nálunk még nem lőnek

Mindenki értékeli az évét, meg elmeséli, mit olvasott és hány folyómétert, a facebook úgy néz ki, mintha egy falka betépett spániel vakkantgatná a lelkesedését a világba, én csak ülök, és várom az emailt, hogy pontosan hova kell mennem ma délután. Általában hasznos tudni az ilyesmit. Kivételesen tudom, mit veszek fel, tudom, milyen bort akarok majd vinni este (remélem, lesz is a boltban) (de még el kell érte mennem), ha nem mértem volna el, mennyi tésztát csináljak ebédre, kifejezetten büszke lennék magamra, így inkább csak álmos.

Ha nagyon muszáj volna értékelni az évet, azt mondanám, hogy hagyjatok már békén a hülyeségekkel és a teljesen életidegen időszakaszokkal, mint év; nem tudnék sokat mesélni róla, hogy mit olvastam (az új Gaiman könyv? Őszintén... ezt a könyvet már megírta néhányszor, nem?), voltam pár koncerten, de inkább csak jók voltak, mint izgalmasak vagy viccesek; mit szoktak még, filmek, igen, azt hiszem, a North and South BBC minisorozat volt a kedvencem. Megtudtam, hogy a rókák mindig könnyebbek, mint egy azonos termetű kutya.

Igazából... tök jó lesz már holnapután, amikor lecsengett ez az egész hisztérikus újévi csinnadratta.

év vége

Mostanság egy ideje már mindig magáznak a gyorséttermekben; kimostam a csizmámat; egyre kevésbé érzem szükségét annak, hogy megosszam másokkal a véleményemet; valamivel elvágtam a lábujjamat.

a végéhez közelít ez a karácsony is

Eltelt, voltak teljesen jó részei, mostanában nem vagyok olyan átütően alkalmas a társasági életre, vagy nem tudom, néha túl sok gondolat van a fejemben, és igazából nem köt le egyik sem.

Karácsony előtt még gyorsan ellátogattunk a skót étterembe, és kipróbáltuk, milyen a Laphroaig Quarter Cask (egyszer egy évben; nagyon megugrottak ám az árak), hát, finom. Aztán Szenteste a család egyik felével, másnap a család másik felével ettünk nagyot, a család harmadik fele az Alpokban síelt.

Az eredetileg tervezett általános karácsonyi ajándékkal (nem, nem a naptár volt az, bár igazából azt is annak szántam) kicsit meg vagyok lőve, akadnak bizonyos szempontok, amikből úgymond alkotói válságban téblábolok egy ideje, és valakinek oda akartam adni két bögrét, de nem emlékszem rá, ki volt az. Nem baj, nem romlik meg, vagy ha mégis, akkor olyan alapvető gondok vannak a világgal, hogy azt két összeillő bögre nem oldja meg.

A karácsonyi szünetre kaptam három bekezdésnyi Pessoa idézetet portugálul, és néhány praktikus tanácsot egyes portugál rendhagyó igék kapcsán, azt hiszem, furcsa ismerőseim vannak. De majd nekidurálom magam, és mindent megtudok arról, hogy az öreg Fernando hazája az anyanyelve volt. Szép gondolat, csak ne az jutna róla eszembe, hogy ebben már régóta legalább félig emigráns vagyok, és szeretem lakni olykor az angolt is, bús understatement-estől.

Ó jaj, ó jaj, verseket kéne olvasni, ha nem zavarna, hogy a felét sem értem, legfeljebb szeretem.

Egyébként gyanús, hogy kettős fronthatás lehet, mert nagyon fáj a fejem és egész nap alszom, hah, lassan olyan leszek, mint az időjós levelibéka, csak nincs kis létrám, és remélem, a békák nem szenvednek ilyen cefetül.

boldog karácsonyt és ilyenek

Ha valaki akarja, a link végén rejlő albumból nagyobb felbontásban letöltheti, kinyomtathatja, stb. stb. stb. Innen nem, ez itt csak egy összegző előmutogató. Nem vagyok teljesen elégedett az évszám és hasonlók elhelyezkedésével, de ez már a negyedik változat, jobb sehogy sem jött össze, nem értek én ehhez, és a végére már bele is fáradtam rendesen.

álmosság van

Nagy, mélységes mély álmosság, bár tudnám, miért, még kávét is ittam, sőt, aludtam is. Mindenki készülődik a karácsonyra, engem kicsit aggasztanak a dolgok, mármint hogy eszembe jut-e időben elég kaját venni, mert elég kellemetlen, amikor Szenteste veszem észre, hogy nincs itthon semmi reggelizhető. A többi nem aggaszt, a többi nem érdekel, az kéne még csak, így is lesz valahogy, jobban is a kelleténél.

Persze történnek dolgok is, főleg versek, olykor sörök, és néha dühében a földön fekvő fiatal fiú, aztán dühében a fogát csikorgatva buszozó nyúl, de akad forrócsoki és kávé is, utóbbi hathatna, izé, hatékonyabban. Második hobbit film, forralt borozás, világmegváltás és elszenesedett pizzák. Verseskötetek, kardigánok, palacsinta. Majd ha egyszer épp nem akarok ráaludni a billentyűzetre, talán bővebben is kifejtem a dolgokat, az eseményeket és a véleményemet, mert engem igazából érdekel, hogy hogyan is nézne ki szavakba öntve, de egyelőre uhh. És el kéne valamikor mennem fodrászhoz is. Miért ilyen kegyetlen az élet.

Byzantium

Feltehetően léteznek nálam nagyobb szakértői a vámpírfilmeknek, különösen a vérszívó szörnyetegek szomorú és nehéz sorsát taglaló vámpírfilmeknek. Az az igazság, hogy én már az érzelmes vámpírok alapjánál elbuktam: az Interjú a vámpírral teljes szereplőgárdáját legszívesebben megvertem volna egy lapáttal, hogy a sok érzelgés közben legalább néha csináljanak valami vicceset, de hát csak bámultak nagy bociszemmel. Az érzelgősség helyett a vámpírok nehéz sorsát részletező, az elidegenedett, véres magányt zsigeri skandinávsággal ábrázoló Engedj be! pedig bármikor habzó szájú dührohamot vált ki belőlem, az egyetlen megnyugtató gondolat a film kapcsán, hogy amennyi esze a főszereplőknek lehetett úgy összehatványozva, biztos meghaltak még a következő napnyugta előtt mind a ketten.
Cikk az SFmag.hu-n.

pedig az internetnek vannak szabályai

Hú, kerestem egy linket az archívumban, és közben beleolvastam mindenféle régiségbe. Többnyire csak vigyorogtam, hogy te jó ég, micsoda hülyeségeket írtam, persze tisztában vagyok vele, hogy nagyjából most is hasonló hülyeségeket írok - van, aki és amikor bölcsebb lesz a korral, de ez nem vagyok, legalábbis nem azóta, hogy itt blogolok. Majd egyszer, vagy egyszer sem.

nos... vagy valami ilyesmi

Néha úgy érzem, hogy rengeteg minden érdekes történik, de aztán rá kell jönnöm, hogy ezek többsége a fejemben zajlik, és hogy rajtam kívül aligha okoz bárkinek nagy örömöt, hogy tisztáztam a Karif-Mireira* vonalat. Pedig nagyon fontos, és ráadásul arra is fényt derített, hogy mi lesz az egyetlen szereplővel, akinek nem kerül hely a történet végén, és ebből következően arra is, hogy annak idején miért hagyta ott a Napmadár a testvéreit. Hah.

Persze nagyon kezdenek elegyenetlenedni a jelenetek, és különben is, egyre kevésbé tűnik úgy, hogy képes vagyok történeteket arányaiban tartani, de mindegy, amíg engem szórakoztat, nem zavar. Tegnap úgyis szembesülnöm kellett vele, hogy a legkevésbé sem vagyok könyvmoly, bár az igazság az, hogy többnyire azért nincs nálam könyv, mert 1), úgyis tengeribeteg leszek, ha buszon olvasok 2) csomó könyv van mindig a fejemben.

Kicsit idegesít az is, hogy karácsony lesz, nem lehetne idén inkább kihagyni? Nem, nincs rossz kedvem, semmi ilyesmi, csak nincs kedvem vacakolni az egésszel, tényleg, tök unalmas (megvan, szerintem majd átalszom).
*Azt hiszem, az összes nevet átgondolom úgyis, és a felét lecserélem

A színfalak mögött – beszélgetés Dmitry Glukhovsky-val, a Metro regények írójával

Egy elveszettnek hitt mentésből sikerült visszahozni azt az interjúfelvételt, amit Tapsi még két éve készített Dmitry Glukhovsky-val, a Metro regények írójával, amikor Budapestre látogatott. Az alábbiakban ennek az interjúnak a fordítását/átiratát olvashatjátok.
Cikk az lfg.hu-n.

még később

Elmentem TGIO-ra, és nagyon vicces volt, kivéve azt a részét, amikor egyszer csak rájöttem, hogy a jelenlévők egy részének simán lehetnék az anyja. Úgy értem, ha nem lettek volna hatékony fogamzásgátló módszerek már azon sötét, történelmi korokban is, már idősebbek is lennének a gyermekeim, és nem kezdtem igazán korán a dolgot.

Hűbazmeg, azért ez, ez kicsit megütött... ...bár elsősorban csak döbbenten röhögök a dolgon.

az életem úgy, ahogy van, nagyon érdekes

Nagyjából azzal töltöttem a hetet, hogy felváltva voltam nagyon fáradt és kicsit taknyos, illetve nagyon taknyos és kicsit fáradt. Ezen kívül Nyerw elvitt Rigolettót nézni, nagyon jó volt, hú, hiányzott már, ráadásul a herceg sokkal meggyőzőbb volt, mint amikor legutóbb láttam (ezúttal Ivan Magri énekelte, de sejtéseim szerint Fekete Attilánál, akivel először láttam, szintén csak rövidtávú üzemzavar lehetett, hogy néha inkább lemódosította a legmagasabb hangokat) (hé! Don Carlosként teljesen lenyűgözött), és Gilda (Venera Gimadieva) bájosabb. A produkció ugyanaz, díszletestül hozták át az Operából az Erkelbe, jól állt neki ez a környezet is.


Szombaton valahogy egész délután az volt az érzésem, hogy ha nagyon erősen összpontosítok, egyszerűen vissza fogok esni a múltba, azt viszonylag hamar eldöntöttem, hogy nagyjából mikorra kéne, aztán inkább elmentem enni, gondoltam, az hátha jót tesz. Később átmentem a könyvesboltba, leellenőriztem, hogy megvan még a Heaney kötet, aztán kiballagtam a szemerkélő hóesésbe, és rájöttem, hogy mik a terveim a titkos blogomra nézve (igazából ez a titkos blogom).

elpixelesedésem históriája

Meg volt még ez is, amire igazából nem vagyok büszke, mert ún. rebelkedtem, pedig igazán megpróbáltam tisztességes wrimóként* tolni a dolgot, csak nem ment. Szóval nem a a felírt és megtervezett történetet vittem, hanem írtam én mindenhez, ami csak eszembe jutott, hogy meglegyen a napi adag. Ez úgy nagyjából hét régóta futó történetet jelentett, plusz amivel regisztráltam, ezek mind nem jó történetek, csak olyasmik, amiket mesélgetek magamnak, mint babázás közben a gyerekek. Mivel közben folyamatosan és eposzi mennyiségeket fordítottam mellette angolra, annyit azért megtanultam belőle, hogy mi az, amiben máshogy használom az angolt, ha írok, mint ha fordítok, és mi az amiben máshogy írok angolul és magyarul, és bizony, ezek számos és sok dolgok, de hát mivel a történeteimnek se füle, se farka, se ép keze vagy lába nincsen, igazából tökmindegy. Egyébként az írás terjedelmi része most nem tűnt olyan durvának, mert augusztus közepe óta próbálok napi rendszerességgel írni, és a leadási hajszákat leszámítva ez nagyjából megy is, kb. a napi nanowrimo-adag felét kitevő, ötezer leütéses átlaggal (a cikkeket, kommenteket és emaileket nem számítom bele, bár néha nagy a kísértés, de a verseket pl. igen, és a kósza párbeszéd-töredékeket is). Szóval ilyen edzés mellett nem tűnt annyira elképesztően sokkal többnek a nap 1667 szó (kb. tízezer leütés, attól függően, hogy az angol vagy a magyar szöveg több benne), csak ahhoz voltam fáradt, hogy egy történetet kézben tudjak tartani, ahhoz le kellett volna ülnöm, korrigálni a cselekményt, felvázolni a jeleneteket, és na, erre már nem volt erőm, azt bizony elvitte a gyökérkezelés és a fordítás.

