akkora rácsodálkozás és inspiráció számomra, hogy csak azért nem mondom, hogy pusztán az én rádöbbenésemért megérte felvennie és feltennie az elkövetőnek, mert szerény pályám dacára épp elégszer kaptam meg az „és megváltoztatta az életemet” vallomást ahhoz, hogy tudjam, ennél nincs és nem létezik több és nagyobb, és mégis, pontosan a metrikus lófaszt lehet kezdeni vele.

fáj a fejem

Olyan sokáig minden más bajom volt, hogy most egészen meglep.

Mondjuk továbbra is van minden más bajom, de ma hurkát fogunk ebédelni, szóval nem reménytelen az élet..

egy nap az életemben, amikor történt valami

Amúgy ilyen csodálatos dolgok akadályozták, hogy pénteken ne éjjel tizenegy után fejezzem be a novellát, aminek meg kellett lennie (nem tudom, miért találtam ki, hogy Halloweenkor nekem másvilágias novellát kell feltennem, de valamiért úgy dereng, hogy Neil Gaiman tehet róla. Mármint az, hogy szerinte ilyenkor ijesztő könyveket kell olvasni hangosan. És ezek szerint számomra ez áll hozzá legközelebb? Mintha lennének szövegértelmezési gondjaim, sebaj, az csak a szakmám...), mint hogy.

Jött Edem, és ebédeltünk rettentő finomat, és utána kávéztunk is rettentő finomat, és beszélgettünk nagyot, és amúgy teljesen vicces, hogy áradozott valamiféle kivis ciderről, és nem egész két napra rá beszéltem a húgommal, aki Liverpoolban él, és akkor is szóba került ugyanaz a cider (azt mondta, azzal vigasztalja majd magát, amiért nem tudunk neki skype-on feketeerdő tortát küldeni). Valamint hozott nekem whiskyt! És vannak rajta majmok! És majd egyszer ha ünnepi alkalom lesz, akkor ki is bontom, mert ez azért nem az a kategória, amit az ember csak úgy megiszogat, ezt izé, nagyobb átéléssel iszogatja meg.

Aztán mire a kávét is kivégeztük, nagyjából mennem is kellett már NaNoWriMo kick-off partira, és azt hiszem, most, hogy ötödjére veszek már részt benne, nem fogom elmagyarázni, mi ez. Tavaly lekéstem a kick-off bulit, mert épp kétségbeesetten gépeltem be a villamoson kitalált novellát az Oktogonon a Burger Kingben (és hát azon már akkor is éreztem, hogy félig költészet, és egészen büszke vagyok rá), idén viszont még annyira csak félkész ötletek voltak a fejemben, ahogy a helyszín felé közeledtem, hogy semmi értelme nem lett volna ezért megkurtítanom a programomat. Szomorú is lett volna, mert nagyon jól sikerült, írtam már, ugye, hogy én nagyon szeretem a wrimókat? És főleg csak miattuk veszek részt az egészben? Mert annyira kedvesek és szeretetreméltóak? És egyre többen vagyunk. Most már szinte nem is fértünk el, több sorban és kígyózva ültünk, de jó volt a társaság és a hangulat, és érdekesek az emberek. Hamar kiderült, hogy gyakorlatilag mindenki beszél angolul, de a magyarral az idén itt író külföldieknek van egy kis gondja, így nagyjából a bemutatkozás is angolul ment, aztán én az egyik nemzetközi csücsökben találtam magam, és roppant izgalmas dolgokat tudtam meg, például arról, hogy a francia regényírók miért szeretnek E/1-ben írni (állítólag akár 5-6 különösen bonyolult múltidőt is megspórolhatnak vele az E/3-hoz képest) (ezen a ponton rájöttem, hogy sosem fogok megtanulni franciául), vagy hogy a Supernatural sorozat és Tom Hiddleston rajongói származástól függetlenül ugyanazon a frekvencián sikítanak, ha eszükbe jut Dan. Vagy Dave. Vagy... ahh, Dean. Tudtam én.

De hát nehezemre esett elválni onnan, és csak azért sikerült, mert tudtam, hogy nekem még meg kell írnom egy novellát, és fel is kell tennem, és jajjajjaj, egyáltalán, nem szabad, hogy a hülye Állatok elokoskodják az egészet. És hagynom kell időt arra, hogy valamikor a felénél biztos elkezdek valamit kiguglizni, hát igen, húsz percen át nézegettem a kőrisfák törzsét (mert fejből honnan tudjam én, milyen színű?), mielőtt ismét szembesültem az elmélettel, hogy de az Yggdrasil igenis tiszafa volt, csak félrefordították kőrisnek, a tiszafa törzsére viszont szintúgy nem emlékszem, mármint keverem a cipruséval, és tényleg, lehetne ciprus is, mert az szintúgy temetői fa, és legalább tudom, milyen a kérge, aztán kissé magam is megdöbbentem, hogy képes vagyok ezen problémázni ahelyett, hogy mondjuk a történettel vacakolnék. Vagy a világgal (amiről szándékosan nem derül ki semmi, mert nem az a lényeg, hogy miért vannak az űrben, hanem hogy ott nem lehet rendesen világfát mászni, és az milyen már). Vagy bármi.

Később elindultam hazafelé, és minden tele volt zombikkal, a busz alá is majdnem jutott egy (oké, végül is nem lehet elvárni egy zombitól, hogy tudjon tűsarkúban járni, vagy hogy a nyílt törés előtt eszébe jusson a váltócipő), legalább valaki öltözhetett volna zombivadásznak, nem is értem.

mindannyian tudtuk, hogy egyszer eljön ez a pillanat

A nagy rajzon már kijavítottam a szánalmas és rút hibát, de annyira agyhalott vagyok, hogy mostanában még a csomókat is elrontom, pedig nem kéne, hogy ennyire nehéz legyen azt követni, hogy fent-lent-fent-lent-fent-lent...


Világjáró

Hát ez most célfotóval, talán. Persze megint az volt, hogy elkezdtem valamit, sőt, igazából az egész történetet szépen, egyben kitaláltam, de már szeptember elején, és nyugodt és boldog és elégedett voltam vele, mert kerek és jó, vagy legalábbis annak éreztem, és akkor egy ponton rájöttem, hogy ezt most én sehogy sem. Semmit sehogy sem, de ezt különösen nem. És aztán jött a tipródás, történeteket próbáltam összevakarni a kádban félig elszunyókálva, régi fájlokat kapartam elő, mert úgy emlékeztem, van bennük valami (van is, csak nem ide), és semmi, semmi, semmi. És ez sem sokkal több, de ez van, most már tényleg csak azt akartam, hogy meglegyen, jó meg majd lesz egyszer és máskor.

