boldogabb újat, nincs annyira magasan a léc

Pizsamában ülök a gép előtt, bőgtem másfél órát, három deci bortól beálmosodtam, most tolok egy kis töltöttkáposztát, és ha a háborús helyzettől tudok aludni, szerintem éjfélre már bőven horkolok. De legalább rájöttem, mitől volt olyan borzalmas kedvem, legalábbis hatvan százalékban.

Hiányzik a kis hülye, a méteres szempillájával, meg ahogy néha teljesen váratlanul egy óriásplakátról vigyorgott le rám, amikor leszálltam a buszról. Hiányzik a kiszámíthatatlansága, hiányzik, hogy néha elképedve meséljék a legújabb húzásait. Hiányzik, hogy felüljek mögé a biciklire, pedig mindig féltem, hiányzik, hogy kinevessen, amiért nem csak óvatos vagyok, de gyáva is.

És ez az, amit semmilyen bulival és nyaralással és teliholddal nem fedhet el 2012.

akkora zseni vagyok

Kis híján nem ment ki a gondosan összeeszkábált cikk, mert a wordpress még bonyolultabban gondol mindent, mint a blogspot, és ezúttal korrektül nem jöttem rá, hogy azon kívül, hogy elokézom a kért időpontot, rákattintok arra, hogy ütemezés, és az egészet elmentem szépen, még mi a fészkes fene kell ahhoz, hogy a cikk a megadott időpontban meg is jelenjen. Még most sem értem, hogy végül mit oldott meg a megadott időpont után négy perccel mélységes értetlenségemben megbökdösött Frissítés gomb, valahol remélem, nem arról van szó, hogy egy adatot nem elég megadni, elokézni, ütemezni és elmenteni, de még frissíteni is kell, ennél már csak az lenne jobb, ha kéne szerezni hozzá két kezest, két lábast, és négy darab, egyenként tíz számjegyű, egyedi engedélyező kódot.

még hogy mindig minden ugyanaz!

Fogalmazhatnánk úgy is, hogy 2012. ezen a ponton még mindig tartogat meglepetéseket és trükköket, például a netbook képernyője másfél napig nem működött, aztán most működik, és meglehetősen értetlenül állok a jelenség előtt. De az év utolsó péntekéét legalább azzal tölthettem, hogy a szakadó esőben kerestem a szervizt, ahol nyáron kicserélték benne a kijelzőt, hogy most akkor irgum-burgum, javítsák meg, de azonnal és granaciálisan, de a szerviz elköltözött, én megáztam, részeg hajléktalan ordibált velem, miután segítettem feltolni a kerekesszékét a járdára (azt hiszem, igazából meg akarta köszönni, de a tagolt beszéd már rég elmúlt a képességei közül, és ijesztő volt, amit helyette csinált), és mit mondjak, nem a felhőtlen boldogság ragyogott békés mosolyomból, valamint hasonlóan irreális képek.

Aztán írt Impatient, hogy menjünk este moziba, és onnantól még a péntek is jó lett. Mondjuk a Pi élete nem, az nem lett jó, szép és látványos és pofátlanul 3D, de attól a történet még kínosan giccses, amolyan sekélyesen mély, divatosan multivallásos, a szenvedésről szenvelegve szépelgő Coelho-Narnia. De utána elmentünk, és hú, de finomat boroztunk, és utána tovább mentünk, betévedtünk egy furcsa romkocsmába, ahol unalmas dark szutykokat nyomtak, de aztán lett belőle Sisters meg NIN, és majdnem reggel négyig ugráltunk, és hú, de hiányzott már. Kéne még ilyet. Sokszor és gyakran.

És kaptam elképesztően cuki nyuszis falinaptárat is, komolyan, hihetetlen, hogy milyen aranyos. És nyuszis.

miért emlékszem én még ilyenekre?

Próbálok reagálni valamire, amire azt hiszem, nem rosszul emlékszem, hanem egyszerűen mindig is máshogy értettem, és közben odáig jutok, hogy nekem még a legtisztább matematikai műveletekben is történetfoszlányok laknak, gondolom, a szinesztézia is valami ilyesmi, csak egészen más. A sakkot sosem sikerült megszeretnem, mert az hideg, ott választásokból áll a racionalitás, de az egyenlet, az sorsszerű és elkerülhetetlen, akár egy tragédia, és máris ott tartok, hogy ha az osztás határozottan trisztáni, a kivonás viszont inkább kicsit Lancelot, de a szorzás, na, a szorzás valahol Harun al-Rasid és I. Bajbarsz között lakik a nap perzselte Keleten. Ezen a ponton lefejelem az asztalt, és elmegyek aludni, kicsit unom már, hogy olyan vagyok, amilyen.

Vingilot

      Újabb szélroham rázta meg az aprócska kunyhót. A kémény felnyögött, és szikraeső csapott a szobába. Arinhald nagyot káromkodott, és rávágta az utolsó göcsörtös ágat is a tűzre.
     – Mennetek kell! – A jövevény hangja tisztán surrant, mint a jeges patakok fenn a hegyen. Fáradt lehetett, szinte elhevert az ormótlan széken; csak a csizmája és a hanghordozása mutatta, hogy nem közéjük való. És nem egyszerű, simaképű kölyök.
     Arinhald felmordult, de nem szólt egy szót sem. Tudta ő is, hogy menniük kell, de hova? Az ük-ükapja még Dor-lómin ura volt, de Dor-lómin elveszett: visszavonultak a hegyek mögé, csak hogy tíz év, húsz év, száz év múlva onnan is tovább fussanak. Ő sem ebben a sziklák közé tapasztott birkaakolban látta meg a napvilágot… Az ám, a Nap! Megállt a keze, és elmerengve nézte a lángokat. Már alig emlékezett a napfényre és a zöld mezőkre. Vajon akkor valóban mindennek mézíze volt? Most már csak rőt tűz volt, és holt hamu.
     – Vadász, emlékszel még a napfényre? – a hangját gyerekes sóvárgás töltötte meg, és hosszan kutatott az emlékei között, mire megtalálta a kincsként őrzött, ősi szót. – Áre…
     A vendég felnevetett, és hirtelen mintha napfény és gyümölcsillat lengte volna be a kunyhót.
     – Áre – Laurros csillogó szemmel hajolt előre, és Arinhald érezte, ahogy róla is lefoszlik a fáradtság. – Persze, hogy emlékszem, Másodszülött! A napfényre, a Fák Fényére, a csillagok áldott ezüstjére…
     Alfhild is közelebb húzódott, és a kicsi Alfgar letette a kezéből a ló alakúra csiszolt követ, úgy meredt az idegenre. A tünde a semmibe révedt, halkan dúdolni kezdett. Aztán megrázta magát, és szomorúan végigmérte a rongyos kis családot.
     – Elmúlt. A valák adják, hogy visszatérjen, bár – a hangja hirtelen megérdesedett –, a valák már rég elhagytak minket! Vagy mi hagytuk el őket… Most már mit számít ez?
     Arinhald megvonta a vállát.
     – Minket sosem óvtak. Vadász – nézett fel hirtelen, vadul –, azt mondod, mennünk kell, de hová? És minek? Ha már a te valáid sem óvnak minket…
     A fejszére feszült a keze, és a tekintete a padlón játszadozó gyermekre villant.
     – Vad vagy, emberkölyök, tán Morgoth tüze ég a véredben? – csattant fel Laurros, aztán halkra vette a szót. – Mennetek kell, mert ha maradtok, mind egy szálig elvesztek. Uram azért küldött, hogy felajánljam nektek a védelmét. Együtt harcolt az ősapáiddal, nem hagy cserben titeket sem; együtt tovább kitarthatunk; együtt talán élhetünk.
     – Talán.
     – Talán. Ez jutott nekünk. Azt hiszed, mi nem akartunk többet? De ez is több, mint lefeküdni és meghalni, mint az állatok; jobb, mint rabságban élni, vagy önként szolgálni…
     – Elég!
     Arinhald felpattant, és a feje a gerendát súrolta. Laurros most először érezte, hogy jó helyen jár, és ez itt tényleg a Marach nemzetségéből való Hathol sarja lenne. A férfi szőke haja kócosan lógott a homlokába, a szakálla csupa mocsok volt, de a szemében ugyanaz a tűz égett, mint Hadoréban az Eithel Sirion falai alatt.
     – Megyünk. Talán ti elhagytátok a valákat; de a mi vétlen gyermekeinken csak megkönyörül majd az ég!
   
     Odakinn vöröses fény derengett. Arinhald felnézett a homályos porfelhőkre, és megcsóválta a fejét.
     – Jobb, ha sietünk – roppant a szava a hidegben –, Angband megint esőt küld, azt a fajtát, ami lemarja az ember csontjáról a húst!
     – Végig akarod járni a tanyákat? Arra nincs idő…!
     Az ember megvetően mérte végig.
     – Felmegyünk Hador Székéhez. Gondoltam, te tán még tudsz olyan tüzet gyűjteni, amit nem olt el ez a pokolbéli rút idő!
     – Tudok – biccentett Laurros. Még ha azzal el is árulom magunkat az ellenség előtt, tette hozzá magában; de nem, nem számított most már az sem. Az orkok amúgy is tudták, az emberek hol lapulnak, és semmi sem gyorsíthatta, semmi sem lassíthatta már azt a fekete áradatot, ami most indult a tenger felé.
     Arinhald bólintott, és sietősen nekiindult a hegyoldalnak. A szennyfekete hóból üszkös facsonkok meredtek ki, a köveket csúszós pernye fedte. Csak egy-két szikkadt fa váza fehérlett ki az éjből. És a csontok.
     – Pár éve még a világ legszebb bükköse hullámzott erre – jegyezte meg a tünde, és hangja önkéntelenül is a quenya ütemére csengett. Észre sem vette, hogy átcsúszik nemestündébe. – Ó, azok az ezüst oszlopok! Azok az arany levelek! Őszidőn, az ágak közt úgy surrant alá a színarany, mint ahogy Valinorban évre hull a lusta év; ezüst és arany, béke és csend, maga az idő…
     – A legtöbbet mi vágtuk ki – feszült meg Arinhald álla. – Ti, tündék a jégen is elalszotok, de a mi gyermekeink megfagynak ebben a télben!
     – Tudom – Laurros hangjában nem csendült harag, csak emlékezés és fájdalom. – Az idő múlik, és vele foszlik minden. Érteni fogják az embereid, mit üzen a tűz?
     – Ha úgy gyújtjuk meg, igen.
   