*A NaNoWriMo, azaz a National Novel Writing Month egy olyan amerikai kezdeményezés, mely során a résztvevők november harminc napja alatt írnak egy legalább ötvenezer szó hosszú (ez magyarul valamivel több, mint háromszázhúszezer leütés, nyolc szerzői ív, százhatvan-száznyolcvan átlagos könyvoldal) regényt, jobban mondva, nyersváltozatot, amiből aztán jó eséllyel lehet csiszolni egy regényt. Egy ilyen kézirat az esetek túlnyomó részében nem kiadható, viszont ha valaki komolyan akar írni, rengeteget lehet tanulni egy-egy ilyen nekilódulásból (és a gyakorlás csiszolja a stílust) (az olvasás jobban, de azért a gyakorlás is keményen). A wrimo az az ember, aki részt vesz ezen az őrületen. A magyar wrimók, legalábbis akikkel találkoztam, mind nagyon kedves és aranyos emberek, és részint azért vágok neki már évek óta az egésznek, mert annyira szeretetreméltóak.

Broship of the Ring (webcomic)

Régen volt szó utoljára webcomicról, azaz folytatásos, internetes képregényről, és igazából a klasszikus válfajból most is csak három oldalnyit látunk – a többi történettől független geg, és hogy mégis működik, az annak köszönhető, hogy az egész alapja egy végtelenül bájos és bolond A Gyűrűk Ura paródia.
Cikk az SFmag.hu-n.

hát elfáradtam

Annak ellenére, hogy ésszel osztottam be a munkát, nem késtem, még csak nem is célfotóval készültem el, sőt, arra is volt időm, hogy elkapjam, hogy a Dropbox valamit nagyon csúnyán elkavart (hosszú, bonyolult, és teljességgel érthetetlen, hogy miképp frisítette vissza egy 23 órával korábbi állapotra a fájlt; a lényeg az, hogy a még így két és fél nappal az eset után is szívesen megcsapnék valakit egy székkel, arcon), és újra elküldjem a fordítást, na, szóval mindezek ellenére nagyon elfáradtam, magam sem vettem észre, mennyire. Szöszmötölgettem, összeroskadtam, a vasárnapot még nagyjából csak álmosan töltöttem, de hétfőn maximum a bután nézésre futotta, a nap egy részét azzal töltötterm, hogy próbáltam felvakarni a fejem a párnáról, felkelni, dolgokat csinálni, de nem bírtam elemelkedni a vízszintesből.

Jó, tegyük hozzá, azért ez durva volt, mennyiségben is, szokatlanságban is, és hát túl vagyok én már a csúcson, az a helyzet, évek óta lassulok, nem tudok olyan sokáig koncentrálni. Nálam valahogy a fordítás olyan, mint a búvárkodás, le kell menni, menni és maradni, hogy át tudjak valahogy úszni a szövegen, de sokszor van, hogy épp csak bele tudom dugni az arcom a vízbe, még a hajam is félig száraz marad, úgy dob ki szinte azonnal. Volt olyan könyv, amit bekezdésenként fordítottam, mert annyira lökött el egyfolytában a szöveg (a butaság, a hülyeség, az ostobaság és az enyémmel alapvetően ütköző erkölcsiség amúgy technikailag egyszerű szövegeket is simán bezár előttem), és voltak olyan bekezdései, amiket mondatonként, mert annyira dühített. Ez a mostani szerencsére nem ilyen volt, csak sok, sűrű, szokatlan, és én már túl vagyok a csúcson, azt hiszem, most megyek is vissza aludni mindjárt.

vészhelyzetek egy fordító életében

Amikor megnyitod a fájlt, és kétségbeesve nézed, hogy de hát ezt a részt lefordítottad már, ez miért van angolul, Úr Isten, ez nem lehet, vajon mikori a legutolsó másodpéldány, mikor küldhetted el magadnak emailben... aztán másfél perc keresgélés és pánik után rájössz, hogy épp angolra fordítasz.

Amikor félrenyeled a csípős csipszet, köhögni kezdesz, a szád elé kapod a kezed, hogy ne a képernyőt terítsd be, és az ujjadon megpattanva egyenest a szemedbe röpül egy jó fűszeres, cakkos morzsa, majd cafatokra olvad a könnyedben, és mar.

Amikor hihetetlen durva fordítási hibát veszel észre a munkádban, és sehogy sem tudod kijavítani, később felébredsz, és rájössz, hogy azért nem ment, mert álmodban nem tudsz szöveget tartani, és mindig más volt az eredeti.

kedvesnapló, úgy nagy vonalakban

Na jó, legyen egy kis naplószerűség is, szóval végül gyökérkezelték a fogamat, pedig én annyira azt akartam, hogy kihúzzák, én nem ragaszkodom a dolgokhoz, a jobb alsó hatoshoz sem, annyival fájóbb dolgokat vesztettem már el az életemben, hogy... na jó, ez a jobb alsó hatos azért egy nagyon fájó dolog volt éppen, azért is akartam elveszteni. Szóval nem tudom, nem zenből nem zavart volna, ha kihúzzák, hanem mert rengeteg egyéb más okom is volt rá, komolyan, tényleg.

Szóval utána szombaton volt az éves SFmag sörözés, most mintha kicsit kevesebben lettünk volna, mint tavaly, és sokkal túlhúzottabb voltam a hosszú hajrá miatt (ez egy hosszú történet, és kivételesen nem csak én taktikáztam el), mondjuk nem annyira, mint egy hétre rá, amikor megint emberek közé kerültem, de ez egy másik történet, melynek elmesélésére egy másik bekezdésben kerítek sort. Szóval megsöröztünk, többen még meg is vacsoráztak, és beszélgettünk és nevettünk, és aztán én nem mentem át holmi másik sörözésekre, mert kicsit elaludtam, miközben a buszmegálló felé gyalogoltam, és ebből arra következtettem, hogy közelítek azon zombi állapothoz, amikor nem azt hörgöm, hogy agy, hanem hogy azt, hogy ágy.

Aztán péntekig az töltötte ki az időmet, hogy 1) miért alszom ilyen sokat 2) á, mert ha nem alszom ilyen sokat, fáj a szemem 3) akkor inkább alszom. Aztán pénteken elmentem megnézni, ahogy Noizzal beszélgetnek emberek arról, hogy Miéville (volt mögöttük vetítővászon, de sajnos nem projektáltak rá képeket, amiken China belemereng a londoni ködbe, China felemelt ököllel szónokol, China polipokat mustrál, meg egyáltalán, China) (vitás kérdés, de többen is úgy gondoljuk, hogy China Miéville pont úgy zord és ronda, hogy az szép), és voltak ott mindenféle barátok, meg aztán sörök is, és olyan éktelenül sok hülyeséget beszéltem, hogy eh.

Volt egy pont, amikor mondtam, hogy a héten szétdolgoztam az agyam, és ilyenkor a gondolatok nem egészen úgy alakulnak nálam mondatokká, ahogy én azt elképzelem, szóval a felét annak, amit mondok, egyáltalán nem úgy gondolom, majd a kérdésre, hogy és az melyik fele, kénytelen voltam beismerni, hogy nem tudom. Úgy könnyű lenne. De ilyenkor tényleg az van, mint amikor az egészen kicsi gyerek rajzol, és a ceruza nem arra megy, amerre akarja: én gondolok valamit, de a szavak valami mássá állnak össze. Biztos, mert nincs ott mellettük egy eredeti, hogy lássam, mi a frászról van szó.

Na mindegy, mi volt még, az izé, amin csütörtökön?, csütörtökön húsz percig vigyorogtam, mert cuki volt, igen, hát néha én nem félek használni ezt a szót sem. Szóval csütörtökön nagyon taknyos idő volt, esett az eső, a tömegközlekedési eszközöket kigőzölgések és párák lepték be, és a négyes-hatosra csak úgy fértem fel, hogy arccal az ajtó üvege felé álltam. Döcögtünk át a Margit-hídon, idegesített, hogy csak fejmagasságig volt ledörgölve az üveg, és fölötte ott volt a pára, márpedig a bepárásodott ablak késztetéseket vált ki belőlem, még ha ezeken egész a Nyugatiig sikerült is erőt vennem. Már ott vártuk, hogy váltson a lámpa, és beguruljunk a megállóba, amikor is erősebb volt nálam a lelkem mélyén tébláboló óvodás, úgyhogy mégis kellett mosolygós napocskát rajzolnom az üvegre. Egy magas fickó állt mögöttem, átnyúlt a vállam fölött, és rajzolt egy felhőt a nap mellé és némi esőt, aztán eltelt pár másodperc, szinte lehetett érezni, hogy végigkattog mindkettőnk agya a képen, újra előrenyúlt, és gyorsan letörölte a felhőt. A villamos megállt, én hátrafordultam, összevigyorogtunk, az ajtó kinyílt, és mind a ketten mentünk a magunk eltérő útirányába. És ez cuki volt, na, akkor is.

családom és egyéb


A rajzok fotó alapján készültek, és mindegyik kép 18-22 éves korában ábrázolja különféle közeli nőrokonaimat, kivéve az alsót, az némileg idősebben ábrázol engem, csak mintha nem járt volna még itt. Az idén február végén készült eredeti fotóval is elégedett vagyok, bár persze szokás szerint felveti a kérdést, hogy az embernek milyen képeket illik feltennie magárül a netre, olyat, amin szebb, mint a valóságban (de akkor hazudsz!!! és félrevezetsz!!! és önhitt is vagy, meg öntelt, mondják emberek, nem tudom, miért), olyat, amin csúnyább (mert hát legyünk szerények... ööö... mi van???), olyat, amin mittudomén, látszik, hogy direkt torzít a kép, és ezért úgysem lehet eldönteni, hogy néz ki a delikvens. Nekem erről személy szerint az a véleményem, hogy valaki vagy ismer személyesen, tudja, hogy nézek ki, és ismeri az összes elbaszott grimaszomat, vagy nem ismer, akkor meg miért nézzen csúnya képeket, ha szépeket is nézhetne? Arról nem is beszélve, hogy a a női önbizalomnak igenis kellenek a szép képek, épp elég sértés és seb éri szegényt. Szerintem igazából minden nőt legalább évente kétszer kéne addig fotózni, amíg nem készül róla egy olyan kép, ami legalább a saját lélegzetét elállítja (nekem az a tapasztalatom, hogy az embernek magának általában nem az a kép tetszik a legjobban, ami a többieknek), hogy legyen mit nézegetnie, amikor épp úgy érzi, hogy a világon mindenki szebb és vonzóbb őnála.

A képek mérete és kidolgozottsága között nem a gigantikus egóm miatt van különbség, hanem mert máskor és más elképzelésekkel vágtam neki, és körülbelül így aránylanak egymáshoz az eredeti rajzok vonalvastagságban, de majd csinálok magamról is rajzot ebből az életkorból, és az akkora lesz, mint a felső négy (valamint nagyjából szemből ábrázol, és a többi). Azt még nem tudom, hogy a férfirokonokkal mihez kezdjek, de majd meglátom okosan, ki tudja, lehet, hogy igazából a férfiaknak is jól állnak a lágy ívek, csak én vagyok kicsinyhitű.

zorro! vagy mégsem

Szóval miközben az internettelen hodályban nem-otthon dolgoztam*, az olasz étkezde tévéjén valami kosztümös régiség ment, fekete álarcos rabló, szép nők, és éppen azon gondolkoztam, hogy nicsak, Zorro, amikor bekörtáncoltak a román parasztok, viszont innen már elég nyilvánvaló volt, hogy itt a maszkos nem igazságosztó, hanem épp ellenkezőleg, Fatia Negra!!! Pár percenként felpislogtam, és mindig elálmélkodtam, hogy Jókai azért mekkora eszeveszett nagy mesélő, milyen iszonyatosan kegyetlen (emlékszem én még arra, hogy azért nem szerettem ezt a könyvet, mert úgy elbánt szegény, szerencsétlen kis Henriette-el, aki pedig tényleg nem tehetett semmiről) (Martin legalább megöli az áldozatait, de Jókai? Milyen sorsra kárhoztatja némelyiket? Rettenetes), és hogy tud játszani a legkalandosabb fordulatokkal.