     A Holló fenn ült a fán, a Róka alatta. Pontosan, ahogy az apja mesélte, ahogy a hagyományok szerint is lennie kellett, és várakozóan néztek rá mind a ketten. Harmadszorra álmodta ugyanezt, most már biztos volt benne, hogy ez a Hívás; világjáró volt az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, és vagy száz nemzedéke minden felmenője, erre készült egész életében, tudta, mit kellene… de a fa tövében, a gyökerek között nem ásított a végtelen sötét, a két Csaló nem az Alvilág bejáratát őrizte, csak egy sekély kis üreget. Kinézni is máshogy néztek ki, mint a több millió órányi felvételből kiragadott részleteken, amiket gyerekkorában olyan áhítatosan nézett; a Holló szárnya hol rövidebb volt, hol hosszabb, az evezőtollak néha szinte felpöndörödtek, mintha csak azt próbálgatná, az elraktározott információkból milyen módosításokkal éleszthetik majd újra, ha egyszer terraformálható bolygóra érnek; kisebb lesz a gravitáció, vagy épp kicsit nagyobb, milyen körülményekre kell az egész fajt újratervezniük. A Róka vöröses bundája néha szinte lángra lobbant, máskor úgy szikrázott, mintha dér lepte volna be, aztán egészen kopasz lett az állat, de ahogy a Holló végig ugyanaz a csillogóan fekete, szakállas tréfamester volt, úgy ő is ugyanaz maradt: tömött farkú, hegyes fülű, hegyes pofájú, ravaszdi Róka.
      Manu körbejárta még egyszer a fát. Felnézett; látta, hogy a pikkelyesen hámló, barna törzs, a komor, fekete ágak belevesznek a ködbe, innen akár az égig is érhetett volna, a tiszafa, vagy eltörhetett a holló feje fölött két tenyérnyire, mindent elnyelt a ragyogó, fehér homály. Lenézett, és újra szétkotorta az avart a lábával, de az alsó világokba vezető, mélységes kút helyett csak ugyanazt a poros, üres kis gödröt látta, mint az előző két alkalommal. Járt még egy kört, megnézte még egyszer a fát, aztán széttárta a karját, és leült a földre. A legszívesebben elsírta volna magát, de félt, hogy azzal végképp elbukná a próbatételt.
     – Nem érti – szólalt meg a Róka, és mélyebb volt a hangja, dallamosabb, mint Manu várta volna. A Holló megfente a csőrét az ágon, aztán félrebillentette a fejét.
     – Nem – mondta, aztán rigóhangon füttyentett; Manu ismerte ezt a dalt, egy időben rendszeresen hallgatta elalvófélben, és próbálta valahogy összelopni, összevágni, hogy legalább álmában átélje a mezőt, a csalitost, a szelet, a napfényt, mert még a legjobb szimulátorok sem tudták megmutatni, milyen egy lusta nyári délután.
     – Nem – ismételte meg ő is, és lehajtotta a fejét.
     – Le akar jutni az Alvilágba, hogy világot járjon – folytatta a Róka, és a Holló szajkóként cserrent.
     – Le.
     – Le bizony – remegett meg Manu hangja, és nem tudta, meddig bírja ki még sírás nélkül. Nem elég, hogy nem találja a lejáratot, de még ki is gúnyolják az állatok, akiknek segíteniük kéne!
     – Fiam! – Lágyan csendült a Róka hangja, és ahogy Manu felnézett, látta, hogy a szikrázva változó állat lassan, óvatosan közelebb lép hozzá. Nagyot nyelt, és kihúzta magát ültében. – Miért szállnál le az Alvilágba?
      – Mert… – csuklott meg a hangja; erre a kérdésre nem készült fel. – Mert ott tanulhatom meg az élet és a halál titkát.
     A két állat összenézett, és a Holló lelibbent az ágról, és a Róka mellé állt.
     – Hát nem tudod?
     Manu megrázta a fejét, aztán hirtelen biccentett. Benne is ott lapult a földi élet hatalmas, felfejtett kódja, amiből újra akarták építeni az egész világukat, ha egyszer valahova megérkeznek; minden tudás, ami ahhoz kellett, hogy ilyen szférát, olyan szférát, hollót, rókát, embert építsenek. Mindenkiben elrejtették. Mindenkiben megőrizték. Mindenkiben ott volt a kis zárvány, a Föld emléke és tervrajza.
     – És hol szállnál le az Alvilágba? – kérdezte most a Holló, és Manu értetlenül ráncolta a homlokát.
     – De hiszen itt a fa.
     – Hol nő ez a fa? Hol nőne, ha nem csak álom volna?
     Manu tudta a választ, ahogy tudta az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja, és vagy száz nemzedéke minden felmenője; de őket még mind a Földön érte a Hívás, nem az űr elképzelhetetlen messzeségében.
     – Apám sírján. A halottak között. Ott kezdődik az Alvilág.
     A Róka biccentett, de Manu csak nézte, a homlokát ráncolta, és arra gondolt, milyen is volt, amikor három nappal azelőtt elbúcsúztatták az apját, és visszaadták a hajónak a holttestet. Nem volt temetés; nem volt lassú enyészet; a hajó mindent felemésztett, megemésztett, visszaforgatott.
     – Ez itt az Alvilág – bökte ki hirtelen. Felállt, és a két állat felé tántorodott. Azok udvariasan oldalra léptek, és átengedték. Megállt a fa előtt, és az üreg helyett a szíjas törzset nézte, a vércseppként pirosló bogyókat a sötét levelek között. El sem tudta képzelni, hogyan szuszakolja majd át magát az ágak között, aztán már meg is ragadta az egyiket, és fellódult. – Mi vagyunk az Alvilág.
     A Holló felrebbent a keze mellé, és ahogy Manu visszanézett, látta, hogy a Róka felemelkedik, és a két mellső lábával rátámaszkodik a fa törzsére. Kevésbé vibráltak, a lehetséges jövő helyett a biztos múlt öltött bennük testet. Manu feljebb lépett, és beleveszett a tiszafa sűrű, illatos sötétjébe.
     El sem tudom képzelni, mi vár rám odafenn, gondolta. Talán egy lusta nyári délután.


2014.

aki úr, az...

Két asztallal arrébb egy szimpatikus, hatvanas pár roppant elegánsan, késsel-villával eszi a chicken nuggets-t és a sültkrumplit, semmi kézzel turkálás az ételben, a helyszín nem lehet ok a megalkuvásra.

dolgok, néha, történnek

Újabb fodrászt próbáltam ki, ez is negyedórát pörgött azon, hogy jáááj, de neked vékony a hajad, és mééér, mintha feltételezné, hogy eddig még nem tűnt fel, és senki nem is mondta, illetve, hogy csak az ő bosszantására csinálom. Komolyan, basszus, ilyenkor mi jár a fejükben, negyedórán át szapulom, aztán majd biztos vissza akar jönni hozzám? Mondjuk ez legalább nagyjából rendesen levágta a végét, és nem több százezer forintos kúrákat akart rám sózni, hanem azt magyarázta, hogy tojássárgájával és ricinusolajjal kéne kenni a fejem hetente háromszor egy órát, akkor minden jobb lenne. Én is tartok tőle, például a fürdőkádban ülve, ricinustól csöpögő fejjel hamar felvágnám az ereimet, és onnantól nem lenne sok gondom (bár, hogy egykori tettestársamat idézzem, attól még senkinek nem lett jobb az élete, mert megölte magát; mondjuk azt hiszem, ez egy olyan ponton hangzott el, amikor napok óta nem aludtunk, és épp egy vonat karfájára próbáltam feltekerni a farmerem szárát, pedig nem is tűnt jó ötletnek). Szerintem visszatérek arra, hogy én nyessem le tarkótájt a hajam, az is rosszul néz ki, de legalább nem kell közben azt hallgatnom, hogy úristen, mekkora szar vagyok (tudom, csak a hajam; de a hajam is én vagyok, heló). És ráadásul teljesen olyan hajam van igazából, mint az embereknek szokott lenni a fején rajta, semmi különös.

Egyébként történtek pompás dolgok is, például még a szép, meleg őszben ebédeltünk Whitepony-val és Mergenccel, és utána ittunk kézműves sört, és aztán Mergenccel elnéztünk még Narmi születésnapjára is, és ettünk tortát, és jó volt, teljesen tökéletes. Meg még előtte egy héttel volt családi születésnap is, és akkor is olyan jó idő volt, hogy kinn ültünk a kertben,és sütött a nap, és ott is ettünk tortát, és az is teljesen tökéletes volt, bár nyilván teljesen másmilyen (a tortát leszámítva, az mindkét esetben feketeerdő típusú volt).

