bölényfű meg minden

Mindig elfelejtjük, hogy szerdán nem szabad a Krimóba menni, mert kocsmakvíz van, és ha bármelyikünket is nagyon komolyan érdekelnének a kvízjátékok, komolyan, hát otthon ülnénk, és archív Legyen Ön is milliomos felvételek előtt zokognánk elérzékenyülten, vagy a világhálót böngésznénk a legújabb és legelvetemültebb „műveltségi” csudálatosságok után. Most viszont nem volt menekvés, egyrészt, mert nekem senki sem szólt időben, hogy ne vegyek sokat inni, mert negyedóra, és itt kérdeznek, másrészt, mert a földszinten, ahová nem ér le a vetélkedő zaja, nem volt üres asztal, hogy ha már a pohár teli, itt most elvesztettem a mondat végét. Szóval az a lényeg, hogy kénytelenek voltunk játszani, és húszból kilenc ponttal fölényesen megnyertük, és kaptunk egy üveg Zubrowkát, és soha többé nem veszünk részt kocsmakvízen, mert veszteni kínos, de nyerni… hát, amikor a betervezett (és többnyire már kikért) fogyasztás mellé hirtelen érkezik egy üveg tömény, amit nehogy már ne igyunk meg, mit csináljunk vele, ha nem isszuk meg, na, az veszedelmes. Nagyon jókat beszélgettünk persze össze és vissza és összevisszaösszevissza, de jó két-három órával később indultunk haza a tervezettnél, és hát ha jól vettem ki az emitt-amott elszórt posztokból, a másnap délelőttök is ködös zombilétben teltek.

Most ezt sikerült zombilének olvasnom, fujj.

Előtte pedig kedden megnéztem gillzt (aki gótpozőr és droidzombi is) koncerten megint, és találkoztam mindenféle magyar tolkienitákkal*, aranyosak voltak nagyon. A koncert is jó volt, és volt három egész ember, akiket nem ismert az együttes! Az egyikük, egy horvát srác még a nevüket is tudni akarta, Szívforgács, mondtam jó tagoltan, hátha akkor érti, aztán azért le is írtam neki, terjessze csak különös, távoli hazájában itt a szomszédban is.

Rohadtul fáj a kezem, nem tesz jót neki, ha gépelek és üveget kontúrozok (megterhelő folyamatosan, egyenletesen nyomni a tubust rajzolás közben) (nem is mindig megy, attól olyan eredeti a Művészetem), talán még valami gyorsan-sokat kattintgatós játékot kéne előszednem, hogy a (sok-sok éve, de akkor ripityára) törött középső ujjam teljesen beálljon negyvenöt fokba.

Sikerült megint megtalálnom az egyik amatőr brit A Gyűrűk Ura előzményfilmet (Born of Hope), ezúttal végre youtube-on, nem saját streamelésben, és így már akár meg is nézhetem. Hát kész. Szóval Martin Freeman épp attól jó Bilbó a hivatalos nagyfilmben, hogy annyira brit, hogy az ember ránéz, és széttárja a karját, hogy ne már; de erre itt egy kisebb falura** való dúnadán, és mind sokkal, de sokkal britebb***. De komolyan. Hát ezeknek tényleg importálniuk kellett a kontinens-kompatibilis fejformákat?

Importálásról szólva, lassan nekem sem ártana valami élelmiszer-félét magam elé importálnom, hasznos tud az lenni, ha az ember éhes.

* Őszinte megdöbbenésemre az egyikük azzal köszöntött, hogy ő emlékszik az én szakdolgozatom címére, mert bár évekkel később járt angol szakra, de annyira kevesen írtunk óangol témában szakdolgozatot, hogy hűha. Ettől kicsit lefagytam, de eléggé megedzett, amikor nyáron emberekről teljesen véletlenül kiderült, hogy Black Hód rajongók (nagyon balladisztikus és szép esemény volt, ha jól emlékszem, végül nem nyeltem félre a sört, csak úgy nem tudtam hirtelen kezelni a helyzetet), most már tudom, hogy a legváratlanabb emberek a legváratlanabb helyzetben képesek azt mondani, hogy „hallottam már rólad, együtt jártatok jógázni a macskám fogorvosának a lányával, és mély benyomást tett rá a cipőfűzési technikád”, szóval ha valaki a szakdolgozatom címével jön, már csak megakad a rendszer, és pislogni nem tudok egy ideig, nincsen az az erőszakos újraindítást igényelő kifagyás. Jó, amikor aztán egy órával később előkerült Ventrue Vili (igenis volt legalább egy-két jó része), egy kicsit megint sikerült kiesnem a ritmusból, de szerintem az már direkt volt, hogy megakadjak. Kiválóan időzítve, tenném hozzá.

** Közben hangosan sikongattam, hogy hé, a falu, ez az Angelcynn falu, hah (még a szakdolgozatomhoz kerestem anyagokat, amikor azt megtaláltam), és erre tényleg. Ezek szerint rám a tisztességes angolszász faluutánzatok vannak olyan hatással, hogy még tizenhárom éve látott fényképekről is felismerem őket.

*** Egyébként cukormókus aranyos kis filmecske Aragorn szüleinek szomorú, de romantikus románcáról.