Nyilván eszembe jutott a saját fekete álarcosom is, aki viszont igazságosztó, és majdnem hozzá is fűztem valamit, mielőtt rájöttem, hogy bár számomra egyértelmű, azt hiszem, senki sem jött még rá, csak Noiz tudja, mert annak idején vele ötleteltem. Mármint ezt a részét egymagam találtam ki, még mielőtt Egyéb Szereplők lettek volna, de Noizzal ötleteltem akkoriban a központi konfliktusról, mert az nagyon nem akart összeállni az istennek sem, mindig az volt, hogy jó, és ott akkor lesz valami nagyon baljós, de semmi nem illett bele, aztán egyik éjszaka álmodtam a madarakkal a jeges északi szigeten, és hirtelen látszott, hogy a történetben az a lyuk igencsak madáralakú, persze nyilván azóta ez a madáralakúság is átalakult sok szempontból. Például kiderült, hogy mi lehet benne a démoni, és izé, ez most sehogy sem jön ide, de a Cherubini rekviem is valami elképesztően szép.
*biztos van annak is megfelelője, amikor valaki nem az irodai munkájától szabadul haza dolgozni, hanem épp ellenkezőleg, időnként elmegy otthonról, hogy valahol máshol dolgozzon. Mármint néha fárasztó ugyanaz a kevés négyzetméter, tényleg, még nekem is.

rájöttem

A szerecsendiótól lett füstölőíze a kávémnak.

valami levegőféleségért, vagy nem tudom

Húsz perce még nem bírtam abbahagyni a vigyorgást, aztán bunkók voltak velem a kávézóban, pff, milyen már. Kezd teljesen magába csavarni a hosszú hajrá, és bár a november azon hónapok közé tartozik, amivel nincs semmi bajom (az elmúlt években február és április valahogy mindig alattomos volt és rohadék, szóval velük van bajom), a szép és színes októberrel ellentétben nem bánom annyira, ha agyatlanul* át kell gépelnem ahelyett, hogy bokrokat fényképeznék, és fára mászva énekelnék Radioheadet az utolsó év rövidujjús napján.

Amúgy szakad az eső, délután háromkor fel kell kapcsolni a villanyt, és arról álmodozom, milyen lenne fahéjillatú utcákon mászkálni ódon, alpesi városkákban, cserépbögrét venni, és abból inni a forralt bort, hurkapálcáról enni a vaníliás palacsintatésztában kisütött almafalatkákat, és úgy általában.
*a baj persze nyilván az, hogy nem agyatlanul kell gépelnem, hanem agyból, és az agyam azért, argh, képes elfáradni alaposan

az ígéret földje

A munkám mai vadhajtása: három burnusz-szabásminta és egy részletes Islay térkép.

A Laphroaig és az Ardbeg főzde között csak három kilométer van. És a Lagavulin főzde.

ennyit erről

Próbálok itt pozitívumokat is felsorolni, erre rögvest utána körberöhög az élet, komolyan, akkor most visszatérek ahhoz, hogy csak fonott lábú állatokat, Verdit és Wagnert posztolok, számlával, csekkel és nyugtával fényképezem a napot, a medve bőre helyett pedig a fájdalomcsillapítóra iszogatok kellően előre.


Elkezdtem kiszínezni. Még nagyon messze van attól, hogy akár félig kész legyen, de azt hiszem, érthető, miért jobb az, ha nem színezek ki dolgokat.

Még a végén megkerül rajtuk a sárkány.

Meg látszik, mennyire nem tudok térben gondolkozni és árnyékolni.

egyébként

Persze, történnek jó dolgok is, ettünk finomakat, kávéztunk őszi teraszon, néztünk szép filmet, sétáltunk szemerkélő esőben, haladok a munkával, minden páros nap szép az idő, és ez ráadásul a pillanatnyi boldogságon kívül majd a fűtésszámlára is jótékonyan hat.

nehéz az élet, és én sem vagyok könnyebb

Valamelyik fájdalomcsillapítóban szerintem prodepresszánsnak kell lennie, vagy nem tudom. Most épp azon gondolkozom, hogy de mi van, ha a fogam csak tipikusan úgy fáj rettenetesen, mintha a gyökere vacakolna, de valójában semmi baja (ez végül is reális, nem?), netán csak a bölcsességfogam ébredezik, és sugároz gonosz fájdalmakat szanaszét, és hülyét csinálok magamból a fogorvos előtt, aki emiatt majd meggyűlöl, és direkt bántani fog (ez is kifejezetten reális, nem?), és egyébként is, a gyógyszerektől teljesen agyhalottra tompultam, nem tudok gondolkozni sem, olyan mondatokat írtam le ma, hogy semmi értelme, továbbá az életnek sincs semmi értelme, hetek óta nem fordítottam verset sem, és egyáltalán.

De nem baj, holnap ilyenkorra legalább már az aktuális fogorvosi kezelésen túl leszek, és tök más elviselhetetlen és irreális félelmekkel kell megküzdenem, a lemaradásaimon kívül, amik szintén elviselhetetlen, de legalább hótt reális félelmekkel töltenek el.

nemvidám vasárnap

Én tökre adtam még egy utolsó esélyt a fogamnak, és amikor a fogorvos azt mondta, hogy szerinte inkább mégsem kéne kihúzni, nem erősködtem, hogy de, bizony, tessék csak kihúzni; ezt azzal hálálta meg, hogy szombat hajnalban elkezdett nagyon fájni, mert ugye akkor hétfő reggelig időpontot sem lehet kérni. Szinte kizárt, hogy bármi baja lenne, hát, jellemző.

kb. így érzem magam


és félek is a fogorvostól

Fáj a fogam, nagyon, igazából én akkor lennék a legboldogabb, ha kihúznák, mert dühös vagyok rá, hogy éppen most fáj, amikor nagyon nincs nekem erre időm (és pénzem), miért nem tudott várni decemberig, amikor több lenne (mindkettőből), no mindegy, holnap délután kiderül, mi a pálya, remélem, kedves lesz a fogdoktorbácsi, vagy legalább... nem tudom, remélem, nem összetörten zokogó kis rongycsomóként* kell madj visszaülnöm fordítani a gép elé holnap este, mert az az egy biztos a holnapi napban, hogy vissza kell majd még ülnöm fordítani a gép elé este.
*az összetört az a zokogásra vonatkozik, tudom, hogy a rongycsomók nem törnek össze

snark

Bárki, aki eltöltött velem másfél óránál többet, összesen, tudja, hogy néha előtör belőlem a tömör és jogos  rosszindulat, és képes vagyok egy-egy profánabb hasonlattal egy életre tönkre tenni nemesb érzületeket, olykor akár többet is egyszerre. A gótigazolványomat talán visszavonták, de a trolligazolványomat sosem, és ha úgy hozza kedvem, képes vagyok bármiről találó, mégis megalázó dolgokat mondani.

Épp csak.

Épp csak az a baj ezzel, hogy mint mindenre, erre is könnyen rászokik az ember, és észre sem veszi, amikor már a harmóniában is a botlást keresi, a meghatóban a giccset, a szánandóban a szánalmasat. És eljön az a pont, amikor már nem tud meghatódni, no, és akkor és ott vége mindennek. Akkor úgy járt az illető, mint Kay a Hókirálynő tükrének szilánkjával a szívében, onnantól csak torz röhögés lesz az egész világ, épp csak sanszosan nincs neki kis Gerdája, aki leküzd mindenféle szörnyű akadályt, hogy újra felébressze benne az embert.

És akkor jönnek az ismerőseim, és marha büszkék arra, hogy mennyire jól tudnak dolgokat fikázni izomból, csípőből, és alighanem már reflexből is, és el sem tudom nekik mondani, mennyire végtelenül kibasznak magukkal, és erre mennyire nem kéne büszkének lenniük.

Flandria

Nem ez volt a terv; a terv egészen más volt, de a terv fontos szereplői egyszer csak elkezdtek beszélgetni olyan roppant szórakoztató, de novellaterjedelemben lényegtelen részletekről, mint a paprikatermesztés, és hogy Ron miért épp műanyag parókát küldött az unokaöccsének, és semmi kedvem nem volt megakadályozni, hogy átemberüljenek. Ez már este jutott az eszembe, alighanem az utolsó Heaney vers és Edward Thomas kapcsán, és mert nemsokára úgyis itt az Armstice Day. Hát. Végül is sosem ígértem, hogy jó horror író leszek.

    Alkonyodott, amikor hátraküldtek, és nekiindultam a vigasztalan ködnek egymagam; fordultam jobbra, fordultam balra, mentem egyenesen, mentem körbe, körbe, és ahogy lassan elmaradt a többiek zsörtölése, a köhögés, a krákogás, a nyögések; a sírás, a kiabálás, a csajkák csörrenése, megijedtem bizony. Megálltam és körbenéztem, de nem láttam mást, csak a vájat csigahátát, a sáros falat, és előttem, mögöttem a szálas szürkeséget; és rám szakadt az érzés, hogy ha visszafordulok, az eltévesztett sarkok, az idegen kanyarok a senkiföldjére visznek. Tovább botlottam hát előre.
     Egyre mélyebbre csúsztam a ragacsos csöndben. Megsűrűsödött a sötét, és mintha a tenger mélyén jártam volna, olyan fojtó volt a köd; a jobb kezemmel követtem az árok sárfalát, és ha néha máshogy cuppant az ujjbegyem a mocsokba, hát örültem, hogy nem látom, mi rothad épp alatta. Mélyeket lélegeztem, és a legszívesebben dalra fakadtam volna, mert nem félhet az, ki énekel; de én féltem, ha meghallják, lelőnek, lelőnek, hallgattam hát, mint minden ember, ha fél. Mikor vált éjszakába az alkonyat, és mikor vált halálos gázba a köd, járt egyre a fejemben, aztán újfent csak megálltam, és megráztam a magam, mert nem hallottam róla, hogy este jött volna gáztámadás.
     Csak a nap sütne ki még egyszer. Csak egy pillanatra lebbenne fel a szürkeség, és mint egykor otthon, a vörös fény megmutatná a hazavezető utat, ó, most láttam magam előtt a maró zöld szirteket, a tenger felől falként magasló felhőt, és a keskeny résen, a múló év utolsó, szűk kis ajtaján át a vérvörös napot.
     Vérvörös. De itt nem maradt más, csak a szürkeség, és ahogy tovább tántorogtam az egyre mélyülő sötétbe, értettem is, hogy ez így helyes; a vért kinn is barnába, szürkébe dagasztotta lábunk, kotorta a fegyver, itt nem termett diadala a halálnak sem; csak egyformaság volt, ragadós, tompa rothadás. Csak rothadás, nyögtem, megbotlottam, és térdre estem, csak rothadás, és már rázkódva zokogtam; csak rothadás, és kész voltam elhasalni, és örökre elaludni a föld halott ölén.
     Vöröslő fény derengett fel messze előttem. Pislogtam párat, de csak erősödött; talpra zökkentem, és megindultam görnyedten futva; görnyedtem, mert ezt szoktuk meg, és mert a fejemet felszegni nem lett volna már erőm. Az árok emelkedni kezdett, a fal földhányássá szelídült, és ahogy körém simult az esti erdő, tudtam, hogy halott vagyok; és úgy voltam vele, ha ilyen szép álcában jön, hát nem bánom a halált. Bagoly libbent át fölöttem; felemeltem a fejem, és tátott szájjal bámultam utána; róka rikoltott a messzeségben, és láttam már, hogy a vörös derengés nem égő falucska fénye, hanem hatalmas, robajló máglya lángja festi meg az éjszakát.
     Hegedűszót hallottam, kurjantásokat, ahogy közelebb értem, a máglya mellett őrjögő, vad bál fogadott; aranybarnára sült krumpli, kis kolbászkák, az ujjnyi vastagon irdalt szalonna kisült vigyora; poitín és sörök, fekete, krémesen habzó, vörösen gyöngyöző, mézédesen csorgó egyaránt. A hegedűs, a flótás, a zenészek mind topogtak, egy torzonborz szakállú öreg úgy verte kerek dobját, mintha az ördög bújt volna bele; és zabálva, röhögve, sörhabos pofával ott mulatott velük az egész regiment.
     Megtorpantam a tisztás szélén, és kétrét görnyedve ziháltam. Egy őrmestert sodort felém a tánc, párszor láttam csak, nem szolgáltam alatta; rám vigyorgott, és altiszttől szokatlan kedélyességgel megragadta a kezem. Húzódoztam volna, de magával rántott, és repültem én is a többiekkel; meg sem álltam, csak hogy felkapjak egy jókora fakorsót, és én is fehér habból kerítsek ősz bajszot az orrom alá, csöpögős szakállat borotvált államra.
     Lányok is voltak, kipirult arccal, elcsúszott ingvállal; gömbölyű, fehér karok villantak elő, a szájuk vöröslött, mint a málna. sápadt krizantémot viseltek mind, a hajukba tűzve, a derekukon, és a táncosaik gomblyukában pipacs vöröslött, eleven, lángoló, libbenő máglya-láng. Kerestem azt is, ki osztogatja, mert zavart, hogy mindenki ünnepre készen ropja, virággal ékesen, csak én vagyok olyan sárosan, egy szürke-barnán, ahogy idekavart a köd.
     A zenészekkel átellenben, a tűz túloldalán állt a pipacsosztó lány, és megszédültem, amikor megláttam; mert Beth Flannery volt az, az én régi szerelmem, és úgy mosolygott rám, mintha sosem hagyott volna el. Odarohantam hozzá, hogy a karomba kapjam, de felnevetett rám, és kiszállt minden tagomból az erő; Beth, motyogtam kábán, és leroskadtam előtte, térdre estem, a sarkamra ültem, és úgy néztem fel rá, mint egy megvert kutya.
     Mi történt a hajaddal? Azzal az egérszürke, vékony kis hajaddal, amit úgy szerettem, mert annál is puhább volt, mint a hattyúk sóhaja; és a kicsorbult fogaddal, amiért annyit sírtál, és azzal a kis heggel az orrodd mellett, azzal mi lett? Most aranyban játszik minden hajad szála, gyöngykása a fogad, az arcod meg selyem; nem vagy itt, nem vagy itt, egyikünk sem lehet idekinn, az erdőn, halottak vagyunk mind, fakó kísértetek.
     Bolond vagy te, Benjamin, nevette, és átfogtam a lábát, a térdéhez szorítottam az arcom, úgy zokogtam; mert hogy én halott vagyok, azt tudtam már azóta, hogy először kizavartak az árokból minket, arra keltem reggel, este az ringatott el. De hogy ő! Hogy ő halott! Az fájt. Az megölt. Az mart, akár a gáz.
     Adj egy pipacsot nekem is, pattantam fel aztán, és a kezéhez kaptam, de elrántotta előlem, és újra nevetett. Hagyd el a pipacsot, nem neked való az, neked más virág jár, rózsa tán, majd egyszer... hófehér? Akkor ne pipacsot adjál, néztem rá mogorván, és megint csak nevetett, bolond vagy, Benjamin, ismerem ezt az arcod, durcás kisgyerek vagy, mit akarsz hát, mondjad? Csókot. Jól tudod.
     Elkomorodott, és egy pillanatra egészen olyan volt, mint a régi Beth; megszürkült a haja, a foga csorbán villant, és az orra mellett fehéren felfénylett a heg.
     Bolond vagy, Benjamin, mondta, és rám nézett, és sötétzöld szemében felfénylett a könny. Lábujjhegyre billent, felemelte arcát, és ágaskodva, lágyan megfogta az államat.
     Ráhajoltam, vadul csókoltam, mintha semmi más nem volna – se erdő, se máglya, se táncolók, se tánc; se háború, se halál, se elmúlás, se köd; se búcsú, se múlt, se jövő, csak ez az egy lázas pillanat.
     Aztán elengedtem, hátratántorodtam, visszarohantam a tánc sűrűjébe, mint az űzött vad, megittam vagy egy kancsó poitínt, úgy húztam le a sört, hogy bokáig eláztatott; lányokat téptem ki táncosuk karjából, két őrmestert megvertem, egy nyalka hadnagynak meg betörtem az orrát... aztán elhasaltam a felköpült sárban, és sírtam, míg a könnyem fel nem oldotta a köd.
     Éjféltájt találtak meg egy bedőlt árokban, és úgy rázott a láz, hogy épp csak hátrahúztak. Tüdőgyulladás; vége, mondta az orvos, és a többiek komoran gyülekeztek a hajnali támadásra.
     Senki sem jött vissza.
     Én is csak harmadnap moccantam meg, a halálból visszatérve, miután a lázat legyőzte a hideg. A dér fehér rózsába tekeredett a zubbonygombomon.