És még akkor is jó idő volt, amikor elmentem, hogy csináljak magamról új profilképet, mert nagyon régen nem volt új profilképem, hát most annyi lett, hogy kétszer is cseréltem egy héten. De ha megfelelően sokáig vacakolok vele, kifejezetten jól áll nekem az ősz. Igazából nagy a kísértés, hogy elkezdjek magyarázkodni, és átmenjek defenzívbe, hogy de nem rosszból csinálok én (!) magamról (!) olyan képeket, amin szépnek találom magam (!!!) (hogyan merészelem), hanem mert mert mert ezer és egy nagyon jó oka van, de igazából marhára bosszant a dolog, mert miért kéne nekem szégyellnem magam azért, ha a hobbijaim közé tartozik, hogy szép képeket tartok magamról? Eh.


Később aztán rossz idő lett, de annyira, hogy nem csak azt nem bántam meg, hogy télikabátot vettem (előző délután még leizzadtam egy szál ruhában), de út közben be kellett rontanom valami plázába kesztyűt venni gyorsan, gyönyörű sötét türkiz, és nem fagyott le a kezem. Aztán megnéztük, milyen a Krimó, mióta van egy lyuk a plafonon, azaz az emelet átminősült galériává, hát, legalább a kiálló rugójú foteleket kénytelenek voltak kidobni helyszűke miatt, és már az is valami, hogy nem kell attól félnem, hogy a bútorzat széttépi a ruhámat, és még vérmérgezést is kapok a tetejébe.

Másnap már épp elsirattam a világot, hogy nem jutok el Anathema koncertre én már (elfelejtettem jegyet venni, és aztán egyszerre csak mindegyik elkelt), amikor az egyik török lány körbelevelezte az ismerőseivel, hogy de nekik épp van még szabad jegyük, eladó. El is mentem a oncertre, még mindig cukik és nagyon jók élőben, de igazából azt hiszem, legközelebb már csak akkor megyek, ha olyan a társaság, mert tulajdonképp... eh, nem éreztem magam rosszul, úgy éreztem, hogy fontos volt eljönni, és megnézni, hogy igen, elmúlt, tizenhét és fél évbe telt (1997 tavaszán láttam őket először, és az ugye köztudomásúlag megváltoztatta az életemet, blablabla) (amúgy tényleg; így utólag a fene sem tudja, hogy ez jó volt-e) (akkor sem tudtam), de elmúlt. Ez kissé szomorú volt, és utána ittam is egy sört, majd a réges-régi testvérfanzine-unk egyik tagja elvitt a körtérig, és istenem, hát annak is már végtelen sok ideje, no mindegy, azért jó volt találkozni vele, és az éjszakait is pont elértem.

Azóta nem tudom, kül- és belpolitika van, ettől többnyire a maradék életkedvem is elmegy, ilyenkor leginkább az lep meg, hogy jé, még volt, ami elmenjen, de hát ezek szerint mégis örök optimista vagyok, és reggelre visszaszivárog belém, hogy tulajdonképp ha nem lenne minden rettenetes, akkor egész jó lenne, aztán eszembe jut, hogy minden rettenetes, már csak azért is, mert megint elfelejtettem bármit venni reggelire.

továbbra is idegesítenek dolgok

És a szavak kiemelt helyen szerepelnek, rögtön az emberek után, tehát.


Valamint...



...és még.

going to a party, won't be back


Igazából én elengedett kézzel kezdtem el szeretni a Creamet, miután kamaszként a kétkazettás magnóval kalózkodva az éjszakában sikerült úgy felvennem a White Room-ot, hogy a konferálást is elkaptam, és onnantól kezdve tudtam, hogy ez a nagyon jó szám micsoda. Aztán utána úgy alakult a világ és az élet, hogy a nemzedéknyi csúszás ellenére nekem jelentett annyit a neve és a zenéje, mint bármi, amit a korosztályomnak megfelelően szerettem. Annak idején, amikor fanzine-t csináltunk, és megmondtuk, kinek mi az évezred lemeze (akkoriban fordult, és még elég fiatalok voltunk ahhoz, hogy röhögve szórjuk a nagy szavakat, minél nagyobbat, annál jobban röhögve), én nyilván a Wheels of Fire-nál kötöttem ki, és a világ legjobb száma pedig kizárólag a Keep It Down lehet, de mondjuk ez a másik, amire bármikor rojtosra sírom a szemhéjamat, szóval. Nyugodj békében, Jack Bruce.

eeeeeeeeeee

A sorminta visszaért ahhoz a ponthoz, ahol nekemsemminemmegy, mindenbőlelegemvan, most azzal a kiegészítéssel, hogy lapockától tarkóig úgy elaludtam/meghúztam/befeszült minden izmom, hogy már a terminátoros fejmozgás is nehezemre esik, de amúgy mivel nekem semmi nem megy, minden más is nehezemre esik, szóval voltaképp teljesen természetes, ha derékból fordulok oda megnézni dolgokat. Sokáig így megy, majd körbe kell tipegnem, mert már a derekam is kővé dermed, de igazából még reménykedem, hátha egyszer kicsit felhagyok azzal, hogy iszonyú idegesen gépelek, és mondjuk esetleg szépen ellazulok.

Az őrült szerb lányt elküldtük Hollandiába, most épp a lelkes anathemánokkal nézi az Anathemát közösségi finanszírozásban, alighanem jobb lett volna, ha a török-görög koalíció nem kavar és fontoskodik olyan idegtépően (megcsináljuk, megcsináljuk, mert mi vagyunk a legrendesebb és legcukibb és leglegleg! Hűde megcsináljuk! Már három hónapja ezt csináljuk! Ja, hogy nincs kész! Meg nem is tudjuk megcsinálni! Akkor majd csinálja meg az X, aki nem akarja, tökre nem, de hát valakinek meg kell csinálnia, és különben is, ha már mi ennyit segítettünk, igazán ti is csinálhatnátok valamit) , hogy egy ponton többeket nagyon csúnyán elküldtem a retekbe, ami nyilván egy érzelgős és széplelkű társaság esetében nem akkora nyerő megoldás. De mindegy, a célszemély elmehetett egy rendes Anathema koncertre, és találkozhatott az összes rendes anathemánnal, ha már évek óta nagyjából csak velük van emberi kapcsolata, az interneten át, egyébként saját tapasztalatból mondom, hogy néha sokat tud ám számítani, ha legalább az van.. Szóval aztán kiszámoltam, hogy több, mint tizenhét éve voltam az első Anathema koncertemen, és kicsit elszomorodtam, Duncan pedig tett fel képeket a 21. születésnapjáról, ami nagyságrendileg nem egész egy évvel volt korábban, és nem emlékszem rá, hogy ennyire gyerekek voltak! De hát kizárásos alapon. Erről eszembe jutott a saját 21. születésnapom is, arról nem készültek fényképek, de jó volt, és volt házibulim is, és átrendeztük az egész lakást, és valamiért az a benyomásom, hogy akkor még komolyan azt hittem, hogy ennél már minden csak jobb lesz, és te jó ég, hol rontottam el, hogy nagyjából minden csak rosszabb lett. A sorminta visszaért ahhoz a ponthoz, stb.

Viszont évek óta először nem kaptam kiütéseket a sajtos tortilla chipstől, szóval van remény.

én megmondtam

A csomó minden, amiről nem igazán szoktam írni, az úgy általában az, hogy mi történik velem, meg én ezt hogy élem meg, hah, hát mert egy blognak miről is kéne szólnia, ha nem ezekről? De hát azok olyan személyes dolgok, és igazából azokról nem szeretek nyilatkozni, mert. Félős vagyok és szégyenlős, és talán babonás is, mármint az nem, csak előre nem szeretek inni a medve bőrére, utána meg többnyire vagy kiderül, hogy nem medve volt, vagy a ritka, gyárilag nyúzott példányok közé tartozott, vagy valaki benyakalta az összes pálinkát, és most mit igyak, hólevet? Ráadásul gyanúsan sárgát? Nahát.

