évértékelés helyett sok semmi

Tegnap elmentem vásárolni, és a hipermarketben nem volt már a kedvenc őszibaracklevem, füstölt szeletelt sajt, bögrés alpesi sajtkrémleves és lencse, pedig az az egyetlen újévi babonaság, amit kifejezetten szeretek (mondjuk az egy ideje már visszatérő motívum, hogy szárított lencsét keresek abban a rohadt hodályban, és sehol sincsen, de nem hittem volna, hogy a sajátmárkás biotudatos extralencséjüket is kivonják a forgalomból, csak hogy engem bosszantsanak).

Viszont nagyjából kiszámoltam, hogy milyen ruhásszekrényt és könyvespolcot és kanapét akarok venni, és az majd jó lesz.

Karácsonyra kaptam egy kis kovácsoltvas mécsestartót, az alapformája a kocka, ez azért kiváló, mert a tetejére rá tudom tenni a bögrémet, és egy teamécsessel egész napra megoldódott a soha ki nem hűlő tea-kávé kérdése. Jobban belegondolva erre néhány régebbi mécsestartóm is alkalmas lett volna, de azokról valahogy nem jutott az eszembe. És nem is ilyen szépek.

És voltam Warpigs és Anna and the Barbies koncerten, nagyon jó volt, de tervezek róla írni külön is, majd egyszer. És játszottam Grimm-mesés szerepet is Blintéknél, és egyébhasonlóilyenek. Megfáztam és volt lázam és elegem.

freedom of speech, thats some motherfuckin bullshit

Nem szoktam politizálni, mert ízléstelen holmi és így hatalom híján unalmas is, de erre nyilván először kicsit döbbenten elhajítja az agyát az egyszeri harmincas, aki Body Counton nőtt fel, aztán elfordul, és hány egy diszkrétet.

Mi történetesen abba az elenyésző százalékba tartoztunk, akik 17 évesen is értettük, mit kiabál a bácsi, és olyan viccesnek találtuk, hogy a fánkzabálós részt kívülről fújta a fél osztály - a súlyosabb részeket érdekes mód épp azok a barátaim tudták a legfolyékonyabban elkáromkodni, akik amúgy ezen kívül csak brit darkokkal (esetleg néha gótokkal és gruftikkal) mocskolták gyermeki lelküket. Egyikük sem lett drogos, bűnöző, vagy a társadalom számkivetettje: a többség lediplomázott, karriert csinált, példás családi életet él, a mai napig fejlődik és alkot - szóval az NMHH a jó kurva anyjába elmegy, masírozva és kettes sorokban, mert semmi kár nem ért minket. Demagóg picsák és pöcsök szánalmas gyülekezete, nem Ice-T szlengjétől kell félteni a gyereket, basszátok meg. Hacsak nem azért féltitek őket, mert még a végén eltanulják, hogy Ice-T őszinte.

És persze sokkal jobban megfogalmazta már ezt az egészet.



Freedom of speech, thats some motherfuckin bullshit

You say the wrong thing, theyll lock your ass up quick
The fcc says profanity - no airplay?
They can suck my dick while I take a shit all day
Think I give a fuck about some silly bitch named gore?
Yo pmrc, here we go, raw
Yo tip, whats the matter? you aint gettin no dick?
Youre bitchin about rocknroll, thats censorship, dumb bitch
The constitution says we all got a right to speak
Say what we want tip, your argument is weak
Censor records, tv, school books too
And who decides whats right to hear? you?
Hey pmrc, you stupid fuckin assholes
The sticker on the record is what makes em sell gold
Cant you see, you alcoholic idiots
The more you try to suppress us, the larger we get

[you have the right to remain silent]
Fuck that right! I want the right to talk
I want the right to speak, I want the right to walk
Where I wanna, yell and Im gonna
Tell and rebel every time Im on a
Microphone on the stage cold illin
The knowledge I drop will be heard by millions
We aint the problems, we aint the villains
Its the suckers deprivin the truth from our children
You cant hide the fact, jack
Theres violence in the streets every day, any fool can recognise that
But you try to lie and lie
And say americas some motherfuckin apple pie
Yo, you gotta be high to believe that
Youre gonna change the world by a sticker on a record sleeve
Cos once you take away my right to speak
Everybody in the worlds up shit creek

Let me tell you about down south
Where a motherfucker might as well not even have a mouth
Columbus, georgia, said theyd lock me up
If I got on the stage in my show and said fuck
So I thought for a minute and said no,
I wasnt even gonna do a damned show
Cos for me to change my words from my rhymes
Is never gonna happen cos theres no sell outs on mine
But I vowed to get those motherfuckers one day
They even arrested bobby brown and cool j
Yo, they got theirs comin, cos Im mad and Im gunnin
Homeboys, and theres no runnin
Im gonna tell you how I feel about you
No bull, no lies, no slack, just straight fact
Columbus, georgia, you can suck my dick
You aint nothin but a piece of fuckin shit on the damned map

Freedom of speech, let em take it from me
Next theyll take it from you, then what you gonna do?
Let em censor books, let em censor art
Pmrc, this is where the witch hunt starts
Youll censor what we see, we read, we hear, we learn
The books will burn
You better think it out
We should be able to say anything, our lungs were meant to shout
Say what we feel, yell out whats real
Even though it may not bring mass appeal
Your opinion is yours, my opinion is mine
If you dont like what Im sayin? fine
But dont close it, always keep an open mind
A man who fails to listen is blind
We only got one right left in the world today
Let me have it or throw the constitution away

Outro (Jello Biafra)

What theyre trying to do with radio, with this, uh, mccarron-walter
Act and a lot of other ways, is start by saying that theyre
Protecting the public from wicked rock bands, or girlie magazines, or
Whatever. but, if you follow the chain of dominoes that falls down,
What theyre really trying to do is shut off our access to information
Itself.