2013.

az örd... a bagoly a részletekben

Tegnap találtam baglyokat egy körúti erkély alján. Ilyenkor általában először marha büszke vagyok magamra, hogy én miket meg nem találok, aztán kicsit elkeseredek, hogy hja, és még miket nem!


Később vettem levendulás étcsokoládé és jázminos tejcsokoládé fagyikat (a levendulás étcsokoládé, az függőség; viszont összhatásra a karamellizált füge a rózsafagylalttal, ah, az a tökéletesség maga), és akkor minden jó lett, mert a vége jó, ugye.

ah, hogy ezért. a gondviselésnek néha igaza van.





miért kell nekem a nap előtt felkelnem

Néha fél négyig dolgozom, aztán másnap beájulok éjfélkor, csak hogy felébredjek hajnal ötkor, nézzem az ablakon bekukucskáló, fényes bolygót, és a hanyatt hentergő kifliholdat, aztán felkelek, mert annyira borzalmas kedvem van. Nem csoda, fél éjszaka kitartóan azt álmodtam, hogy kisgyermekes anyukák akarnak meglincselni sorban állás közben, amiért nem veszem jó néven, hogy a gyerek egy henger öntapadós tapétával üti a lábamat, kivesz dolgokat a kosaramból, és elrohan velük. Freud doktor biztos aggódva hümmögne, hogy miket dob fel a tudatalattim, engem igazából az zavar, hogy elvitte a narancssárga ujjú OotS pólót is, ami a valóságban nem létezik, meg minek is az nekem, de azt hiszem, ez csak azt jelenti, hogy közeleg a karácsony, és karácsony előtt mindig az az érzésem, hogy a sorsnak engem OotS pólókkal kéne jutalmaznia, bár tudnám, miért (a sors annyi minden mással is jutalmazhatna, és egy részének még ennél is jobban örülnék). Meg azt jelenti, hogy a következőt, aki kifejti nekem, hogy azért mégis csak a gyerek az élet egyetlen elfogadható értelme, célja és produktuma, és minden más a szánalmas önbecsapás netovábbja, azt az öntapadós tapétahengernél jóval robusztusabb tárggyal fogom addig ütni, amíg mozog. Néha idegesít a gyerekesek elképesztő arroganciája.

Nyilván az lesz a vége, hogy majd kilenc körül rám szakad a világ összes álmossága, és akkor elkezdenek fúrni, és akkor majd száműzöm magam valahová, ahol ugyanúgy nem fogok tudni dolgozni, mert azt nézem, hogy emberek, te jóságos ég, emberek, hát hogy lehet elviselni az embereket, igaz, ettől legalább ritkán van olyan nyüszögősen nyúlós fejfájásom, mint a fúrástól.

Egyébként többnyire tényleg nem tudom, hogy lehet elviselni az embereket, leginkább az zavar bennük, hogy olyan sokan vannak, és mind ember; és mind rohan, és mozog, és beszél, és tekeri a számomra felfoghatatlan életét, mind fontos, mind fontos a maga világában, és nem lehet megállni és megnézni őket, mert annyira sokan vannak. Mind ember, és nem lehet megnézni őket, mint ember, mert annyira sokan vannak. Néha ugyanazt a pánikot érzem egy kávézóban ülve, mint amit a mesterségesen örök elcsúszásba hajszolt irodai létben éreztem, ahol teljesen szándékosan úgy volt kialakítva minden, hogy a cél mindig egy lépéssel arrébb legyen, és ha utolérnéd magad, akkor hirtelen rántunk rajta egyet. Sose érezd a jól végzett munka örömét, mert a munka sosincs elvégezve. Uram Isten, mikor jártak nálam a szürke urak, és mit ajánlhattak a teljes bambaságomért cserébe, remélem, legalább egy üveg tisztességes whisky volt benne, ha már.

Bár néha az egyszerre fanyar és gyümölcsös tempranillo is megteszi, most menta- és kamillateára egy ideig gondolni sem akarok.

átfutási idő

Az van, a történéstől a megfogalmazásig, a megfogalmazástól a leírásig, a leírástól a posztolásig most úgy másfél, két hét, szóval most tegyünk úgy, mintha lenne kis piros időgépünk (a szín fontos, mint mindig), és visszaszökkenhetnénk a múltba, bár igazából ha valakit nem érdekel, hogy pontosan mikor volt New Model Army koncert, és mikor mit posztoltam facebookon, akkor mindez akár most is történhetne.

Vagy holnap.

Vagy jövő héten.

Szóval az úgy volt, hogy hosszas vacillálás után két hete hétfőn inkább mégis elmentem New Model Army koncertre, egész nap iszonyatosan zaklatott voltam előtte érthető és érthetetlen okokból, így megérkezvén kb. vinnyogva kúsztam el egy sörért, hátha az kisimítja a kis idegeimet. Rengeteg ismerőssel találkoztam, egy részükre számítottam, egy részükre nem, ööö, ide valami frappánsat akartam írni, de most nem jut semmi sem az eszembe. Azon kívül, hogy komolyan, velem nagyjából egykorú emberek, akik töltöttek már úgy egy délutánt, hogy csak az én telefonomról tudtunk zenét csiholni (azzal volt kompatibilis a drótozat, és a házigazda, akinél az időnként újrainduló netbook, az addigi zeneszerszám jelszava rejlett, épp aludt)) (tök rendes voltam, és az összes Verdit és Wagnert letiltottam a listáról még időben) (és A hobbit filmzenét is) (pedig Richard Armitage hangja, ahhh), miért lepődnek meg bármin, pláne azon, hogy egy New Model Army koncerten futnak össze velem. Rendes öreg alter-grunge-dark-metálos gót hippi vagyok én, kérem szépen.

A Turbo tök jó volt, kedvelem én őket, én őket kedvelem, és az átszerelés alatt pedig tök jót beszélgettünk, és aztán jött a koncert, és én előrementem, mert onnan még látok is, és igazából 1) a durvulás a 3-6.sor körül szokott kezdődni, nem egészen elöl 2) régen volt már az, hogy a magyar közönség igazán durva lett volna, és lehet, hogy akkoriban is csak kislány voltam, konformista és gyáva (no, amit az írek csinálnak Primordial koncerten, az például olyan volt, hogy a közelébe sem mertem menni, a karzatról néztem végig az egészet) (meg kéne már egyszer rendelni azt a DVD-t, biztos tök vicces lenne megnézni így közel öt év távlatából). Szóval néha a pogózók kilöktek egy-egy foghíjas öreget, és sokkal jobban aggasztott, hogy ezek összeizzadnak, mint hogy elsodornak. Összességében nagyon kényelmesen el lehetett ácsorogni Justin bácsi lába előtt, akár az első sorba is beslisszolhattam volna, és akkor tőlem kérdezte volna meg, hogy van az „egészségedre”, de valahogy most ahhoz nem volt kedvem, hogy én annyira szem előtt legyek.

A koncert maga csupa ahh, ó és ilyesfélék, nem véletlen, hogy én őket szeretem, hát azért szeretem én őket, mert olyan jók. De tényleg. Mondjuk kicsit zavaró, hogy a második számnál egyszer csak rájöttem, hogy én Lófejű Finn barátunkat, a Felesküdöttek oszlopos tagját mindig is pont úgy képzeltem el, mint Justin Sullivant, pedig tudtommal ő senkit sem fejszézett agyon, és egyáltalán, minek gondolok munkára szórakozás közben. Aztán miközben épp külföldi koncertlátogatók könyökét próbáltam kivenni a vesémből, előkerült egy gimnáziumi osztálytársam és régi jó barátom, és onnantól együtt kiabáltunk. A felesége, aki a tömeg széléről figyelt minket, később azt mondta, cukik voltunk, hát most tényleg, húsz fölött már legfeljebb cuki az ember, ha úgy csinál, mintha dacos tizenhatéves lenne, uhh, és hát bizony jóval fölül vagyunk mi azon a húszon. A ráadás utáni ráadásra ráadásul én úgy döntöttem, itt az ideje bemenni a legsűrűjébe, és szekrényalkatú külföldiekkel pogóztam, hah, jó volt, csak a végén Justin vállon dobott az ásványvízével, és nem elég, hogy nagyon vizes lettem, de a mögöttem álló kapta fel a palackot, és itta meg az egészet, pedig én is nagyon szomjas voltam.