De szóval ennek mind semmi köze nincs ahhoz, amikor nyáron egyszerre csak azon kaptam magam, hogy majdnem szerelmes vagyok- mármint istenem, mi a magyar kifejezés arra a teljesen komolytalan érzésre, ami a crush, mert a tetszésnél több, bármi másnál kevesebb, és igazából végtelenül aranyos és irracionális kis dolog. Szóval az egész annyira meglepő fordulat volt, hogy észre sem vettem, csak a tudatalattim jelezte egy idő után, hogy hé, nesze ez az álom, a harmadik a héten, hah, erre köss csomót, ne a hollók szárnyára. De én persze azért csak a hollók szárnyára kötöttem csomót, mert ez nem az a fajta crush volt, ahol bármiféle esélyem lett volna, általában nem a saját piaci értékemen szoktam érdeklődni, mármint igazából általában nem szoktam érdeklődni és kalap. Szóval nem volt tét itt sem, csak az a jóleső, bizsergő izgalom, hogy hé, mégis vannak érzelmeim, mármint olyanok, amik nem valami történelem előtti időszakban kövültek az életembe, ó, istenem, ez de szarul hangzik, de hát úgy tűnik, én tíz meg húsz évekre szoktam beleszeretni emberekbe, és ezek közül még egyik sem vált be ennyire hosszú távon. Egyesek szerint ilyen nincs, és ha volna is, hülyeség lenne, de hát én egyetlen egy dolgot tanultam meg egészen biztosan a szerelemről, mégpedig, hogy mindenkinél máshogy működik, és hogy van, aki kéthetente szerelmes lesz, és akkor ő ugyanolyan mélységesen és borzalmasan szerelmes, mint az, aki szerint az ember négyévente lesz szerelmes, vagy az, akinek ez életében egyszer jön össze. És viszont cserébe velem pedig megeshet, hogy nem tudok beleszeretni nagyon kézenfekvő emberekbe, mert már nagyon kézen nem fekvő emberekbe beleszerettem, illetve mert miért is kéne nekem bárkibe beleszeretnem, csak mert kézen fekszik? Hason és háton feküdni sokkal kényelmesebb. Komolyan, néha nem értem az embereket.

Szóval de ez nagyon vicces volt, meg hát ott volt benne az is, hogy ezek szerint ennyi hosszú év után végre nem csak a rettentő pánik (és a távoli vágyakozás) van bennem, hanem mintha ébredezne az is, hogy képes vagyok mélységes félelem nélkül gondolni arra, lehet emberekhez közel is kerülni akár. Ez persze nem tartott sokáig, az élet rögtön rúgott rajtam párat, mert végtére is csak az a dolgok rendje, hogy a holnap reggelre is mélységes félelemmel gondoljak, pedig az mennyivel kevésbé összetett, mint tetszőleges emberi kapcsolat. De pillanatnyilag az a komoly sikerélmény, ha képes vagyok anélkül fizetni a kasszánál, hogy elejtem a pénzt, az árut, vagy a visszajárót, vagy ha elejtem ugyan, de nem akadok ki rajta.

Ööö, igazából ez megint mind nem vidám, pedig maga a jelenség vicces volt, és valahol az is teljesen szórakoztatónak tűnt, hogy nekem magamtól már fel sem tűnt, csak az álomtevékenység figyelmeztetett rá. Az álomtevékenység az elmúlt napokban arra figyelmeztet, hogy igényem lenne csak úgy nekidőlni valakinek, mint egy zsák, és egyébként mindig is ez hiányzott a legjobban, nem a szex, hanem az a teljesen állati bizalom, hogy félelem és méricskélés nélkül át lehet ölelni a másikat.

a szavak továbbra sem a barátaim

Szóval maradjunk a képeknél.




képek, mert olyat is tudok

Mióta pontosan egy lépéssel tovább tart elkészíteni a képeket (feltöltéskor trágyán konvertálja a jpg-eket a blogspot, ezért egy ideje áttértem gifre, és nem természetes állapota a fénykép jellegű dolgoknak), inkább hagyom az egészet a fenébe. De most sikerült leküzdenem pár képet két témakörben is: az augusztusi és szeptemberi szuperhold, és a westie-találkozó. Most már csak a tavalyelőtti nyaralásig visszamenőleg kéne mindenfélét összeszednem, mármint igazából nem mintha hiányozna bárkinek, csak a rend kedvéért.



A kutyás esemény a Westie Rescue Hungary fajtamentő egyesület 3. születésnapi zsúrja volt,mert hát ugye nővéreméknél augusztus eleje óta lábadozik a Masni nevű hivatásos ölbenalvó. A kék nyakörves ifjú rocksztár, Kavics mellett ő a másik sokat fényképezett fehérsége az eseménynek, csinos piros pórázzal.




A westie-körképet (argh, nem az enyém, nem engem kell ütni érte) előtti két kakukktojás valójában csak félig lógott ki az eseményről: az első, Axel egy westie-vizsla keverék, nagyon vicces jószág, elképesztően masszív testalkattal, ha lenne az egyik oldalán egy westie, a másikon egy vizsla, látszana, hogy tényleg a tökéletes átmenetet képviseli. A másik pedig egy cairn terrier kölyök, márpedig a westie-ket a cairnekből tenyésztették ki, bár nálunk nem elterjedtek. De ha valaki vasszürke vagy vörösesbarna westie-t hallucinál, nem kell kérdőre vonnia a gyógyszerészét, csak egy cairn terrierrel akadt össze.

agyamra ment, mármint azt hiszem, olyanom nincs is

Közben kivilágosodott, és ahogy kinéztem az ablakon, az ég levendulaszürke volt, vagy csak túl sokat néztem egy halványzöld hátterű dokumentumot (a fehér háttértől kifolyik a szemem, vagy inkább nagyon furcsán és nagyon fáj). Sóhajtanék, de csak ásítás lenne belőle, lekapcsoltam a villanyt, akkor nem láttam semmit, felkapcsoltam a villanyt, akkor hülyén éreztem magam, hogy de hát nappal van már, tolom a gyömbéres ginszeng teát*, ami ma reggel azt mondta nekem**, hogy „Faith answered: no-one’s there”, amit nem tudok értelmezni, mármint ez valami nagy mondás, de saját kútfőből nagyon bizarr dolgokkal egészítem ki. Sajnos van a fejemben egy Coelho-generátor***, ami  mindig szilánkokra zúzza és vicces kis mozaikokba rendezi az ilyen nagy igazlátásokat, és mondanám, hogy ez is a te hibád, internet, de igazából tartok tőle, hogy már jóval korábban átkattantak a gépek odabenn.

Na de. Szóval az, hogy két bejegyzéssel ezelőtt hazatértem, azért volt, mert előtte elutaztam, és fényképeztem kilencven százalékban csak napfelkeltét (plusz kilenc százalék virág, fél százalék kismacska, fél százalék egyéb; azt hiszem, ennyi matematika még megy), a napszúrásról nem is beszélve, bár azt nem fényképeztem, azt kaptam, ráadásul a díszdobozos, deluxe változatot, nem érte meg. Ennyit arról, hogy meg minek veszek cuki fehér napsapkákat, ha fel már nem veszem, mondom én, a szellemi képességeim. Nem az igaziak, biztos nincs elég gyömbér ginszeng a teámban.