If they cant do it by law they know theres other ways to do it.

ünnepek után

Három nap alatt négy családi ünnepségen vettem részt, sikerült sehol sem ocsmányul félholtra enni magamat, és mindenhol jó volt a hangulat. Láttam, hogy a kis fehér kutyák eltérő technikával, de egyformán ügyesen és alaposan bontják ki a becsomagolt karácsonyi ajándékokat (Kaktusz megfontoltan rálép a csomagolásra, leharap egy darab papírt, kiköpi oldalra, és ezt folytatja, amíg elő nem bukkan a színes kutyakekszet rejtő műanyag zacskó, majd feltépi azt is; Póló egy forgószél követhetetlenségével szétszaggat mindent, majd elvonul a csont alakúra hajtogatott bivalyalkatrésszel, amiről még a használati utasítást is levarázsolta), az unokatestvéreim a helyes velociraptor tartásra tanítgatták a család összes tagját, köztük a nagymamámat is (állítólag április 17. a nemzetközi Járjon Úgy Mint Egy Velciraptor (esetleg Velociraptor Awareness) Nap, és nem lehet időben kezdeni az edzést), aztán a vidám velociraptorok kórusa kartáncot lejtett az All I Want For Christmas című örökbecsűre. Beigli helyett az egyik helyen mogyorós csokitorta volt, a másikon diós-rumos-baracklekváros torta, és a hűtőmben még mindig lakik egy fél ponty és vagy három liter töltöttkáposzta.

karácsonyi ebéd

Ujjnyi vastagra felvágott hagyma és alma, karamellesre grillezve, juhtúrós-tejszínes szószba mártogatva, és utána ülni az ablakban és nézni a kék és szürke és levendulaszín égen a Ferihegy felé ereszkedő repülőket.

valaki kapcsolja ki a fejemben a szóvicceket, kérem szépen

Valamikor szerda délben ezredszerre is elkapott a sikítva hörgő síkideg, leültem, és írtam róla, aztán ellenőriztem a blog nyűgés-hányadát, és úgy döntöttem, piszkozatban marad. Bár szerepelt benne olyasmi is, hogy emberek orrba lesznek tolva széklábbal, ha viselkedésükben további fennforgás esete tapasztalható, de akkor meg külön széklábakat kéne vinnem magammal, hogy teljesíthessem kötelezettségeimet, vagy valami, szóval nem. De teljesen felvidultam tőle, valamikor még nevettem is (ezt alighanem vészjóslóan tettem, arcomat a keserű, decemberi ködökben fürdetve. És közben Knorr Alpesi sajtkrémlevest szürcsöltem), és juhtúrót ettem, és élveztem az életet. Durva. Nemsokára még majd fütyörészni is kezdek.

Idén amúgy linkekben gazdag karácsonyi ünnepeket kívánhatok, felkerült angolul egy tavalyi novellácskám az SFmagra, és 13 év késéssel, de végül csak összeállítottam a saját karácsonyi barkácsmellékletemet is (még Black Hód minionjaként követtem el, szóval a báránykás giccs helyett a mélységesen igaz, komoly emberi sorsokat szemlélteti a maga szerény művészi keretében).

Egyébként pedig zseniális ötlet volt a családnak internetről rendelnem ajándékot, 22 nap alatt nem sikerült ideérnie. Még nem tudom, holnap hogyan mentem ki magam. Azt hiszem, kénytelen leszek szétosztogatni az ínséges időkre eldugott, sznob boraimat.

tényleg, neked miért nincs pasid? :felveszi az apatónust:

No mégis írok róla, ha már napok óta ezen tombolok. Tudom, hogy abnormális, hogy egész jól érzem magam egyedül, tudom, hogy felfoghatatlan, hogy nem akarok bepasizni, tudom, hogy képtelenség, hogy nem az hiányzik a legjobban az életben, hogy valaki szuszogjon mellettem, de

  1. szokjatok már hozzá
  2. fogadjátok el
  3. higgyétek el, hogy nem azért nincs senkim, mert senkit nem tudnék összeszedni véletlenül sem, vagy mert magamtól nem jutna eszembe, hogy létezik olyan, hogy férfiember, de ha eszembe jutna, sem tudnám, ezzel a gondolattal mit szokás kezdeni - szóval nem kell ajánlgatni, győzködni, rákérdezni, szörnyülködni, jajongani

Azért nem járok senkivel, mert nem akarok csak azért járni valakivel, hogy járjak valakivel. Tudom, ilyen nincs, de azért mégis hadd legyen. Biztos vannak a világon olyan férfiak valahol, akikkel kapcsolatban nem mondanék ilyesmiket, mert komolyan és kifejezetten akarnám őket, de amíg nem jelennek meg elérhető közelben, addig egyáltalán nem zavar, hogy egyedül vagyok.

Az zavar, hogy az emberek egyfolytában hápogó hitetlenkedéssel kezelik ezt az egészet, mintha közük lenne hozzá, vagy mintha ez valami illetlen, szégyenletes vagy undorító dolog lenne.

