méz és gyümölcstea

Jaj, pillanatokon belül vége az októbernek, írni kéne gyorsan valamit. A szemközti asztalnál már halloweeni jelmezben ülnek a lányok, de a város üres és csendes, lehet, hogy mégis az orosz íróembernek volt igaza, és Budapestről kihaltak a népek, majd bolyongunk itt a poszt-nukleáris Párizsban, és esszük egymás agyát, vagy nem is, az egy másik fajta apokalipszis.

Láttam rengeteg filmet, semmi kedvem semmihez, legfeljebb aludni a déli napfényben, a takarómat a fejemre húzva, álmomban már megint Mória-variánsokon kellett végigtúráznunk, ha legalább valaha is szerettem volna a barlangokat, érteném a dolgot, de így nem.

És hajnalban verseket olvastam és fordításokat, pedig sosem voltam jó bölcsész, és azt hiszem, már nem is leszek.



R. S. Thomas: Still

You waited with impatience
each year for the autumn migration.
It happened and was over.

Your turn then. You departed,
not southward into the burnished
and sunlit country, but out

into the dark, where there are
no poles, no accommodating
horizons. Last night, as I loitered

where your small bones had their nest,
the owl blew away from your stone cross
softly as down from a thistle-head. I wondered.

Csend

Türelmetlenül vártad
az őszi költözést minden évben.
Megtörtént, vége volt.

Rajtad a sor. Elmentél,
nem délre a perzselt
és napfényes vidékre, hanem ki

a sötétbe, ahol
nincs égtáj, nincs nyugodt
látóhatár. Múlt éjjel arra jártam

ahol könnyű csontod fészkelt,
a bagoly úgy szállt el a keresztről
puhán, mint bogáncs pihéje. Ámultam.