     Fenn, a tetőn vad szél tépázta a megmaradt fákat, és kis híján feldöntötte őket is. A komor kőhalom, Hador Széke feketén emelkedett előttük: Laurros nem tudta, mikor és miért kaphatta ezt a nevet, hiszen Hador sosem járt erre. Úgy tűnt, az alatt a pár év alatt, amíg szem elől tévesztették őket, az emberek új meséket találtak ki. Hazug meséket. Hazug emlékeket. De mit számított mindez most, az éjszakában? Lekuporodott a kőhalom elé, és megpróbált tüzet gyújtani.
     Legnagyobb megdöbbenésére jókora farakás rejlett a kőlapok között. Illatos fű zizzent az ágak alatt, és a legszebb, legegyenesebb hasábokat hordták fel ide. Kurtán megrázta a fejét: sosem értette az embereket. Arinhald összeszűkült szemmel nézte.
     – Orkok – mordult fel, és meglendült.
     – Te csak a tűzzel törődj! – vakkantotta, és berontott a fák közé.
     Orkok bizony, mormolta Laurros, és szikrát csiholt, fényes, nyári-kék szikrát. Előbb is érezte a bűzüket, de nem tudta, valóban itt köröznek, vagy csak már beitta a hegy is a rontás szagát. Fellobbant a láng. Hátralépett, és egy pillanatra gyönyörködött a tűzben. Hatalmas volt, kékes-fehér, vidám lánggal égő máglya, és a kesernyés füstből gyümölcsök, fűszerek édes íze kúszott fel az égre. A saját keze munkája, és a fák között megbúvó kis áldozatoké; egy-egy szelet fonnyadt alma, egy-egy ág ritka levendula illatát érezte ki az égő, nagy robajból. Aztán a földre vetette magát, és az első fekete nyílvesszők ártalmatlanul pattantak le a kőről.
     – Csak egy kisebb vadászcsapat – rántotta be egy fa mögé Arinhald –, alig ötvenen lehetnek!
     Alig ötvenen? Laurros felmordult. Nem vagyok én Beleg, gondolta, és te sem vagy Túrin Turambar, legfeljebb csak valami távoli rokona. Ötven ork? Kettejüknek kicsit sok lesz. Előkapta a kardját, és Arinhaldnak vetette a hátát.
     – A tanyához mennek? – súgta.
     – Oda hát! – morrant fel a férfi. – De Alfhildék már elindultak. Eltart majd egy ideig, mire rájönnek, hogy üres a kalitka! Mi viszont jobb, ha az asszonyok után sietünk. Együtt megyünk a találkozóhelyre.
     Lerohantak a hegyoldalon. Arinhald magabiztosan vezette az utat, és Laurros egy pillanatra sem maradt el mögötte. Vissza sem néztek a lobogó máglyára, kerülték a fényét is, nehogy elárulja őket az ellenségnek. A szűk völgyben aztán megálltak, és újra kaptatni kezdtek, de nem a tanya felé, hanem egyre magasabbra, fel a hegyekbe. Laurros egykor jól ismerte ezt az utat: hatalmas, ezüst kérgű bükkfa állt a völgy aljában, de most már nem volt meg a csonkja sem. Csak a sziklák maradtak, és a félvak, éjjeli rohanás. Már nem az orkok űzték őket, hanem a félelem, hogy az ellenség hamarabb beérheti az asszonyokat, mint ők maguk. Arinhald hirtelen megbotlott, és nekiesett egy fának.
     – Csakhogy végre utolértünk titeket! – nevette lihegve, és Laurros döbbenten látta, hogy a fa nem is fa, hanem Alfhild, Arinhald asszonya.
     Hamar feltűnt a többi nő, és az a pár férfi, aki nem esett el az elmúlt évek csetepatéiban. Sötét ruhákban, csendben szaladtak, a gyerekek riadtan lapultak az anyjuk vállára, de annyit már tudtak ők is, hogy nem szabad sírniuk. Lovuk nem volt, de nem is bírta volna a kegyetlen terepet. Laurros végigmérte őket, és azon gondolkozott, vajon meddig bírják még ezt a hajszát. Kemény fajta voltak, de a hegyek még náluk is keményebbek.
   
     A hajnal alig derengett világosabban, mint az éjszaka, és végre megpihentek ők is. A kövek közt kuporogtak, a nők kaparós, füstös pálinkát és száraz kenyeret adtak körbe. Ki-ki tört magának egy falatot, belekortyolt a marós italba, aztán visszasüppedt a szürke sziklák közé. Alattuk harsogva rohant egy névtelen kis patak.
     – Délre a találkozóhelyen leszünk – törte meg végül Arinhald a csendet, és bólintott egyet, mintha elégedett lenne a helyzettel. – Végig az erdők takarásában maradunk, csak egy kisebb részen kell kimerészkednünk a szabadba. Először körbekémlelünk, aztán meg futunk, ahogy tudunk. Nem jó mostanában szem előtt lenni.
     Laurros biccentett egyet. Arinhald ügyesen mozgott, és némelyik kölyök is feltűnés nélkül át tudott suhanni az erdőn, de egyikük mögött sem állt korok tapasztalata. Segítenie kellett nekik, ha azt akarta, hogy a hegyekben rekedt edánok közül legalább egy maroknyit magával vihessen.
     Egész délelőtt meneteltek, és nem sokkal azután, hogy a sápatag fény ismét fakulni kezdett, megálltak. Arinhald és két fiatal fiú előrekúsztak; Laurros hangtalan léptekkel, óvatosan követte őket. Alaposan körbekutatták a terepet, de nem merészkedtek el messzire, nehogy az asszonyok védtelenül maradjanak. Vészjósló volt a táj, de nem láttak semmi borzalmasabbat, mint ami mostanában az erdőben lakott.
     – Megkockáztathatjuk – dörmögte Arinhald. Laurros rábiccentett.
     Kimerészkedtek a nyílt dombtetőre, és átsuhantak rajta. Már majdnem a fákhoz értek, mikor a tünde felnézett. Keleten fekete felhő lebegett. Valami kivált belőle, és feléjük rohant.
     – Miféle madár ez? – Arinhald hangja fojtottan csengett. A tünde az eget leste.
     – Nem madár! – kiáltotta, és előrevetette magát. –Glaurung ivadéka! Sárkány!
     Lángra kapott a hegytető.
   
     Arinhald sokára tért magához, a csillagok úgy borultak fölé, mint egy éjszirmú, nagy virág. Először csak nézte, ahogy a fénylő égi lámpások lassan kerengenek; nézte, és maga sem hitte, hogy létezhet ilyen csoda. Aztán fokonként felderengett benne, hogy hol van; felderengett, hogy mi történt vele. Megpróbált felkönyökölni, de nem ment. Alighanem eltört a karom, gondolta, és nyögve oldalra gurult. Feltérdelt, és végignézett a kiégett hegytetőn.
     A kő egy sávon megolvad, és üvegesen csillogott. Itt-ott torz, égett formák, idegen, ismeretlen cafatok lógtak ki belőle: csont, kő, vagy fém, azt Arinhald meg nem mondhatta, de talán jobb is volt ez így. Arrébb megégett holtak, holtak mindenütt. Némelyik magába roskadt kupac szinte épnek tűnt, de nem mozdult, csak köpenye lebbent át a feje fölött. Szakadt, megperzselt köpenye. Az egyik mozdulatlan alakon végigsimított a szél, aranyszálak libbentek az égre. Arinhald odakúszott.
     – Kicsi, kicsi Alfhild – motyogta. Csak a haját nem érte a láng, de a férfi úgy simogatta a szétégett arcot, mintha még mindig élne. – Te már pihenhetsz!
     Felnézett az égre, és várta, hogy feltörjön belőle a fájdalom, de odabenn nem volt semmi, csak zsibbadt, tompa űr. A csillagokat nézte, álmosan, csodálkozva, hogy milyen szépek, és milyen messze vannak. Hirtelen eszébe jutott, hogy milyen az, ha valaki kezét-lábát veszti, és kiégetik a sebet, nehogy elvérezzen.
     – A sárkány kiégette a szívemet – motyogta csodálkozva, és újra négykézlábra állt. Körbejárta a többieket is; meg-megállt, próbált rájönni, melyik halom ki lehet. Kinek volt vörös ruhája? Kié lehet ez a rongydarab? És ez a megkormolódott, félig megolvadt kard, melyikük viselt ilyet? Talán Berald. Talán Ulfrad. Talán… Körbenézett, és megszédült. Ez a sok ember mind az ő embere volt; ez a sok ember mind halott. Le kellett ülnie.
     Halk szisszenést hallott, és felnézett a megtört, hajlott fák közé. Vadállat, gondolta tompán, és megindult. A tünde volt az. Az arca egyetlen égő seb, vakon meredt az égre, a fél karja csonkká olvadt, a lába lehetetlen szögben hajlott ketté, de lélegzett. Gyengén és sziszegve – de lélegzett.
     – Laurros – rázta meg ügyetlenül a vállát. Nem volt benne egészen biztos, hogy így hívják. A tünde szeme felpattant: Arinhald addig azt hitte, megvakult.
     – A, Valacirca – motyogta, és az égre nézett. – Ó, de szép!
     – Laurros – bökte meg Arinhald –, ne a csillagokat nézd, mennünk kell tovább! Át a hegyen, le a tengerhez. Tudniuk kell, mit láttunk. Hogy velük vagyunk.
     A tünde lassan bólintott egyet, aztán felszisszent.
     – A karom – nyögte, és megcsóválta a fejét. – Ugyan! A lábam. Sínbe kéne rakni.
     Arinhald bólintott, és elkúszott. Az egyik halott mellett látott egy fél lándzsanyelet. A nagyobbik része elégett, de a maradék épp elég volt ahhoz, hogy rögzítse a tünde lábát. Sietett; nem akarta, hogy bárki itt találja őket. Menniük kellett. Menniük; nem fekhettek le, nem halhattak meg, mint az állatok. Nem, azt sosem!
     Kerített magának is egy husángot, és nemsokára útnak eredtek. Arinhald a botra támaszkodott, Laurros meg őrá: egészséges karjával az emberbe kapaszkodott, és fél lábon, megégett arccal, szédelegve bicegett. Csak az akaratereje tartotta még.
   
     Nem sokkal hajnal előtt értek el a találkozóhelyre, de már nem találtak, csak kihűlt nyomokat: Arinhald népe várt, amíg várhatott, aztán elvonult. A férfi leültette a tündét, és maga is mellé rogyott. Nevetett.
     – Most már csak lefelé kell mennünk, de ilyenkor télidőn az is veszélyes – kacagta, de már nem hitte volna, hogy megállíthatja bármi is. Laurros felköhögött, és mintha mosolygott volna; nehéz volt megítélni. Örök-fiatal, szép arcát eltorzította a sárkány tüze.
     – Jártam erre máskor is – morogta, és az égre nézett. – Ha havazik, legalább elrejti a nyomainkat; ha nem, legalább könnyebben haladunk.
     Arinhald biccentett; többre már nem futotta az erejéből.
     – Estig itt pihenünk. Sötétben járunk majd, mint a tolvajok.
     Ragyogó, tiszta nap virradt rájuk, az ég olyan éles volt, olyan kék, mint hosszú évek óta soha. Hó romlatlan, tiszta illatát vágta az orrukba a szél, és szilaj örömmel szaggatta szét a keletről előkúszó füstfellegeket.
     – Fordult az idő – motyogta Laurros, és feltartotta az arcát, hadd érje a sziklák közé betűző napfény. – Nyugatról fúj a szél.
     Arinhald mordult egyet, és aludt tovább. Aztán hirtelen felpattant a szeme, és az égre nézett. Lassan már esteledett.
     – Orkok – suttogta. – Indulnunk kell. Ha a patakágyban gyalogolunk, elvesztik a szagunkat.
     Laurros bólintott. Ő maga még nem hallott semmit, de Arinhald jobban ismerte ezt a halott vidéket. Egykor ő is ismerte minden zugát – egykor, mikor még élt – de ennek a halott hegyszörnyetegnek nem értette a hangjait.
     Kínkeserves volt az út a patakhoz, de nem álltak meg egyszer sem. Elestek, lebucskáztak a hegyoldalon, össze-vissza zúzták magukat a sziklákon, de újra talpra kecmeregtek, és mentek. Már sötét volt, mikor a szurdok aljára értek: a magas sziklafalak közé nem szűrődött le a csillagok gyenge fénye. Belegázoltak a jeges vízbe, ár iránt botorkáltak. A hátuk mögött vad kiáltozás harsant.
     – Ez itt a vég – mormolta Laurros, és meggyötört keze a kardját kereste. Arinhald vadul körbekémlelt, mint aki még most is kiutat keres, aztán hanyatt lökte a tündét. Valami megszúrta, végigkarmolta, és elkapta őket az örvénylő víz.
   
     A sodródó fa nem feneklett meg akkor sem, mikor a patak zúgva egy folyóba ömlött, és a szikár ágak úgy ölelték körbe őket, akár egy óriási fészek. Arinhald összegömbölyödött, de Laurros hanyatt feküdt, és halványuló szemével egyre az eget leste.
     – A valák mégis irgalmasak – motyogta.
     És azon az éjszakán először, váratlanul, túl vágyon, ábrándon és hiten, felszikrázott a Remény csillaga.
     
     

2003. július

tgio

Nem kérek belőle repetát.

A belvárosi kocsmák Fehér Tanácsának ügyeletes Gandalfjaként pedig karácsonyra és tűzijáték helyett: régi Tolkien fan fiction, bár simán linkelhetném két helyről is.

J. R. R. Tolkien: Letters from Father Christmas

Karácsony alkalmával egy különleges Tolkien-kötet ajánlunk számotokra: 1920 karácsonya. John, a legnagyobb Tolkien gyerek három éves, és a karácsonyi ajándékok mellett egy gondosan megrajzolt, az Északi-sark bélyegzőjével ellátott borítékban rövid levélke lapul: Kedves John, hallottam, hogy apukádat faggatod, milyen vagyok, és hol lakom, küldök hát egy képet magamról és a házamról. A lapon felül Télapó ballag a hóban (hátán a teli zsák), alul pedig csinos, kicsit retro-futurisztikus jégháza fehérlik.
.
Cikk az SFmag.hu-n.

hah!

