agy, bor

Az agyam kb. úgy nézhet ki, mint egy angóra pulóver, amit kölyökmacskák játszótereként hasznosítottak, miután már itt-ott kikopott, és ha nem úgy néz ki, akkor is úgy érzem. A közelmúltam félig megírt posztokban hever szanaszét, nincs agyam befejezni egyiket sem, igazából onnan tudom, hogy egyáltalán van agyam, hogy csendben zsibog, és néha fáj.

Déltájban két fordítási roham között elrohantam ügyet intézni, természetesen dugóba kerültem, természetesen öt perccel zárás után értem oda, hétfő reggel majd megint megpróbálom, de most még akkor sok orgyilkost kéne megölnöm ezzel a teljes amortizációval a fejemben (a héten már négy dolgot leadtam, szóval azért néha fejlődök előre is). A kedves pékségemben ettem a pizzát, mellettem angolul jól beszélő franciák tárgyaltak egy helyi erővel francia borokról, és nem igaz, most már akkor a francia akcentus is azt váltja ki belőlem, mint a tájjellegű brit, meg az cuki kölyökkutyák, hogy halkan vinnyogva olvadozom tőle, de lehet, hogy csak az autentikus kiejtéssel emlegetett bourdeaux-i váltotta ki belőlem a szeretetrohamot. Attól mindig elérzékenyülök.

Most elment itt egy néni, akinek teljesen úgy volt felfestve a fejére a szemöldöke, mint Szörnyella de Frásznak, komolyan, hihetetlen.
Most van az, hogy felkelek, megnézem az emailjeimet, ettől a fejem egyetlen görcsös péppé áll össze, eddig én sem sejtettem, hogy egy pép lehet görcsös is, de igen. Kedves Szörnyeteg Fejfájás, három és fél éven át kibírtam nélküled, mi lenne, ha mennél vissza oda, ahol eddig laktál? Eh. Ha legalább nem fogytam volna ki a fájdalomcsillapítóból.

massza


Én igazán nem szólhatok egy szót sem, két húsz körüli lány még kézmosás közben is sört diktált belém, később többen kérleltek, áruljam el a receptet, de legfeljebb arra tippelnék, hogy olyan szerencsétlenül bambultam a csapra, mint aki nem tudja, mit is kéne kezdenie vele.
jegyzetek egy koncertről

Mármint ebben most benne van a mass mint súly is, mert a sludge az egy olyan, parttalan hömpölygéssel megy neki az ember agyának, és ha nem lenne olyan lassú, még Babitsot is lehetne hozzá idézni ("mint a tévelygő ár az elszakadt / sövényt jelzőkarókat gátakat"), de olyan lassú, hogy inkább csak a döbbenettől ledermedve nem menekül az ember, nem azért, mert a tempó pattogná le. Brainoiz szerint viszont olyan dolog ez a sludge, mintha fekete bogarak zsizsegnének a fejünkben. Vagy pont nem olyan? Elvesztettem a fonalat.

Na, akkor a zenei fejtegetést abba is hagyom, ennyire értek én hozzá, kész, sajnos ez van. Az egész pedig úgy került ide, hogy húsvét hétfőn nekiláttunk, és elmentünk stoner és sludge rendezvényre, hogy megnézzük legfőképp a Weedeatert, ha már erre járnak. Brainoiz, echnat és fat.man társaságában korán odaértünk, sok sört megittunk, és közben a fiúk néha feszült kis mosollyal az arcukon megjegyezték, hogy "az ott a dobos", tisztára, ahogy én szoktam Keith Caputo koncerten (vagy valahol máshol, a memóriám, az nincsen). Nagyon szórakoztató volt, a közönség is 90%-ban nagydarab, szőrös férfiakból állt, szinte mintha időgépet nyertem volna 1997-be, azt leszámítva, hogy lényegesen jobban bírtam a sört, és rosszabbul, amikor az előttem álló belerázta a haját. Állat volt.