Á, közben megnéztem, mit akart mondani nekem a tea, hát azt, hogy a félelem bekopogtatott, a hit nyitott ajtót, és senki sem volt ott, mert hát a hit elűzi a félelmet. Végül is mondhatnám, hogy a teám ráérzett, hogy nem csak a határidők miatt dolgozom a hajnali sötétben (később levendulaszürke égbolt alatt), hanem mert a szorongástól nem tudok aludni, de mivel ez úgy nagyjából mindig így van, most komolyan nem tudom. Ha kopognának, és kinyitnám az ajtót, és senki sem volna ott, én szerintem dupla dózis Félelmet produkálnék, de ez nyilván azért van, mert Magyarországon a Hit nem anyakönyvezhető női név, és ha az lett volna a hetvenes években, akkor sem hiszem, hogy a szüleim azt választották volna.

Nem, nem vagyok róla meggyőződve, hogy ennek van bármi értelme, de azt nem is vártam tőle.
*ezt a két növényt mindig úgy összekeverem, mintha nem lennének teljesen tökéletesen mások, de nocsak, így a doboz végére azt is megértettem, miért ilyen lanyhán gyömbéres csak ez a tea. Mert ginszeng? Kis gyömbérrel, hogy íze is legyen? Nem, a szellemi és egyéb képességeimen láthatóan már ez sem segít.

**nagyon vicces gyógyteáim vannak, a filter papírfülecskéjén nagy és hangzatos bölcsességekkel, a doboz alján meg ízvilágtól függően jóga vagy tai chi pózokkal, és engem ez mind végtelenül felvidít. Persze amúgy nagyon finomak is, és igen mókás keverékek, a ginszeng teában például van többek közt gyömbér, borsmenta, narancshéj, zellermag, kardamon, fahéj, fekete bors és lucerna is, és még vagy tizenöt dolog, amit én most ki nem szótárazok – gyaníthatóan nyomokban, de akkor is, milyen már. Lucerna.

***ez itt, ami nem a fejemben van beleépítve, hanem derék és áldozatos emberek szorgos kezének áldozatos munkáját dicséri, még mindig igen szórakoztató, és talán valamennyire hasonlít arra is, hogy szoktak összeverekedni a gondolataim.

nehezen rajongok már, vagy épp semennyire

Van új Primordial szám, és azt hiszem, nem az „ó, de cukik, istenem, hát a legszívesebben megölelgetném őket mind egy szálig” az elvárt reakció, de hát az a helyzet, hogy már az első taktusoknál mérhetetlen szeretetroham tört rám, ezek annyira édesek, ahogy nem szépelegnek, nem vacakolnak, hanem tök ugyanazt játsszák az idők kezdete óta, de azt legalább őszintén. Ez persze azt jelenti, hogy örökre a The Coffin Ships marad az, ami a legnagyobbat üt, gyomorra, de továbbra is érezni lehet, hogy mi most megmondjuk, őszintén, és ahogy van, és közben vízszintesen zuhog a köd, és nem sütött a nap már évek óta (de van egy jó chippie a sarkon, és felénk a whiskey csókol, nem harap, és persze sör). Olyan… igazán megnyugtatóak. És bár egyre kevesebb dologban értek egyet Nem mesterrel, ő legalább néha gondolkozik is, nem csak érzeleg.

Mert ugye ezen aztán úgy felbátorodtam, és belehallgattam a nyár elején megjelent Anathema lemezbe, hátha tényleg csak az előítéletek foglya vagyok, és két (számomra) tragikusan unalmas, nyúlós semmi után összekalapáltak valami jót, de nem. Inkább száz év tömény liftzenét, mint ezt, vagy öntsék ki a fülem olvadt vattacukorral, az is jobb lenne. (Szigorúan szerintem, mert amúgy látom én, hogy mindenfelé és mindenféle díjakat roskadtra nyertek.) Most azon kívül, hogy saját magukat nyúlják szarul és unalmasan, abból a korszakból, amikor már saját magukat nyúlták szarul és unalmasan, még a szövegek is, jaj, és hiába van Vincentnek és Lee-nek is olyan szép hangja, ha csak nyavalyognak vele, komolyan. És mindjárt jönnek koncertezni, és már csak azért is illene elmennem, mert az egykor piros hajú fényképészlány is azt mondta, hogy jön velük, de eh, hát a zene, abból nem biztos, hogy túlélnék két órát.

hát, hazaértem

Volt egy pillanat, amikor még azon gondolkoztam, hogy megnézhetném az emailjeimet, aztán olyan hirtelen szakadt rám az álmosság, hogy már csak reggel vettem észre, hogy a pizsamafelsőmet fordítva és kifordítva vettem fel, kis nyakkendőkezdeményként lógott az állam alatt a címke. Ködös szürkeségre ébredtem, ez nagyjából egybe is vágott a fejemben kavargó, ködös szürkeséggel, még most is olyan érzés, mintha az agyamat valahol két csatorna közt hagyták volna, statikus zörej lep be mindent.

Pedig még ebben a ködben is történnek azért dolgok, és két vattaság között pompásat kávéztunk a nyolcvanas évek egyik átmenekített időkapszulájában, ami csak azért nem retró, mert szándékosan semmi sem lehet ilyen autentikus, és mert láthatóan és tapinthatóan soha nem is volt másmilyen; aztán pedig, kissé megfogyatkozva, de ettünk jó csípős pad thait, így kéne tölteni minden esős szombat délelőttöt.

már megint megtudhattam

A legutóbbi fodrász szerint elég nehéz ezzel a hajjal, nekem is, neki is, és egy pillanatra szinte megsajnáltam, de hát neki csak tíz percig kellett nyesegetnie a végén az elegyetlenedést, nekem meg mindig ilyen. Szokás szerint eljutottunk arra a pontra is, ahol be kellett vallanom, hogy semmi szörnyűséget nem követtem el a hajam ellen az elmúlt időszakban, mindig is ilyen volt, kivéve azt az időszakot, amikor annyival ilyenebb, és csupán pihék nőttek a fejemen. Ilyenkor mindig elgondolkozom rajta, hogy én most ennyire földönkívüli mutáns ufó vagyok, vagy mi van már, mellesleg azt is mondta, hogy ő tényleg levágná a töredezett végeket, ha már azt kértem, de nincs belőle sok, mert egyszerűen előbb elkopik a hajam, mint hogy eltörne, csodálatos. Formátlan, de egészségügyileg rendbe vágott hajjal vághatok neki az elkövetkezendő időszaknak.

A nap jó híre, hogy mégsem vesztettem el a pendrive-omat, rajta minden munkámmal, amit napok óta nem tettem át egyik gépről a másikra, de másikról az egyikre sem, ennek örömére azóta nem haladok semmivel. A napnak vannak rossz hírei is, vagy inkább csak szomorúak, mindig nehéz, amikor valaki már kifelé megy az életből, és mikor lesz már örök élet és örök ifjúság, vagy valami, amitől kevésbé nehéz, hogy nincsen (itt e földön, bár amúgy nem az apokalipszist sürgetem, addig még rengeteg dolgot el kéne intéznem).

A westie-kről majd akkor, ha legalább egy köteg képet összevagdaltam már hozzá, elöljáróban csak annyit, hogy a westie-k akkor is cukik, ha nagyon sokan vannak.

de vannak olyanok is

Amikor három óra alvás utána arra ébredek, hogy nagyon furcsa fény árad be az ablakon, tompa és súlyosan okkersárga, egészen földöntúli, és rájövök, hogy épp most kel fel a nap, kinézek, és tényleg, a vaskos felhőpaplan alatt épp csak egy csíknyi óarany, persze mire megtalálom a fényképezőgépem, már nem vág ki a napkorongból pont egy negyedet a toronyház sarka két villamosmegállóra tőlem, de még mindig olyan sötétsárga a ragyogás, hogy az szinte már nem fény, hanem teher.