Most olyasmit kéne írnom, hogy boldog karácsonyt, de sokkal jobban leköt, hogy kaptam új fényképezőgépet! És maga Alan Lee festett hozzá nekem egy szomtatot, hogy érdemes legyen kipróbálnom!


Szerencsére orkokat nem rejtett el a tájban, és Gollam is belefagyott a pocsolyájába.

(Amúgy azért boldog karácsonyt, persze. És nyilván.)

néha egy nyúlnak is lehet szerencséje

Avagy a mérhetetlenül szándékolatlan, félrecsúszott téblábolásból sikerült belecsöppennem az ún. night shoppingba, és sokkal olcsóbban kaptam fényképezőgépet (anyukámtól, karácsonyra, de akkor is sokkal olcsóbban), majd a blokk felmutatásával két mojitot (igazából akkora hatalmas egy blokk volt, hogy tíz járt volna, csak gondoltam, kettő is elég lesz, hogy ne fázzak hazafelé menet), és két meglepetés ajándékot, az egyikkel még tudok is mit kezdeni, standard ikeás mécses tartó (hah! lehet rá festeni!) sárgadinnyés teamécsessel, ugyanitt páros jegy a Magyar Színházba (május végéig tetszőleges előadásra) szerető gazdát keres.

És az új gépbe jó a régi akkumulátora (Sonynál ez nem egyértelmű, de… hah! tartalék aksi!) és már abban a szériában készült, hogy eszik SD kártyát is (csak a legrégebbi gépem, a Canon használt olyat, de akkor is! 512+256 mega tartalék memória!) (illetve olcsóbb, mint az eddigi kártyája, amit szintén felismer, most már csak arról kéne meggyőznöm magam, hogy nincs sok értelme mindent 16 megapixelben fényképezni csak azért, mert megbírja), és ráadásul bordó, azaz izé, ööö, rendes Eternity digipack színe van, és azt a színt én szeretem.

bölényfű meg minden

Mindig elfelejtjük, hogy szerdán nem szabad a Krimóba menni, mert kocsmakvíz van, és ha bármelyikünket is nagyon komolyan érdekelnének a kvízjátékok, komolyan, hát otthon ülnénk, és archív Legyen Ön is milliomos felvételek előtt zokognánk elérzékenyülten, vagy a világhálót böngésznénk a legújabb és legelvetemültebb „műveltségi” csudálatosságok után. Most viszont nem volt menekvés, egyrészt, mert nekem senki sem szólt időben, hogy ne vegyek sokat inni, mert negyedóra, és itt kérdeznek, másrészt, mert a földszinten, ahová nem ér le a vetélkedő zaja, nem volt üres asztal, hogy ha már a pohár teli, itt most elvesztettem a mondat végét. Szóval az a lényeg, hogy kénytelenek voltunk játszani, és húszból kilenc ponttal fölényesen megnyertük, és kaptunk egy üveg Zubrowkát, és soha többé nem veszünk részt kocsmakvízen, mert veszteni kínos, de nyerni… hát, amikor a betervezett (és többnyire már kikért) fogyasztás mellé hirtelen érkezik egy üveg tömény, amit nehogy már ne igyunk meg, mit csináljunk vele, ha nem isszuk meg, na, az veszedelmes. Nagyon jókat beszélgettünk persze össze és vissza és összevisszaösszevissza, de jó két-három órával később indultunk haza a tervezettnél, és hát ha jól vettem ki az emitt-amott elszórt posztokból, a másnap délelőttök is ködös zombilétben teltek.

Most ezt sikerült zombilének olvasnom, fujj.

Előtte pedig kedden megnéztem gillzt (aki gótpozőr és droidzombi is) koncerten megint, és találkoztam mindenféle magyar tolkienitákkal*, aranyosak voltak nagyon. A koncert is jó volt, és volt három egész ember, akiket nem ismert az együttes! Az egyikük, egy horvát srác még a nevüket is tudni akarta, Szívforgács, mondtam jó tagoltan, hátha akkor érti, aztán azért le is írtam neki, terjessze csak különös, távoli hazájában itt a szomszédban is.

Rohadtul fáj a kezem, nem tesz jót neki, ha gépelek és üveget kontúrozok (megterhelő folyamatosan, egyenletesen nyomni a tubust rajzolás közben) (nem is mindig megy, attól olyan eredeti a Művészetem), talán még valami gyorsan-sokat kattintgatós játékot kéne előszednem, hogy a (sok-sok éve, de akkor ripityára) törött középső ujjam teljesen beálljon negyvenöt fokba.

Sikerült megint megtalálnom az egyik amatőr brit A Gyűrűk Ura előzményfilmet (Born of Hope), ezúttal végre youtube-on, nem saját streamelésben, és így már akár meg is nézhetem. Hát kész. Szóval Martin Freeman épp attól jó Bilbó a hivatalos nagyfilmben, hogy annyira brit, hogy az ember ránéz, és széttárja a karját, hogy ne már; de erre itt egy kisebb falura** való dúnadán, és mind sokkal, de sokkal britebb***. De komolyan. Hát ezeknek tényleg importálniuk kellett a kontinens-kompatibilis fejformákat?

Importálásról szólva, lassan nekem sem ártana valami élelmiszer-félét magam elé importálnom, hasznos tud az lenni, ha az ember éhes.
* Őszinte megdöbbenésemre az egyikük azzal köszöntött, hogy ő emlékszik az én szakdolgozatom címére, mert bár évekkel később járt angol szakra, de annyira kevesen írtunk óangol témában szakdolgozatot, hogy hűha. Ettől kicsit lefagytam, de eléggé megedzett, amikor nyáron emberekről teljesen véletlenül kiderült, hogy Black Hód rajongók (nagyon balladisztikus és szép esemény volt, ha jól emlékszem, végül nem nyeltem félre a sört, csak úgy nem tudtam hirtelen kezelni a helyzetet), most már tudom, hogy a legváratlanabb emberek a legváratlanabb helyzetben képesek azt mondani, hogy „hallottam már rólad, együtt jártatok jógázni a macskám fogorvosának a lányával, és mély benyomást tett rá a cipőfűzési technikád”, szóval ha valaki a szakdolgozatom címével jön, már csak megakad a rendszer, és pislogni nem tudok egy ideig, nincsen az az erőszakos újraindítást igényelő kifagyás. Jó, amikor aztán egy órával később előkerült Ventrue Vili (igenis volt legalább egy-két jó része), egy kicsit megint sikerült kiesnem a ritmusból, de szerintem az már direkt volt, hogy megakadjak. Kiválóan időzítve, tenném hozzá.

** Közben hangosan sikongattam, hogy hé, a falu, ez az Angelcynn falu, hah (még a szakdolgozatomhoz kerestem anyagokat, amikor azt megtaláltam), és erre tényleg. Ezek szerint rám a tisztességes angolszász faluutánzatok vannak olyan hatással, hogy még tizenhárom éve látott fényképekről is felismerem őket.

*** Egyébként cukormókus aranyos kis filmecske Aragorn szüleinek szomorú, de romantikus románcáról.

adj vörösbort egy (két) bölcsésznek, és mi lesz a vége

Másfél hete irodalomról meg versekről beszélgettünk, nyerw meg én, és a legkevésbé sem meglepő mód idővel és borral felzokogott romantikus lelkem mélyéről az angol háborús költészet is, és hogy mindig az volt a benyomásom, hogy nekik azt a költői sokkot, ami nekünk Radnóti, még az első világháború hozta el, és Wilfred Owen. Nekem szermély szerint ez a legkegyetlenebb tőle, és egyszer régen még le is fordítottam, nem túl tökéletesen, de talán használhatóan.



Strange meeting

It seemed that out of battle I escaped
Down some profound dull tunnel, long since scooped
Through granites, which titanic wars had groined.
Yet also there encumbered sleepers groaned,
Too fast in thought or death to be bestirred.
Then, as I probed them, one sprang up, and stared
With piteous recognition in fixed eyes,
Lifting distressful hands as if to bless.
And by his smile, I know that sullen hall,
By his dead smile, I knew we stood in Hell.
With a thousand pains that vision’s face was grained;
Yet no blood reached there from the upper ground,
And no guns thumped, or down the flues made moan.
‘Strange friend,’ I said, ‘here’s no cause to mourn.’
‘None,’ said the other, ‘save the undone years,
The hopelessness. Whatever hope is yours,
Was my life also; I went hunting wild
After the wildest beauty in the world,
Which lies not calm in eyes, or braided hair,
But mocks the steady running of the hour,
And if it grieves, grieves richlier than here.
For by my glee might many men have laughed,
And of my weeping something had been left,
Which must die now. I mean the truth untold,
The pity of the war, the pity war distilled.
Now men will go content with what we spoiled.
Or, discontent, boil bloody, and be spilled.
They will be swift with the swiftness of the tigress,
None will break ranks, though nations trek from progress.
Courage was mine, and I had mystery,
Wisdom was mine, and I had mastery;
To miss the march of this retreating world
Into vain citadels that are not walled.
Then, when much blood has clogged their chariot-wheels
I would go up and wash them from sweet wells,
Even with truths that lie too deep for taint.
I would have poured my spirit without stint
But not through wounds, not on the cess of war.
Foreheads of men have bled where no wounds were.
I am the enemy you killed, my friend.
I knew you in this dark; for so you frowned
Yesterday through me as you jabbed and killed.
I parried; but my hands were loath and cold.
Let us sleep now...
Különös találkozás

Mintha csatából menekültem volna, és az út
Szűk alagúton vitt egyre lejjebb, át
Száz titáni harc meggyűrte fal között,
Tövében sok menetruhában fekvő átkozott
Gondba s halálba merülve szótlan elmarad.
Megbököm őket, egy ugrik, s rám mered.
Szánakozva néz, felismer vak szeme,
S fáradt kart emel, mint hogyha áldana.
S mosolyán már látom, hogy hova jutottam;
Holt mosolyán látom, ez a Pokol köröttem.
Kínok kínja ül a látomásom arcán
Bár a fönn ömlő vér nem jut át az ércen,
S fegyverrobajt, sikolyt sem veszek már észre.
– Idegen barátom, nincs okunk a gyászra!
– Nincs – felel –, hacsak az el nem jött jövő,
S a remény holta nem. A meg nem alkuvó
Remény voltam, mint te, s a legvadabb csodát
Kergettem én is, a szökdöső időt,
Mi gúnyra vesz nyugalmat, szűk rendet fellazít,
Megtöri az órák örök-egy közét,
S ha sír, hát könnye dúsabb, mint e kárhozat.
Hisz nevetésem talán nevetést szült volna,
És sírásom mintha még most is élne,
Bár meg kell halnia. Az igaz szó halott,
S a gyilkolás fájdalma kihunyt a harc alatt.
Amit mi elrontottunk, gyönyörködve nézik,
Vagy még háborognak, s vérrel lobban lázuk.
Tigrisfürgék lesznek, egy sem bont majd sort,
Bár népeknek ássák meg léptükkel a sírt.
Bátor voltam, titkokat őrzött utam,
Bölcs voltam, uraltam elmém s életem,
S a távozó világgal nem vonultam vissza,
Hogy gőgös, védtelen tornyokban rogyjak össze.
Majd kerekük az alvadt vér ha megrekeszti,
Felmegyek, s a mélyen ülő vizek tiszta
Igaz, szűz vérével mosom le vétkeik.
Kéretlen önteném lelkem, ám e ritka ék
Nem fakadhat sebből, harc gennye nem lehet!
Vagy tiszta homlokon tán nem serkent vért a hit?
Barátom, megöltél, az ellenség vagyok;
Felismerlek, bármilyen sötétben is legyek,
Épp így néztél tegnap. Leszúrtál, s bár karom
Még védeni emeltem, nem volt már erőm.
Jöjj, nyugodjunk...

