| The Sentry I have begun to die. For now at last I know That there is no escape From Night. Not any dream Nor breathless images of sleep Touch my bat-eyes. I hang Leathery-arid from the hidden roof Of Night, and sleeplessly I watch within Sleep’s province. I have left The lovely bodies of the boy and girl Deep in each other’s placid arms, And I have left The beautiful lanes of sleep That barefoot lovers follow to this last Cold shore of thought I guard. I have begun to die And the guns’ implacable silence Is my black interim, my youth and age, In the flower of fury, the folded poppy, Night. | Őrszem Elkezdtem meghalni. Most végre tudom, hogy nincs menekvés az Éj elől. Sem az álom, sem az alvás könnyű fénye denevérszememre nem feszül. Mint száraz bőrcafat csüngök az Éj rejtett barlangjában, s álmatlanul az álmok birodalmát őrzöm. Elhagytam már a fiú és a lány szerelmes testét ernyedten egymás karjába bújva; és elhagytam az álom csodaszép ösvényét, min meztlábas szeretők suhannak e végső, jéghideg partra, ahol most őrködöm. Elkezdtem meghalni, és a fegyverek érthetetlen csendje fekete birtokom, ifjú és aggkorom, a düh virágában, a zártszirmú pipacsban, Éjjel. |
Alun Lewis fiatal volt, walesi, elesett nem sokkal a II. világháború vége előtt, no more war, ahogy azt szerencsésebb sorsú brit poéták hörögték volt a mikrofonba bele.
| Odi et Amo Yet in this blood-soaked forest of disease Where wolfish men lie scorched and black And corpses sag against the trees and love’s dark roots writhe back Like snakes into the scorching earth; In this corrupted wood where none can hear The love songs of Ophelia And the laughter of Lear, My soul cries out with love Of all that walk and swim and fly. From the mountains, from the sky, Out of the depths of the sea Love cries and cries in me. And summer blossoms break above my head With all the unbearable beauty of the dead. | Odi et Amo De még e lázvadonban is, hol vérben ázó, Kormos, farkaséhű férfiak lapulnak S a fákon holtak csüggnek, mint a zászló S a szeretet gyökerei visszabújnak A kiégett, tar földbe, mint megannyi kígyó; Ez átkozott vadonban soha fel nem csendül Ophelia dala, S Lear kacaján csend ül, Csak lelkemből sikolt fel a szeretet S eléri mind, mi úszik, repül, szökell, kúszik. Hegyre pattan, égbe száll, Ringatja mély tengerár, Zokogva sír, hogy mindent szeretek. S fölöttem virággal fordul újra nyárba A halál elviselhetetlen pompája. |
Jó, hát nem ezekkel a fordításokkal érdemeltem ki az irodalmi Nobelt, de a készültük óta eltelt tizenkét évben csak romlottam, sokat. Viszont angolul igenis szépek, és szép a többi verse is, és bárcsak inkább ne írt volna egy szép verset sem, csak élt volna boldogan még negyven-ötven évet, ahogy azt kell.