Persze négy kép után úgy zuhantam vissza az ágyba, hogy az ablakot sem csuktam be, és a képeket sem néztem meg azóta sem, ez még meglepetés lesz, mint az adventi naptár perforált kis fülecskéje alatt rejlő, esetlen torta, plüssmackó, angyal; nem várok sokat, csak azt, hogy eszembe jusson az a döbbenet, az a hála, az a nem pirosló, nem véres, hanem fojtóan aranyló, hajnali csoda.

De az voltaképp épp elég.

sok

Mostanában nagy az internet, és én meg kicsi vagyok, nyomaszt és bosszant ez a rengeteg minden, ami mindenhol van és árad és árad és árad, és egy pillanatra sem hagy békét, és agyonverték felgyújtották ellopták csődbe megyünk mind meghalunk de én jobban tudom de nem is mert én még jobban elütötte leszúrta szétrohadt áááá. Ilyenkor nem szeretem a világot, és az országot nem szeretem még annyira sem, itt mintha mindig csak rossz dolgok történnének, mindenki csak borzalmas dolgokat linkel, felháborító és ijesztő és iszonyatos, és máshol bezzeg ilyen nincs is dolgokat, és persze, tudom, hogy tényleg a világ egyik segglyuka, és hát valóban egyre fekélyesebb és szarosabb, de néha úgy érzem, részint azért is, mert az emberek már mintha büszkék lennének rá, hogy itt minden mennyire szégyenletesen szégyenletes.

El akarok innen menni, igen.

Orson Scott Card: A Holtak Szószólója

Bevallom egészen őszintén, hogy a Végjátékot nem szerettem. Ender sok volt, egészen egyszerűen sok, és sok volt a kegyetlenkedés, a nyomorúság, a bánat, sok volt, ahogy az emberek használták egymást, és hogy egyszerűen olyan „jutalom” úgysem várhatta őket a végén, amiért megérte volna széttrancsírozni egy alapvetően jóravaló kisgyerek pszichéjét (bár legalább a Stephenson féle Gyémántkor egész vonulatait helyezte új megvilágításba a regény; így jár, aki későn pótolja a kötelezőket, és az eredetinél előbb látja a homázst). Az emberiség túlélése? Ugyan, az nem jutalom, az cél; és összességében milyen szomorú, hogy csak így képzelhető el.
Cikk az SFmag.hu-n.

esik

...de pont úgy, ahogy csak művészien beállított, párizsi fotókon szokott. Úgy nem tud még a londoniakon sem, az angolok egészen máshogy kezelik az esőt, kevésbé akarják kihozni belőle, hogy még ez is érzéki, mert ilyenkor sokkal jobban esik a meleg lámpafény, a forró kávé, a, ööö, az interneten legtöbbször megosztott képek alapján a jó puha függöny, és a szemközti háztetők. Mit értek én ehhez.

Csodálatos és jelentéktelen drámák hete volt ez, villámlott és meg is áztunk, és ittunk sört is, és én ezen kívül vettem két üveg rozét. Rajzoltam madarakat, és alighanem csináltam valami értelmesebbet is, de esküszöm, nem emlékszem.

Ó, most már nem is úgy esik, mint a művészien beállított képeslapokon, hanem mintha kinyitották volna odafenn a zuhanyt.

Valaki szólhatott volna, hogy kezdjek el bárkát építeni, vagy legalább hozzam magammal a tusfürdőmet.

ismét a színvonal

Mostanában az a napirend, hogy három-négy óra alvás után vetít az agyam valami borzalmasan retteneteset, úri kedve szerint ijesztőt vagy nyomasztót, és akkor felébredek, és nem tudok tovább aludni. Néha megpróbálok mégis, és van, hogy sikerül. Ebben lényegesen több a köszönet, mintha felkelnék, és csak ülnék buta fejjel, ilyenkor többnyire még a teafőzésre sem vagyok alkalmas, mármint félúton leöntöm magam vízzel, szerencsére még hideggel, és csak takarítanom kell, nem a rám olvadt zoknit hámozni a lábamról, mielőtt teljesen a bőrömbe kötne. Eh, teljességgel használhatatlan vagyok bármire, valaki adjon egy nem tudom, mit, egy tál rakott krumplit mondjuk, azt szeretem.

A lényegtelen dolgok persze mind rendben vannak, például páratlan csoda és döbbenet: pompás kis táblázataim alapján 7, illetve 6 hétre előre kész van, milyen fényképeknek és rajzoknak kell kimennie tumblr-en. Jó, fényképekből egyszer már volt ilyen, és hát még fel is kell tölteni (fujj, felcímkézni, és akkor lerohad a tumblr, meg már megint kibogozhatatlanul más sorrendben hajlandó csak betenni a képeket, meg miért fagyott le a böngésző? jaj), de akkor is, döbbenetes. Illetve azt jelenti, hogy ha holnap megalkotom életem legszebben befont hátszőrű kisállatát, azt sem tudnám másfél hónapon belül sehová beszuszakolni, jelzem, így jártak a macskák is, még augusztusban elkezdtek összecsomózódni, de október 30. volt az első szabad hely. Lassan egy SZTK várólistájára emlékeztet a dolog, de addig jó, amíg van ötlet és kép (semmi sem lesz olyan látványos úgysem, mint a kiszínezett farkasok, például, mert semmit sem fogok kiszínezni). Egyébként kaleido-csomókból épp ma értem a 25. hét végére, ez 175 képcsoport, az sok, még akkor is, ha én azt is látom, milyen kevés az összesített képmennyiséghez képest. Bevallom, amikor elkezdtem, szokás szerint több pozitív visszajelzésről álmodoztam, de valamikor a százhuszadik vacak környékén átgondoltam, hogy igazából ez engem szórakoztat a legjobban, a többi nem érdekel. Annyira. Jó, hát jó lenne mondjuk megdönteni a heti négy visszajelzésnyi átlagot (hét bejegyzésre, minden lájkot és megosztást összeadva – összeszorozva kevesebb lenne, 1*1*1*1=1), de ha nem, hát nem.

Oké, azt hiszem, az internetet ma a fűszeres sütőtök ízű óvszer képe nyerte meg. Feltételezem, csak az őszi fogyasztói mámort, a Starbucksot, a Lusht és a többi hipster-ellátót kifigurázó élc. Remélem. (Igazából nem tudom, miért, hát semmi baj nem lenne azzal sem, ha az óvszer-gyártók is ráállnának a szezonális igényekre, legyen csak citromos-mentás a forró nyári napokra éjszakákra, mit fáj az nekem, bár gondolom, a sültkolbászos-mustáros már csak nagyon szűk közönségnek jönne be.... vagy vagonszám kéne gyártani minden Oktoberfestre.)

szalmakalap és női unalmasság

Ülök a mozi kávézójában, a hosszú kávé, a tej és az internet mellett, ebből több dolog sincs épp otthon, legfőképp kávé és tej. Kint döbbenetesen ősz van, mintha nem is szeptember eleje lenne, hanem mondjuk egy épp csak közepesen szürkére sikerült darabka november, ez annyiban zavar, hogy az előbb épp kis fehér vászonsapkákat próbálgattam napszúrás ellen, és megtaláltam a szalmakalapot, ami nagyon jól áll ugyan, ellenben egy ruhámhoz sem illik. És rendes szalmakalap, aminek nagy hátránya, hogy nem lehet begyűrni a táskába városnézés közben, igazából én egyáltalán semmi olyat nem szeretek megvenni soha, amit nem lehet begyűrni a táskába, ezért nem lesz soha például autóm, mármint lendkerekesnél igazibb. Szóval végül a szalmakalap maradt a helyén, csíkos és szalagos és gyönyörű, de mihez venném fel? Elegáns. Én pedig többnyire nem vagyok az, különösen nem olyankor, amikor fenyegetne a veszély, hogy napszúrást kapok: olyankor sétálni akarok, hátizsákkal, fényképezőgéppel, vizespalackkal, szendviccsel, és nincs az az elegáns női cipő és elegáns női táska, ami erre alkalmas lenne.