Mindegy, emberek például ezen szokták átminősíteni magukat barátból abba a kategóriába, akikkel aranyosan lehet egy asztalnál sörözni (csak minek), és végül is kellenek ilyen szórótémák.

mostanában

Felveszem a télikabátot és a mamuszt, kivonulok a konyhába, kinyitom az ablakot, felülök a konyhapultra, a lábam felteszem a tűzhelyre, a párkány pont karfa magasságban van, jól rá lehet támaszkodni, árad be a hideg, forró kávét vagy forró levest szürcsölök, és nézem a forgalmat. Énekelgetek, azon gondolkozom, milyenre fessem majd be a hajam (az őszülés projekt úgy belehúzott, hogy talán még fél évig flangálhatok a saját színemmel), szívem szerint a türkizkéket választanám, de azt hiszem, nem vagyok ahhoz elég merész, hogy viseljem is. Odalenn kis játékvillamosok kattognak, és egy kamaszfiú sétáltat egy nagyon kajla kutyát.

Tegnap Impatienttel mozi helyett skót étterembe mentünk, és képesek voltunk lemondani a desszertről (a sokadik ale-ről azért már nem), fényképeket mutogattunk egymásnak tengerpartokról és virágokról és ipari pusztulatokról (a kilencvenes évek gyermekei vagyunk, nekünk szép a rozsdás vasállvány is), a hangszórókból üvöltött az East 17, és az például már a kilencvenes években is rossz volt (Impatient nem emlékezett a slágert előugráló nyeles sapkás törpére, szerintem ez megmagyarázza, hogy ő miért nem lett a fordításból tengődő, nyáladzó idegroncs) (eeeeee, a rókaképű elölfürtöst azért az én memóriám is törölte, pedig most olvasom, hogy ő volt az együttes motorja... ki nem néztem volna belőle). A sokkot csak némi whisky oldhatta, Impatient szerint finom parenyica íze volt, nekem továbbra is a szívem csücske (Ardbeg, kisszívecske).

Később kimentünk a hidegbe és a ködbe.

Narnia krónikái 3 – A Hajnalvándor útja

A legfontosabb tudnivaló a filmmel kapcsolatban az, hogy sokkal-sokkal jobb az előző két résznél. Nem tudom, hogy ennek van-e ahhoz köze, hogy a Disney kihátrált a Narnia-filmek mögül a Caspian herceg sikertelensége után, vagy az új rendező számított ilyen sokat: akárhogy is, ez volt az első Narnia film, ami kifejezetten tetszett.
Cikk az SFmag.hu-n.

zen

Mindig akartam valami vidámat írni, aztán mindig valami világvége lett belőle, úgyhogy inkább csak nyuszik (Minden Rénszarvasok Ura és Úrnője helyhiány miatt áttért a törpenyulakra -a képeken Ugri és Bugri látható) és táncok (örvénylő szoknyák és mezít lábak) legyenek.


tortát ide!

Csak azt tudom, hogy nagyjából az utolsó csütörtöki edzés előtt szakítottunk, úgyhogy kellett hozzá egy naptár is, hogy kiszámoljam, hogy az csak december 17. szerda este lehetett, és uram Isten, már 7 éve és 2 napja szabad vagyok, ó, édes Istenem, de jó, de jó.

Őszintén szólva, az borzalmas időszak volt, és én nagyjából már azelőtt elkezdtem megpróbálni kilépni abból az istenverte kapcsolatból, mielőtt egyáltalán beleléptem volna, és nem teljesen véletlen az sem, hogy azóta is inkább pofozok meg embereket és kapok sikító ideggörcsöt nyilvánosan, mint hogy akár esélyt adjak annak, hogy valaki még egyszer velem azt megtehesse. Nyilván nem egészséges, de ez van. És hiába ismertem meg a dolog kapcsán rengeteg jó embert is, képtelen vagyok gyűlölet és undor nélkül visszagondolni a dologra, abusive relationship, mindig azt hiszi az ember, hogy vele nem történhet meg, de ha kellően lassan adagolják, lenyomják a torkán bárkinek.

És lehet, hogy sosem lesz már belőlem épkézláb, pláne boldog ember, de örülök, hogy eltelt hét év, és még élek, mert 2001. és 2003. között bármelyik nap meghaltam volna szívesen.

ha már szóba került

Amikor olyan tehetségtelen vagyok, hogy már teát sem tudok főzni rendesen, az úgy néz ki, hogy éjjel fél kettőkor vizet forralok a bodzateámnak, és pár perccel később azt veszem észre, hogy valahogy ebből is egy bögre kávé lett.

nem tudom, hogy jutottam eddig az idézetig, de

...az milyen lett volna, ha meghagyják a két többlet ujját, és úgy zenél.