Aztán beszélgettünk hajnalig, kiadókról és szerkesztőkről, és arról is, hogy megoldottam mindenféle szörnyű történetszövészetet, és néha olyan furcsa ám, hogy vannak emberek, akikkel hetente sörözünk, és mégis csak haverok, és vannak, akikkel évente párszor futok csak össze, és mégis a barátaimnak érzem őket (jó, meg vannak emberek, akikkel hetente sörözünk, és a barátaimnak érzem őket, nyilván, még ott annál az asztalnál is, de ebben nincs sok furcsa, ahogy abban sem, hogy vannak emberek, akikkel évente párszor futok csak össze, és csak haverok, és egyébként van még egy csomó másfajta ember is, nem ez most a lényeg), és most itt belegabalyodtam az érzelgősségembe, vagy annak teljes hiányába, annyira nem tudom épp eldönteni, hogy nem is tudom. Barátokkal beszélgetni sok sör mellett, az mindig nagyon jó. Ez az. Megvan a lényeg.

Koncertekre kéne járni még, és emberekkel sörözni mindenféle massza mellett.

már a fülem is görcsöl

A tudatalattimat pedig lassan lapáttal kéne megverni, mert az még hagyján, hogy az Idő fele Kerekével kell éjszakánként tornaórákra és házibulikba járnom (Mat Cauthon meglepően jól kijön a Mr. I'll Be There For You-val, de ez egyértelmű, mármint nekem, mert szerintem rajtam kívül senki sem ismeri mindkettőjüket), de azért egyes határokat nem kéne minden alkalommal átlépnie. Egyébként meg feszült vagyok, mert nem haladok semmivel, ha ennél is kevésbé lennék produktív, visszamenőleg eltűnnének már befejezett munkáim, mondjuk sorozatok válnának köddé a könyvesboltok polcain, és tányérokra kövülne vissza az olvadt sajt.

A munkának persze az sem kedvezett, hogy családilag aktív húsvét volt, és elég nehéz egyszerre gondolatokat és sonkahalmokat tárolni az ember szervezetében. A bortól legalább lehettem volna költői, de a kemény tojás, az szerintem még Keats-ből is kiölte volna a romantikát. A nagymamámtól kaptam vagy fél kiló csokit, láttam az összes fehér kutyát, és végre a család egy részének odaadtam a karácsonyi ajándékukat. Ahogy apám fogalmazott, "most tíz perc alatt letudtuk az egész egyházi évet", egy igazi időgép nyilván viccesebb lenne, de azért ennek is meg volt a maga bája.

démonmadarak egy viking palotában

Most ülök, és csendben sírok a fejfájástól, és mivel ezt is balfaszul csinálom, a könnyek az orrom tövébe folynak, és fáj, mert ebben a hülye időjárásban már megint sikerült megfáznom. Még csak április van, és már gyűlölöm a nyarat, bár a leárazás leárazásának leárazásában vettem egy nyári nadrágot és egy blúzt, amin talán majd nem látszik, ha az ötven fokban csatakosra izzadom, mert tavaly úgy láttam, ez világszerte egyre gyakoribb baleset, nem lehetne inkább tél megint? Akkor csak fázom, de nem lesz kiütésem a puszta létezéstől.

Ma sétáltam a Margitszigeten, a fák még olyan világoszöldek, mintha március lenne, de már kezd virágozni az orgona, a gesztenye pedig lassan el is virágzott. Mindenütt fiatal kölykök ültek, ittak, dumáltak, frizbiztek, tollasoztak, gitároztak, és én úgy irigyeltem őket, olyan jó volt középiskolásnak és egyetemistának lenni, na jó, nyilván nem mindig, de azért sokszor nagyon (és nem, nem linkelem be, milyen voltam 14 évesen, pedig most előkerült valami tévéfelvétel, és basszus, én tudom, hogy milyen voltam akkoriban, de azért ne már, én mindig úgy szeretném azt hinni, hogy idővel legalább egy kicsit kinőttem belőle) (nyilván nem) és kérek egy időgépet.








