tele a fejem fantasztikummal

Ma reggel arra ébredtem, hogy a tökéletes fantasy regény kétharmadánál lévő, katartikus, de nem végkifejlet jellegű csatajelenetét bonyolítom épp, főszerepben - és az utolsó másodpercekben még azt is megtudtam,, hogy miért támadták meg a békés királyságot a félig zombi, félig szektás gonoszok (agyhiányra amúgy egyforma lenne a kettő, de a szektásság szerencsére nem terjed harapással), és meg kell mondanom, nagyon büszke vagyok a tudatalattimra, nem a szokásos sablon nagyongonoszokvagyunk-mindentelfoglalunk volt mögötte, hanem valami másféllel izgalmasabb.

Ez pedig itten önállósította magát, és mese helyett valami romantikus katyvasszá fejlődött. Majd amikor komolyan gondolom, tényleg leradírozom az első bekezdésig, és csinálok belőle mesét, de egyelőre azt nem akarja.

     Vilma jóval csendesebb lány volt, mint amilyennek az út elején mutatta magát, de nem azért volt a bíró – és különösképp a bíróné – lánya, hogy ne tudja, mikor kell erélyesnek lenni a férfiakkal, hogyan kell üres fecsegéssel, finom falatokkal eloszlatni a gondjukat. "Csak locsogjatok", intett ilyenkor mindig a nagyapja, akinek a női beszéd olyan volt, mint a patak dala: érthetetlen, de megnyugtató. Az apja már gyanakvóbb volt a fecsegés kapcsán, neki nem volt mindegy, miről beszélnek az asszonyok – de a semmiségek őt is megnyugtatták, különösen, ha kapott melléjük egy jó tál ételt. Szikla kovácstól eleinte tartott Vilma: úgy hallotta, a fiatal férfi tud figyelni, és ennek a fajta női varázslatnak épp a figyelem, a gond elaltatása a lényege. De ha a kovács figyelt is, a szavak szépségét figyelte, és mire ebéd után útnak eredtek, szinte már felszikrázott a szemében a derű.
     Menet közben aztán ő is mesélni kezdett: beszélt a bokrokról, virágokról, kövekről – a koboldok éneklő kristályairól, a víz mérföld-mély, titokzatos ösvényeiről. Vilma tágra nyílt szemmel hallgatta. Ismerte ő is a hegyet, tudta minden fa, minden ág nevét és titkos történetét, de Szikla kovács meséit még nem hallotta sosem. Hidegek voltak, tiszták, idegenek – feneketlen mélyek, akár a férfi ezüstszín szeme.
     Estére egy elhagyatott szénégető kunyhóhoz értek. Szikla kovács lovagiasan felajánlotta, hogy kinn alszik a küszöb előtt, és Vilma elfogadta, mert látta rajta, hogy ez sokat jelent neki. Egyre kíváncsibb volt, hogy vajon honnan sodorhatta ide az a régi, nagy vihar ezt a különös legényt. Még amikor elaludt, akkor is ezen gondolkozott, és álmában végtelen, sötét barlangokban bolyongott, hallgatta a víz titkos énekét, de nem félt, mert tudta, hogy csak Szikla kovács meséiben jár, és nem eshet semmi baja. Reggel olyan boldogan kelt fel, mintha születésnapja lett volna, és amikor kiment a kunyhó elé, látta, hogy a felhők fátylán halványan átdereng a nap.