más nincs úgysem

Álmomban Magyarország háborút üzent Bécsnek és az Egyesült Államoknak; abszolút plátói rajongásban éltem együtt valaki más férjével egy első kerületi, szűk és félhomályos albérletben, és minden délután kapkodva rendet raktam, mielőtt hazaér (ennél romantikusabbat nem is cselekedhetnék, az exem szerint már a Radiohead is rólam énekelte meg, hogy you never wash up after yourself), egy haldokló színészóriás-drámaíró tehetségtelen, de imádott felesége voltam, aki egy utolsó, nagy darabot diktáltatott a férjével, hogy ne a szenvedésre figyeljen; a szomszéd lány szelíd farkasokat tartott a lakásában, és kiderült, hogy tizenöt emeletes házunk alatt egy szintén tizenöt emeletes, titkos kutatókórház van, alighanem zombivírussal is felszerelve; és ez csak az utolsó blokk volt, mert egyébként barátian kiabálva cseszegettük egymás könyvcímeit érintőlegesen ismert fordítóval egy könyvesbolt közepén, és egy bazársorban is tekeregtünk a Velencei-tó partján, csak az úszógumik helyett instant fenyőfák lógtak nagy füzérben egy láncra akasztva, olyanok, hogy az ember letette őket a földre, és azonnal megnőttek húsz méteresre, ebből felkopaszodtak jó tízet, és rögtön gyantaillatú, puha tűleveles árnyék lett alattuk. Sajnos leereszteni nem lehetett őket, de így is tetszettek.

Kilikia

Tudom, nem véletlenül nem tudok lecsavarodni róla, nagyon hozzáértően fülbemászították, de akkor sem tudok lecsavarodni róla. The Beautified Projecték odahaza, Örményországban sztárok, és kellemes zenét játszanak, valamint nagy Antimatter rajongók. Csináltak is közös számot, és hát megértem őket, mert Mick Mosst nem lehet nem szeretni, olyan kedves és vicces, és akkor a hangjáról meg a borongós kis befordulós számairól még nem is beszéltem.


nettó hiszti

Igazából be akartam számolni rengeteg mindenről, például a rollerről, ami nagyon hosszú várakozás után végre megérkezett, és már mentem vele be a városba, de sőt még kocsmázni is, és rollerezni pont olyan, mint amilyennek álmodtam (mármint egyszer azt álmodtam, hogy van egy rollerem, és a legjobb, és utána egy évig győzködtem magam, hogy na de hogy fognak rám nézni az utcán (hát, ugye egyértelmű, kik szólnak be a legtöbbször? igen, nyilván a járdán százzal tekerő bringások) aztán végül mégis rendeltem egyet), bár azt nem sejtettem, hogy majd vállból fogok rollerezni, legalábbis ott van a legerősebb izomlázam.

Na mindegy, csak aztán lelkesedés helyett olyan igazi, kilátástalan, sötét és elbaszott világvége hangulatom lett, hogy ahhoz is komolyan össze kell kaparnom magam lelkileg, hogy vásárolni elmenjek, minden lefordított mondatot háromszor kihúzok, mert minősíthetetlen, nem akarok beszélni soha többé senkivel, mert érzem, hogy nagyon szakadóban a cérna, és a többiek is sajnálnám egy kicsit, de én, én határozottan nem akarok ott lenni, amikor tényleg elenged. Pedig az elég elkerülhetetlennek tűnik, ugye. Egyfolytában a saját korlátaimba ütközöm, és ha valamelyikről épp elfeledkeznék öt percig, akkor valaki biztos felhívja rá a figyelmemet, és jogos, jogos, csak nem jó.