Meg nagyon vizes. Száradgattam egy darabig, aztán újra összesodort a tömeg a régi tettestárssal, és egész hazáig hoztak, ami végtelen nagy rendesség volt tőlük. Durva, a feleségével szerintem utoljára az esküvőjükön találkoztam, most meg már azt mesélték, hogy a gyerekek is szerepjátékoznak, és istenem, hogy múlik az idő, rettenetes. Persze mivel tudok számolni, nem meglepő, ráadásul annak az exemnek is rég iskolás a nagyobbik fia, akivel az esküvőjükön voltam, szóval tudom én ezeket, csak ah, attól még rettenetes. Így hullik évre év, és már Vogelweidét sem idézek készségszinten.

Szerdán azzal szórakoztattam magam és az úri közönséget, hogy rájöttem, alighanem mostanra minden szerelmes levelet megsemmisítettek már az érintettek, amit valaha írtam, és hogy ez milyen már, de persze ez is csak abba fúlt, hogy az expiroshajú lánynak mennyire szomorú a szerelmi élete, ami egyébként annyival nyilván kézenfekvőbb téma, hogy nekem köztudomásúlag nincs szerelmi életem, így hát szomorú sem lehet, így hát nehéz róla érzelmesen nyilatkozni, ellenben neki többnyire van, többnyire szomorú, és többnyire nagyon szívesen nyilatkozik róla. Egyébként rájöttem, hogy az egész dolog azért zavar (mármint, hogy ah, mi lett az enkezem rótta szerelmes sorok sanyarú sora, nem az, hogy másoknak lelke van meg rengeteg napnyugtás Coelho idézete), mert a munkámból és a kedvteléseimből kifolyólag is fontos nekem ez az írott szó fennmaradása izé (mármint a kiadóknak is fontos, hogy ne csak úgy magamban fordítgassak, hanem azt használható és tartós formába öntsem), és milyen dolog már, hogy épp a legérzelmesebb, leggyengédebb írásaim vesztek el mindörökre. Bár gyanítom, hogy amiket például a barátomnak írtam, azokban több volt a vicces bumfordiság, mint a romantikus pátosz. De hát milyen már. Hogy fogalmaztam és formázgattam és írtam, és örökre elveszett. Zavarja ám a bennem élő írót (aki egyébként mostanában megfelel annak a kritériumnak, hogy az író egy olyan ember, aki ír; az már más kérdés, hogy pusztán a saját szórakoztatásomra), már csak azért is, mert én nyilván elfelejtettem őket, és most akkor nem tudom, milyen szerelmes leveleket írtam, és ezzel lírikus fejlődésem fontos állomásait vesztettem el.

Csütörtökön aztán kitört rajtam a takonykór, amiről akkor még azt hittem, bah, péntekre ki is heverem, de ehelyett olyannyira nem hevertem ki, hogy a hétvégén vacsorákat és borokat kellett lemondanom miatta, az élet kegyetlen.

Azóta meg nem történt semmi, sem a múlt héten, sem most, sem a jövő héten, avagy nem is tudom, jártam erdőben, fára is másztam, ittam sört Búvárzenekarral, és uhh, miért viselnek emberek fehér bőrcsizmát?

a munkám nem segít, épp ellenkezőleg

Rákeresek egy ismeretlen kifejezésre, és az lesz a vége, hogy éjjel kettőkör Verdi rekviemeket tanulmányozok nagyon hozzáértő fejjel (én személy szerint a Sutherland, Horne, Pavarotti, Talvela; Solti verzióból indulok ki, és az én kis világomban az egészen egyszerűen tökéletes, jobb nem is lehet, nem, nem, soha; de ez a Marc, Meier, Domingo, Furlanetto; Barenboim, ez kell nekem, mert hát Meier!!!, és Furlanetto!!!, és őket én szeretem, Domingo meg ugye, őt ki nem szereti?, és Barenboim is, hah, még Facebookon is követem, azért ez durva, hogy operaénekeseket meg karmestereket követek, ilyenkor a bennem élő metálos hippinek identitászavara van (a góttal minden rendben lehet, végtére is gyászmisét hallgatok)).

Mondjuk szerintem sosem fogok túljutni azon a három Verdi és másfél Wagner művön, amit tényleg szoktam is hallgatni, mert azok is sokan vannak (és sokféle változatban!), és néha Primordialt is kell hallgatni, meg Leafblade-et, hogy a New Model Army-t ne is említsem, argh, miért olyan sok a zene és miért olyan rövid az élet.



(ez a változat sem gyenge: Price, Cossotto, Pavarotti, Ghiaurov; Karajan)

erőt vesz rajtam a társadalmi érzéketlenség

Üzenném a baszomnagy kocsikban lépésben dudálva, zászlólengetve tüntető férgeknek, hogy a kurva anyjukat sír a szájuk, ha fáj a hitel, talán nem kéne ekkora ótót futtatni, meg ennyi zsét kibaszni benzinre csak azért, hogy szétkúrják egy város pihenésre szánt vasárnap délutánját. Ha meg a társadalmi igazságtalanság bántja csepp kis szívüket, ne a lakótelepeken zajongjanak, aki itt lakik, az bizony a társadalmi igazságtalanságoknak többnyire a szopóbbik végén van. Menjenek a villanegyedekbe hangoskodni, ja, hogy azt azért mégsem, gratulálok, merre hányjak a nemes, bátor, és minden áldozatot felvállaló bagázstól.

második fejezet, ebben még biztos vagyok

Na, csak hogy egy szót se lehessen szólni.

Mondjuk most egy ideig nem lesz belőle több, mert nem erre áll az agyam, az agyam szanaszét áll, és másmerre, nagy, okos vizek vannak benne, démonok és sorsfordító szerelmek.

Valamint szokás szerint takony és munka és bambaság.
     Estére ért haza, de bizony már alig látott ki a szemén, nem volt hozzászokva, hogy egész nap öreg fóliánsokat böngésszen a félhomályban. Épp csak elnyammogott egy vaskos szelet sonkát, két fej hagymát és egy fél cipót, mert azért az étvágyát a baljós rejtélyek sem ronthatták el teljesen, főzött magának egy jó tányér mézes kását, mert valamivel az idegességét is csillapítani kellett, aztán felvonult a padlásra, és nekivetette a hátát a falnak. A kását kanalazgatva nézte a faragott mennyezetet, és azon merengett, hogy nem látta meg benne eddig a sárkányt. Hallgatta a hatalmas bestia ütemes lélegzetét, a ház apró neszeit, ahogy kintről belefonódik a szél susogása, és elégedetten hunyta le a szemét.
     Maga sem tudta, mire ébredt, arra, hogy a kanál jobbra, a tányér balra koppant az öléből, vagy arra, hogy fémes, forró illat tölti be a padlást, és mintha halvány, vöröses derengést látna. Megrázta a fejét, megdörzsölte a szemét, és kábán meredt maga elé: kis, apró lángcseppek peregtek a sárkány szája sarkából. Még szerencse, hogy a többségük kihunyt, mielőtt a padlóra libbent volna, vagy hogy nem sodorta egyiket sem a régi vázlatok közé a hirtelen huzat, máskülönben már égett volna az egész ház. Réz kovács még egyszer megrázta a fejét, megdörzsölte a szemét, és még kábábban meredt maga elé, aztán a pillantása a földön heverő tányérra esett. Még az ő vashoz és tűzhöz szokott emberorra is érezte, milyen pompás illata van az aljára száradt mézes kásának.
     – Az ördögbe is – morogta elképedve –, csorog a nyála!
     Kurtán felnevetett, aztán a fejéhez kapott, mert ennek a fele sem volt tréfa, a finomságokról álmodó sárkány felgyújthatta volna az egész várost. Kidobta a tányért a lépcsőre, hallotta, ahogy csörömpölve gurul egész a ház bejáratáig, aztán nekiállt eltaposni a padlón vöröslő parazsat. Közben káromkodott; a hirtelen ijedtség és a testmozgás igencsak felébresztette, és ha már ébren volt, nem rejtette véka alá a véleményét a tetősárkány ványadt denevérre emlékeztető ük-ükanyjáról sem, vagy arról, hogy mindenki jobban járt volna, ha valamelyik korai Setétlápi kiadós rántottát készít az összes sárkánytojásból; azok megették volna még azt is, azoknak mindegy, az egész pöffeszkedő, b, az egész pöffeszkedő bírónemzetségüknek, csak rántotta legyen, szalonnás, hagymás, paprikával, jó sok borssal!
     – A borstól mindig tüsszentenem kell – jegyezte meg nagyon álmos hangon a háztető. Réz kovács ugrándozás közben megtorpant, és felnézett a sárkányra. Roppant komikus lehetett, ahogy fél lábon állva, döbbent, riadt tekintettel nézi a tetőt, mert bizony eszébe jutott, hogy a sárkányok talán mégsem szeretik azt hallani, hogy valaki rántottának szolgálná fel a fajtájukat.
     – Hát minek szagolgatod, nem rózsa az – tört ki belőle aztán a válasz, mert az igazságszeretetét nem győzhette le a félelme sem, és mert sosem értette, mások mit panaszkodnak a borsra. Gyerekkorában persze kipróbálta, milyen az, ha beleszippant, és arra jutott, kellően rossz ahhoz, hogy többet ne üsse bele az orrát egyszerre egy maréknyiba. De hát egy jó reggelihez nem is kellett, és Réz kovács legfeljebb csuklott tőle, ha kicsit erősebbre sikerült a rántottája, tüsszögni egyszer sem tüsszögött.
     – Nem is rózsa. Attól nem kell tüsszentenem – szögezte le a sárkány, és valamivel éberebbnek hangzott, mint az előbb. Ez aztán a pompás fordulat, gondolta Réz kovács nagy mogorván, ahelyett, hogy elaltatnám a sárkányt, kötekedni kezdek vele, míg csak fel nem ébred!
     – Nos – mondta –, ha ezt megbeszéltük, akár mehetnénk is mindketten aludni. Mármint... este van. Azaz nincs reggel. Se helye, se ideje a borsnak, mert ugye ahhoz kéne rántotta is, és nincs még itt az ideje a rántottának. És, ööö, éjjel építeni sem szoktunk, szóval attól sem kell tartanod, hogy hirtelen elkészülne a város, és te átaludnád. Jó? Na. Csicsijja.
     A sárkány fújt egyet, és a forró levegő végigborzolt a szobán.
     – De én nem vagyok álmos! – jelentette ki a sárkány, és nagyon megnyomta azt a kis „nem” szócskát, mint egy durcás gyerek. Réz kovács boldog agglegényéletet élt, és csak annyi tapasztalata volt a gyereknevelésről, amennyit kölyökként elszenvedett, de arra még élénken emlékezett, mi volt a válasz, ha nem akart időben lefeküdni.
     – Nem? Vagy? Álmos?! Ebadta kölke! Álmos vagy, nem vagy álmos, este van, aludni kell!
     Összeráncolta a szemöldökét, és a nyomaték kedvéért még teli torokból bődült egyet.
     – Mordizomadta!
     A sárkány rémülten szippantott egyet, és megrezdültek a polcon a lapok, némelyik fel is rebbent. Réz kovács elkeseredve nézte; jól van, jól van, dörmögte magában, ezt a rengeteg öreg iratot mihamarabb le kell költöztetnem innen, és akkor én fogok tüsszögni, de nagyon, mert a port bizony nem csak akkor szagolgatja az ember, ha kedve tartja, és a borssal ellentétben még csak rántotta sem lesz a vége... aztán felnézett a sárkányra, és látta, hogy a hatalmas jószág még jobban rásunyta a fejét a mancsára, mint eddig, és olyan szorosan lehunyta a szemét, hogy kis híján ropogott a szemhéja.
     Ez megijedt, gondolta a kovács elhűlten, mert nem volt hozzászokva, hogy háztető nagyságú meselények ijedjenek meg tőle – igaz, még nem is hallotta magát soha, amikor dühében másokra förmedt, máskülönben talán nem lepődött volna meg így a dolgon. Ez megijedt, csóválta meg a fejét, mert minél többet beszélt ezzel a sárkánnyal, annál kevésbé tűnt gonosz, vérszomjas bestiának, és igazából Réz kovács a gonosz, vérszomjas bestiákon kívül senkit sem ijesztett meg szívesen. Többnyire csak úgy mellesleg, és saját maga számára észrevétlen tette.
     – Ejnye, no – morogta már-már lágyan, és megvakarta a feje búbját. – Hát akkor jó éjszakát. És szép álmokat.
     Elindult lefelé a lépcsőn, de a második fok után visszafordult, és megfenyegette az ujjával a gerendákat.
     – És ne feledd, rájövök, ha nem alszol!
     Elégedetten ballagott le a saját szobájába, mert lám, eszébe jutott, miféle fenyegetésekkel tartotta annak idején ágyban az apja, bár aztán arra gondolt, ha a sárkány akarna éjjel kiszökni almát lopni, arra nemcsak ő jönne rá, de Huzavon egész városa, sőt, alighanem az egész világ.
     Micsoda bolond dolog ez, morogta, ahogy megmosakodott és hálóinget vett, aztán felhúzta a hálósipkáját, bemászott a dunna alá, és félálomban azon gondolkozott, nem kéne-e reggel rántottát vinnie a háztetőjének.
     Micsoda bolond dolog ez.

negyvenesnek mázolt tizenévesek és egyéb jelenségek

Próbálom azt képzelni, hogy a ma fél füllel (és néha akaratom ellenére) végighallgatott beszélgetések igazából egy történetté állnak össze, a Franciaországból épp hazalátogató, kétgyermekes anyuka és régi barátja találkozójától kezdve a hisztérikus kiskamaszokon át a kifejezetten jóképű srácokig, akik olyan szégyellősen beszélgettek a nőügyeikről, vagy a koraharmincasig, aki azzal szédítette a vele kávézó, valamivel fiatalabb lányt, hogy a punkoknak a tarajuk beállítására használt cuccoktól épül le az agya, meg a másikig, akit azzal vigasztaltak a szakítása után, hogy legalább a barátnője öccsétől is megszabadult.