váratlan utazás, várható vélemény

Oké, a tudatalattimnak ma reggelre sikerült annyira lecsiszolnia a kiálló érzelmeimet, hogy tényleg tudjak dolgozni is. Tele vagyok kiálló érzelmekkel, álmomban más, régi álmok után vágyom nosztalgiázva*, nem oda járok haza, ahol lakom, hagyjuk, hagyjuk, hagyjuk, hagyjuk, hagyjuk. De legalább A hobbitból csak annyi ragadt a fejembe, hogy láthatatlanul kellett volna észrevétlen is maradnom, higgyétek el, ez nem olyan egyszerű egy lakótelepi konyhában, bár nekem legalább nem az elől kellett menekülnöm, hogy engem tálaljanak fel ebédre

Igen, mert közben sikerült megnéznem a szóbanforgót, és. Igazából végig úgy éreztem, hogy itt most két lehetőségem van: úgy nézem, hogy ez egy történet, ami meglepően sok ponton egyezik Bilbó és a törpök történetével, és akkor élvezem, vagy úgy, hogy ennek köze van dolgokhoz, amit Tolkien írt, én meg olvastam, és akkor gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm. Mondjuk legalább olyan hevesen, mint szegény Gollam a Zsákos nevet. Szerencsére (?) az alkotóknak sikerült minden aprócska jelenetnél olyan markáns (és gyakran marha) eltéréseket beiktatniuk, hogy nem esett nehezemre másik történetnek tekinteni. Bár minden fontos esemény szerepel a filmben, csak egyetlen egyet forgattak le legalább közel úgy, ahogy az a könyvben volt, a találóskérdésesdit. Mindenhol máshol át kellett írniuk mindent, mert. Mert nem tudom, miért. A három troll miért nem volt jó úgy, ahogy volt? A törpök átütő barbársága pedig egyszerűen fájt. Milyen már, hogy Elrondnál (akit elsőre hosszan sértegetnek, miután megmentette az életüket, utána reklamálnak az ingyenvacsorán, hogy mi ez a vega cucc) (tényleg, mi ez a vega cucc? Elrond fogyókúrázik?) felhasogatják a bútorokat tűzifának (egy kézművességből és iparból élő nép? ennél jobban megbecsülné más munkáját) aztán köszönés nélkül lelépnek? Még ha Tolkiennél nem is feltétlenül a törpök a legemelkedettebb népség, azért ősi, büszke és kifejezetten magas kultúrának tűnnek, nem a világ legnagyobb tuskóinak

Az Azog szál pedig a bevezetéstől fogva rettenetes nekem. Eleve, Kili és Fili Thorin unokaöccsei, őket pontosan ugyanaz a bosszúvágy hajtja, nem fognak döbbenten pislogni, hogy hűvazze, dédfatert egy jegesmedvével keresztezett ork csapta le, de Thorin hogy megbosszulta, milyen kúl már. Másrészt Azoggal Dáin** végzett, a vasdomboki törpök királya, akit a film elején meglehetősen hosszan szidnak, és miután még ezt a hőstettet is elvették tőle, igazán kíváncsi vagyok rá, hogy fogják a harmadik részben tiszteletreméltó, nagy törp királyként behozni (az már a színészválasztásból is lejött, hogy ebben a változatban nem lesz fiatalabb Thorinnál, pedig). És egyáltalán, minek kellett ebbe belekeverni egy ennyire gyér bosszútörténetet? Oké, oké, csináljunk Nagy Hőst szegény sorsűzte, hepciás Thorinból, de nem lehetett volna valami épelméjűbb, ne adj’ Isten, ízlésesebb megoldással előállni

Radagastot pedig, óbazdmeg, felejtsük is el. És a Szánalmas Balfaszkodás Fehér Tanácsa, hát, ha tényleg erre a négy szakértőre van bízva ez a Középfölde, csoda, hogy még csak ekkora a baj***. És Thranduil a jávorszarvason. Valakinek Malfurion fétise volt a stábból, vagy miért nem ülhetett lóra az a szerencsétlen?

Jól van, ezzel együtt nem gyűlöltem a filmet, mert ha elfeledkeztem róla, hogy ez itt mi akar lenni, vagy csak egy-egy képig vettem figyelembe, akkor végül is jól szórakoztam. Lekötött három órán át, látványos volt, szép volt, Martin Freeman sokkal hobbitabb, mint az előző garnitúra, Richard Armitage-be pedig nem lehet nem beleszeretni (és az a hang!!!). Engem simán meg lehet venni jó pasikkal és brit pasikkal, jó brit pasikkal pedig különösen, de azért izé, a következő részektől most még jobban rettegek, mint eddig tettem.

* amikor a Krimó kerthelységében (?!) (nincs neki, pláne nem olyan) ültünk a poros nyári éjszakában, és az alacsony léckerítés fölött fekete-fehérben, egy némafilm szaggatottságával kelt fel a Hold, a felhők úgy repkedtek, mint a denevérek, és arra már nem emlékszem, mi történt (azon kívül, hogy igen fáintosan ittunk a kellemes nyári melegben) (és sokszor lefényképeztem a Holdat), csak hogy nagyon vicces volt, és a mai álmom szerint egyértelműen a legjobb sörözés valaha. Mármint ez valóban egy régi álmom, és ma álmomban eszembe jutott.
** Dáin kapcsán mérhetetlenül elfogult vagyok. Bár Thorint is kedvelem, egyértelműen Dáin volt mindig is a kedvenc törpöm, olyannyira, hogy nyolcévesen a kedvenc legófigurámat róla neveztem el, mert a legófigurákon kívül csak babáim voltak, azok pedig lányok. Mondjuk nem tudom, mi akadályozott meg abban, hogy rajzoljak és körbevágjak egy Dáint, ahogy azt a négy hobbittal tettem, talán az, hogy egy hobbitnál nem gond, ha kicsit viccesen néz ki, de azért egy törp hős mégiscsak, na, meghaladta a rajztudásomat.
***Tolkien változatában Gandalf nem csak azt tudja réges-rég, hogy a Bakacsinerdőben méretes Gonosz ütött tanyát, hanem azt is, hogy konkrétan Szauronnal állnak szemben. Járt is Dol Guldurban, ott kapta Thrór térképét és Thráin kulcsát a hegyhez. Thráint az utolsó törp Gyűrűk egyikéért fogta el Szauron (azért a nyamvadt ékszerért üldözte az egész családját olyan rút balszerencse, hogy annál rosszabbat Húrin gyermekei kaptak a nyakukba még az Elsőkorban), és miután azt megszerezte, nem kutatott tovább, csak belökte meghalni a tömlöcbe. Gandalf sem menthette meg, de a sárkány legyőzésének zálogát elvitte Thorinnak. Jól tette: máskülönben Bilbó sosem szerezte volna meg az Egy Gyűrűt, és ki tudja, mi lett volna Középfölde sorsa. Hát, így jár, aki nem kutatja át rendesen a foglyait.

határozottan

Épp csak kedd van, 0.09, és a szomszéd a Look at this Instagram eredetijét hallgatja olyan hangerőn, hogy túlkiabálja a törp zümmögőkórust is, ezúttal nem tesz boldoggá a Nickelback, nem tehetek róla, Richard Armitage-nek akkor is jobb hangja van (bár Fili amúgy gyanúsan úgy néz ki a filmben, mint a kanadai popgrunge lófejű főistensége, szóval lehet, hogy a Nickelbackről is a törpök tehetnek (vetekedne a balrogos fiaskóval), de Richard Armitage-nek akkor is jobb hangja van).


eközben a szomszéd asztalnál

„A koktélruha az, amiben ha lehajolsz, minden irányból erotikus.”

J. R. R. Tolkien: A hobbit

A mozikban már itt A hobbit, de vajon olvastátok-e J. R. R. Tolkien címadó regényét? Ha még meg, ajánljuk Tapsi kedvcsináló ismertetőjét, ha pedig már igen, akkor pedig emlékezzünk vissza együtt hajdani olvasmányélményünkre.
Cikk az SFmag.hu-n.

köd

Hosszan néztem a könyökhajlatomat, majd arra jutottam, hogy ha tényleg arra voltam kíváncsi, mennyi az idő, érdemes lenne kicsit feljebb tolni a tekintetem. Vagy az órámat lejjebb.

Kinn hömpölyög a sötétsárga semmi, az a köd, ami a gondolataim között ül, legalább színes. És a hagyományos ködöktől eltérően néha van benne napfény.

mr. decemberek és mr. novemberek

Megszületésnapoztuk Srakkert is, érdekes, hogy ebben a társaságban mennyi a november-decemberi. Ettünk pizzát és ittunk dolgokat, én például barna sört, de egy nagyon kis korty erejéig belekóstoltam az almapálinkába is, tényleg kiváló volt. És kaptam puha reklámsálat is, igazi cidereset, Amontól, aki hajlandó volt feláldozni magát, és még egy Strongbowt inni, csak hogy járjon mellé sál.

Miután elárultam, hogy előző nap magam is meglepve írtam egy verset (gasp!), rám tört az önvallomáshatnék, de az is lehet, hogy ebben már a sör volt a ludas. Nagyon érdekes dolgokat meséltem magamról, például, hogy rólam már óvodás koromban mindenki tudta, hogy bölcsész leszek, mert szemüveges voltam, és Arany Jánost szavaltam. Igazából csak a két utóbbiban vagyok biztos, Szilágyi Erzsébet levelezése szabályosan lenyűgözött, de feltételezem, a szüleim valami életrevalóbb pályát szántak nekem (mondjuk hatéves koromban elég határozottan kijelentettem, hogy író leszek, bár a fő motivációm az volt, hogy utcát nevezzenek el rólam) (alternatívaként ezért felmerült még a „híres ember”). Droidzombit még hatodikos korában is kizárták ilyesmiért a szavalóversenyről, mert hogy Arany János nem illik még olyan zsenge korban, nem is értem, hát akkor mitől legyen fájó pátosz  űzte árva* a magyar gyermek??? Petőfi nem elég magába roskadt a mi néplelkünknek, nekünk Arany János kell, hogy előhömpölygesse Ady Endrének** a lápi ködöket, nagykamaszként meg egy kis hisztérikus József Attila***, hisz ő maga a modernitás egyetlen bekattant személyben. Minden más költő léte és népszerűsége értelmezhetetlen nemzeti sírvavigadászokogás szempontjából, kivéve Szabó Lőrincet, aki ugyan a nyitnikékről írta volna a verset (tavasz, cinkék, jajdehurrá), de úgyis minden tisztességes kölyök csak arra emlékszik, hogy „mikor legutóbb jártam itt, nyár nyitogatta pipacsait, a nyár nyitogatta, temette az ősz; és volt, aki vesztett, és nincs, aki győz, de ő is csak ezzel a két versszakkal nem verte le a lécet.
*szeretem Arany Jánost, de a balladái azért nem az életigenlésről szólnak

**szeretem én Adyt ***és József Attilát is, de lássuk be, néha úgy kissé elkopott náluk is a napfény

álom

Brüsszel felé repültünk, de tudtam, hogy átszállok, és New Yorkba megyek, bár még mindig nem értettem, hogy miért szálltam fel egyáltalán a gépre. Persze, persze, soha vissza nem térő alkalom, a retúrjegyet ajándékba kaptam, de nem volt mellé se szállás, se költőpénz, és egyáltalán nem fért bele sehogy sem, hogy egy hetet elturistáskodjak nagyjából bárhol; akkor sem, ha feltehetően ott is vannak olcsó hostelek. Persze elveszhetnék az átszállásnál, de Brüsszelből sem volna olcsó hazajönni. A bevándorlásnál még visszafordíthatnak, vidultam fel, és az is milyen jó már, repülök egy tök nagyot, sosem voltam még long haulon úgysem.

A tudatalattim egy rohadék. Én csak pólókat nézegettem, még csak eszembe sem jutott sehová sem utazni, sőt, a pólókat is csak nézegettem.