"Hampton Hawes, jazz pianist, was born with six fingers on each hand (surgically removed shortly after birth)."

az arany sárkány különösen dögös lett

Megnéztem az új Narnia filmet, igazából a történet jelentős részére nem (így) emlékeztem, de azért tetszett: nagyon kis látványos lett, és szerencsére ezúttal kevés benne a beszélő állat, vannak helyette bájos kisfiúk (tudtam, hogy valahonnan ismerős a Caspian herceget játszó Ben Barnes; pár hónapja teljesen véletlenül láttam az Easy Virtue című filmet, nagyon húszas évek volt, nagyon angol, és nagyon tetszett) és látvány dögivel. Vagy ezt talán már említettem. A második filmet, a Caspian herceg-et annak idején nem néztem meg, mert az első Narnia film annyira nagyon nem tetszett (áááá, beszélő hódok, ííííí), de ez most jó volt, tényleg. Majd át kell futnom a könyvet, hogy valójában hogy volt ez a történet, de az epizodikus szigetlátogatásokból (most elfojtottan az ide kívánkozó ír művelődéstörténetet, és nem kötöttem át Primordialba sem) sikerült összeeszkábálniuk egy működőképes filmet, és ez komoly teljesítmény (egyébként ez a legjobb könyv az egész sorozatban, ez meg a Silver Chair). De hogy honnan szedik ezt a sok ijesztően vaskos ajkú gyerekszínészt, azt nem értem.

Amúgy pedig néha esik a hó, mindig hideg van, mindenfrontos alkotói válságba merültem (még egy teát sem tudok úgy megfőzni, ahogy kéne), még mindig nem adtam fel a karácsonyi üdvözlőlapjaimat, de két újabb polcról találtam ki teljesen, hogyan kéne kinéznie. Nálam lassan haladnak ezek a megálmodások, de most ahányszor odanézek, tudom, hogy az ott és úgy kell, hogy legyen (és a szobába szükséges bútorok negyven százalékát még meg sem vettem - de így három hónap elteltével már kezdem sejteni, egyáltalán mit akarok).

mit kérek karácsonyra

Elért engem is a végzet mémje (sulemia és AnnGel jóvoltából, akik rendesek és gondolnak rám is), és hosszan gondolkoztam, hogy mit kérek karácsonyra, aztán rájöttem, hogy minek.

  1. úgysem azt kapom

  2. mostanában mindig hideg van, esik a hó, esik az eső, fúj a szél, vagy csak baromi nagyot taknyolok a jégen

  3. akkor lennék rendes, ha egészséget és világbékét kérnék, de azt úgysem karácsonyra, azt kérem én minden este összetett kézzel félálomban szépen

  4. a csokit, a cukorkát, az édes likőrt tovább ajándékozom

  5. nyolc óra díszdobozos alvást nem gyártanak.

ezüstvasárnap

Ülök az ablakban, odakinn vigasztalanul szakad az eső - tegnap a hó szakadt éppilyen vigasztalanul, csak akkor nem ültem ilyen elmerengve az ablakban, mert ahhoz is túl hideg volt. Odalenn buszok döcögnek, egy öregúr sétáltat egy kék esőkabátos, fehér kiskutyát. Karácsonyi ajándékokon gondolkozom, és azon, hogy a családi karácsony miért arra az egyetlen egy délutánra esik, amikor el akartam menni Don Carlost nézni a moziban, a válasz valószínűleg valahová a csak és a nyilván közé esik. A fejfájástól kis fénypöttyök rajzanak a szemem előtt, mint a muslicák, azt hiszem, hamarosan a fejemre húzom a párnámat, és megpróbálok aludni, hátha az megy.

***

Egész jól ment, álmomban is csak egyszer szakadt be alattam a jég (azt hiszem, akkor kitakaródzhattam) de sikerült önerőből kimásznom (vissza a takaró alá) és most csak közepesen érzem magam agyonverve.

majdnem vettem seamus heaney kötetet

A mai terv az volt, hogy fordítok, aztán ügyet intézek, angolozunk és elmegyek egy koncertre, ehelyett mesét írtam, a napfénybe tartottam kerek kis rágcsálóarcomat (igazából cickányra tippelek, annak hegyes még az orra), belvíz helyzetet teremtettem a lakásban, elégikus scifit írtam, elkezdtem felöltözni, hisztérikus rohamot kaptam, elindultam, nagyon hideg volt, angoloztunk, nem volt fűtés, elmentünk kirakatokat és könyveket nézni, és hazafelé vártam fél órát a villamosra a tomboló hidegben. Koncertre persze nem mentem, mert úgy voltam vele, hogy nekem most halaszthatatlanul rettenetesnek (kövér, öreg, csúnya, akit senki sem szeret - a szokásos) kell éreznem magam valahol egy sarokban, lehetőleg egy olyan sarokban, ahol véletlenül sem látnak emberek (egyébként sokszor sokkal szívesebben mennék helyekre, ha nem zavarna, hogy ott vannak emberek, akiknek mindenféle elképzeléseik vannak a világról, és én láthatóan nem illek bele ezek közül egybe sem (az emberek márpedig túlnyomórészt ilyenek)) és a lakásom pillanatnyilag ilyen sarkokkal van tele.

Holnap pedig a nagymamámmal ebédelek. Pizzát rendelünk.

a billentyűzetre valamiért nem hat serkentően a koffein

Ma az elmúlt napok időjárását emuláltam idehaza, a bögrémbe a nescafé után forralóstul beleejtettem másfél liter, mindent megolvasztó vizet. Szerencsére az új parkettán viszonylag könnyen fel lehetett számolni a belvizet, az asztalon pedig a kávét - a kezemet azért leforráztam, és most épp hennával összekenve, csodálatosan tehénfoltosan próbálok életet lehelni a billentyűzetembe. A c akadozik.

naplószerű, köd, sör, vagy ezt címkének kéne

Tegnap közösségi életet éltem, elmentem megnézni a Sci-Fi Szakosztály Fantasy Estjét, a Bajza utcában gomolygott a köd, lámpák világították meg századelőn épült kastélyok titokzatos kertjeit, vizesen csillogott a sejtelmes fényben az útburkolat, és helyenként fojtó dohszag áradt a pincéből. Olyanokat mondtunk egymásnak, hogy "haha, de hát ez nem is egy horrorfilm", és tényleg nem volt az, mert még azután sem ettek meg minket a zombik, hogy ezt a klisét ellőttük.

