legalább a saját valóságomban nem szeretnék ennyire eltévedni

Az őrült nő a házból most három napon belül másodszor csöngetett be hozzám ételt kunyerálni (látszik rajta, hogy tényleg nem eszik rendesen, és hónapról hónapra jobban esik szét), ismét meg volt sértődve, hogy kenyeret nem adtam (nem szoktam itthon kenyeret tartani, legfeljebb egy-két kiflit), de megint kapott egy befőttesüvegben friss, forró zacskós levest (állítása szerint nála víz sincs, mármint eltört valami cső és nincs pénze megjavíttatni - azt elhiszem, hogy nincs pénze, láthatóan olyan szinten őrült szegény, hogy dolgozni nem dolgozhat, legfeljebb hatvan lehet, szóval még nyugdíjra sem jogosult, legfeljebb valami rokkantnyugdíjat vagy mit kaphat, és nem úgy tűnik, mint aki képes lenne pénzt beosztani vagy úgy általában gondolkodni). Ott azért makacs ellenállásba ütközött, hogy pénzt kért, hogy kiválthassa a gyógyszert, meg be akart jönni teázni, de mielőtt hajlandó volt elállni a rács elől, még meg kellett nekem ígérnem neki, hogy minden jobbra fordul, és ő is jobban lesz, mert egyszer állítólag a liftben ezt mondtam neki (éjjel háromkor, és azt még értem, hogy én mit kerestem éjjel háromkor a liftben) és olyan hatékonyan, hogy utána hetekig semmi baja nem volt. Remélem, most is hatékony volt a varázsige (elnézést, csöng a telefon, de minden rendben lesz, ajtócsapódás) egy ideig azért békén hagy, mert úgy igazából sosem lesz nekem ettől jó kedvem (és kifogytam az üres befőttesüvegekből, bögrét meg nem adok), csak hát szerencsétlen mit csináljon, annyira gondolom nem bolond, hogy benn tarthassák a pszichiátrián (ahol gondolom amúgy sincs hely), az önálló életre pedig láthatóan alkalmatlan.

Ech. Nem is tudom, hogy a pszichiáter ismerőseim hogy viselik az ilyet lelkileg, én egy ilyentől befordulok, ők pedig napi végtelen óraszámban, nulla pénzért törődnek ezekkel (és a még rosszabb) szerencsétlenekkel...

Ezek után szinte üdítő visszamenni, és munkaköri kötelességként skótokat aprítani fejszével, pihenésképp pedig plüss jegesmedvékről és kovácsokról álmodozni.

     Huzavon városkája úgy tapad az Pitymalló meredek szikláira, mint kutya oldalába a bogáncs. Az utcák befúrják magukat a kőbe, a ferde tornyok kihajolnak a huzavoni rétek fölé. Mesélik, hogy egyszer az öreg Setétlápi bíró az ablakban állva akkorát ásított egy kiadós ebéd után, hogy kiesett a szájából a cseréppipa, és a réten szunyókáló libapásztor fején tört ezer darabra. Csak azért nem lett belőle országra-világra szóló felfordulás, mert akkoriban épp a fiatal Setétlápi szolgált libapásztorként, és eszébe sem jutott panaszkodni az apjára. Az öreg Setétlápi pedig csak azt jegyezte meg, hogy a fia elaludt munka közben.
     - Meg is érdemled azt a dudort a fejeden - morogta tartalék pipája szárát rágcsálva -, alszol ahelyett, hogy a gondodra bízott jószágra figyelnél! Tudod te, mennyivel több baj az emberekkel, mint a ludakkal? És így akarsz bíró lenni?
     Azóta persze sok víz lefolyt már a Hajnal-patakon, az öreg Setétlápi is átadta a hivatalát a fiatal Setétlápinak. Az új bíró az emberek terelgetésében jóval ügyesebbnek bizonyult, mint a ludakéban, bár néha még mindig elaludt egy-egy hosszabb tanácsülés vége felé, különösen, ha a kovácsok kezdtek beszélni titokzatos fémeikről. Ilyenkor általában horkolni is kezdett, és a gyűlés azzal ért véget, hogy Arany kovács a bíró vállára csapott.
     - Későre jár már, úgy hallom, a medvék is jönnek le a hegyekből, ideje hazamennünk!
     Setétlápi uram pedig zavartan helyeselt, bár tudta ő is, mint minden huzavoni, hogy a környéken emberemlékezet óta nem járt medve.
     Egy ilyen, estébe nyúló megbeszélés végén, alkonyattájt lehetett, hogy Setétlápi bíró elé lejött a lánya, Vilma, és először találkozott Szikla kováccsal. Szikla kovács épp Vas kováccsal beszélgetett, a szája szögletében ott bujkált az örökös mosoly - ami, ha kiteljesedett, meglágyította a Pitymalló szikrázó kövét is - de amikor meglátta a lányt, hirtelen elkomorodott.
     Vas kovács összevonta a szemöldökét.
     - Nem értelek - mérte végig ő is a bíró lányát. - Szép lány ez a Vilma, okos is, korban is illik hozzád: én a te helyedben épp, hogy mosolyognék rá!
     Szikla kovács kurtán megrázta a fejét.
     - Még én sem mosolyoghatok mindenkire - mormolta, aztán épp csak megbillentette a kalapját, és eltűnt a szürkületben.
     - Ezt meg mi lelte? - nézett utána Vas kovács.
     - Szerelmes - mondta Ezüst kovács, mert sokat látott már hosszú életében, és nagy ismerője volt az emberi szívnek.