Egy régóta várt utazás – hobbitvárás és tematikus hónap

Az elmúlt évek egyik legjobban várt filmje kétségkívül A hobbit. A sikeres A Gyűrűk Ura filmtrilógia után sokan örülnek, hogy a végül szintén háromrészesre duzzadt előzményt is Peter Jackson rendezi. Az SFmag szerkesztőség vajon mit vár A hobbit filmektől?
Cikk az SFmag.hu-n.

hogyan tereljük el figyelmünket a karácsonyi akciókról

Most ott tartok, hogy életemet egy szalámis szendvicsért, kicsit megnyugtat, hogy van egy szalámis szendvics a táskámban, bár ahogy mostanában a cipzár viselkedik, még simán lehet, hogy az életemet kell adnom, amikor foggal és körömmel feltépem. A táskát. Vagy a cipzárt. Vagy a szendvicset. Azt hiszem, ezt a mondatot elvesztettem, mint havi fizetést a játékautomatán (nem saját életből vett hasonlat; mármint nem én vesztettem el, és nem az én havi fizetésemet) (csak az első mondatot, de teljesen).

A hétvége remek volt, megleptük születésnapjára Judot, a házban, ahol a pálinkának külön szobája van, később készültek fényképek is, és volt rengeteg bor és torta és pörkölt és baconbe tekert kacsamáj és saláta és még bor. És pompázatos társaság.

Ezt a pólót pedig továbbra is akarom. Esetleg feketében. Nagy, romantikus elszántsággal (ámde a számlaegyenlegem ismeretében nagy, romantikus viszonzatlansággal is) (a nagy, romantikus érzelmek már csak ilyenek) (viszonzatlanok) (és fölöslegesek).

Nem feltétlemül egészséges, hogy rágcsálom a fém teáskanalakat

a pénztártól való távozás után reklamációt

Állítólag tök unalmas, amiket írok, képzeljétek el, mennyivel unalmasabb élni benne. A nyűglődős nyomorúság nem arról híres, hogy izgalmas volna, az a legrohadékabb benne, hogy egy idő után megeszi azt a képességet is, hogy az ember maga keresse az érdekes és szép dolgokat, azok pedig a sült galambhoz hasonlóan ritkán érkeznek házhoz (kell nekem ilyeneket írnom, rájöttem, hogy éhes vagyok).

Az alábbi újdonságokról számolhatok be: a sudoku függőséget okoz (telefonon játszani pedig ínhüvelygyulladást), a Felhőatlasz nem győzött meg, az Argo ellenben igen. Narancssárga szalagot továbbra sem vettem, cidert viszont igen, és és fogalmam sincs, kinek mit adok karácsonyra, de lehet, hogy ez nem újdonság.

through the never

Most az van, hogy bármit kapcsolok be, az két számon belül Metallica lesz, kicsit félek megnyitni valami operát, nem tudom, mihez kezdenék, ha Rigoletto hirtelen érdesen bődülne egyet, hogy Don’t tread on me, mondjuk egy Posa márkitól már elfogadhatóbb szöveg lenne, igaz, ő is lényegesen több sallanggal adná elő ezt a nemeltaposás témát. Álmos vagyok és hasznavehetetlen.

Ma hosszan hallgathattam, ahogy a mellettem lévő asztalnál az a turbóhiszti tárgya, hogy a nagyontucat, nagyonnyávogós szőkedvény mennyire ki van akadva, mert a pasija sosem képzelte el, hogy milyen lesz az esküvője, és így akkor ő hogyan tervezzen vele közös jövőt??? Majdnem szóltam a fiúnak, hogy ezzel lehetőleg sehogy is, és ha akarja, megverem helyette a tálcával, nekem szabad nőt megütnöm. Hát komolyan, mióta elvárás, hogy a férfiak a nagy habos királylányruhájukról álmodozzanak? Őszintén szólva, engem aggasztana, ha a páromnak (nem igazán szeretem ezt a szót, na) férfiember létére nagyon konkrét elképzelései lennének az esküvőről, például mi van, ha ő úgy képzeli el, hogy én hófehér tűsarkúban libegek egész végig, miközben nekem az elsődleges napirendi pont a Kényelmes Cipő lenne?

Utána kicsit elgondolkoztam azon, hogy vajon azért nem mentem-e soha férjhez, mert a királykis/menyasszony rajzolással töltött óvodás évek után sosem fantáziáltam nagyon kitartóan Az Én Esküvőmről (házi fogalmazás, Tapsi Füles, 3. a osztály), mármint azon túlmenően, hogy nyilván Alice in Chainsnek kell szólnia, kis Nine Inch Nailsszel, aztán rájöttem, hogy oké, az Én Nagy Napom, de lehet, hogy mégsem akarnám külön kínozni a rokonokat. De a kis elgondolkozás végül abba torkolt, hogy a frászokat, azért nem mentem férjhez, mert akihez mentem volna, az nem kért, aki meg kért, ahhoz nem mentem, aztán meg azóta sosem volt aktuális ez a kérdés. Mármint azóta a leghosszabb kísérlet azt hiszem, az volt, amikor egyszer két és fél napig majdnem nem egyértelműen nem jártunk holmi derék fiatalemberrel (nos igen, a dolgok, amikről nem blogoltam, nagyon sokadik rész), de az is annyira lelombozó élmény volt, hogy inkább visszamásztam a kövem alá. Igazából ha valami négy-hat próbálkozásból átlagolva negatív / iszonyúan borzalmasan negatív élményeket ad, azzal egy idő után nem próbálkozom.

fokozatot váltok (felfelé, nyilván)

Izmos köhögésre ébredtem, ezek szerint tegnap nem volt akkora ostobaság megmérnem a lázamat, mint amekkorának a 35,8-as eredmény láttán éreztem. Valóban valami enyhébb megfázás miatt tört rám, hogy jaj-jaj-jaj, smirglivel bélelték ki a koponyámat. A köhögés általában már a móka vége, de a szemem még mindig be van dagadva, és mindezt tetéztem azzal, hogy hajmosás helyett a két copf (aka. macifülek) mellett döntöttem, úgyhogy ma már nem csak elkérték a személyimet (karácsonyig akciós a Strongbow! és én azt szeretem) (a másik itthon is elkommerszült cider nekem túl édes, de a Strongbow pont olyan, amilyennek lennie kell), de a pénztáros hosszasan össze is nézegetett a fényképemmel. Engesztelésül mondjuk adott vagy ötvenezer forintnyi gyűjthetős pontot, amit mások otthagytak, hah, venni fogok vízforralót, az idővel úgyis elkopik mindig.


(Egyébként tudom, ez nem azt jelenti, hogy egészséges tizenhétnek nézek ki, így húsz év távlatából túlzás is lenne, meg izé, van tükröm és pár csilliárd fényképem, tudom én ám pontosan. Nekik nagyjából mindenkit ellenőrizniük kell, aki nem tűnik meggyőzően legalább ötven évesnek, nem kisgyerekekkel és/vagy férjjel, családi méretekben vásárol, stb, és nemrég büntettek náluk ilyesmiért pénztárost. Ráadásul most tényleg úgy néztem ki, hogy az influenza végső stádiumában haldokló fiatal is lehettem volna, nem csak egy kicsit kialvatlan öreg, aki egész délelőtt azon őrjöngött, hogy őszül. De akkor is mindig nagyon vicces.)

fiatalítókúra haladóknak

Ezek szerint, ha nem bírok aludni, úgy fáj a fejem, és ettől átbőgöm a fél éjszakát, és persze még jobban fáj a fejem, és másnap egész reggel fúrnak, és tovább fáj a fejem, és ugye nem tudok aludni sem, akkor pont úgy dagad be a szemem, hogy kitölti a szarkalábakat, és elkérik a személyimet, amikor akarok venni egy narancsos sört (mert megérdemlem).

Egyébként ez most sima mechanikus fejfájás, annyira undokul nyomaszt minden, hogy állandóan befeszítem az államat és a homlokomat, és egy idő után begörcsöl tőle az egész fejem. Néha, ha nagyon odafigyelek, és különféle trükkökkel próbálom ellazítani az izmaimat (például azt képzelem, hogy forró zuhany alá tartom a fejem), akkor akár fél percekre is el tudom mulasztani, de abban a pillanatban, hogy emellett nézni, gondolkozni, enni, gépelni próbálok, rögtön kezdődik a feszülés. Néha, ha nagyon elbambulok, a fogamat is csikorgatom, de azt főleg azért, mert vicces érzés. Szerintem nem is fejfájáselleni kéne nekem, hanem izomlazító. Vagy leginkább egy új fej, ez úgyis tele van marhaságokkal.

Miután narancssárga szalagot nem leltem a hobbiboltban sehol (csak tenyérnyi széleset, ami ugye nem vékony), elmentem, és megnéztem az Egy veszedelmes viszonyt (tényleg be kéne tiltani a magyar filmcímeket, hát mi ez az „utalgatunk, utalgatunk, höhö, kosztümös meg dugnak benne, vágod” szar? Izé, asszem a stílusomnak megárt az épp küzdelmesen aprított könyv) szóval és jó volt, tényleg, mármint nekem tetszett. Egyrészt omg Mads Mikkelsen, kisebbminthárom, másrészt szeretem a történelmi drámákat, na. Akkor különösen, ha általam nem ismert történelmekről szólnak, és ezért csak sejtem, hogy igen, persze, a műfaj követelményeinek megfelelően úgyis dráma lesz

business as usual

Történetek laknak a fejemben, jobban örülnék, ha nyers és elszánt szabad kapacitás lakna a helyükön, és nem türemkednének be a mások gondolatai (fordítandó) közé az enyémek (persze, biztos jó lenne ide egy piros sál, mármint mi van??????). Ezen kívül ott a szorongós agysmirgli, ami szintén nem az összpontosítás fő alkotóeleme, persze semmi különös, csak november vége, és a novemberek valamiért egy ideje ilyenek. Lehetnének jobbak is. Most azon gondolkozom, hogy ... belebonyolódtam, az a lényeg, hogy kell vennem három méter vékony narancsssárga szalagot. Megyek is.

jóvammámosmá

Középen választottam el a hajam, és a kezemben maradt a szemüvegem füle. Később a pénztárcámmal kirántottam a fényképezőgépemet, és végleg eltört benne valami. Bennem is.

zenebohócok

Bejött egy csomó nagyon legyűrt arcú brit a képernyőre, talpig giccses-romantikus fényekben, és nem tudom eldönteni azóta sem, hogy most a Boyzone vagy a Take That alakult újjá éppen.

piros esernyők a ködben

Ez is egy olyan november lesz, amiből nem emlékszem majd másra, csak hogy sötét van (és néha köd), mintha még nem is lettem volna ébren nappal, minden mindig este történt, éjszaka, vagy ha nem, akkor olyan terekben és történetekben, ahol nem volt fény, és izé, a terekben legalább akadt wifi és koffein.

Mindegy, végül is egész nyáron ezért sírtam, de tényleg, mármint majdnem.


Vasárnap ahhoz képest nem is akart szétesni a fejem és a nyakamról pedig le, hogy szombat este három cigit is elszívtam (pedig most legfeljebb három-öthetente egyet szoktam), és megittam négy sört és egy kávét, mindezt csak egy csomag ropival földelve, és az egészben az a legrosszabb, hogy rá kellett jönnöm, mostanában már a baráti sörözésekhez is túlságosan síkideg vagyok, elmondom, hogy most nekem egy Leafblade koncert kéne, egy olyan, amikor a fűben lehet heverészni a napsütésben, miközben a fiúk ott gitározgatnak meg énekelgetnek, a fák susognak a lágy szellőben, és az egészből pontosan annyival kell törődni, hogy heverészni lehet a fűben. (Megtörtént eseményeken alapul, attól eltekintve, hogy akkor épp kezdtem nagyon ráparázni, mi lesz itt este, amikor az agyam ki fog fogyni ebből a nagyszerűségből, amit a jó ég se tudja, mitől termelt be magának; aggodalmaim később apokaliptikusan megalapozottnak bizonyultak, mert minek bizonyulhattak volna még.) Esetleg két óra gyaloglás bokáig a tengerparti homokban, angol verseket szavalva a tomboló, meleg szélnek és a hullámok vad harsogásának, bár hozzátenném, hogy összesen szerintem ha öt angol verset tudok kívülről, szóval a The Sentry-t pl. egészen sokszor megismételtem.
In the flower of fury, the folded poppy,
Night.
Valamint belevinnyogtam a mediterráneumba vérző kis szívem bánatát, hogy nem tudok jó verseket írni, mert ahhoz nem vagyok elég biztos magamban és a világban, mindig ott ül a vállamon a gonosz kis manó, és kiröhögi, amit írok, ha éppen tudnám, hol az a Thornton Wilder regény, most idézném az idevágó részletet, de hah, nyilván az a könyv sosincs meg, amire épp szükségem lenne. Persze ha hirtelen megtalálnám, verseket nem tudnék írni akkor sem, viszont megint elolvasnám az egészet, mert A teremtés nyolcadik napja egyébként a világ egyik legjobb könyve.