Később söröztünk és pirítóst ettünk, Búvárzenekar összekeverte a padlizsánt az avokádóval, én pedig külső talpélre léptem egy magassarkú csizmában. Ettől egyrészt feltöröltem a padlót szerény személyemmel, másrészt megrándítottam a lábamat. Meg kéne tanulnom járni végre. Harmincöt év után nem ártana.

Vannak vidám dolgok is, például piros sapkám és új könyvem, illetve az egyik író megtalálta a könyvéről írott ismertetőmet, és amikor google-fordítóval próbálta értelmezni, vicces kifejezésekbe botlott bele, és ez izé, ez vicces.

ír válság

Aztán végighallgattam az egyik legelkeseredettebb Primordial számot, elcsépelt Yeats idézetek segítségével levezettem, hogy miben téved - a többiben igaza van - és békésen kérődző jókedvem támadt. Azt hiszem, nem rendeltetésszerűen használom a Primordial életművet.

néha eszembe jut

Elkezdtem egy rajzot, amit nem fogok befejezni, mert elvesztettem a színeket, nem működnek már sehogy sem, kénytelen leszek a gyengébb ellenállás irányában fekete-fehéret rajzolni, de ez megalkuvás és kudarc, mostanában néha úgy érzem, hogy még a lehetőség és a siker is csak megalkuvás és kudarc.

Eldöntöttem, hogy idén rendes leszek, és küldök a külföldi ismerőseimnek karácsonyi üdvözlőlapot, és nekiálltam megkeresni az évtizedek óta kallódó, üres karácsonyi üdvözlőlap készleteimet, meglepő módon meg is találtam, meg vagy fél köbméter olyan képeslapot és üdvözlőlapot, amit én kaptam, és fényképeket, és ismét verhettem a fejemet a falba, hogy miért, és a többi szokásos a világ helyrehozhatatlanságáról, amiről most már tudom, hogy el lehet viselni, csak még azt nem, hogy minek. (Ha valaha lesz tetoválásom, az egy-egy holló lesz a vállamon, és mind a kettő azt fogja mondani, hogy Baszd meg, csak az egyik angolul, mert akkor a sokrétű kulturális körbeutalásban benne lesz a fordítás is, meg az egész életem az angol irodalomtól a germán-kelta mitológiáig.)



Néha elfelejtem.

hihetetlen!!!

Eljutottam odáig, hogy megválaszoljam a kommentjeimet. Az emailekkel még kisebb lemaradásban vagyok.

Viszont kaptam igazi téglavörös kötött sapkát az elő-Mikulástól, az igazi Mikulás pedig egy Antimatter képeskönyvvel ébresztett (a postás nálunk tényleg kétszer csenget, egyszer a kapunál, egyszer a rácsnál) (illetve ez tényleg meglepetés volt, mert elfelejtettem, hogy megrendeltem; és tényleg ez ébresztett), majd felelőtlen ígéreteket tett arra nézve, hogy januárban Fields of the Nephilim, júniusban pedig Primordial koncert lesz.

Januárban Fields of the Nephilim koncert, itt, Budapesten, OMG WTF BBQ!!!44!!!!4!!

Harry Potter és a Halál Ereklyéi 1. rész

A film egy igen gyorsan elrozsdásodó logóval nyit, megalapozva a hangulatot, hogy most aztán minden sötét lesz és szomorú (mert, mint tudjuk, hajnal előtt van a legsötétebb, és egy sorozat vége előtt a legnagyobb nyomor), de az előző rész pörgős horror-terror nyitójelenetei helyett most inkább elégikusra veszik a kezdést.
Cikk az SFmag.hu-n.

koffeinszínes

Persze annyira túlpörögtem koffeinnel, hogy még most is itt ülök a gép előtt, ahhoz már túl agyhalottan, hogy értelmes dolgokat csináljak, de ahhoz még túl éberen, hogy el tudjak aludni.

Édes Istenem.

koffeinszürke

Most aránytalanul rövid idő alatt aránytalanul sok munkát befejeztem, úgy tíz percen belül összeomlok, és remélhetőleg sikerül majd az ágyra esnem. Aztán holnap talán a levelezéseimhez és az életemhez is odaférek.

nanowrimo célvonal, szalag, stb.

"Gimnazista halhatatlanok. A Föld szívcsakrája. Házibuli, démonirtás, matekdolgozat."

A démonirtás hátravan, a matekdolgozat elmarad, én pedig egy részeg elefánt minden kecsességével keresztülzuhantam a célon. Ötvenezer szó, nyolc ív, és még nincs teljesen vége, de az már garantáltan csak a határidős munkáim után lesz. Tulajdonképp még vasárnap este is egészen biztos voltam benne, hogy nem fogom befejezni, vagy ha igen, csalnom kell hozzá - ehelyett írnom kellett, nem is keveset. Most viszont nem érzem, hogy az eddig kész részek milyenek lettek, mert annyira hamar írtam meg őket, hogy nem volt időm az arányokon töprengeni. Mivel az ösztöneim nem túl helyesek, előfordulhat, hogy minden irányból borul az egész. De akkor is. Háromszázhuszonhétezer leütés. Édes Istenem. És egy csomó részét még élveztem is.