Ha már strandholmikat néztem, persze rám tört a szokásos és kötelező önostorozás, és hogy futni kéne és testedzeni és lefogyni és megizmosodni, és gyönyörűvé válni nagyjából egy csapásra, mert most nem vagyok gyönyörű. De hát igazából soha nem is voltam, szóval mi van már, hagyjuk már egymást békén, nagyjából és körülbelül a mezőnynek ugyanahhoz a részéhez tartoztam mindig is, mint most, korosztályomban olyan semmi igazán különös.

Na jó, ennek az egésznek semmi értelme Végül vettem egy kék-fehér csíkos bikinit (ritka, hogy leárazás végére maradjon mindkét komponens a méretemben), egy fehér vászonkalapkát (tökéletesen begyűrhető bármilyen táskába, de nagyon hamar nagyon koszos lesz - viszont cuki!!!) és két barna harisnyát, azt nyilván nem strandolásra, hanem mert lassan már csak mintás harisnyáim vannak, és azok nem jók a mintás ruhákhoz. Jézusom. És még ha karcsú lennék és szép, és minden ruha jól állna, akkor mi lenne. Hogy állnám meg, hogy ne vásároljam meg azonnal az összeset. Úristen, mennyire fárasztó hiúnak lenni. Annyi értelmesebb dolog is járhatna a fejemben, mint hogy a bordó jobban tetszene, de a csizmám színe egy árnyalattal melegebb, vagy hogy ez nagyon szép, de vasalhatatlan.

itt van az ősz, itt van, és a többi

Azt hiszem, ma kis ízelítőt kaptam az elkövetkezendő hónapok leggyakoribb programjából, ami a „félig felöltözve állok, és nagyon elveszetten nézek a semmibe” címet viselheti. Elmúlt a nyár, és én már elfelejtettem, mit szoktam viselni amúgy és egyébként. Újra számot kell vetnem az ingeimmel, a garbóimmal és a pulóvereimmel, utóbbiak sajnos nagyon megfogyatkoztak, és már másfél éve hiába vadászok utánpótlást a meleg, mégsem zsák típusú daraboknak.

Később szembesültem azzal a megoldhatatlan problémával is, hogy a legjobb cipő is csak addig vízálló, amíg nem folyik be rajta felül a kereszteződésben hömpölygő eső, de hát az olyan helyzet volt, hogy vagy ez, vagy még most is ott állnék a hatvanas megállójában, mert úgy szakad. És azért lássuk be, bármilyen festői is volt úgy másfél percig a gyöngyfüggönyként suhogó istenverése, jobb itthon, száraz ruhában, kényelmesen – oké, a cipőm, a farmerem és a táskám még napokig száradni fog, de egyelőre úgy tűnik, semmiben nem esett nagy kár. Annak ellenére, hogy a zseniálisan szigetelt táska ebben az esőben már a fölé lógó esernyő dacára is beázott a cipzárnál – majd, mivel tényleg jó szigetel, a víz megállt a táska aljában, és csendben tocsogott. Ha nálam lett volna a vázlatfüzetem, vagy ha a gépet nem védi meg a tokja, akkor most azért nagyon morcos lennék. Azok a konstrukciós hibák a legrosszabbak, amikor valaminek a kifejezett és szándékos erőssége lesz a veszte.

Ezen kívül valahogy és valamiért megint előkerültek a trubadúrok is, és most akkor felváltva kell középkori okcitánt és jelenkori bretont hallgatnom. Jó ez, és egyáltalán nem rossz, csak kicsit több idő kéne pusztán zenehallgatásra. És még minden másra is.

párisba már biztos beszökött

Mindjárt véget ér a hónap, és alig írtam ide bármit, jaj, jaj, mondjuk egyrészt semmi sem történt, másrészt többnyire annak sem örültem, harmadrészt izé. Így is csak baj volt belőle, ha írtam. Mondjuk lehet, hogy Búvárzenekar mégsem túlzott, amikor azt mondta, hogy nem csak öregebbek lettünk, de bölcsebbek is, ami azért a mi esetünkben eléggé elképesztő kijelentés - viszont a szokásos hiszti-sértődés-sértődés-hiszti koreográfiát három-négy hónap helyett három-négy napban lezavartuk, és szinte már... belátóak voltunk egymás hibáival. És ittunk sört. Azt persze máskor is szoktunk, szóval nem csak ezen múlt.

Nagyon gyorsan elmúlt ez a nyár, és legfőképp a mérhetetlen semmivel, mindegy, beleolvad majd ez is a többibe, álmokba, képekbe, majd lepárolódik, és talán lesz valamilyen. Csomórajzolós-vízipipázós-állatkertes.

Robert Jordan, Brandon Sanderson: Az Idő Kereke

Robert Jordan írói stílusát hibáival és erényeivel együtt alaposan ismerem; a sorozatnak nagyjából a felét én fordítottam magyarra, és többet dolgoztam rajta, mint bármelyik másik magyar fordító. Összességében éveket töltöttem az életemből azzal, hogy Rand al’Thor mit sárkánykodik a sarokban, és nyilván elfogult vagyok. Sok hibáját látom a könyveknek, például csak egy másik fordító gyűlölhette úgy a fél oldalas, funkciótlan ruhaleírásokat, mint én, de meg kell hagyni, Jordannek rengeteg írói erénye is van.
Cikk az SFmag.hu-n.

17.

     A niebonni karneválon találkozunk újra, egyszer csak ott lépdel a balomon a tömegben, és olyan természetességgel kínálja felém a cukros sült almát, mintha egész életünkben egymás mellett sétáltunk volna. Persze ez Niebonn, és a karnevál, meg sem lepődök rajta, cserébe én is adok neki meggyet a poharamból, és egy ideig csak eszegetünk és ballagunk, mielőtt egyáltalán bemutatkoznánk.
     Egy idő után lekanyarodok az egyik mellékutcára, fel a lépcsőn a domb aljára. Meglököm a mezőre vezető kaput, halk kattanással kinyílik. A barna zakós férfi, ezúttal bordó ingben, szó nélkül követ, és amikor lepillantok a kapura, elégedetten látom, hogy nem az én felelősségemre engedték be, magától is volna bejárása ide. Megvagy, mosolygok magamban, és valamiért büszkeséggel tölt el, hogy lám, hogy kitaláltam, hogy földi, hogy beszökhet a követségi rezervátumba.
     Leülünk a fűbe, nézzük az utcákon kavargó tömeget, a házak fölött libegő kis lámpásokat, az elszabadult mécseseket, amint egyre feljebb lebbennek, és beolvadnak végül a csillagok közé, apróságokról beszélünk, ő is a palacsintabundás, fahéjas almát szereti jobban, de olyat nem talált, szép tiszta az idő, meg fogják tartani a tűzijátékot, nem kell félni tőle, hogy megvadulnának a fellegek.
     Elmosolyodik, és hanyatt dől, és egy pillanatra nem vigyáz, egy pillanatra be lehet látni az emlékei közé, és ott a kép, a lány a viharral az ujja hegyén, a legszebb dolog, amit életében látott… aztán már el is tűnik. Pislogok egyet, megszédít a félelem, aztán rájövök, hogy nem köti hozzám a képet, csak túl sok volt, túl erős ahhoz, hogy magában tartsa. Én is hanyatt dőlök, és lehunyom a szemem. Abszurd, de szinte érzem, hogy a hajunk összeér, érzem a füvet, a fű tövén a nedvességet, ahogy megsüpped a súlyunk alatt a föld, és ahogy lassan, finoman ráteszi a kezemre a kezét.
     A magasban szétfröccsennek az első tűzvirágok.

színezett

Voltak jó dolgok és vannak rossz dolgok, és valahol itt vagyok én is középen, és igyekszem megtartani az egyensúlyt, bár nehéz. Láttam cuki filmet (többször is) és vízipipáztunk a szakadó esőben (de ernyő alatt), és sétáltam nagyokat, és amikor épp nem esik, akkor tökéletes huszon-fokok vannak.