Az őrült vénasszony továbbra is váratlan időpontokban becsönget, hiába csapom már rá az ajtót hangos és jól artikulált NEM kiáltással, és ez is nyomaszt, nyilván nem arról az egy-másfél liter vízről meg ajándékba kapott olcsó bonbonról van szó, amit kajaként fel tudok ajánlani, mert amúgy makacsul egy főre szoktam vásárolni, egy fős háztartásban bármilyen hihetetlen, hanem a rendelkezésre állásról, arról, hogy éjjel fél tizenkettőkor mégis mit képzel? Annyira gyűlölöm az egész világot, komolyan, el sem tudom mondani, nem érdekel, hogy tavasz van meg szép idő, most minden ocsmány és aljas és undorító, ez van.

amikor moziba menni sincs kedvem

Jól van, sejtettem én, hogy a terven kívüli születésnapoknak megvan ám a böjtje, pénteken aztán a stabil oldalfekvésben vinnyogáson kívül nem is nagyon ment semmi, mindig vicces, amikor azon kesergek, hogy miért nem követem én azokat az álmaimat, amikről pontosan tudom, hogy nem kell követni. Semmi nagyszabásúra nem kell gondolni, csak valami programra nem mentem el, mert amikor legutóbb ebben az együttállásban inkább mégis odamentem, akkor az egyrészt borzalmasan rossz volt (hát… de nagyon), másrészt negyvenfokos láz meg tartós hörghurut lett belőle, és igaz, hogy most az nem fenyegetett, hogy egész mikszáthian megbetegedjek, de nem volt kedvem házhoz menni a gyalázatosan rossz élményért, pláne, ha az a ház nem a szomszédban van, na, ez van, nem követem már az álmaimat sem, basszus, így múlik el a világ dicsősége, de legalább ne nyavalyognék utána, vagy ne maradna el a kétheti rendes sörözés, hogy legyen, ami ilyenkor is felvidít.

Ehelyett azt teszteltem, mennyit tudok egyvégtében aludni, sokat, de álmomban sült meztelencsigát akartak etetni velem, szóval az sem volt megnyugtató. (Sült meztelencsigát! Mivel érdemeltem én ki ezt a sorstól!) Már nem árulják a kedvenc jégkrémemet, amit meg helyette vettem, az nem nyűgözött le. Mondjuk mutáns ír kávénak használható volt, de én nem arra vágytam, igazából asszem arra vágytam, hogy ne legyek ilyen szörnyűséges éppen, azt meg nem osztották a szupermarketben sem.

ma tényleg kapaszkodnom kell a tényekbe

álmomban minden olyan vidám volt és szép és jó és vicces és könnyű és tökéletes, és egyszerre a Sziget és a legjobb balatonparti születésnap, és csavargás idegen-ismerős, létező városok nem létező utcáin, hogy azt hiszem, a mai napot születésnapnak nyilváníthatom...

És kapaszkodnom kell az érvekbe, hogy ne rohanjak bele a napsütésbe még a zsebkendőmet is otthon felejtve (megnehezítené a nagy kalandot, hogy nem tudok róla, hogy a hajnali órákban kisebb csapat törpe hagyta volna el a lakásomat, sárkányra vadászva).

grrrrrrrrrrrrrrrrrr

Nahát, a koszhadt boszorkány annyira rákapott a dologra, hogy már két napja ő ébreszt, és egyáltalán nem zavarja, hogy két napja ahelyett, hogy vizet adnék neki, hisztérikusan vinnyogva elmondom neki, hogy felébresztett, beteg vagyok, hagyjon békén, és utána becsapom az ajtót, mert ma délután is becsöngetett, és elkezdte mondani, hogy nem is tudom én mit, és azzal érvelt, hogy de biztos, hogy tudok neki vizet adni, mert valahogy vásárolni is el kell mennem, nem? Mert máskülönben hogy látom el magam? Ez volt az a pnt, ahol ráordítottam, hogy NEMLÁTOMELMAGAM (ha komolyan beteg lennék, két napot nem csak kibírnék alváson és levesen, de másra nem is vágynék), és bebasztam az ajtót. Nagyon remélem, hogy tanult belőle, mert ha holnap reggel is felébreszt, akkor minden eddiginél morcosabb leszek. Én tényleg sajnálom, de nem az én dolgom az ő életét megoldani, ha ilyen ambícióim lennének, elmentem volna szociális munkásnak, szívtelen vagyok, igen, ez van, sosem állítottam az ellenkezőjét.

ragyog, és ez ijesztő

Felhőtlen ég, napsütés, csillagok. Reggelente már nem tudok sokáig aludni, mert a fejemre tűz a nap, és üvegházat csinál az alvósarokból, esténként pedig az ablakban álldogálva dudorászom, hogy "janus dione portia so many moons", pláne, hogy a múltkor felnéztem az égre, és teljesen szabad szemmel láttam egy csillagon, hogy piros (eddig örültem, hogy felnézek, és látom, hogy az ott az ég). Azért valami átmenetet kérnék a tél és a nyár között, bár igazából az is lehet, hogy volt, csak épp akkor nem jártam kinn az utcán.

