felhők, kacsák, méhecskék

Természetesen épp valami munkát adtam le és ezért éjjel nem aludtam, reggel pedig nem keltem fel, és az egészből egy nagy kusza rohanás lett, a villamoshoz hívott taxival és harminchat fokkal, ami testvérek között is sok lenne, de öreg budapesti bérházak közt sokkal, sokkal több. Aztán elnéztem a terminált, kellett találnom egy postát, hogy tudjak biztosítást kötni (mert egy, a reptérre kitelepült utazási irodánál ugyan miért is lehetne kártyával fizetni?), és végül a sors azzal is lesújtott rám, hogy a legidegesítőbb nyolcvanéves szerelmespár típus ült le mellém, a férj konkrétan tört franciasággal balhézott felszállás közben, hogy nem lehet felhajtani a karfát, hogy ő a feleségét átölelve élje át ezt a nagy pillanatot. Én nem szeretem az embereket. Kicsit sem.


Aztán megérkeztünk Párizsba és a szokásos, sor a vonatjegyért, koszos és lassú RER, a végén olyan kevés időm maradt, hogy csak ültem a Chatelet mellett egy padon, és a tavalyról maradt prospektusokból próbáltam kimazsolázni a leendő programokat. Mellettem kisgyerekek fociztak pingponglabdával, két kínai nagymama vigyázott a közös leányunokára, egy félvér fekete kisfiú lelkesedésében sikoltozva rohangált, aztán a két kölyök olyan odaadással botlott el egymás lábában, ahogy azt csak romantikus filmek nyitójelenetében szokták, kedvem is lett volna előreküldeni egy kamerát úgy húsz évvel, hogy megnézzem, amikor véletlenül majd találkoznak egy kis bisztróban egy esős, őszi napon, ésatöbbi ésatöbbi. Ehelyett elballagtam a vonathoz, ahol találkoztam anyukámmal, aztán pedig elmentünk a kilós steakek és a zöld bor házába, azaz a portugál étterembe.


Másnap pihentünk és vásároltunk, az ifjúság forrását kereső karib kalózokat néztünk, de ezúttal nem volt semmi olyan mókás, mint amikor Harry Potterék a bagettjeiket keresték (náluk a varázspálca is csak bagett; persze nem fair kinevetni a francia nyelvet csak azért, mert vicces). Nekem egyébként a spanyolok voltak a kedvenceim, egyrészt a hegyes kis bajszuk miatt, másrészt, mert állatok a maguk nyers fanatizmusában, viszont Captain Jack Sparrow ezúttal a legkevésbé sem nyűgözött le, annyira mindent kihoztak már belőle, ami valaha is benne volt, hogy ezen az sem segített, hogy ezúttal szerelmes.

Pénteken valamivel ebédidő előtt sikerült beérnem, egzotikus rákot ettünk grillezett ananásszal a lassan már szokásos helyünkön, majd óriásit sétáltam, fényképeztem méhecskéket és virágokat, de hát ez már nem csak lassan szokásos, hanem teljesen az. Este kicsit elhúzódott a családi kagylóvacsora (mely során édesanyám elpusztított három főételt; olyan karcsú és vékony, hogy szerintem a pincért azóta is pszichiátrián ápolják, mert eltörtek benne a valóságmodulok), és mire hazaértünk, egy nagyon türelmetlen kacsa várt minket a kertben – Margaret jött, és hápogva fejezte ki a nemtetszését, hogy se kenyér, se társaság, milyen dolog már ez. Pótoltuk is gyorsan a mulasztást, ő pedig nem csak rútul vízbe fojtotta az ujjnyi kenyereket, de néhányszor a földhöz is csapta őket, hogy biztos kitörjön a nyakuk. Persze fog és kéz nélkül tényleg nem olyan egyszerű az élet, de attól még nagyon vicces volt.