A galaxis őrzői

Az első hírek idején még mindenki húzta a száját, hogy ismeretlen, megfilmesíthetetlen, és még a többi szuperhősös történethez képest is komolytalan – beszélő mosómedve, kicsit fafejű, beszélő… fa, ja, persze, tiszta dizni (és amúgy tényleg, de ez már más kérdés). Az első előzetes után viszont hirtelen az év egyik legvártabb filmje lett, és joggal: vicces, könnyed, látványos, egy másodpercig sem kell szégyenkeznie a nevesebb hősöket felvonultató sorozatok mellett, sőt, a többségüket zsebre teszi. Ráadásul mindezt úgy, hogy semmi olyan nincs benne, amit ne láttunk volna már ezerszer. Legalább. Minden szereplő, minden helyszín, minden fordulat ismerős, de a film ennek ellenére (vagy épp ezért) végtelenül szórakoztató.
Cikk az SFmag.hu-n.

hidegfront és egyebek

Hú, de nem szeretek ara ébredni, hogy 1) nem ébredtem fel, csak úgy nagy vonalakban 2) a szemem úgy viselkedik, mintha éjszaka valaki gondosan lesmirglizte volna a teljes felületét, és bár hajlamos vagyok furcsa dolgokat elkövetni, ha éppen nem figyelek, erre csak emlékeznék 3) ja és az egész fejemet is belülről, kedves időjárás. Azt már nem is tudom, hogy ettől van sírhatnékom, vagy csak az ezer más dologtól, ezermillió más dologtól, ezercsillió más dologtól.

A gépnek láthatóan nem tett jót, hogy tegnap sikerült elhelyeznem egy kis levest a billentyűzetébe, egyes betűket úgy kell ütni, mintha régi, mechanikus írógép volna, mások meg beragadnak. Persze ez a pici gép, az öreg és megviselt, ami amúgy is csendben haldoklik már. Három és fél éve van nálam, két ez volt A Gép (itthoni és rohangálós; most már egy éve csak itthoni, de azért a legtöbbet itthon dolgozom), nagyon sokat használtam, és nagyon kíméletlenül, szóval kész csoda, hogy még él – de egyrészt ez a legkényelmesebb, másrészt addig sem az újat gyilkolom, harmadrészt izé, csak így kerülhetem el a Windows 8.1-et, és bár kezdem azt is megszokni, megszeretnem még nem sikerült. Néha egészen ludditának érzem magam, netán a haladás más ellenségének, de én olyan elégedett voltam az XP-vel, nem lehetett volna, hogy nem egy okostelefon-szimulátoron kell használnom egy számítógépet? Látom én a hasonlóságokat, csak mégis.

Teljesen rácsavarodtam a breton népiességre, megmagyarázhatatlanul vidám leszek tőle; olyan, mint az ír népzene, csak valahogy még ismerősebb (rengeteg szempontból értem is, hogy miért, mármint azt hiszem, az elterjedtebb ír dalok nagy része inkább kocsmazene, itt meg csomószor előjön az a válaszolgatós, ismétlődő jelleg, hogy jól lehet rá gondolkozással nem járó munkát végezni; arról nem is beszélve, hogy na, igen, most lett meg, honnan az az elszálltabb, progresszívabb jelleg a Branban, amit annyira szeretek). Ráadásul az a helyzet, hogy a p-kelta nyelvek igenis szebbek, vagy legalábbis az én szívemnek kedvesebbek, dacára annak, hogy amikor Walesben voltunk, néha okozott gondot, hogy a nacionalista buszsofőr még a furcsa, külföldi turistákkal sem volt hajlandó angolul értekezni. Jó, az azért gond, hogy ezek a bretonok, ha hagyják az ősi nyelvet, akkor is legfeljebb franciául énekelnek (jó, hát érthető), és azért nekem még nagy és sötét erdő az a nyelv.

csak a sötétség jószágait szeretem

A hollócsomóhollók végül ide költöztek, sokan vannak, nagyon, viszont szépek. Az angolban a madárrajoknak mindig nagyon vicces elnevezése van, például murder of crows, vagy murmuration of starlings, szerintem ez itt egy althing of ravens, mert az oké, hogy a madaraknak amúgy is van az ő nyelvi hagyományaik szerint parlamentje, de na, a holló olyan rendes viking állat (izé, bocs, kedves Hunyadi család), szóval nem csak úgy parlamentál, hanem rendes thinget tart, ahogy azt kell.

Lettek közben farkascsomók is, egy csomó, rájöttem, hogy akkor rajzolok ilyeneket, ha nagyon frusztrál a munka, mármint ha nagyon frusztrál, hogy nem tudok koncentrálni semmire, amiben szavak vannak, csak olyasmire, amiben fekete-fehér ívek. Ha egyszer öt percig nem lennék iszonyú álmos, és ha egyszer tíz percig tudnék összpontosítani bármiféle szövegre, az nagyon jó lenne, különösen figyelembe véve, hogy még leginkább azért fizetnek (nem, semmi másért nem, de azért sem rendesen. Vagy időben. Vagy egyáltalán), meg hogy határidők. Eh.

Közben rájöttem, hogy nem vagyok igaz és jó barát, argh, hosszú, de azt hiszem, most megint volt, ami kicsit túl sok (például a pinalé kifejezés már csak úgy önmagában. Mééé van nekem olyan ismerősöm, aki szerint rám tartozik, hogy tocsogott-e benne combtól derékig, vagy sem). Szóval most igazából nem csak időm, de kedvem sincs egy ideig egyáltalán valaha beszélni még emberekkel, csak csomókat akarok rajzolni, esetleg vonatozni (???) (én sem értem), vagy mondjuk fagyizni, a hátizsákommal, a laptopommal és a fényképezőgépemmel négyesben.

cukik 1-2

Szóval amikor Mergenc elvitt a születésnapomon az állatkertbe, és nagyon jó volt. Persze nem csak szurikátakölyköket láttunk, bár ők voltak a legvirgoncabbak, de a teljesen kidőlt lajhár is nagyon aranyos volt, továbbá a mindenféle egerek, és a prérikutyák, és a kedvencem a vízidisznó, de arról most nincs kép.




Nővéremék csatlakoztak egy westie-mentő szervezethez, ennek az a lényege, hogy a menhelyeken leadott westie-ket igyekeznek kihozni, és családoknál elhelyezve rehabilitálni, mielőtt új gazdát találnának nekik. Ez a második kutya, aki Kavics, az ifjú (és nagyon kutyaszerető) rocksztár mellett heveri ki eddigi viszontagságait. Mint látható, rettentő barátságos jószág, rögtön mindenkinek az ölébe kéredzkedett, és szerencsére a ház szőrös, fehér urával is pompásan kijönnek. Szegény előző vendégüknek nagyon sanyarú sorsa lehetett, mielőtt kidobták, mert rettegett az emberektől, de minden jó, ha vége jó alapon szerető otthonra talált. Azért nyilván Kavicsról is készültek fényképek, elvégre nagyon tud pózolni...