(Egy másik idézet megvan belőle, mert egy időben elég sokat éjszakáztam ezzel a nadával, és valahol jó volt tudni, hogy olyan igen derék fiktív emberek, mint John Ashley is szenvedtek tőle.) (John Ashley az összes általam ismert fiktív emberek közül is kiemelkedően derék, pedig én az olyan történeteket szeretem, amiben derék fiktív emberek szerepelnek.)
„- Rossz színben van, mi hijo. Nem alszik. Majd én elmondom magának az álmait. A nagy semmiről álmodik. Megy, megy, egyre lefele, a semmibe, a semmi fehér mészvölgyeibe. A szeme kimered, kőbányákba néz, mély gödrökbe, ahol minden jéghideg. Jéghidegen ébred. Úgy érzi, soha többé nem tud felmelegedni. És mindenütt a semmi, nada, nada, nada... de ez a nada röhög, a fogát csikorgatja. Kinyitja a szemét, benyit a szobába, és mindenhonnét ez a nada röhög magára. A padló nem padló. A falak nem falak. Hajnalban fölébred, és remeg, és nem tudja megállítani a remegését. Az életnek nincs értelme. Az élet hülye röhögés.”
Hinnye, az de egy tetves időszak volt, tulajdonképp néha azóta is meglep, hogy túléltem, és hogy nem lettem még sokkal teljesen alkalmatlanabb és keserűbb és gonoszabb és elidegenedettebb.

a hévége tanulsága

A tudatalattim nem veszi figyelembe, hogy nagyon rég néztem utoljára wuxiát, és az még hagyján, de ha kiforgolódom magam a takaróból, nagyon szép hóban menekülős jeleneteket vetít, amiben először fehér pillangóvá, pinttyé, majd sirállyá változva kéne túlrepülnöm a varázslatot, így utólag a pillangó nem tűnik túl bölcs választásnak a rohadt hidegben. Már megint az egész éjszakát végigfáztam, és a délelőtt nagyobb részét is, mondjuk nem értem, ezek után miért gondoltam úgy, hogy egy garbóban és egy kötött ruhában nem vesz majd meg az isten hidege, ilyenkor két télikabát kéne meg három pokróc, a radiátor előtt ülve is. Ebben a pillanatban elment mellettem egy fatalember széldzsekiben, rövidnadrágban és fontott talpú strandpapucsban a pucér kis talpán, szerintem ő lopta el a mai nemfázásomat, vagy nem is értem, azért ennyire nincs meleg.

És egy néni földig érő, derékből krinolinszoknyársa bővülő pehelykabátban és szivárványszínűre festett hajjal. Gyanús, hogy a teámba valaki hallucionégeneket csempészett.

hosszú vagyok, mondja

40 kiló, nem is tűnik többnek. Nemrég kerülhetett az utcára, még minden szempontból tiszta, a beszéde, a tekintete, a ruhája is, bár persze ha minden igaz, a szakadt ballonkabátot tegnap kapta, akárcsak a nyári cipőből kilógó frottír zoknit. Alig bírja mozgatni az ujjait, úgy elgémberedett, de nem fogadja el a kesztyűmet, amíg meg nem esküszöm rá, hogy van otthon másik. És, megjegyzem, tudok venni is.

Márciusban lennék nyolcvan, mondja, de úgysem érem meg.

És erre nem tudok mit mondani.

(Megbeszéltük, keresek és próbálok vinni viszek neki télikabátot és sálat és kötött pulóvert és pár pamuttrikót, mert nem csak kabáttal él az ember, és persze harisnyát, és bár nagyobb a lába, mint nekem, találtam egy decens városibakancsot (magas a szára, de nem túrára szánták), mert azt mondta, csizma kéne, amikor rákérdeztem, milyen meleg holmira van szüksége, de abból csak magassarkúm van harminckilences, nem igazán nyerő ebben az életkorban, szóval marad a bakancsféleség, és tettem be csokit is, mert azt mondta, szereti; de mindez nyilván semmit sem ér. Annyit sem.)

most már tényleg

Ma egész hisztérikus kis sírógörcsöt kaptam attól, hogy már megint és még mindig és mindig és mindig fúrnak.

És amikor abbahagyják, akkor utána megint fúrnak és fúrnak és fúrnak és nem lehet aludni és nem lehet létezni és nem lehet olyan hangosan hallgatni a zenét, mert ott remeg a talpamban, mert átüt mindenen.

Nem lehetne, hogy valaki végigcsinálja helyettem az év hátralevő részét? Én meg mondjuk nem tudom, nem nyúlok semmihez, hogy ne rontsam el a semmit is.

a sötét kőangyal borostyánkardja

Boldog nap, amikor azzal köszönt a gmail, hogy All My Faith Lost és Fantasy Author követnek Twitteren. Mármint... miután fél órát kacarásztam igen önfeledten, hogy komolyan, és tényleg, de tényleg így hívják őket, arra jutottam, hogy All My Faith Lost-ék legalább aranyos kis együttes Toportyánföldéről, ráadásul az öreg Strangelight doktor valami együttműködői, de akkor is, hát milyen név már ez. Fantasy Author mintha kicsit túlzásba vinné az önpromózást az én ízlésemhez, de legalább szerzett nekem pár vidám pillanatot (ez még nem ér meg egy follow back-et, de hát mindent nem lehet).

na

Jó, tegyük hozzá, azért vannak jó dolgok is, nem csak ütnivalók és lapáttal ütnivalók, pénteken voltunk eseményen és ettünk gesztenyés steampunk tortát, és utána fröccsöztünk, és én elaludtam a zajban, (a szombatot egzisztenciális válságban vinnyogva töltöttem, de ezzel nem tudok mit kezdeni), vasárnap pedig családi ebéd volt, és nemgesztenyés nemsteampunk torta, és séta közben megtaláltam a kőoroszlánokat, amiket egyszer másfél éve már kerestem, de nem leltem (nyilván átköltöztek, és vitték magukkal a kaput is, nem én emékeztem rosszul, hol lehetnek).

És voltam és megnéztem a Gothposeur Droidzombit koncerten, és befejeztem két novellát, és rájöttem, hogy a tavalyelőtti nanowrimo-s cucc az igazából most nagyon tetszik, bár idén nyilván nem lesz időm befejezni, meg agyam sem, meg az, hogy nekem nagyon tetszik, semmit sem jelent.

a dolgok

Most nagyon gyorsan kezdjenek el jóra fordulni, mert máskülönben.

a világ

Meg ilyeneket tol az arcomba, mint vaskos prémszegélyű, műkrokodil bordázatú lakk kézitáskácska kis réztáblával. Nincs nekem enélkül is épp elég bajom?

És valamikor hajnalban kezdetét vette az éves hidegrázás, semmi lázam, semmi bajom, nem vagyok náthás, csak a hideg ráz, úgy fázom, pedig délután és este emberek közé akartam menni. Egyelőre ahhoz is külön kell gyűjtögetni az erőt, hogy a gyógyszertárig és aztán haza elballagjak.

emberek, akik

Szóval mivel most nincs otthon internet épp, de máshol meg csak internet van, és nincs elérhető delej, ezért egyelőre a héten minden nap hosszas és bonyolult zarándokutakra indultam, mert vártam emaileket (amik nem érkeztek meg, nyilván), és közben láttam embereket, ami tovább erősítette azt a véleményemet, hogy izé. Az emberek furcsák.

Majdnem rám parkolt például egy autó, aminek a szélvédője tövében húsz centi mélyen álltak a plüssállatok, nem túlzok, három réteg volt belőlül. A sofőr ettől még tudhatott volna vezetni.

Egyébként meg hideg van, miért van hideg.

emberek, akik a káposztasalátát marokra, ököllel

Menjetek vissza az ólatokba.

a szövegfalon is túl

Egyébként terveztem, hogy teszek az előzőbe sárgával kiemelt sorokat meg lábjegyzeteket, nyilván.

amikor elgurul a gyógyszer

Szóval most előkerült az abuzív kapcsolatok témája, és két dolog döbbentett meg, az egyik, hogy a viszonylag friss, és szintén ó-jaj-bazmeg-ekkora-sötétség-emberi-fejekben-nem-lehet "szülnének többet, nem verné őket a zember" botrányt követően is milyen mérhetetlen tudatlanság van az emberekben. Én el akarok menni ebből az országból (és igen, máshol tényleg jobb, mármint valamiért minden ilyen irányú felmérésen erősen leszakadva szerepel Magyarország az utolsó helyen, szomorú, de attól még ez van). A másik, hogy jé, hát van ember, akivel évekig barátok voltunk, de én tényleg soha többé nem akarok beszélni vele, úgy kikommentelte magát a számomra civilizáltnak tekinthető létformák közül.

Az első több rétegű. Egyrészt igenis a kurvaanyját mindenkinek, aki szerint egy abuzív kapcsolat csak a kialakult evolúciós szerepeket tükrözi, és helyesen képezi le a férfi dominanciáját (ezek az emberek, gondolom, viszonylag ritkán jutnak el a gondolatig, hogy egy férfi is lehet egy abuzív kapcsolat szenvedő alanya, de ha eszükbe jutna, na, rögtön előkerülne az empátiájuk). Valószínűleg egy kő alatt töltötte az elmúlt hónapokat, ha sehol sem találkozott a témával, a statisztikákkal, amik rávilágítanak, hogy igenis, ez jelentős probléma, és nem, nem csak az alsóbb néprétegekre jellemző, hanem általános jelenség. Másrészt, aki kijelenti, hogy az ő ismerősei között márpedig ilyen nincs, az egy ostoba vadbarom. Most komolyan, emberek azt hiszik, az abuzőr az olyan, hogy a homlokára van tetoválva, hogy ABUZÁLOK, vicsorog, és az egyik ökle mindig véres? Nyilván nem; nyilván jelentős részük az adott kapcsolatokon kívül normálisan viselkedik, sok köztük a kifejezetten sármos és szimpatikus ember. A statisztika sajnos arra utal, hogy mindannyian ismerünk ilyen embereket (én személy szerint a statisztikától függetlenül is tudok párról, de én, mint Öntudatos Feminista nyilván a saját tényeimet is a légből kapom, mert hát az nem lehet, hogy valamit tudjak, hát nő vagyok, azok eleve mind buták), legfeljebb nem mind látjuk, vagy vagyunk hajlandóak észrevenni a dolgot. Nem tudom, hogy az a szakember, aki leírta, hogy ő de bizony ilyet nem ismer, mi a francot gondolt, leül sörözni, és a haverja odafordul hozzá, hogy "tudod, Józsikám, én egy abuzőr vagyok, és tegnap is úgy elvertem az asszonyt a vasalóval, hogy a fülén jött ki a foga"? Csak mert nyilván nem ezt mondja, hanem azt, hogy „"hát, az asszony, hát, rettenetes, így hülye, meg úgy hülye", azt a tényt erősen elmaszatolva, hogy a problémát testi fenyítéssel gondolta megoldani. Józsikám nyilván azt fogja levenni, hogy ezek a mai nők, az emancipáció tönkretette a magasztos asszonyi alázatot, és nem azt, hogy elég nehéz vidámakat kufircolni apjukkal, ha valakinek el van repedve a medencecsontja, vagy befigyel három törött borda. Az iskolázatlanabb és az iskolázottabb elkövetők között meglátásom szerint az az egyik különbség, hogy egy bizonyos szint fölött nem sikk dicsekedni az ilyesmivel, mert annyira azért nem elfogadott társadalmilag a dolog, hogy a pohár rozé mellett megosszák a Józsival. De létezik: az általam ismert példák többnyire diplomás emberek, egyikük sem az ún. alacsonyabb néprétegek tagja. Ráadásul aki abuzőr, az nyilván nem azt gondolja magáról, hogy harrrr, veszett féreg vagyok, harrr, hanem azt, hogy neki kurvára igaza van, és a másik megérdemli, sőt, tulajdonképp a másik ennél sokkal többet érdemelne, csak ő nagyon rendes. És akkor is ezt fogja gondolni, amikor elborul az agya, és tényleg agyonveri a piszkavassal az asszonyt, meg akkor is, amikor csak megindul felé, de az asszony gyorsabb, és félelmében leböki, mint a disznót. Persze, persze, nyilván van olyan is, ahol a nő bántalmazza a férfit, és van szülő-gyerek és gyerek-szülő abuzív viszony is, és az is nagyon fontos, hogy a terror nem csak testi lehet, hanem lelki is. És ha valakit öngyilkosságba kergetnek, nem agyonvernek, az ugyanúgy halott lesz, csak még nehezebb leültetni érte a bűnöst.