Még nem áll össze teljesen a kép, de szerepel benne Tahitótfalu, Norvégia és Malaga. Eperbor, kisterpeszben ugráló hatodikosok, nyitott távkapcsolat, betépett száguldás egy ötsávos körforgalomban, és rengeteg pálinka. Az minden jelenetben.

Látszik, hogy vagy két hónapig nem mozdultam ki otthonról géppel, és most, a második kávézóban dolgozós napomon kicsit elsodort az ingergazdag környezet. (Holnaptól aztán megint otthon maradok, nem sokkal, de talán parányit hatékonyabb... de Istenem, hiányzott már kicsit nem azon a széken, annál az asztalnál ülni.)

igazából

A napfelkeltékről és a naplementékről akartam írni, meg képeket feltenni, meg az élet nagy kérdéseiről írni, de kivisongták a fejemből.

Köd. Felhők. Felhők. Köd.



Reggel.




Este.




oké, nem az én készülékemben volt a hiba

Másfél percre rá megjelent a gyorsétterem vezetője, és közölte, hogy akkor táskákat kézbe, és lehet indulni, de már.

Ilyet sem láttam még, de megértem. Egy sáskajárás és egy becukrozott ovis kiscsoport szentségtelen korcsára emlékeztettek, csak még annál is nagyobb mocskot hagytak maguk után.

korán kezdem az öregnénisedést

Oké, az ordibáló tizenhét éveseknél van rosszabb: az ordibáló tizenkét évesek. Cérnavékony hangú kiskrapekok visonganak az emeletről az üvegfalon át a haverjuknak, hogy smárold már le, majd próbálnak felnőttesen lazázni, azt hiszem, igazából nagyon jó nekem, hogy soha többé nem lesze már tizenkét éves, uramisten, ez rettenetes.

ha megszáradt a hajam, elmegyek aludni

Írhatnék is, persze, de igazából nincsen kedvem. Nem azért, mert nem történik semmi (történik) (semmi világrengető), még csak nem is azért, mert nincs időm (nem kéne, hogy legyen), egyszerűen nincs kedvem, nincs mit mondanom, nincs miért elmondanom*, egyébként meg fáj a kezem, és amúgy is sokat kell gépelnem.
*őszintén, komolyan, és tisztázzuk még időben: nincs.

sárga kutyák, nem piros lovak




Vannak itt azért durva rejtélyek, például hogy az álló kutyák (kattintásra valamivel nagyobbak lesznek, nem sokkal, de érezhetően) makulátlanul fehér háttere hogyan piszkolódott össze feltöltés közben, kétszer is leellenőriztem az eredeti fájlokat, és olyan hófehér volt mind, hogy ezt a szürkeséget nem is értem.

este

Az a fajta nyűgösség van, amikor össze-vissza kattintgatok, semmi sem köt le, meghalt Patrice Chéreau, szerintem pont egy filmjét láttam, de akkor is, illetve... úgy tudtam, hogy valami operához kötöm a nevét, hát persze, a szürke és kék és sötétszürkéskék Tristan und Isolde.

Nem tudok mihez kezdeni a dolgokkal, és rettegek tőle, hogy a dolgok meg kezdeni akarnak... dolgokat velem.

nem itt tartottunk, de mindegy

Szóval kaptam a világ legszebb rókás csokijából egy dobozzal (és még finom is); még mindig nem hoztam be az alváskiesésemet; a halkonzerves doboz szaga a konyhából is beszivárog, úgyhogy mindjárt kitelepítem a szemetet a bejárat elé; mindent tudok a helikopterhordozókról (minden = megtaláltam a wikipédia szócikket).

ásít

Borzalmatosságosan álmos vagyok, és még el kéne intéznem ezt, azt, amazt, és pár dolgot, ami szokás szerint nem jut az eszembe, mondjuk vásárolnom ennivalót, mert egyelőre csak dobozos fügelekvárom van.

Még mindig csillog a karom, de egyre halványabban, pillanatok alatt hozzá fogok kopni az őszhöz, bár remélem, a deres halánték előtt megállok az évszakok követésével (nincs kedvem hat év kihagyás után újra elkezdeni festeni a hajamat).

egész nap esett

Nem tudok sok verset fejből, sőt, és azok közül is csak ebben vagyok majdnem biztos, meg két MacCaig versben, az egyik négy sor, a másik négyszer négy, a harmadiknak meg mindig kifelejtem a közepét, mert az elején annyira erős az, ahogy, ó, várjunk, az a vége. Vagy az eleje? In and out of the bay hesitates the Atlantic. Hát ennyire értek én a költészethez, és tudni is csak ezt az egyet tudom, in the flower of fury, the folded poppy, Night.

The Sentry

I have begun to die.
For now at last I know
That there is no escape
From Night. Not any dream
Nor breathless images of sleep
Touch my bat-eyes. I hang
Leathery-arid from the hidden roof
Of Night, and sleeplessly
I watch within Sleep’s province.
I have left
The lovely bodies of the boy and girl
Deep in each other’s placid arms,
And I have left
The beautiful lanes of sleep
That barefoot lovers follow to this last
Cold shore of thought I guard.
I have begun to die
And the guns’ implacable silence
Is my black interim, my youth and age,
In the flower of fury, the folded poppy,
Night.
   Őrszem

Elkezdtem meghalni.
Most végre tudom,
hogy nincs menekvés
az Éj elől. Sem az álom,
sem az alvás könnyű fénye
denevérszememre nem feszül. Mint száraz
bőrcafat csüngök az Éj rejtett
barlangjában, s álmatlanul
az álmok birodalmát őrzöm.
Elhagytam már
a fiú és a lány szerelmes testét
ernyedten egymás karjába bújva;
és elhagytam
az álom csodaszép ösvényét, min
meztlábas szeretők suhannak e végső,
jéghideg partra, ahol most őrködöm.
Elkezdtem meghalni,
és a fegyverek érthetetlen csendje
fekete birtokom, ifjú és aggkorom,
a düh virágában, a zártszirmú pipacsban,
Éjjel.

Alun Lewis fiatal volt, walesi, elesett nem sokkal a II. világháború vége előtt, no more war, ahogy azt szerencsésebb sorsú brit poéták hörögték volt a mikrofonba bele.

Odi et Amo

Yet in this blood-soaked forest of disease
Where wolfish men lie scorched and black
And corpses sag against the trees
and love’s dark roots writhe back

Like snakes into the scorching earth;
In this corrupted wood where none can hear
The love songs of Ophelia
And the laughter of Lear,

My soul cries out with love
Of all that walk and swim and fly.
From the mountains, from the sky,
Out of the depths of the sea
Love cries and cries in me.

And summer blossoms break above my head
With all the unbearable beauty of the dead.
   Odi et Amo

De még e lázvadonban is, hol vérben ázó,
Kormos, farkaséhű férfiak lapulnak
S a fákon holtak csüggnek, mint a zászló
S a szeretet gyökerei visszabújnak

A kiégett, tar földbe, mint megannyi kígyó;
Ez átkozott vadonban soha fel nem csendül
Ophelia dala,
S Lear kacaján csend ül,

Csak lelkemből sikolt fel a szeretet
S eléri mind, mi úszik, repül, szökell, kúszik.
Hegyre pattan, égbe száll,
Ringatja mély tengerár,
Zokogva sír, hogy mindent szeretek.

S fölöttem virággal fordul újra nyárba
A halál elviselhetetlen pompája.

Jó, hát nem ezekkel a fordításokkal érdemeltem ki az irodalmi Nobelt, de a készültük óta eltelt tizenkét évben csak romlottam, sokat. Viszont angolul igenis szépek, és szép a többi verse is, és bárcsak inkább ne írt volna egy szép verset sem, csak élt volna boldogan még negyven-ötven évet, ahogy azt kell.

kicsit kapkod

Úristen, mi mindent kell még csinálnom, mielőtt elnyelnek az internet nélküli állapotok, például bevennem a gyógyszert, meg vennem is kell gyógyszert, úgy értem, ez volt az utolsó tasak, és ó jaj, ó jaj, á, de ma már nem vagyok lázas. Fürdenem, fogat mosnom, ezt hova tettem, azt hova tettem, hol a Kindle madzagja, ó, konvertálnom kéne az olvasandó cikkeket, ó, miért fagy a Calibre. Ó, miért fagy az agyam. És ha már fagy, legalább közben abbahagyná, hogy fáj? Hol a cipőm másik fele. Hol a cipőm egyik fele?

itt van az ősz, itt van újra

Hétfő este van, ezek szerint ilyenkor szoktam romantikus hangulatba kerülni, vagy tíz perc alatt beütött a Rubophen forróital, aminek a ködöt és a taknyot kéne kitakarítania a fejemből, mert az egyiktől dolgozni, a másiktól aludni nem tudok igazán hatékonyan. Persze az is lehet, hogy csak az a ludas, hogy ma valamiféle meditációs gyakorlatként elképzeltem az ideális ént az ideális helyen és helyzetben, és nem kellett rajta sokat gondolkoznom, mindent tudok róla, beleértve azt is, hogy eh, azért ez nem csak rajtam múlik.

Van egy asztalom, ami a kertre néz, egy kis netbookom és egy gyerekeknek való, kis grafikus tabletem, amivel rajzolok, és van negyvenféle teám és egy olyan mázas cserépbögrém, amit pont jól rá tudok tenni a fenyőfás teamécsesre, és vannak üvegfestékeim és gyurmáim, és zöldfűszereim és egzotikus fűszereim és valaki, akinek érdemes főznöm mindezekkel, és akitől nem kell félnem, attól sem, hogy elítél vagy megítél vagy kiabál velem, ha elfelejtek valamit, és nem néz rám végtelenül csalódottan, ha elrontok valamit, amit sosem tudtam, és ha csak ülünk, és nézzük a bokrok levelén pattogó esőt, akkor tudom, hogy ugyanazokra az erdőkre gondol, és, na jó, tök mindegy, igazából és nyilván tudok rendesen franciául és megint le tudok nyomni sok-sok fekvőtámaszt, azt hiszem, most inkább elmegyek aludni, mert tényleg beütött a Rubophen.

azt hiszem, most már tényleg vége

Persze, csinálhatnék még egy párat abból is, ha hat ló fut körbe (hét, nyolc, akárhány), de már ötnél is olyan randa pókhálók lettek, hogy magam sem tudtam követni, és bevallom, lassan unom már.

ha már a szép dolgoknál tartunk, a dolgoknál, amik nekem szépek

Ezt ugyan sosem hallottam élőben, de akkor is ez a legkedvesebb Leafblade dal énnekem, és kész. Biztos, mert van benne minden, amit én valaha az angol romantikában szerettem, lovagok poroszkálnak az éjszakában, szerelmesek, és egyáltalán. Mi kell még.

és most valami teljesen más

Elmesélem itt is, mit láttam vasárnap este hazafelé jövet; vasárnap este hazafelé kellett jönnöm, mert Mergencékkel söröztünk, még egyszer utoljára teraszon, és igazán kiváló kis sörözés volt, az sem baj, hogy éjfélkor kidobtak minket, legalább még volt erőm utána fordítani pár oldalt.