Pár óra alatt három történetben is befoltoztam olyan alapvető történetvezetési hibákat és megakadásokat, amikkel hónapok óta nem tudtam mit kezdeni. Mondjuk az egyikhez kellett egy különösen nyomasztó rémálom (jeges romok közt játszódott, nyilván kitakaróztam), és mostanában ha éjszaka felébredek, a növények sziluettjéből mindig nagyon furcsa dolgok rajzolódnak ki. Az egyik komód tetején a múltkor olyan sokáig és határozottan egy Order of the Stick jelenet volt, hogy fel kellett ülnöm, és akkor láttam, hogy igen, annak a rohadéknak a levelei tényleg úgy néznek ki, mintha szövegbuborékok lennének.

hirtelen

Most mindjárt lemerül a netbookom, de amúgy is csak annyiról tudnék beszámolni, hogy (1) megnéztem a Csúcshatás / Limitless című filmet, és eleinte csak irritált, de másnap reggelre rájöttem, hogy kifejezetten gyűlölöm, ahogy van, és zavar a puszta léte (nem, ez nem volt egyértelmű a kritikákból, azok alapján tetszhetett volna akár) (2) lusta vagyok és lassú (3) a csütörtöki sörözés, ami mostanában szerdai, de most épp csütörtöki volt, teljesen viccesre sikerült, bár hazafelé az éjszakain kis híján elaludtam érvelés közben (4) kicsit kezdem nehezen viselni az Őskáoszt, ami mostanában a munkáimat jellemzi, és kivételesen nem az én hibámból, hanem a rég leállított munkák sürgősek lesznek, a sürgős munkákat leállítják, és már én is alig követem, mikor mivel lephetnek meg (5) fényképeztem tavaszi virágokat, de nagyon unalmas, mert ugyanolyan virágok vannak idén is, mint tavaly és tavalyelőtt és azelőtt, és ezeket már mind lefényképeztem akkor is, idén nem lesz annyi kép, mert unom.

És vannak családi kacsák, csak sajnos nem itt, igaz, a kacsáknak lényegesen jobb, hogy egy tavacska mellett, egy kertben vannak, és nem fenn a tizediken. Azt hiszem.



fyi

Néha az már komoly eredmény, hogy éjjel fél kettő van, és nem idézem végig elejétől a végéig az mp3-lejátszóm aktuális tartalmát. (Annyira azért egyetértek a saját ízlésemmel, hogy az elejétől a végéig idézhetném, csak minek.)

az emberek buták és mesterkélten sekélyesek, és ez valójában nem vicces

A dolgok egyik része az, hogy nem érdekelnek, a másik része, hogy nem vagyok hajlandó törődni velük, és kisebb leadási hajszában elmegyek filmet nézni és borozni, sajtot enni és új kártyajátékot tanulni (amiben aztán nyerek), és amikor hazafelé taxizom hajnalban, igazából nem tartom számon, hogy az elkövetkezendő 36 órában még hány olaszt kell megorgyilkolnom, váltásban a kígyóbajszú dánokkal. A dolgok harmadik része pedig az őskáosz maga, és komolyan, néha már engem is fáraszt, és jelentős részéről még csak nem is tehetek.

Ma délben a hideg napfényben átbandukoltam a Grafikuslányhoz, aki ideköltözött a közelbe, és férjhez ment, és van három macskájuk, és az ebédidőre való tekintettel megittunk két üveg bort, aztán ő állásinterjúra ment, én pedig haza dolgozni. (Megnyugtató, hogy mást is halálosan idegesít a Jóbarátok, szerintem nem vicces, hogy emberek buták és mesterkélten sekélyesek). Örültem, hogy Lisa Cuthbert jön a Fekete Zajra, blogokon vontam fel a szemöldökömet, napok óta nem szóltam be senkinek, pattogatott kukoricát ettem, és nemsokára törlök egy csomó embert a twitterről.

tele a fejem fantasztikummal

Ma reggel arra ébredtem, hogy a tökéletes fantasy regény kétharmadánál lévő, katartikus, de nem végkifejlet jellegű csatajelenetét bonyolítom épp, főszerepben - és az utolsó másodpercekben még azt is megtudtam,, hogy miért támadták meg a békés királyságot a félig zombi, félig szektás gonoszok (agyhiányra amúgy egyforma lenne a kettő, de a szektásság szerencsére nem terjed harapással), és meg kell mondanom, nagyon büszke vagyok a tudatalattimra, nem a szokásos sablon nagyongonoszokvagyunk-mindentelfoglalunk volt mögötte, hanem valami másféllel izgalmasabb.

Ez pedig itten önállósította magát, és mese helyett valami romantikus katyvasszá fejlődött. Majd amikor komolyan gondolom, tényleg leradírozom az első bekezdésig, és csinálok belőle mesét, de egyelőre azt nem akarja.