De aki kijelenti, hogy ez marhaság, és csak azért beszélünk ilyesmiről, mert az öntudatos feminista picsák elrontották a magasztos férfi tökösséget, de ő egyébként nem is ismer ilyen embert, mert ilyet csak a társadalom alja csinál eleve, az olyan mélységes tájékozatlanságról, butaságról, a logikus gondolkozás teljes hiányáról és erkölcsi érzéketlenségről tesz tanúbizonyságot, hogy bocs, ha higgadt érvelés helyett inkább hányok tőle. Vitázni olyan emberekkel szoktam, akiket legalább minimálisan tisztelek.

A dolgok második része meg az, hogy ha valaki szitokszónak használja a feminizmust (betegségnek tartja a homoszexualitást, büntetné annak a felvállalását, markánsan rasszista, rá akarja kényszeríteni a vallását és egyéb rögeszméit másokra, stb., stb., stb.), annak én ugyan baromira nem akarom megtiltani, hogy ilyen nézetei legyenek (fel azért csak nem foghatom), sőt, azt sem, hogy hangoztassa őket, csak lehetőleg ne ott tegye, ahol hallom. Ha az illető a Nézeteit megnyilvánulásai túlnyomó részébe beleszövi, akkor sajnos köztünk barátság nem lehet, mert viszonylag ritka a barátság két ember között, amikor az egyik aktívan okádni akar a másik mondandójától. Megnehezíti a beszélgetést. És nem, az én értelmezésemben a liberalizmus nem arról szól, hogy én ezt feltétlenül mind meg akarom vitatni vele, hanem hogy nem feltétlenül akarom börtönbe záratni meg Dunába lövetni pusztán azért, amiket beszél. Csak nem akarok beszélni vele. És nem, nem akarom megbeszélni, nem akarom megvitatni, nem akarom meggyőzni és magam meggyőzetni sem (de különösen egyiket sem), csak nem akarok számomra elfogadhatatlan, förtelmes dolgokat hallgatni órákon át, ahogy elevenen kibelezett kismacskákat sem szoktam nézni pusztán azért, mert rettenetes, és a dögkutat sem kötelességem szagolgatni, hogy tudjam, milyen az igazán iszonyatos bűz. A liberális nem elkötelezett eszmevédő, akinek minden, a kihalás szélére kerülő förtelmet meg kell dédelgetnie, mert ha kihalna pl. a sztálinista eszme, az a liberalizmus csődje lenne (nem mintha a különösen visszatetsző szólamok közül bármelyik is a kihalás szélén lenne, sajnos; ezek olyanok, mint a gyom, nem kell külön védeni őket), és nem kell szeretnie, de még csak tisztelnie sem az ellenfelét, a liberális kb. annyit vállal magára, hogy másokat a seggarcú ideológiájuk miatt nem büntet. Nem csukat le. Nem ölet meg. De ha valahol szerepelt a minden, magát liberálisnak tartó egyén által nyilvánvalóan aláírt alapszerződésben (kell lennie ilyennek, mással nem tudom megmagyarázni, hogy olyan felháborodottan kérik számon rajtam), hogy kötelező ideológiai vitákban kelljen részt vennie seggfejekkel, az olyan apró betűvel lehetett, hogy esküszöm, nem vettem észre. Nem egészen értem, amikor azzal jönnek nekem, hogy "te nem vagy liberális, mert nem hallgatsz meg, amikor épp mondjuk fajgyűlölök, há, de minden liberális ilyen, mert ti hazudtok, de mind!". Ilyenkor kedvem lenne megkérdezni, hogy "kiscsillag, nem kevered te a liberálist a pszichoterapeutáddal?", bár az is csak akkor hallgatja meg, ha fizet (vagy ha ő nem, legalább az állam). Egyébként persze az is simán lehet, hogy a legkevésbé sem vagyok liberális, őszintén szólva pont nem érdekel, az annyival még meg is könnyítené a helyzetet, hogy lehetnék ideológiai megkötések nélkül elutasító emberekkel. Szóval szomorú, de néha régi barátságokba kerülnek a túlhangoztatott Nézetek, és vérzik a szívem, de inkább mondjuk ne kommunikáljunk soha többet, mint hogy nekem még egy antifeminista vagy antifaszomtökmindegymiafasz kirohanást végig kelljen hallgatnom. Mert nem érdekel, de nagyon zavar, őszintén, nagyon, nagyon, nagyon.

pillanatok

A gyorsétteremben a szomszédos asztalnál két hatvan fölötti hölgy ül, köztük kihajtogatott alufóliában egy szép, gúlába sütött aranygaluska, a tetején egy születésnapi gyertya lobog. Az alufólia mellett narancssárga gyufásdoboz.

úgy nevezett novemberi hétfő

Végül aztán az ütemes lábdobogást egészen más ütemes zajok váltották fel, szóval talán jobb is, hogy nem mentem fel szerelmet vallani. A hétvégének ezen kívül egyetlen említésre méltó eseménye, hogy meghibásodott az átmeneti mobilnetes cucc, amit még március közepén kaptam arra a két hétre, amíg meg nem javítják a rendeset, ez hosszú két hét, azt hiszem. Viszont most nincsen otthon internetem, ami kicsit megnyugtató (épp kezdtem nagyon torkig lenni vele és a rajta tenyészőkkel), de kicsit bénító is, például most vagy hirtelen befejezek dolgokat még itt, a hamburger mellett, vagy nem tudom, mi lesz (mondjuk először le kéne higgadnom, mert az interneten ilyen aaargh! ezek komolyan gondolják!!!4!! izék tenyésznek) (felhívnám minden kedves ismerősöm figyelmét, hogy ne most próbáljanak meggyőzni a vallási, politikai és társadalmi nézeteikről, mert a lapát a kevéssé fájdalommentes plasztikai műszerek közé tartozik).

 Azért reménykedem benne, hogy ha sikerül végre befejeznem azt a vackot, amivel küzdök vagy két hete, és ami kb. olyan, mintha egy törött borosüveget kaptam volna azzal a felirattal, hogy "rakd össze, puzzle, de óvatosan, mert kicsit vágnak az elemek", szóval reménykedem benne, hogy akkor kicsit minden jobb lesz. Akkor már csak a szarvassá változtatott asszony történetével kell megbirkóznom, vagy nem, vagy mit tudom én.

oké, megvan a lemez

A Slither után (awwww x 3!!!) már egyértelmű, ez csak a Made in Stoke lehet, miket meg nem tud az ember, (bocs, kicsit örülnöm kell a Paradise City-nek), hah, de hogy rájöttem egy emeletnyi betonon át, hogy a Beggars and Hangers On koncertfelvétel!

A Paradise City legaranyosabb eleme amúgy a nagyjából ütemre érkező lábdobogás, annyira jól szórakozom, hogy nem tudom, hogy fogok borongós novellákat befejezni ma éjjel.

(tegyük hozzá, éjfél van)

Beggars and Hangers On... Ráadásul ha jól hallom, valami koncertváltozat. Mindjárt felmegyek, és szerelmet vallok.


Sweet Child O' Mine. Aranyosan őrjöngő tömeggel.

ain't that fresh

A múltkori Def Leppard est során mintha hiányoltam volna Axl Rose-t, nahát, megérkezett, I don't need your civil war, csak azért nem éneklem én is, mert egész éjszaka fájt a torkom, nem kéne még rá sikoltoznom egy Guns N' Roses életművet.

de most komolyan

Remélem, hogy az, aki feltörte ma a postaládámat, hogy kilophassa belőle a füzetvékony angol mesekönyvet, pokoli kínok közt fordul fel legalább tud olvasni.

lassú

Amikor már álmomból felriadva is tudtam, hogy ez melyik felvonás melyik része - volt alkalmam tesztelni a dolgot, három napig zenével aludtam, és néha felriadtam - akkor úgy gondoltam, pihentetni kéne kicsit ezt az operát, mielőtt hirtelen megunnám. Azóta úgy tűnik, az E lucevan le stelle mellé lassan megtanulom a Je crois entendre encore-t és az Una furtiva lagrima-t, mert kommersz tenor áriából sosem lehet elég (a Nessun dorma nem jön be, ez van), és kiderült, hogy ha olyan szöveget énekelek, amit nem értek, az nem zavar annyira a szövegalkotásban, kivéve, ha egy igazi ír dallal próbálok megbirkózni, és eleve elbukom azon, hogy a hangalakokat legalább nagyjából az írásképhez társítsam.

Aztán leszoktam arról, hogy Trisztánnal és Izoldával aludjak (nem egy ágyban, nem tartok hangfalakat az ágyamban), és rögtön elkezdtem hülyeségeket álmodni, például egy meglehetősen jól formált, de akkor is ijesztő vámpíros történetet, és bármennyire is keveset kéne igazítani rajta, hogy tényleg működjön, 1) nem most kéne új történeteknek beköltözniük a fejembe 2) beteg és nyomasztó egy álom volt 3) miért csak tragikus történetek jutnak az eszembe? Lehet, hogy éjszakára visszateszem Wagnert, attól legalább szépeket álmodtam, még ha néha szomorúakat is.

Ezen kívül Impatienttel voltunk moziban és fröccsözni, és jó volt, sütöttem gyömbéres-fehérborsos sütőtöklevest füstölt sajttal és whiskey-vel, és az is jó volt, és történetek laknak a fejemben, ami ugyan nem egyértelműen jó, de azért küzdök velük, hátha.

november

Most úgy teszek, mintha a mai nap egy kopott, szürke takaró lenne, a két végén élénkpiros és fehér csíkokkal, egészen magamra húzom, na jó, a lábam kilóghat kicsit, mert két zokniban is fázik. Az egyik fülemben benne a fülhallgató, hogy halljam a zenét, a másikon csak körbetekerve, hogy halljam magamat is, énekelgetek, az mindig megnyugtat (bár sok minden mást nem lehet közben csinálni, nem vagyok jó a multitaskingban, mindig elfelejtem, hogy sor közepén vagyok, és van szöveg) (egyetlen kivétel ez alól a Spancil Hill, amit egyértelműen kelta fonatokkal küzdve tanultam meg), szerintem ha az emberek többet énekelnének, boldogabbak lennének mind.

Novellát kéne írnom, fordítanom kéne, elsodornak már megint a határidők, de most ez a lassú csend a jó, olaszul énekelni, pedig csak a szöveg fordítását értem, néha lágyan, néha csengőn, néha élesen, és - nyilván - néha hamisan.

samhain és telihold

Most akkor azon fogok pörögni, hogy de ez nem jó, de az nem jó, gyűlölöm a dolgokat, gyűlölöm a világot, ügyetlen vagyok és mindig álmos.

Pedig még halloweeni buliba is meghívódtam, mondjuk amilyen vidám vagyok épp, mindmeghalnánkcsúfrettenetesen, ha emberek közé vinném a kedvem. Legutóbb kipróbáltam, hátha a jó társaság gyógyír gót szívemre, de azon kívül, hogy mindenkinek beszóltam, csak nagyon megfáztam, szóval nem.

Mindegy is, boldog új évet minden bugaci kelta lélektestvéremnek, oíche shamhna shona daoibh, bár ezt a facebookról loptam, szóval simán lehet, hogy azt jelenti, "zsenge burgonyával tálald a párolt egércombot" (dehogy is, nyilván utánagugliztam, ha már írül nem beszélek).

