Egy pokolban

     Ott álltál a téren, és tudtam, hogy már nem hiszel semmiben. De ott álltál, és tudtam – és úgy fájt a szívem, mert tudtam – tudtam, hogy mi jön, mi fordul rá kopogva a főtérre, mi dübörög felénk. Csak azt nem értettem, miért vagy itt.
     De akkor lehajtottad a fejed.
     Alábbhagyott a zsivaj, már hallatszott a patadobogás, az emberek feje fölött felimbolyogtak az első zászlók. Korommal szegett vérvörös, az oroszlán mintha fájdalmában acsarkodna rajta, hogy szétfeszítse a rácsokat – a halandóság feketéjét, a halhatatlanság hazug bíborát – és most haladt el a városháza előtt a temetési menet.
     Még tartott a haláltusája, mikor elfogták a gyilkosát, és a halálos ágyán is kegyelmet kért neki. Te nem adtál volna; sem a merénylőnek, sem az áldozatnak. Kemény vagy, tiszta és rideg, olyan idegen, mintha nem is az én fiam volnál.
     De az vagy. Most már látom.
     Gyűlölted, ahogy talán még senkit; de ennek is éle volt, éle és oka. Nem az, hogy anyád helyére feküdt az ágyamban, ugyan, sosem voltál kicsinyes – de hogy nevetett, dalolt, és idegen virágokkal fonta be a komor termeket! Azt már nem tűrhetted. Te sem. Az idegen asszonynak mennie kell, uram, mondták a tanácsnokok. Erkölcstelen, az egész városnak rossz példát mutat; törvényeink már megengedik a válást, küldje el! A vidék komor, fekete palástos püspöke sírva könyörgött nekem.
     Kivittem a birtokra, ahol senki sem látja, mert én örültem, hogy él – él, és nem csak létezik, gyűlöl és vezekel, mint mi mindannyian – de amikor jött a járvány, nem tarthattam vissza én sem. Reggeltől estig a kórházakban szorgoskodott, úgy ápolta a haldoklókat, mint egy szent. És még ott is nevetett.
     Te sem maradtál el mögötte, tudom; alig bírtalak kiparancsolni a betegek közül, az sem érdekelt, hogy házunk utolsó sarja vagy, és nem vesztegetheted erre az életed. Ott láttad először igazán – és akit te búcsúztattál el, az komor, megdicsőült arccal ment át a túlvilágra, de aki az ő karjai közt lehelte ki a lelkét, az még halálában is nevetett, mint egy kisgyerek. Ott láttad először igazán, és megszerethetted volna; de csak még jobban meggyűlölted. Tűz és jég, érzés, eszme, jó és jó harca – végül már magad sem tudtad, honnan jön ez a pokoli indulat.
     Küzdöttél ellene emberül, és mit sem ért. Láttam, és nem törődtem vele. Akkor sem, mikor száműzted magad – tanulmányútnak mondtad, ám tudtam én is, mitől, kitől szöksz. Németalföld nem volt jó iskola, kopár volt, véres és vizes; de ki tudja, talán még reméltem is, hogy ott ragadsz. Talán ha nem lobban lángra, ott maradsz – talán ha nem lobban lángra, nem látod meg, miféle tűz ég benned is. Hány ember vére szárad a kezeden?
     Mindegy; az övé biztosan nem, már tudom. Úgy jöttél haza lázasan, férgesen, elcsigázva – kiábrándultan és elvadulva, mint egy kutya. Az öcsédre rá se néztél, a háború szennye után hazugnak hallottad az örömöt, és amint erőre kaptál, elhagytál rangot és nevet. Vezekeltél, éppolyan buzgón és vakon, mint ahogy öltél előtte.
     Hamar híre ment a vidéken a szent embernek, aki Keresztelő Jánosnál is vadabb, de a szigora mögül tisztaság ragyog, tisztaság és szeretet. Büszke volt minden ízed, hát büszkeségből voltál alázatos – alázatból szeretted a szennyet, bárhogy irtóztál tőle; és irtóztál tőle, tudom.
     Követőid is beálltak melléd, vadmézen éltek, sáskán, és ha az nem termett elég, hát az erővel orzott jószágon – márpedig télen gyakrabban találtak birkát a szegényes akolban, mint mézet ezen a fagyos vidéken. Lehordtad őket, amiért rabolnak, mégsem tettél semmit ellenük. Húszat akasztattam fel az első télen? Két tucatot? Prédikálni kezdtél az önkény ellen. Nem tudtad már, mit beszélsz.
     Vasra verve hozattalak volna haza, ha nem kér neked kegyelmet. Így is elmentem érted. Tíz emberrel, mit tudhattam már, meddig terjed az őrületed – de békével, mint atya megtévedt fiához. Féltem, hogy kinevetsz, de csak átkozódtál. Undorodtam tőled. Halál bűzlött minden lélegzetvételedben. Gyere haza, kértelek, hagyd, hogy megbocsássuk vétkeid – de embertől a bocsánat sem kellett már neked. Gyűlölted magad és az életed.
     Kérte, hadd mehessen el hozzád, de én nem engedtem. Álruhában szökött volna, hogy beszéljen veled; visszahozattam. Harmadszorra megeskettem, hogy mellettem marad. Mégis üzent neked, találkát kért, hogy összeforrassza szétesett családunkat, hogy az öcsédnek bátyja, nem csak ura lehess.
     Nem jöttél el.
     Jött helyetted más, tőrrel a kezében. A kínpadon bevallotta, hogy el sem vitte az üzenetet, maga is tudta, mit kell tennie a paráznával, aki nem átall nevetni ebben a siralomvölgyben sem – ó, ha tudta volna, hogy még a halálos ágyán is csak mosolyog, és kegyelmet kér neki! Ó, ha tudta volna… De hogyan is adhattam volna kegyelmet? Hogyan is maradhatott volna bennem irgalom – nélküle?
     Mesélték, amikor hírét vetted a halálának, térdre rogytál, úgy imádkoztál. Talán hálát adtál az Úrnak... Úgy hittem, és gyűlöltelek. Követet küldtem hozzád, takarodj, nem akarok a saját fiam gyilkosa lenni, de ha csak híredet is hallom, esküszöm, megöllek – a gőg elvette méltó büntetését, mondtad, és maradtál.
     Nem tudtam, hogy saját magadra érted. Nem tudtam; csak most, amikor meghajtottad a fejed.
     A fiam vagy. Nagylelkű, bátor és igaz, ahogy neveltelek. Elmosolyodok. Együtt égünk majd a pokolban; már most egy pokolban égünk mi ketten!
     Kegyelem, irgalom, ugyan! Pogányok vagyunk, nem tudjuk, mi az. Rád mutatok, a kapitány megmarkolja az alabárdot.
     – A fejedelemasszony gyilkosa!


2009.