Egyelőre egyébként senkivel nem akarom még elolvastatni, különösen, hogy a legtöbb ismerősöm amúgy is sírva hány a paranormális kamaszromantikától (és biztos nem nézte annak idején a Beverly Hills 90210-t sem).

(És közben sikerült összehegesztenem és leadnom két igazi küldetést is. Titkosakat. Sámánokkal és tiszafával. És dolgoztam is. És néha a padlón széttiport kis szilánkokból szedegettem össze a szívem. Csak hogy tisztázzuk, a novemberem nem csak erre ment el.)

tiszafa

Nagyapámat ugyanabban a kis falusi temetőben temettük el, mint a nagybátyámat, aki lassan már húsz éve halott, tudatos életem első halottja. Igazi kis temető, fenn a falu fölött, a Dunakanyarra néző hegyoldalon, fölötte már nincs is más, csak mezők és erdők, és az ég. Nagybátyám sírja felismerhető: nincs rajta kő, csak egy egyszerű, lassan már korhadóban lévő fejfa (élt harmincegy évet) és bukszusok és egy hatalmas, szinte bokorszerűen elterebélyesedő tiszafa. Amikor megláttam, az jutott az eszembe, hogy mennyivel szebb ez minden faragott márványnál, mennyivel igazabb tanúja az életnek, ami volt és elmúlt, de soha nem ér véget; és az, hogy igen, ez a szinte fekete örökzöld a túlvilági fa, és igen, ez az elrendezés minden szempontból végtelenül illő és helyes.

A temetés legvégére kisütött a bágyadt, novembere eleji nap is, még teljes pompájukban virultak a Halottak Napjára vitt virághalmok, és fejkendős nénikék gondozták a sírokat. És egy pillanatra tényleg el tudtam hinni, hogy a temető nem csak valami torz és perverz kapaszkodás a létbe, az emlékezésbe, hanem a tisztelgés és a csendes bánat helyszíne is lehet.

Kate Elliott: Crossroads

A legendák szerint egykor régen háborúk szaggatták a Száz földjét, gyilkosok és rablók fenyegették a népet, és nem volt más, csak szenvedés. Egy árva kislány felzarándokolt az égig érő hegyek közé, az istenek lakhelyére, és kérte őket, hogy vessenek véget a viszálynak, és hozzanak békét az embereknek.
Cikk az SFmag.hu-n.

sfmag.hu

Az egész akkor került először szóba, amikor a vonat valahol Pécs és Villány között döcögött, és brainoiz megkérdezte Judot, hogy akkor ez most hogy is van, mert őt beszerveznék, és szóba került, hogy esetleg engem is. Tudományos és tudománytalan fantasztikummal foglalkozó honlap szerzői gárdájába. Mire a szőlőpálinkákig jutottunk a Günzer pincében, már egész cikksorozatokat kitaláltunk, ezek közül persze még egy sem valósult meg, de ezt még pótolhatjuk bármikor.

Hosszú hónapok munkája után aztán múlt vasárnap elindult a SFmag, a spekulatív irodalommal (és művészetekkel) foglalkozó, napi frissítésű oldal. Van víziónk is, vagy missziónk (bár erről nekem mindig az jut az eszembe, amikor a jóember harmadéves közgazdász volt, és ilyeneket mesélt, én pedig rendre kormányzásfonológiával tromfoltam), nem is tudom, melyik, valamelyik a kettő közül, és hitvallásunk is, és sajtóközleményünk, ahogy azt illik, és ahogy azt kell.

A valóban igen népes és szerteágazó tapasztalattal, kapcsolatokkal, érdeklődéssel rendelkező stáb kicsit inkább a sci-fi felé húz - például igen sok elismert kortárs science fiction szerző található meg közöttük - de azért nem utálják ki a fantasztikum más ágazatait sem. Van itt minden. Film, novella, regénysorozat, képzőművészet... angolul és magyarul is. Az ismertetőkön kívül szerepelnek a honlapon olyan irodalmi alkotások is, amiket először itt lehet magyarul olvasni: elsőnek Lavie Tidhar izraeli író novellája, A Pók holdja került fel.

(De hogy kicsit saját magam felé is hajoljon a kezem: eddigi egyetlen ottani cikkem eleve az archívumban kezdte a pályafutását, és megérdemelne némi szeretgetést. Még ismeretterjesztés is van benne. És a Gyárban felszedett tudásmorzsák.)

kreatív blogger

1. Köszönd meg, akitől kaptad.
2. Tedd ki a logót a blogra.
3. Linkeld be, akitől kaptad.
4. Add tovább további 7 blogosnak.
5. Linkeld be őket.
6. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket.
7. Árulj el magadról 7 dolgot.

Akkor folytassuk ott, hogy köszönöm, Sulemia! 4-6 pontokat könnyedén és stílustalanul kihagyom, mert úgyis mindenki megkapta-megkapja, én pedig igazán lusta vagyok válogatni (és a láncleveleket sem küldöm tovább; csak mondom).

