adjátok vissza az agyaimat

Az autópályára ráfordulva éreztem, ahogy visszacsavarodik a rostok közé a feszültség, tekeredik előre, előre, egyre mélyebbre, mint valami végtelenül hosszú dugóhúzó, és aztán egyszerre csak megint berántja majd a síkideg, és elviselhetetlen lesz minden. Na, ez úgy a hazaérkezés után két és fél órával következett be. Isten hozott, fejfájás, nyakfájás, vállfájás. El kéne menni venni megnyugtató dolgokat, mint pl. elem a kézi masszírozóba, amivel olykor akár félórákra is ki lehet simítani az agyamat, vagy friss paradicsom, netán narancslé, de pünkösd hétfő van, a boltok pedig zárva. (A kézi masszírozó amúgy pont úgy néz ki, amilyenek egy igazi Hello Kitty univerzumban lennének a marsi tripodok, és elvben működne USB-ről, de gyakorlatilag kétszer már levágta a gépet, és nem próbálnám ki, hogy a három a magyar igazság alapján legközelebb a viszi-e a merevlemezt.)

Miközben ezen gondolkoztam, megsemmisítettem úgy négy órányi fordításomat. mert hát akkor ha már az eszembe jutottak a Sötét Eshetőségek, érdemes volna a merevlemez potenciális halála előtt felhőbe tolni az aktuális változatot. És "biztos vagyok benne, hogy felülírhatod a fájlt, mindig ebben a mappában van a frisebb mentés, hülye kérdés, hagyjál már békén vele". Kivéve, hogy a múltkor ezt pont megcseréltem.

(Hozzátenném, a héten egyszer már töröltem minden képet a fényképezőgépemről, és még mázli, hogy miután a nagyját átmásoltam. Csak két sorozat képet buktam teljesen.)

Most pedig megyek, és csendben sírok egy keveset, mielőtt nekiállok bepótolni az elveszett munkát (és nem, egy szóra sem emlékszem belőle, fordításnál azt nem is lehet).