36 is the new 16

A hisztérikus elszontyolodást illetően legalábbis biztosan. Amikor annyira jó volt mezítláb rohangálni a fűben, a napsütésben, amikor hevertünk a színpad előtt, ahonnan életemben először nekem ajánlottak egy számot (mert legalább annyira szeretem a fákat, mint ők; ezek szerint mégsem volt hiba előző este tíz percen át szerelmet vallanom a bükkerdőknek, a bükkerdők hajlamosak még távollétükben is súlyos szeretetrohamot kiváltani belőlem), amikor szappanbuborékokat fújt a szél a nyírfaágak között, akkor persze tudtam, hogy ennek még nagyon csúnya böjtje lesz, és az este érdemi részét tényleg azzal fejeztem be, hogy ültem a sötét tóparton, és a sörömbe bőgtem. Vettem volna inkább tequilát sör helyett, meg citromot, azt legalább nem rontotta volna el.

Ettől eltekintve rengeteget nevettünk, de hihetetlenül sokat, és szép volt minden, és jó is, és néha elképesztően hihetetlen bizarr, néha csak borzasztó meglepő, például amikor éjjel háromnegyed háromkor egyszer csak még kiderült, hogy a koncert, ami helyett délután a többiek csak hintázó (és nevető!!! milyen dolog már ez) gótokat találtak, kicsit elcsúszott, és akkor most itt lesz, na, az borzasztó meglepő volt, meg jó is. Aztán utána a szállásra visszafelé ballagván újabb jelenség iratkozott fel az "én nem értem a pasikat, de most komolyan tényleg nem" listámra, szóval a 36 ilyen szempontból is az új 16, de ez valahol olyan elképesztően hihetetlen bizarr volt, hogy utána egész úton hazafelé fuldokolva röhögtem az üres műúton, mármint nem az volt a tréfa tárgya, azon csak ballagtam és néha széttárt karral pörögtem. Másnap sikerült csücsköt dobnom egy fekete plüss dobókockával (tényleg a hegyére állt), megtudtuk, miféle étel a lángoló betyárbatyu (kicsit féltünk tőle, hogy egyszer csak kiront egy nagyon felzaklatott Vidróczki a konyhából, és azt kiabálja, hogy ma bizony pincérbatyu lesz inkább az étlapon), és sörrel a kezünkben hintáztunk és néztünk zúzós koncerteket. Volt olyan is, hogy a kilátó kétharmadánál jutott eszembe , hogy tériszonyom van, és én olyan ember vagyok, hogy nem érdekel a fóbiáim tét nélküli legyőzése: fel tudtam volna magam kényszeríteni a tetejére, csak több értelmét láttam, hogy lemenjek, mielőtt rosszul leszek. És olyan is volt, hogy születésnapozó írekkel ittunk, és az egyik értelmezhetetlen dolgokat írt az elérhetősége helyett a füzetembe, például hogy Deftones és kill everyone, a másik pedig megígérte, hogy ha legközelebb feléjük járok, elvisz engem Glendaloughba (eddig háromszor próbáltam oda eljutni, és minden esetben valami teljesen idétlen és nevetséges hülyeség akadályozott meg, például, hogy nem találtuk meg a megfelelő buszmegállót, kezünkben a kifizetett jeggyel) (szerintem Szent Kevin valamiért nem akar látni sem; fontolgattam is, hogy megsértődöm rá). Szeretném igényelni azt a lottóötöst.

Most pedig elmegyek aludni, mert az előrejelzések szerint holnap is lesz nap.