     Vilma jóval csendesebb lány volt, mint amilyennek az út elején mutatta magát, de nem azért volt a bíró – és különösképp a bíróné – lánya, hogy ne tudja, mikor kell erélyesnek lenni a férfiakkal, hogyan kell üres fecsegéssel, finom falatokkal eloszlatni a gondjukat. "Csak locsogjatok", intett ilyenkor mindig a nagyapja, akinek a női beszéd olyan volt, mint a patak dala: érthetetlen, de megnyugtató. Az apja már gyanakvóbb volt a fecsegés kapcsán, neki nem volt mindegy, miről beszélnek az asszonyok – de a semmiségek őt is megnyugtatták, különösen, ha kapott melléjük egy jó tál ételt. Szikla kovácstól eleinte tartott Vilma: úgy hallotta, a fiatal férfi tud figyelni, és ennek a fajta női varázslatnak épp a figyelem, a gond elaltatása a lényege. De ha a kovács figyelt is, a szavak szépségét figyelte, és mire ebéd után útnak eredtek, szinte már felszikrázott a szemében a derű.
     Menet közben aztán ő is mesélni kezdett: beszélt a bokrokról, virágokról, kövekről – a koboldok éneklő kristályairól, a víz mérföld-mély, titokzatos ösvényeiről. Vilma tágra nyílt szemmel hallgatta. Ismerte ő is a hegyet, tudta minden fa, minden ág nevét és titkos történetét, de Szikla kovács meséit még nem hallotta sosem. Hidegek voltak, tiszták, idegenek – feneketlen mélyek, akár a férfi ezüstszín szeme.
     Estére egy elhagyatott szénégető kunyhóhoz értek. Szikla kovács lovagiasan felajánlotta, hogy kinn alszik a küszöb előtt, és Vilma elfogadta, mert látta rajta, hogy ez sokat jelent neki. Egyre kíváncsibb volt, hogy vajon honnan sodorhatta ide az a régi, nagy vihar ezt a különös legényt. Még amikor elaludt, akkor is ezen gondolkozott, és álmában végtelen, sötét barlangokban bolyongott, hallgatta a víz titkos énekét, de nem félt, mert tudta, hogy csak Szikla kovács meséiben jár, és nem eshet semmi baja. Reggel olyan boldogan kelt fel, mintha születésnapja lett volna, és amikor kiment a kunyhó elé, látta, hogy a felhők fátylán halványan átdereng a nap.

C. S. Lewis: Míg arcunk nem lesz

C. S. Lewist manapság leginkább a Narnia sorozat szerzőjeként lehet ismerni, de azt is sokan tudják róla, hogy J. R. R. Tolkien egyik legjobb barátja, professzor- és írótársa volt. Idősebb korában, épp a végtelenül vallásos Tolkien hatására tért meg, és onnantól kezdve nagy hangsúlyt fektetett írásaiban a keresztény hit terjesztésére. Szerencsére a Míg arcunk nem lesz nem térít, csak mesél: érzelmekről, a valóságról, és mindezek viszonylagos voltáról. Lewis évtizedeken át birkózott a témával, de megérte, mert végül egy igen elgondolkoztató és szép vallomás született belőle.
Cikk az SFmag.hu-n.

vendégposztolok saját magamnál

Íme, a Black Hód Négyujjas Villázókesztyű TM (C) és (R). Az egész a konyhaablakban kezdődött, ahol épp egy bögre kávéval a kezemben gyűlöltem a munkám, és teljességgel értelmezhetetlen mód erről egy Black Hód kesztyű jutott az eszembe, néha komolyan érdekelne, mi van a fejemben (a rendetlenségen kívül, aminek még a lakásban uralkodó káosz is csak gyermeki és üde leképzése lehet). Ezen felbátorodva rögtön el is kezdtem vigyorogni, majd elmentem alapanyagot venni a gaz tervhez, a bolt persze zárva volt, így a skót esőben ténfergő római ex-légionáriusokat néztem helyette. Aztán valamelyik másik nap mégis szert tettem fekete filcre és fehér dekorgumira. És valami fehér festékre is, ami ugyan nem volt benne az eredeti tervben, de határozottan jobbnak ígérkezett, mint hogy én pl. hímezzek (pedig az szép lett volna, illetve izé, inkább csúnya), hámozni sem szeretek, nem hogy.

