ősz

Ha jól emlékszem, az első ősz hajszálamat úgy hat-hét éve fedeztem fel, és magam is meglepődtem rajta, hogy szabályosan rosszul lettem a láttára, remegtem és szédültem, tisztára nevetséges volt, és ráadásul érthetetlen.

A második, harmadik, negyedik, ötödik és hatodik szálra most vasárnapig kellett várnom, és ebből három üvöltően hófehér volt (nem is hittem volna, hogy a fehér hajszálak vagy százszor olyan vastagnak tűnnek, de esküszöm, ilyen vastag hajam nem volt még sosem, a Titanicot el lehetett volna vontatni egy szálával is), kettő pedig olyan piszkosszürke. Jó tudom, ez az emberi sors, meg fogok őszülni teljesen, és olyan leszek, mint a kis fehér kutya, csak (remélhetőleg) kevésbé szakállas, de akkor is. Végre megszerettem a saját hajszínemet, erre gondolkozhatok rajta, hogy ha megszaporodnak ezek az esetek, milyen színűre mázoltatom.

Amúgy pedig szemerkél az eső és hideg van, és színtani elképzeléseim dőlnek meg, például, hogy ilyen időben kékebbnek kéne lenniük a hegyeknek, erre pedig határozottan barnábbak.