Egészen belevesztem az archívumba, hogy kiderítsem, mit is árultam el magamról a legutóbbi ilyen körbelinkelődés során, de passz. Nem találom. Találtam helyette sok olyasmit, amit el is felejtettem (némelyiktől megint olyan érzésem volt, hogy ójajbazdmeg, elég rágondolnom egyes emberekre, és a lelkemet szeretném egy vödör hipóba áztatni utána, a csökött, mocskos lelkemet), és csokit is az egyik fiókomban.

Az egyik igazi fiókomban, a blogomnak nincsenek fiókjai.

Szóval előállhatok akármilyen hét dologgal, azt hiszem.

  1. Gimnazista koromban évekig két karórát hordtam, egyet a bal, egyet a jobb kezemen. Az egyik egy szecessziós indákkal díszített, fekete Swatch volt ezüst számlappal, a másik egy szecessziós indákkal díszített, bordó-kék Swatch volt arany-ezüst számlappal. Mind a ketten nagyon szépek. És hasznosak is, például amikor osztálykiránduláson a fiúknál nem volt óra, és elkérhették tőlem, hogy ne késsék le a vonatot. Ezen kívül arra is jó volt, hogy baromira zavarba lehetett azzal hozni, ha valaki megkérdezte, miért hordok két órát, mondjuk bármivel zavarba lehetett hozni akkoriban.

  2. Egyszer majdnem a Tiszába fojtottam magam, csak amikor már térdig álltam a vízben, rájöttem, hogy olyan hihetetlenül röhejes az egész jelenet, hogy inkább kijöttem, és írtam egy verset. Az is röhejes volt, de az éjféli folyóba önmagát gyilkoló bölcsészjelöltnél még mindig színvonalasabb. Igazából kamaszkoromban sok röhejes verset írtam, mentségemre szóljon, hogy a többségükről azért már akkor is sejtettem, hogy röhejesek. (Szeretem ezt a szót, igen.)

  3. Ahányszor csak találkozom azzal az emberrel, akit egyszer nagyon részegen és annál jóval alaptalanabbul felpofoztam, sírhatnékom támad. Nem szoktam sokszor találkozni vele, de olyankor mindig sírhatnékom támad, és arra gondolok, hogy ó bazdmeg, kellett neked ezt is elbasznod, hülye picsa (mert én ilyen romantikusan társalgok magammal), és megfogadom, hogy ezentúl éhgyomorra legfeljebb három Johnnie Walkert és két üveg sört tolok le. Ettől mondjuk nem fog megjavulni a mi barátságunk soha se nem, de ha már ilyen hülye picsa voltam, meg is érdemlem.

  4. Időnként még mindig heti hét nap álmodom (ezt most nem fogalmaznám meg értelmesen, hollókkal), ilyenkor általában nem vagyok boldog, de amúgy meg nagyon megépíthetetlen szecessziós épületekkel is álmodom, és rajzokkal, amiket technikailag nem fogok tudni kivitelezni sohasem, és olyankor sem vagyok boldog, meg olyankor sem, amikor álmomban tudom, hogy már meghaltam, és igazából nem mindig jó halottnak lenni sem. Viszont olyan lenyűgöző látványokat szoktam álmodni (és éppolyan valósak és élesek, mint bármi, amit ébren látok), hogy az még az eseti halottságot is megéri, azt hiszem.

  5. Ha van reinkarnáció, a következő életemben kisbolygó szeretnék lenni. Vagy bükkfa. Igazából emberen kívül bármi érdekel. De semmiképp sem szeretnék Tibetbe újjászületni, mert hiába arra a legmagasztosabbak a lámák, ott az a sok hegy meg a hideg, és ez két olyan dolog, amit külön-külön sem szeretek.

  6. Még telefonálás közben is el kell mutogatnom, amit mondok. Ha még csak gesztikulálnék, hagyján, de nem, nekem el kell mutogatnom, miről beszélek. Megőrülök tőle. Még szerencse, hogy írás közben nincsenek ilyen késztetéseim, bár akkor meg felvehetném videóra, és én lennék a YouTube legújabb csillaga.

  7. Iszonyatosan rossz az arcmemóriám. Simán elmegyek olyan emberek mellett is, akibe szerelmes vagyok. Mondjuk simán nekimegyek az utcán a lámpaoszlopoknak is, szóval lehet, hogy nem az arcmemóriámmal van a baj, hanem azzal, hogy ha elgondolkozom, akkor azt alaposan, mély odaadással teszem. Aztán nekimegyek a lámpaoszlopnak, vagy leesek a járdáról, esetleg a lépcsőről, mert elfelejtettem, hogy az is lesz.

destruktív blogger

Majd egyszer megcsinálom a Kreatív Bloggerkedést is, mert az vicces, de mondjuk inkább egy olyan időszakban, amikor épp nem érzem úgy, hogy most már tényleg bármelyik pillanatban felrobbanhatok, mert nem tudom, mi van, de most megtébolyodok rögvest.

Ezért is áll ám most minden, amibe nagy lelkesen belevágtam, mert nem tudnám máshogy csinálni egyiket sem, csak pocsékul. Most valahogy nem alkotó, hanem pusztító fázisomban vagyok, és két kézzel kell magam visszafognom, hogy ne reagáljak dolgokra, amíg ez nem múlik el, mert most aztán a világ összes kárát képes lennék tenni, bárkiben és bármiben.