No, hát hazafelé jövet az úgy volt, hogy a villamosról leszállva már láttam a lányt, aki két cserepes növénnyel szerencsétlenkedett ugyanarra, mint én. A megállóban a tábla tövébe rendezte a kiskertet, aztán elment és leült, elég álmosnak tűnt, én is az voltam, és akkor fedeztem fel ráadásul, hogy a buszjegyem a másik farmerem zsebében maradt, mert indulás előtt még egyszer átöltöztem. Kicsit átválogattam a pénzem, volt már, hogy le akartak parancsolni egy buszról, mert csak tízezresem volt, és ők nem pénzváltó egység (ekkor hátrafordultam a közönséghez, és megkérdeztem, hogy ki tud adni egy százast, mert apróban annyi hiányzott a jegyhez, és a mögöttem állók röhögve a kezembe nyomták, ahogy én is tettem volna hasonló helyzetben) (mielőtt bárki rosszakat gondolna a BKV-ról, Dublinban is volt, hogy nem engedtek fel minket a buszra, mert nem volt aprónk, és ott seki sem segített ki minket), de most szerencsére volt nálam elég fém.

Aztán jött a busz, és a jegyváltással el is ügyetlenkedtem, nem figyeltem én sem a lányt, sem a cserepeket. Egy nagydarab srác segített az ellenőröknek terelgetni a népet, aztán odafordult valakihez, hogy segítsen, én meg hátrébb mentem leülni, és nem figyeltem.

Mikor odanéztem, a lány és a srác már egymással szemben ültek és beszélgettek, és a lány nevetett, aztán pár megállóval később elaludt egy kicsit. A srác leszállni készült, és felébresztette, adott neki egy jókora grapefruitot, és egy kézfogásnak indult kézcsókot. A lány a virágcserépbe tette a gyümölcsöt, még egyszer felmosolygott a srácra, a busz megállt, mi leszálltunk, és a mai napig nem tudom, hogy ismerték-e egymást, vagy nem, de azt hiszem, nem is ez a lényeges, hanem az a gyengéd öröm, ami köztük volt.

na jó, és akor most felveszem a kesztyűt (jó, hát rózsaszín, és akkor?)

Túl életem első menetrenden kívüli tetanuszán*, és az ehhez kapcsolódóan végigpánikolt** hétfő délutánon-estén arra jutottam, hogy most már elég ebből a hülyéskedésből, hogy itt ilyen dolgok történnek énvelem, hát ne történjenek énvelem ilyen dolgok, csak jobbak és szebbek. Mondjuk a szögig elvezető út pont nagyon szép volt és jó is, elintéztem az útlevelemet, sétáltam a napsütésen, volt a hátizsákomban fahéjas tejberizs, a fejemben történetek, és éreztem, hogy ez így mennyire igazán kellett már. Így utólag kicsit elbizonytalanodtam, mert jelentős része aztén nem kellett volna mégsem, de majd izé, innentől csak jobb lesz, de tényleg.

Például most rájöttem, hogy azért nem válaszoltak még egy tegnap elküldött, igen fontos emailre, mert enyhe zavarodottságomban elküldés helyett csak elmentettem, na de legalább akkor most ügyesen*** pótoltam a dolgot.
* Szögbe léptem. Csizmával. A szög úgy vitte át a csizmám talpát, mintha ott se lett volna, és ezzel azért vannak problémáim.

** Az irreális rettegésen kívül, hogy de mi van, ha a tetanusz nem hat, főleg azon pánikoltam, hogy mert ne már, hogy most csupa ilyesmi történik, nem vagyok én erre felkészülve, és most akkor mi lesz a következő? Aztán este fél tizenegykor beájultam aludni, és most úgy döntöttem, hogy nem lesz következő, mert ne már. Nem vagyok hajlandó tovább félni, és különben is. Mostantól csak jó dolgok fognak történni, kész.

*** ügyesen = a touchpad kicsit megbolondult, és ahogy a küldés gombot keresgettem, a levél alsó felét felhúzta a tetejére, és így küldte el. Nagyon... dizájnos lett. Mondjuk ez legyen a mai napra kijelölt sorscsapás, és akkor úgy oké is, akkor egy szót sem szóltam.

mielőtt felkel az álruhás holló (mi gótok vagyunk, mit nekünk nap)

Végül is most már eltelt annyi idő, hogy akár írhatok is arról, amikor pár percre épp egy olyan film volt az életem, amit nem is láttam, és ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy igazából nem tudom, meg akarom vagy merem-e nézni a nap felkelésének, lemenésének és egyéb szakainak szentelt, egyre hosszabbodó sorozatot. Ha már Crowe írt róla okosan és hosszan és szépen.

Hát az úgy volt, hogy akkor nemrég szabadultam az ügyvédektől, és épp kezdtem visszarázódni valami emberi formába, és Antimatter és Leafblade koncert volt Bécsben, és én még sosem voltam egyedül Bécsben, viszont Leafblade és Antimatter koncerten már két hónappal előtte egyszer igen, bár az Antimatter végéről le kellett lépnünk, hogy elérjük az utolsó vonatot, és ezért kimaradtunk a legjobb buliból. De hát előfordul az ilyen. Kicsit mondjuk érdekes volt a dolog, mert úgy értem el a vonatot a Keletiben, hogy nem tudtam előtte pénzt váltani, és nem voltam biztos benne, hogy a bécsi automata miként reagál majd a bankkártyámra, mindenesetre a maradék párszáz forintomból vettem egy szendvicset a vonaton, mert nem volt időm enni sem (zsebkendőt vittem) (és nem ugrottam át egy malacot sem) (és nem kiabáltam, hogy I'm going on an ADVENTURE!, pedig), és arra gondoltam, hogy ha nem tudom megfejni a vastehenet, hát majd Mick lábát ölelgetve fogok könyörögni, hogy vegyen fel a vendéglistára, mondjuk azóta is rejtély, hogy miért nem Pete-et céloztam be, aki a fórumadminunk volt, a mi egyetlen és utánozhatatlan Firánk, és mindkét együttesben háttérgitározgatott aznap és háttérénekelt. Vagy Seant, azon kívül, hogy Sean, ah, ugyan már, sokkal tartozik azért nekem ez a világegyetem. és a szomszédosak úgyszint. Szóval de lett euróm, és mivel akkor még zöldfülű voltam és tapasztalatlan, fizettem egy ágyat egy hostelben, körbesétáltam a belvárost, ettem fánktésztában sült fahéjas almát nyárson, láttam egy Haydn szobrot, aztán elindultam megkeresni a koncertet.

Ekkor találkoztam először a piros hajú fényképészlánnyal is. Persze fórumról már őt is jól ismertem, de Caro nem könnyű eset, szóval kicsit féltem odamenni hozzá – de sikítva a nyakamba ugrott, hát nem volt már szomjas, de tegyük hozzá, hogy akkor még szerelmük hajnalát élték Pete-tel, és meg kellett ünnepelni, hogy több hónap távollét után végre újra találkoznak. Ittuk az epres fröccsöt, minden jó volt, és a dolgok többsége szép is, főleg a zene, és egyébként nagyon jó volt minden, meg szép is, ha nem mondtam volna.

Valahogy eközben tegeződtünk össze a német sráccal, ami angolul nagyon vicces, de hát mind a ketten tudtuk, hogy valójában mégis számít, mert az ő anyanyelvén is, meg az enyémen is van ilyen. Később elpanaszolta, hogy reggel kilenckor indul a repülője, a hostelben délután egy részeg jamaikai horkolt az asztalon, és kicsit fél visszamenni, meg hát úgyis éjjel kettő van már, minek is aludna el. A hostelemhez nekem sem volt sok kedvem, így hát mondtam neki, hogy miért is ne, én fennmaradok vele hajnalig, ezen ne múljon, még úgysem gyalogoltam végig egész Bécset, pláne nem decemberben.

Amikor bezárt a klub, sétáltunk is egy sort, aztán kezdett dermesztően hideg lenni, és bemenekültünk az egyetlen nyitva tartó helyre. Egy szlávok (szerbek?) által üzemeltetett pókerklub volt az a külső Mariahilferen, arany pettyes falakkal és fröccsöntött korinthoszi oszlopfőkkel. Három borjú nagyságú szelindek felügyelte benne a rendet, nagyjából úgy, hogy amikor kinyílt az ajtó, rám vetették magukat, és a sapkát is lenyalták rólam. Froorócsokit ittunk és nem tudtuk eldönteni, hogy igazából egy Lynch vagy egy Tarantino filmbe gyalogoltunk bele, majd idővel itt is zártak, és újra nekivágtunk az éjszakának. Felszedtük M. csomagját a hostelből, átgyalogoltunk a Hofburgon, megmutogatta az előző nap készült képeket – saját bevallása szerint csak hollókat fényképezett, elvégre ő rendes gót, és az előbb nem is nevetett, ő így zokog; aztán a kijelzőn ott bazsalygott egy csomó cukorfalat kisgida, vattapamacs fülekkel, mire M. egy pillanatra zavarba jött, aztán megvonta a vállát, jól van, ezek álruhás hollók. Nem látod? Az egyiknek kilóg a szárnya. Innentől fogva minden álruhás holló lett, beleértve minket magunkat és a bevásárló-utcák fölé függesztett, világító óriás-szaloncukrokat is, aztán idővel reggeledni kezdett, és kinyitottak például a pékségek, nagyjából akkor, amikor már fájt a lábam. Valami vaníliás-sárgabarackos süteményt ettünk, és a tejszínhab aranyló zsírpöttyöket hagyott a kávéban, és egy pillanatra nem tudtam eldönteni, hogy most mi romantikusak vagyunk,vagy csak hányingerem van a fáradtságtól, és neki is, azért néz olyan nagyon bután.

Aztán lekísértem a reptéri metróhoz, és hideg volt, és nagyon a nyakamba tekertem a sálat, és amikor búcsúzóul átölelt, úgy tudtam, hogy meg fog csókolni, úgy tudtam, csak abban nem voltam biztos, hogy jó ötlet. Valami fecnire felírtam azért az e-mail címemet, azt valahova elsüllyesztette, de amekkora darab papír volt, akár el is veszthette volna, és aztán elvitte a metró, én pedig vegyes érzelmekkel (hé, ez mi volt? …most elaludtam. ó, ez tök jó! …zzzZZzz… de hát én nem is!) álltam egy ideig, aztán megkerestem a mozgólépcsőt, mert tényleg nagyon fájt már a lábam.

Később mégsem vesztette el az email címemet, és egy évre rá találkoztunk is, lehet, hogy várni kellett volna még nyolcat, és hagyni az egészet a véletlenre, mert nem lett igazán jó vége. Egy ideig volt értetlenség és duzzogás is részemről, részéről sok minden nem teljesen tiszta nekem a mai napig, meg hát igazából nagyon sok szempontból teljességgel működésképtelen volt a dolog (az édes vörösbort szerette, és nem bírta a barackpálinkát) (és hát nem csak a pohár mellett nem passzoltunk), meg igazából alaposabban szemügyre véve nem voltam én belé a legkevésbé sem szerelmes. Néha azért levelezgetünk meg csetelgetünk, és végül egy Hamburgban élő mexikói költőnőt vett feleségül, és egy-két hete született meg a fia.

De az lehet, hogy kicsit még fájna, hogy egyszer öt percig egy olyan film volt az életem, amit nem is láttam, és aztán utána mégsem. Különben is, ha kilenc év, akkor egészen más nevek jutnak az eszembe, de ez egy más történet, és szerintem még egy ideig nem kerül sor az elbeszélésére.

nem lehet nekem hinni

Tök jó kifogásaim vannak, szóval magyarázkodhatnék is, de a lényeg úgyis az, hogy mégis csináltam körbefutó, fonott lábú piros lovakat. Többé nem ígérek semmit.

péntek 13.

Általában pont semmi nem szokott velem történni az ilyen jelentős dátumokon, ma viszont egész délelőtt rettentően balszerencsés dolgok kerülgettek, amiket aztán valahogy egész jól sikerült megúsznom, kezdve ott, hogy két ellenőr orra előtt sikerült halálosan nyugodtan leszállnom a buszról. A legdurvább persze az volt, amikor a belvárosi bérház tükörsimára és lejtősre kopott kőlépcsőjén lefelé bambulva kifordult a bokám, és sikerült úgy beesnem a kanyarba, hogy miután lepattantam a falról, még gurultam egy fél lépcsőfordulót. Ahhoz képest, hogy esés közben már elsirattam magam (és leginkább dühös voltam, hogy ne már, pont most), csak a két térdemet horzsoltam le, a bal könyökömet, mindkét tenyeremet, és a fejemre duzzasztottam némi lánchegységeket. Még a szemüvegem sem tört el. Még a farmerem sem szakadt ki (bár a jobb térdemmel egyesült egy vékony réteg). Viszont iszonyatosan megijedtem, hogy és de mi van, ha agyrázkódást kaptam, és majd kómába esek álmomban, de az agyrázkódásnak egyetlen egy tünetét sem produkálom azóta sem, és különben is, utánanéztem, hogy a tudomány mai állása szerint az nem is úgy van, és pláne nem azért.