A bolond néni tegnap éjjel váratlanul visszatért, vizet kért egy csorba vázába (nem mertem megfogni, inkább adtam neki egy üres kólásüvegben), meg enni, de bármit, kapott egy doboz konyakosmeggyet (a többi ehető dolgot a háztartásban én akartam megenni, reggelire), de a bolond néni egyre ijesztőbb, egyre kevesebb foga van, és egyre durvább szaga, szóval azt hiszem, legközelebb már sajnos nem lesz szerencséje, mert bármilyen szívtelenül hangzik is, nem akarom, hogy egy zavart elméjű fertőzésgóc szokjon oda hozzám éjjeli etetésre. Eeeee, rettenetes, és elkeserítő, és undok ez az egész.

Közben egyébként vidám dolgokról akartam írni, és esküszöm, voltak, akkor is, ha nem emlékszem rájuk, ma például biztos, hogy nevetve ébredtem, bár mivel előtte másfél órát sikerült aludnom, lehet, hogy az már az őrület első jele volt. De azt hiszem, inkább azé, hogy amikor az agyam nagyon ki akart sülni, akkor olvastam jó és rossz könyveket, néztem filmeket, és piszkálgattam fényképeket, és íme.



A némafilmes

Van valami lenyűgöző a klasszikus, fekete-fehér hollywoodi filmekben, amiért nem lehet rájuk unni, és amiért még mind a mai napig érdemes és kifizetődő időnként visszanyúlni hozzájuk. Ártatlanság? Vagy csak az a pusztán lépésnyi távolság, ami még az ismerős és az ismeretlen határvonalán egyensúlyozik – még értjük és érezzük, miről szól, de már látjuk, ma miben lenne más, hogyan lenne más ugyanez a történet.
Cikk az lfg.hu-n.

oh man oh man

Valószínűleg az teljesen logikus, hogy szokatlan terhelés esetén az ember először érzelmileg zuhan meg, és csak utána testileg, majd megkérdezem róla Sulemiát, de önmagában még logikus is lenne, hogy először a miértet, a motivációt kérdőjelezi meg a szervezet, mielőtt leállítja a rendszert. Csak kicsit idegesítő, amikor leülök a gép elé, és épp még nem vagyok álmos, és tudom, hogy fog az agyam is, csak akarni nem megy, mert akarni mást akarok, mondjuk sírni vagy fésülködni vagy bármit, csak fordítani nem. Úgyhogy olyan kilenc-tíz óra fél-meddő szenvedés után elmentem moziba és írtam minden mást, és megittam két sört, és azt hiszem, hatott, mert most már nincs bennem az a zsigeri NEM, ha a munkára gondolok.

Azért persze a zsigeri IGEN sem, de az azért meg is lepett volna, ha hirtelen azon kapom magam, hogy könnyű-de-rosszul-megírt / jól-megírt-de-kurva-nehéz szövegeket akarok lefordítani magyarra. Mármint helló, utóbbi kurva nehéz, előbbinél pedig külön fájlban vezetem a szerző legemlékezetesebb elbaszásait, és hát. Az a fájl nem üres. De legalább tanultam belőle: olyan dolgokon akadtam ki, amiket esetleg íróként észre sem vettem volna, de így, így nagyon.