A munkafázisokat dokumentáltam is, bár némelyik képtől megkíméltem az emberiséget ("A fehér ragacsos festéket a napon szárítjuk, mint a paradicsomot, ettől simul olyan végtelenül rafinált, olaszos báj mesterművünkbe"), és szerencsére a gondolataimat is erősen cenzúráztam ("ez meg mi? MI??? Ez most komolyan elszakadt?"). Jobb ez így.

  1. Komoly ember vagyok, tervet is készítettem az izé, a tervemhez. Igazából fölösleges is volt, meg mint később kiderült, végtelenül sok ponton hibás. De legalább közben eszembe jutott, hogy mi az a szám, ami három hete jár a fejemben, és csak annyit tudok róla, hogy nem H-Blockx.

  2. Hozzávalók egérrel (az is rágcsáló). A fekete cérna természetesen 5 centi után elfogyott, így világoskékkel folytattam - csodálatosan kiemeli öltéseim szabályosságát.

  3. A kesztyű három lapból áll, a két hátsóból helyes kis zsebet lehet varrni, mit tudom én, lehet benne tartani valamit.

  4. A tapasztaltabbak nyilván már az alaprajznál látták, hogy még sosem szabtam kesztyűt, és elfelejtettem, hogy a csuklóm nem lapos, hanem. Nem is éri át ez a vacak.

  5. A kész műremek tenyere egy darab zuhanóvillázó Hódot ábrázol.

  6. Hátulról pedig simán csak el van szabva (és tényleg. Nem finomkodom).



Azt hiszem, a Tökéletes Villázókesztyűt csak egy következő darabbal alkothatnám meg, de legalább tanultam a hibáimból, például ha ezentúl a napi békés világgyűlölés közben ötleteim támadnak, inkább kivárom, amíg elmúlnak.

legyen már egyszer TAVASZ

27 fok van, a villamoson már nem lehet megmaradni, én nem nyarat akarok azonnal (sőt, olyat, mint a tavalyi, egyáltalán nem), hanem TAVASZT. Nincs kedvem már most bekészíteni a naptejet minden táskámba, vagy felkészülni rá, hogy akkor is leég az arcom, ha csak beugrok a városba, és tíz percet várok a buszra. Utálom a nyarat. Nagyon, nagyon utálom a nyarat, hörg, gyűlöl-gyűlöl. Tavaszt akarok.

szokásos semmi, sokadik rész

Ma értelmes dolgokat akartam írni, de csak olyanok jutottak eszembe, hogy már kicsit akadályoz a gépelésben a körmöm, de nincs időm levágni, mert ahhoz le kéne mosni a lakkot, és utána formára kéne reszelni, és ráadásul most olyan szép - viszont minden szomszédos betűbe belekuszálódik, volt olyan mondat, ahol minden egyes szóban három elütés is akadt. Vagy hogy nem tudom, miért nyugtat meg, ha a fogorvosi fúró hangját utánozom, vagy elkínzottan a tenyerembe nyöszörgöm, hogy sonka, soooonka (de megnyugtat).

A hétvége családi programokkal telt el, pénteken a nagybátyámmal ettünk pisztrángot a Duna mellett, és somvirágot fényképeztünk anyukámmal, szombaton a nővéremék sütöttek wokban valami fantasztikumot. Vasárnap mindannyiunk Adminjával néztünk Harry Pottert, és ettünk mellé mélyhűtött gumimacikat.

Aztán visszaborultam a viktoriánus kísértetekbe, továbbra sem szeretem őket, de végre talán levonultak. Közben rájöttem, hogy a régi, hétfő-kedd-...-vasárnap típusú zokni- és bugyikészletek mintájára kéne gyártani egy olyan pólósorozatot, a sárgától a robbanóvörösön át az agyvérzésliláig, hogy határidőig: 72 (48, 24) óra, majd hogy hány napja volt, esetleg kis jótanácsokkal kiegészítve, hogy kérlek főzz egy kávét és ne zavarj, majd kuss/kávé (végül pedig csak #$*?!). Egyhetes készleteket lehetne rendelni (és nyilván külön-külön is az egyes pólókat, drágábban), és akkor a határidő közeledtével a toalettünkön sem kéne agyalni, és azt sem kéne magyarázgatni, miért vagyunk ilyen idegesek.