Na mindegy, utána még próbáltam ügyet intézni, de hét órával a napi ügyfélfogadás vége előtt már nem osztottak lapot sorszámot, szóval inkább hazajöttem, és most épp az a terv, hogy mondjuk nem megyek már sehová, bár mintha nem lenne itthon igazán ennivaló, szóval lehet, hogy meg kell kockáztatnom a bevásárlást.

az élet, és az ő igazságtalansága

Olyan nyűgösen ideges vagyok, hogy az asztal alá tolt kis könyvespolcot rugdalom ütemesen, és valahol a lelkem mélyén nagyon hangosan vinnyogok, azért csak ott, mert amúgy fáj a torkom, és ilyenkor nem jó vinnyogni sem. Nincs semmi baj, csak egyszerre minden sok, álmomban kiadókkal kell vitatkoznom, visszamennem régi munkahelyekre, MÁV szerevényeken eljutnom bárhová (például a valóságban soha sem létezett, de az álmomban határozottan összetett és rossz emlékű munkahelyre (bár legalább nem egy kiadó volt az, amivel veszekednem kellett volna)), holott ezek többsége most épp kevéssé aktuális, mármint remélem.

Jó, álmomban később első látásra belém szeretett a tökéletes férfi (aki szép és vicces és félszegen mosolyog), pedig zavaromban többször is elrontottam az angol igeragozást, de aztán költészeti pólókat kellett terveznem, és aztán felébredtem, és aztán lett az, hogy nyűgösen vagyok ideges, például mert kedvem lenne költészeti pólókat terveznem, de most inkább dolgoznom kell.

és ezennel a jaguárok is kivonulnak

De hát kell néha olyasmit is csinálnom, ami nem betű és szó, mielőtt szétrobban a fejem.




a jól értesült optimista

A világba vetett bizodalomhiányt némileg igazolta, hogy a csoki helyett vett gesztenyepüré romlott volt, de nem baj, legalább az első kanálnál kiderült, és így végre okom volt megenni egy fél lilahagymát, mert azt az ecetesre rohadt műtejszín ízt más nem gyalulhatta le.

Közben szembesültem az ifjúsági fesztiválregénnyel, és rám tört a nosztalgia, hogy ah, ifjúság és fesztivál, valamint az, hogy én már sosem írhatok ezek után ifjúsági fesztiválregényt, mert egyrészt más már megírta, másrészt nem lenne vidám a vége (a fesztiválok vége mindig szomorú, a kamaszszerelmek elmúlnak, és különben is, az élet elillan, a sör megdrágul, már a határidők sem tartanak fenn hajnalig, satöbbi satöbbi), harmadrészt csomó ember megsértődne, hogy mit használom föl őket alapul, részegen, és egyáltalán, nem is tudom, miért írnék én ifjúsági fesztiválregényt azon kívül, hogy ah, kicsit hiányzik, hogy idén nem mentem Szigetre (de ha mentem volna, sem lettem volna már ifjúság, miért-ilyen-bonyolult-az-élet, valaki-adjon-csokit-de-rögvest).

hétfő, hétfő

Volt egy pont, amikor fizikai rosszullét tört rám az álmosságtól, és ez még nem akadályozott volna meg abban, hogy tovább gépeljek, de már nem tudtam átvinni a mondatokat ívben az elejüktől a végükig, az értelmezéstől az ujjam hegyéig. Ez persze néha előfordul, így került annak idején Harrü* Potter az ikonfestészetbe, és ilyenkor el kell menni aludni, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy le tudok ugyan fordítani még egy oldalt, értelmes is lesz, csak a gördülékenysége, az vész el. Szóval úgyis újra meg kell csinálnom másnap, kivéve, ha szakszöveg, mert a szakszöveg ne is legyen gördülékeny, a szakszöveg többnyire amúgy is olyan, hogy nem lehet a mondatokat ívben átvinni az elejüktől a végükig, csak kis részletekre törve, és aztán a túloldalon újra felépítni a logikai relációkat, a próza viszont furcsán nem ilyen, nincs szép, logikai relációkban folyamatábrázolható kis gép-szerkezete (hah! Volt ennek a mondatnak értelme a fejemen kívül bárhol máshol is?). Ott nincs az, hogy piros kocka, fölé a kék ferde elem, a kék mellé szimmetrikusan a zöld, és ezt máshogy lefordítani sem lehetne, ha a kis sárga kettes megy fölülre, mert nem illenének össze a tartalmi elemek kis legófelszínei. Ott érezni kell azt is, amikor szép, szép, és persze ezt jelenti, de szó-is-mét-lés; túlságosan is rímel az előző sorra, és ez most nem mondóka, hanem tragédia; ide bizony két szótaggal hosszabb ojjektum kéne, hogy kijöjjön a ritmus; ne már, két szó esetén még elmegy az alliteráció, de ez itt a negyedik, hova tettem a szinonimákat.

Szóval elmentem aludni, és öregszem, mert régebben ilyenkor negyven perc szundikálás után megújulva tértem vissza a gályára, most felkeltem, leültem a gép elé, és határozottan arra jutottam, hogy ennek semmi értelme sincs, majd reggel. Reggelre begördült a hidegfront, ez általában azzal jár, hogy másfél napig alszom, most bepótoltam az esti adagot, és utána használhatatlanul néztem magam elé, hogy ó jaj, most másfél bekezdést megcsináltam a mai penzumból is, és elmállott az agyam, végleg. Olyanok maradtak benne, hogy ne már, hogy megint le kell vágnom a körmömet, nem akarom levágni a körmömet, és biztos a lábkörmömet is, jaj, jaj. Csokit kéne vennem és vasalót, nem akarok csokit venni, sem vasalót, algoflexet sem, pedig azt is kéne.

Azt hiszem, most akkor megpróbálkozom egy negyedik kávéval is, és ha nem hat, akkor nem is tudom, levonom a konzekvenciát, bár még nem tudom, ezúttal mi lesz.
*A következetesség nevében minden y-ból ü lett, kivéve, ha biztosan tudtam, hogy nem szabad; úgy voltam vele, hogy a lektornak is egyszerűbb, ha mindent egyformán rontok el, és egyes földrazji neveknek csak egy-egy változatára kell rákeresnie. A referenciaként használt útikönyvben volt olyan sziget, aminek a nevét fél oldalon belül három eltérő átírással magyarították, és úgy voltam vele, hogy oké, görögök, szabad szellem és különös ábécé, de ez már sok énnekem.

most épp nem fúrnak, és békésen szép a világ

Persze tény, felkelhettem volna reggel hétkor is, hogy nekilássak 1) tenor áriákat énekelni, mert akkor én sem hallom, mit fúrnak fölöttem 2) dolgozni... csak hát szombat este valahogy elkeveredtünk holmi sörfőzdés fesztiválra, és kiváló ír vörös és keserű mézes sört kellett inni, valamint minden éjszakai busz épp az orrom előtt ment el vagy kihagyott egy járatot, így közel másfél óra volt hazajutnom a belvárosból. Szóval reggel hétkor még egészen biztos lehettem benne, hogy úgy másfél óra hiányzik a munkaképességemhez.

Egyébként semmi különös nincs, az idő tökéletes, nincs túl meleg, nincs túl hideg, a lilahagyma jó, kicsit többször el kéne hagynom a lakást, hogy friss levegőt szívjak, és kicsit bűntudatom van, amiért megint úgy telt el egy nyár, hogy csak túléltem, ahelyett, hogy kiélveztem volna.

csak a szokásos, nagyon sokadik rész

Vasárnap reggel hét órakor fúrógép hangjára ébredtem, és erősen gyűlöltem a világot. Szerencsére most nem a környező egy-két emelet legközelebbi egy-két lakásában fúrtak, így egy párnával a fejemen és egy plüss jegesmedvével a párnán sikerült visszaaludnom, persze a fellépő oxigénhiány is segíthetett a visszakábulásban.

De most őszintén, hogy jut valaki eszébe, hogy vasárnap reggel hét órakor fúrjon? Az már nem is kérdés, hogy ember-e az ilyen.

kész a készlet

És ezeket a lovakat ezzel el is vezettetem nyugdíjba. A szigorúan csak egy irányba futkározó keltafonatos jószágokra majd most már valami mást találok ki (és ha valaki látta a mondatalkotásra használható agydarabomat, hozza vissza, legyen szíves, mert ma már olyanokat írtam le fordítás közben, hogy azt el sem hiszem).

fehér medvék és feketerigók

A plüss jegesmedvét a reptéren láttam meg, ott ült a többi közt, zöld-fehér kockás sállal a nyakában, de igazából a mosolya volt az, amiért magammal kellett vinnem, akkor is, ha egy út elején voltam, nem hazafelé tartottam, és nem szerepelt a terveim közt, hogy egy kényes bundájú, nagydarab játékállatot cipeljek át fél Európán. Mert valahogy felemásra hímezték a vigyorát a gépsoron, és a szája sarka épp csak kicsit felkunkorodott az egyik oldalon, éppolyan bölcsen és sokatmondóan, mint a nagy ír költőnek, Seamus Heaney-nek.

Nem nagyon tanultunk Heaney-ről, annak ellenére, hogy akkor kapta meg az irodalmi Nobelt, amikor javában angol szakosok voltunk, és hogy minden félévben roskadásig jártam az ír témájú órákra. Még a költészet sem maradt ki a tanulmányaimból, fordítottunk skót szerzőket és walesieket, de a Yeats utáni ír költőkre valahogy nem maradt szufla. Megjegyeztük, persze, hogy újabb kapott közülük Nobelt, és hogy megérdemelte, aztán elemeztük tovább az Easter 1916-ot, mert azért a jelennél többnyire mégis fontosabb (vagy legalább beláthatóbb), mi történt nyolcvan évvel korábban, főleg, ha azt valaki már rendesen versbe szedte.

Heaney-t magyjából magamtól olvasgattam, és nem mondom, hogy alaposan ismerem, volt, ami az adott pillanatban soknak tűnt és sűrűnek, de ezt nagyjából minden költővel átéltem, azt hiszem, egyre jobban elszokunk tőle, hogy olyan hosszan és olyan mélyen összpontosítsunk valamire, mint ahogy azt megérdemelné egy tisztességes vers. A kedvenc MacCaig verseimet sem olvasva szerettem meg, hanem hallgatva, amikor végre felmorajlott benne a sápadt északi tenger, az a tenger, aminek a túlsó partján Heaney nőtt fel, Heaney, akit már csak azért is szeretnem kellett, mert képes volt azt írni MacCaigről, hogy „he means poetry to me”. És ebben osztoztam vele.

Aztán kaptam egy Heaney féle Beowulf fordítást egy londoni üzleti útról, mert akkoriban még nem lehetett csak úgy rendelni ilyeneket. Egy ideig csak állt a polcon a másik két Beowulf mellett, mert azért az is olyan, hogy óangol költészetből a The Seafarer az egyetlen, amit rendszerint elolvasok, és egy adott fordításban, mert abban szerepel az „alone in a world blown clear of love”, és az annyira szép, hogy a nyelvhűbb fordítók inkább azt írták oda helyette, amit az ismeretlen költő. Aztán sorra került a Beowulf is, és én már az előszónál végleg beleszerettem, hogy Heaney hosszan boncolgatja, mi az első szó, a Hwaet, amit fordítanak úgy, hogy Listen, de az talán sok, és feléjük a történet mindig úgy indul, hogy So.

Idővel utolért Szent Kevin és a feketerigó is, bár akkoriban már nem tudtam verset fordítani (tudom, hogy van magyar változata, emlékeim szerint nem tetszik), hiába estem neki akárhányszor. Végül feladtam, és csak időnként linkeltem valamelyik változatát youtube-on mindenféle embereknek, mert mire való a youtube, ha nem költészetre meg cuki kölyökkutyás videókra.

És itt megtörik a gondolat íve, és nincs levezetés, csak szomorúság.

Seamus Heaney 1939-2013