(Például a szereplő, aki egyesével gombolja be a gombjait, a drámai feszültséget drámaifeszültítve (tudom, hogy ez a szó nem létezik), de most komolyan, ki találkozott már emberrel, aki nem egyesével gombolja BE a gombjait? Legközelebb majd meg a levegőt veszi már egyesével, édesistenem, bekénetiltaniazírókat, komolyanbazdmeg.)

a pánikroham

Ami akkor fog el, amikor emberek a parkolóban veszekednek ordítva, és arra gondolok, hogy édes jó Istenem, inkább soha többé ne beszéljek senkivel, de ezt, ezt soha többé ne kelljen átélnem, ezt soha-soha-soha többé senki ne hozza ki belőlem, mert én soha többé nem akarok ordítva veszekedni és gyűlölködni senkivel, soha, soha, soha, soha, soha.

Majd egyszer ilyenkor lekuporodok a földre, és a fülemre szorított kézzel sikítozni kezdek.

work-work

Kisebb dührohamokkal tarkítva, de a vágások a kezemen, azok a mirelit málnás doboztól vannak, illetve megmagyarázhatatlanul kerülnek oda, mire reggel felébredek.

Óceánok úrnői – Queens of Langkasuka

A távol-keleti fantasztikus filmek annak idején egy leárazott DVD-vel férkőztek a közelembe, és körülbelül tíz perc alatt győztek meg arról, hogy amit látványból és pozőrségből ember a legvadabb álmában elképzelhet, azt arrafelé már egészen biztosan leforgatták valahol, és megfejelték valami százszor olyan elképesztővel. Mikor aztán a helyi szupermarket wuxia kínálatát végigvásároltam, gondoltam, fokozom az egzotikumot, és megnézem, a thaiföldiek mit hoztak ki a fantasztikusságból – ráadásul kalózokat is ígért a fülszöveg, és kalózos-varázslós távol-keleti nagyszabásúság, ez csak… jó, hát nem mondanám azt, hogy ez csak jó lehet, de négyszáz forintot nekem megért a kísérlet.
Cikk az lfg.hu-n.

Cherie Priest: Four and Twenty Blackbirds

Eden talán öt éves lehet, amikor először lerajzolja a nyomasztó floridai mocsár mélyén rejlő házikót, aligátorokkal, kígyókkal, és – mi is lehetne természetesebb – három kísértettel. Cherie Priest regénye iskolapéldája a jó sodrású, megbízhatóan szerkesztett szórakoztató irodalomnak.
Cikk az SFmag.hu-n.

egyetlen bizonyos képet keresek noiz tumblrjén és persze nem találom meg

De nagyon impresszív egyben az archívuma, nagyon... fekete.

A múlt heti Optional Quest egyébként az volt, hogy nagy titokban szerezzek, dedikáltassak és postázzak anyukámnak vidám gimnazistás könyvet, amitől vidámak szoktunk lenni, aztán a postán a nő olyan arccal kérdezett vissza, hogy "nem ajánlva adja fel?", hogy tartottam tőle, akkor azonnal gyorsan ellopja (kb. annyit nyertem volna azzal, ha ajánlva adom fel, hogy tudom bizonyítani, én feladtam, ami egy meglepetésnél annyira nem lényeges) de aztán megérkezett, úgyhogy nem kell bemennem a Nyugatihoz a főpostára nénit ölnöm.


Mik is voltak még, munka, meg amikor épp az nem ment, akkor nyűglődés, hogy miért nem megy, kávé, és kedden az egynapos havazásban tea apámmal, házi pogácsa és mélységes álmosság mindig. Csütörtökön szóba került az az idő, amikor még sárkányokat drótvázoltam, hah, hát eszembe jutott, hogy amikor néha pihenek, mert nem nézhetem örökké csak a képernyőt (egy idő után fáj), és nem nézhetem örökké csak a szemhéjam belső felét sem (mondjuk miért is nem?), akkor akár előszedhetném a sárkányt is, mert annyira unom már az üvegfestést, ráadásul az összes leáztatott és letakarított borospalackot összefestettem. Mondjuk öt perccel később rájöttem, hogy rajzfilmet akarok csinálni, de ezt azóta sem értem, csak erősen küzdöm a késztetést lefelé (MIÉRT akaronék én rajzfilmet csinálni? ÉS az hagyján... de HOGYAN? Értek én ahhoz? NEM.) (megakadályozott ez valaha is bármiben? öööö...). Hjajh és megyek is vissza a szóbányába betűt fejteni. Szilikózist fogok kapni a grafémaportól.