Lámpások

Szóval az úgy volt, hogy akartam írni egy igazi halloweeni történetet, hát, nagyon ijesztő lett, Mazsola, a hiperatkív, zöld malac elaludt volna rajta, én viszont végigrettegtem egy éjszakát az alvómacijaimat szorongatva. Nem megy ez nekem. Mondjuk nem tudom, hogy akkor mi megy nekem, azt hiszem, nagyszerűen tudok például csokit enni, de abból sem sokat, mert a sok csokitól rosszul vagyok. Mert igazából ez sem, mindegy, hagyjuk is, tulajdonképp nem érdekel, tulajdonképp teljesen elég, hogy végre egyszer be is fejeztem valamit, aminek nem az a lényege, hogy szavak helyett megvadult indák tekeregnek.

     A régi ház lépcsőjén ült, fél kézzel mintha a kihasasodott levegőt fogta volna, a másikkal egy kést markolt, és elszántan kapargatta a semmit. Lenyűgözve bámultam: kölyökkoromban lógtam pár évet egy pantomim társulattal, de sosem láttam senkit, aki ilyen tökéletesen el tudta volna játszani, hogy épp töklámpást farag. Méghozzá micsoda töklámpást! A mozdulatai alapján két karral épp csak átérhető, igazi, kövér tök, szinte láttam, milyen elégedetten pöffeszkedik. Néztem egy ideig, próbáltam kikövetkeztetni a mintát: vajon egyszerű, vicsorgó szörnypofát kap, vagy valami művészibbet?
     Megérezhette, hogy nézem, mert a térdére ejtette a jobb kezét, és felvigyorgott rám.
     – Nem látod, ugye?
     Felvontam a szemöldököm, aztán visszavigyorogtam. Ragadós volt a jókedve.
     – Kísértettök – magyarázta, mintha egyértelmű lenne, és erre már én is közelebb léptem. Rég hallottam ilyen ostobaságot, de hiányzott, azt hiszem.
     – Amit már egyszer megettetek?
     – Nem – rázta meg a fejét –, olyan tök, ami ki sem nőtt rendesen, eltapostuk a kertben, megrágták az egerek, esélye sem volt rá, hogy egyszer szép, kövér halloweeni tök legyen. Pedig minden tök arra vágyik, vagy hogy megegyék rendesen, almával töltött csirke mellé szépen lesütve, elkortyolgassák a levét pár csepp bourbonnal megbolondítva, esetleg felhabzsolják az elhagyatott kertekben túró vaddisznók. Szegény elhalt kis tökök ezt sosem élhették meg, és itt kísértenek.
     Leguggoltam, hogy jobban lássam: inkább csinos, mint szép a maga pisze, szeplős módján, az a fajta lány, akitől szinte várja az ember, hogy a lépcsőn ülve kísértettököt faragjon. Terápiás céllal.
     – És ha kísértettököt faragsz belőlük, megnyugszanak?
     – Persze. – Megpaskolta a levegőt, mintha valóban ott lenne előtte a narancssárga, vigyori tök. – Igazán megérdemlik. Senkinek sem ártottak!
     – És utána mit csinálsz a kísértetlámpákkal?
     – Kiteszem őket a kertbe, a többi töklámpás közé. Gyertyát gyújtok bennük; persze nem igazi gyertyát, csak egy kis emléket, valami szépet, fényeset, ami úgy ragyog, úgy melenget, mint a tűz az éjszakában. Ha akarod, mesélhetsz nekem valamit, amíg ezt a tököt befejezem, és akkor az lesz benne a gyertya. Csak szép legyen. Boldog. Ami átfűti a szívedet.
     Lassan bólintottam, és végigfutottam a gyermekkorom megannyi apró örömén, a kamaszkor lázasabb csodáin, aztán a sarkamra kuporodva mesélni kezdtem. A lány felemelte a kést, és ráérősen, a szavaim ütemére faragni kezdett.
     – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Nagyon szép lány volt, nem is volt nála szebb. Nekem legalábbis nem volt, és hogy szerény is volt, okos, kedves és vidám, csak még szebbé tette. Hanem egy napon szörnyűség történt vele, borzalmas szörnyűség, és többé emlékezni sem emlékezett semmire, ami felderíthette volna a szívét. Márpedig fény nélkül nem nőhet semmi; elfonnyadt, mint a te kísértettökeid. De annyira szétmarta a szívét a keserűség és a hideg, hogy nem nyugodhatott még akkor sem. Ha már neki magának nem volt szép emléke, mások örömét égette el, akár a gyertyát, és bár alig nyert belőle több meleget, mint hideg télen a mécses mellett didergő ember, legalább nem veszett bele egészen a sötétbe. Legalábbis ezzel vigasztalta magát, mert a szíve mélyén tudta, hogy sötét és gonosz dolgot művel: ahogy a gyertyát is egészen elfogyasztja a láng, ő is felemésztette az emberek emlékeit, behabzsolta a gyermekkorukat, elkortyolgatta az első csókjukat, szépen, komótosan ellopta tőlük a boldogságukat. Körbebástyázta magát mások reszketeg fényével, hogy távol tartsa a sötétet, a saját sötétjét, és közben arra gondolt, ha meglennének a tulajdon emlékei, talán nem csak távol tarthatná, hanem feloldhatná az iszonyatot.
     – Ez eddig nem valami szép mese – pillantott fel rám higgadtan, de a füle vöröslött, elárulta, hogy magára vette. – És nem is boldog.
     – Még nem fejeztem be – emeltem fel a kezem, bár tudtam, hogy nem emlékezhet a mozdulatra, ahogy nem emlékezett rám sem. – Egy nap, amikor épp nem reszketett annyira, körbejárta a környéket, ahol kísértett, és leült egy ház lépcsőjére. Nem emlékezett semmi szépre, nem tudta hát, hogy a saját, régi otthona elé telepedett le, de valami átszivároghatott a régi boldogságból, mert ahelyett, hogy mohón ellopdosta volna az arra járók emlékeit, beszélgetni kezdett velük, és elkérte őket. Akadt, akinek fel sem tűnt, hogy elvesztette a múltja egy szilánkját, annyira sok fénye volt, de akadt olyan is, aki elővigyázatlanul a legdrágább kincsét adta, és egészen belebetegedett a hiányába. De a lány nyugodtabb lett, hogy csak csalnia kell, nem rabolni, és bolyongás helyett elkezdte berendezni a régi kertet, a régi házat. És bár továbbra sem emlékezett a saját múltjából semmi szépre, és bár továbbra is mások múltját égette el, a kicsalt láng melegéből kiszökött valami az utcára is, és a környékbelieket meglepte valami csendes öröm, amit már rég nem ismertek arrafelé.
     – Még ez sem az igazi – morogta, és láttam, nem tudja eldönteni, mosolyogjon, vagy sértetten méregessen. A térdére könyökölt, a láthatatlan tök fölé görnyedve, és durcásan nézett. Mindig ezt csinálta, ha nem tudta, mitévő legyen.
     – Aztán egy szép napon arra járt az apja, aki talán azóta nem látta a régi házat, hogy a lányát elvesztette. Ahogy ott sétált az őszi alkonyatban, először azt hitte, csak káprázik a szeme, mert a lány ott ült a lépcsőn, ahol gyerekkorában együtt faragták a tököket Halloweenre, és elszántan kapirgált valamit egy késsel. Ott ült, és várta, hogy valaki visszaadja neki az emlékeit.
     A szemébe néztem, és elmosolyodtam.
     – Mit gondolsz, elég nagy az a tök ahhoz, hogy ez a láng beleférjen?


2012.

itt van az ősz, itt van újra, és ezúttal szürke

A hatékony, "már ébredni is nyígva ébredek" reggel után ködös délután következett, nem sütött ki a nap, a Tristan und Isolde továbbra is lenyűgöz, de csak gyönyörű poszt-szecessziós dolgokat (lásd még: annyira unom, hogy mindig bonyolult dolgokat csinálok) tudok tőle gondolni, szavakat és mondatokat nem.


Az áttetsző gyurmáből készült nyakpántokkal az a gond, hogy mi a fenét vesz fel hozzájuk az ember (a fehér konkrétan olyan, mintha cukormázzal rajzoltam volna; gyönyörű, de a magas gallérú, ropogós fehér blúzon kívül el sem tudom képzelni semmivel); aztán utána mindig dühös vagyok, hogy eleve, miért nem tudok én egyszerű mintákat csinálni. Ilyenkor az a vége, hogy nekiülök valami egyszerűnek, ami végül sokkal bonyolultabb lesz, mint előtte bármi, de közben rájövök, hogy ha hagyták volna Trisztánékat mérget inni bájital helyett, mindenkinek jobb lett volna, ők ugyanúgy meghalnak, de közben nem tesznek tönkre mindenkit maguk körül, innen látszik, hogy Izolda nem beszélt hülyeséget az első felvonásban, hinni kellett volna neki, na. Igaz, akkor kimaradt volna a harmadik felvonás nyitánya, márpedig az valami csodálatos.

Vasárnap a családi ebéd és az IKEA-pohárvadászat után elballagtam NaNoWriMo Kick Off partira is, ami nagyon aranyos volt, csak rájöttem, hogy öreg vagyok, és ami sokkal rosszabb, tudálékos -vagy hogy is mondjam, én már annyi írástechnikai cuccon átrágtam magam, és annyi más buktatón magam is hasra estem, hogy hajlamos vagyok osztani az igazságot két kézzel az ifjúságnak, de erről le kéne szoknom, mert irritáló és fölösleges. Fölösleges, mert aki 19 éves, kicsit szociopata, de nagyon lelkes, annak hülyeség tanácsot adni, mert csak a saját hibáiból tanul; stb. stb. stb. De kaptunk a helyi főszervező kötötte plot bunny-kat, és én találtam egy nagyon picit, ami pont olyan anyagból volt, mint a tavalyim.

este van, este van, alszik is mindjárt

Eseménydús hétvége után a körmömet piszkálgatva azon gondolkozom, hogy a balatoni kirándulás, az "unom már, hogy mindig olyan bonyolult dolgokat csinálok, most akkor nekikezdek valami egyszerűnek" nyakpánt, vagy az idei plotbunny (a tavalyi miniatűr mása, mondhatni, stílusosan, mert ha nekivágok a nanowrimo-nak, a tavalyi mesét folytatom) fényképeinek essek neki.

Ma már olyasmi úgysem menne, amiben szavak vannak, esetleg mondatok.

hörg

Azt hiszem, a mai estémet tökéletesen jellemzi, hogy elvágtam. A térdem. A vécéülőkével.

pusztító angyal

Volt egy pillanat, amikor ültem a fűben az összehajtogatott poncsón a kis kerek, fehér vacak mellett, és bosszankodtam, hogy ennyire teleszórták a hegyet szeméttel a hajléktalanok (a keleti/alsó vidékeken még fényes nappal is kicsit félve keltem át, ott települések vannak, nyílt tűzön sütögetés, kutyák, és olyan rothadás, amit az én meséken szocializálódott énem mindenféle rettenetes dolgokkal köt össze, az ott a trollok és boszorkányok szeglete), aztán amikor felkeltem, és mentem tovább, rájöttem, hogy de hát az a kerek, fehér, az bizony gomba volt. És nem a hajléktalanok szórták vele tele a hegyet, hanem. És vajon ehető? Talán nem, talán akkor leszedték volna.


Másnap, amikor visszamentem nádast fényképezni (mert előző este addigra lemerült a gépem), és aztán fel, egészen az újból lakott területekig, már nagyon gyanús volt, hogy nem, mert az előző nap kidöntött gombák érintetlenül hevertek (egészen addig, amíg visszafelé sietve az egyikre rá nem léptem, és kis híján hanyatt nem estem; a gombák csúsznak) és hát ha rajtam kívül nem járt volna arra ember (bár találkoztam párral), valami állat csak megrágcsálta volna. Aztán a facebookra feltett fotóhoz megérkezett a válasz, hogy igen, ez alighanem gyilkos galóca. Nem is tudtam, hogy ilyen iszonyatos tömegben szokott nőni, másfajta gombát nem is lehetett látni, ez pedig tenyérnyire nőve, kövéren fehérlett mindenütt.

Azt sem tudtam, hogy az angolban a death cap és a fool's mushroom mellett épp a destroying angel vonatkozhat még a (fehérebb) galócafélékre, milyen már, ezeknek még a bolondgombájukat is pozőrül hívják.