Ezen kívül a valóban megvalósítható fajtából is hatszáz fantasztikus új ötletem van, örülnék, ha kevesebb eszetlen zsenialitás (netán elme) szorulna belém, ám több kitartás, mert most minden helyett játszom, hogy a kivételezés látszatát is elkerüljem.

április

Ha jól számolom, pont húsz éve, hogy Velemben voltunk, és a fiúk valahonnan kerítettek egy piros pólót, és felhúzták a zászlórúdra, mert hát április négy - és az egészben leginkább az volt a mérhetetlenül szórakoztató, hogy jé, április négy, mintha már mindenki elfelejtette volna, hogy április négy. És jobban belegondolva akkor még csak másfél évvel voltunk túl a rendszerváltáson. De mi 1989-ben kezdtük a gimnáziumot, nekünk a '89 ősze előtti világ tényleg sokszorosan régi volt, annyira egybeesett a két váltás, hogy a viszonylag közeli emlékek is sokkal jobban eltávolodtak.

Amúgy ez nem a hivatalos osztálykirándulásunk volt, hanem mi magunk szerveztük meg (nyilván az osztályfőnökünkkel), hogy a tavaszi szünetben együtt elutazzunk 4-5 napra, ilyet később is csináltunk, utoljára talán három évvel az érettségi után, és az osztály 70-80 százaléka még akkor is eljött, és a fiúk éjjel kettőkor fociztak az udvaron, valamint megrendeztük a világ legkisebb alapterületű házibuliját, ahol képek is készültek róla, hogy az úri közönség három négyzetméteren ugrál a Madnessre. Ah, régen volt, elmúlt.

De először teljesen magánszorgalomól Velemben voltunk. Kirándultunk, fenn Írott-kőnél még állt a hó, a fiúk néha kocsmáztak, és a legendák közé beépült a Balinka 2 (egész pontosan a szomszéd asztalnál elhangzott "mi a kutyafaszát csináltok ti ott Balinka kettőn" kifejezés ragadt meg annyira a köztudatban, hogy nagyon), és Garf egyik éjjel világgá ment bánatában, mi pedig páran aggodalmunkban zseblámpa nélkül felrohantunk a Szent Vidhez. A fényképekből később memoritot gyártottunk, így már sosem tudja meg a világ, hogy milyen volt, amikor Sulemia vigyorogva törölte fel a linóleumpadlóról a vizet, de az a legdurvább az egészben, hogy mintha ez az egész minden április negyedikénél régebben lett volna.

ezen kívül öreg vagyok és fáradt

Most volt egy pillanat, amikor türelmetlenül paskoltam az asztalomat (még csak csapkodásnak sem nevezhetném), és nevesítve mondtam, hogy hé, erre már neked kell válaszolnod - semmi különösről nincs szó, a piros hajú fényképészlányt szeretnénk elcsábítani nyári fesztiválra, ez éjjel fél háromkor nagyon fontos dolog, nyilván, mint ahogy az is, hogy ki válaszol a felvetésekre.

Aztán volt csomó más WTF pillanat is, például, hogy miért hagytam ki az OMG WTF BBQ felsorolásból, hogy "maradék thai kaja reggelire", aztán a sors ezt elrendezte azzal, hogy megettem a maradék thai kaját, és még messze nincs reggel.

Voltam koncerten és előtte thait vacsorázni és Guinnesst inni is, és jó volt, bár a "négyujjas villázókesztyű" kisebb lelkesedést váltott ki másokból, mint belőlem. Persze ez lelkem rózsás zugainak teremtményeinél mindig így van, megalkotom a Tökéletes Szörnyeteget, aztán senki sem szereti, csak én. Mary Shelley nyilván együtt érezne velem (szegény Frankenstein szegény szörnye, senki sem szereti, pedig mit tehet ő róla), már mielőtt elkezdenénk egy üveg tömény mellett megvitatni az exeket (és bár nálam is akadt olyan, akit időgép esetén nyilván lecserélnék, azért a Percy kölökhöz képest mind ékes matyóhímzés).

Amúgy pedig szomorkodás van és gyávaság, és nem szeretem a tavaszt sem, mert utána nyár lesz, és nyáron meleg van, és csalánkiütésem a melegtől.