argh, avagy továbbra is az unalmas dolgok földjén

Gondolatszilánkok vannak mindenhol, vágnak, a gondolatkések praktikusabbak lennének, ha már itt tartunk, de azok nincsenek. Barátságok múlnak el, néha az én fejemben, ez azért a kellemesebb változat, ilyenkor legalább nem én nézek bután, hanem a másik. Kockás ingeket veszek, pusztán a szabásuk előrelépés a húsz évvel ezelőtti ízlésemhez képest, na jó, a pink-türkiz-fehér-sárga félhálóingnek a színe is - most majdnem leszögeztem, hogy a grunge nem ismerte volna el a színkombináció létjogosultságát, aztán eszembe jutott Jeff Ament néhány toalettje, és sürgősen felülvizsgáltam az álláspontomat.

A könyv, amivel hajrázok, továbbra is jó, nagyon - azért az vicces, hogy Komaváry pusztán abból kitalálta, mi az, hogy tetszik és Kopasz Grím-fia Egill történetét is előszedtem mellé (Egillt emlegetik is benne, körülbelül úgy, ahogy én tenném a helyükben - nagy költő volt, de örülök, hogy nem ismertem személyesen).

Emberek hülyék és idegesítenek, és nagyon érik, hogy most már az egyiket egyszer megosztom virtuális péklapáttal, tartok tőle, hogy épp valami jószándékú idiótánál fogy majd el a türelmem, és érdekes, hogy bár Verdi és a Clutch kiváló párost alkot, Puccini nem megy a Rage Against The Machine-hez.

Eldöntöttem, hogy mégsem írok logó alá, mert a logó alatti területekhez láthatóan tényleg szükséges a varázsdémonikus belezvebaszás, azt meg olvasni sem szeretem, most emiatt szomorú vagyok, mert akkor harmadszorra is elölről át kell gondolnom majd mindent, és ezúttal még világot is építhetek mellé, meg elképzeléseket. És mert logótlanul esély sincs rá, hogy tényleg könyv legyen belőle. (Whatever, úgysem lett még eddig soha egy nagy tervemből sem könyv meg ilyenek.)

Sárgarigókra lenne igényem.