Az a baj, hogy tudom, hogy mi lenne, ha most elmennék inni valakivel. Először is, elkölteném a világ összes pénzét. Aztán órákon át sírnék és rinyálnék, ami igazából NAGYON UNALMAS. Valamivel később facsemetéket hánynék tövön, kicsit szégyenkezve, de amúgy a dolgok tényszerűségének teljes tudatában, és utána két napig imádkoznék az öntudatlan ájulásért, de csak a másnaposság jönne el. Egy gramm feszültség sem oldódna, nem lenne jobb semmi sem, de legalább közben kurva rossz lenne minden.

Nem jó érzés, hogy már előre tudom, mennyire nem működik ez sem.

aggodalomra talán még mindig semmi ok

Ma kiejtettem egy doboz gyufát az ablakon. Az első doboz cigarettámból még mindig van 12 szál. Igaz, ha hozzáadom azt a 6-7 szálat vékony fehér gyengeséget, amit a láncdohányos ötvössel szívtam szeptember-októberben, akkor 2010-ben saccperkábé annyit dohányoztam, mint az azt megelőző 35 évben összesen.

nembazdmeg értembazdmeg

Az egyik ismerősöm szerint aranyos és vicces dolog hajnalban részeg smseket küldeni, és előre tudom, hogy amennyire életösztön- és józanészmentes a jámbor, őszintén meg fog sértődni, hogy miért lettem kibaszottul ideges tőle.

Tényleg nem értem.

Mi abban az annyira felmérhetetlenül logikaellenes, hogy az emberek nem szeretnek éjjel háromkor smst kapni? Az emberek éjjel háromkor 1) alszanak, és kurvára nem akarnak smst kapni 2) határidős munkán dolgoznak, és kurvára nem akarnak smst kapni 3) maguk is részegek, és kurvára el sem tudják olvasni, mi a faszt írtak nekik. Mi a picsa szeretetreméltó vagy vicces van abban, hogy valaki felébred / megakad a munkájában / a söröskorsójába ejti a telefonját csak azért, mert valami balfasz képtelen elengedett kézzel meginni két cent whiskeyt?

(Persze miért nem kapcsolom ki a telefonomat. Azért, mert van olyan az életben, amikor fontos lenne, hogy utolérjenek. Általában az sem vicces, de legalább senki nem hiszi annak.)

sztárblogger alert

Igaz, hogy a legkonszolidáltabb bankár ismerősöm példaképe, de időről időre én is őszintén egyet tudok érteni vele.

írás, olvasás helyett

Sikeresen írtam valami közepesen gyengét egy flash fiction pályázatra, aztán eszembe jutott egy sokkal jobb, amit viszont nem írtam meg, mert nem úgy jött ki és össze és vissza sem. Valamint attól, hogy sokkal jobb volt, nem volt még igazán jó az sem.

Most már 4 nappal vagyok lemaradva a NaNoWriMo kvótámmal, ami a jövő hetemet elnézve sajnos garantálja a csúfos bukást, pedig én úgy hittem benne, hogy megcsinálom. És tulajdonképp baromi sokat meg is csináltam már belőle, kész van több, mint négy ív (saccperkábé 80 regényoldal), azaz érezhetően több, mint abból a csodálatos regénykezdeményből, amit ezért az egy hónapos hajtásért tettem félre, és már egy éve szenvedek vele (de visszaolvasva legalább nem is jó, nem csoda, hogy egyszer már kidobtam az egészet 70 oldal után, és újrakezdtem) (jobb lett tőle, de még mindig nem elég jó).

Eléggé idegesít, hogy már az erősségeimben is baromi gyenge lettem.

:facepalm: :facepalm: :headdesk:

Valamikor hajnaltájt hazaértem Anathema koncertről, és megvolt bennem az elszánás, hogy röviden írjak róla, de nagyon jó ütemben elaludtam inkább helyette. Persze tagadhatatlanul érdekes kísérlet lett volna Walther von der Vogelweide örökérvényűeket kirakni abból, hogy :facepalm: :facepalm: :headdesk: - ami egyáltalán nem a koncert minőségére vonatkozik, hanem arra, hogy ó jaj, hogy elmúlt minden, és mennyire szeretnék rájönni, hogy ezzel mit kezdjek.

Valamikor a Judgement előtti blokkban gondolkoztam azon is, hogy most én akkor mindjárt felhívok valakit, akinek a vállán teljesen nyugodtan kisírhatom magam, és megkérem, hogy legyen szíves rendelkezésre állni szombat este. Aztán rájöttem, hogy már baromi régen nincsen az életemben ilyen ember. Úgyhogy inkább írtam egy kis regényvázlatot egy sarokban, majd bementem az első sorra, mert Judgement. És volt, ami megjavult egy mosolytól, és volt, ami már nem fog sosem.

(Nyilván sokkal egyszerűbb lenne a világ, ha nem lenne tele a fejem álmokkal és rossz emlékekkel.)

hasnyúl

És annyira szép marhasteaket láttam nevetségesen féláron a boltban, hogy nem csak megvettem, de képes voltam a kedvéért lemondani arról az elképzelésemről, hogy amit sütőben vagy mikróban nem lehet elkészíteni, azt én nem készítem el, és bekentem csilis-bazsalikomos olivaolajjal, provanszi fűszerekkel, bourbonnel és mézzel, aztán felszeleteltem mellé egy almát, azt is bekentem mindezekkel, és előástam a grill-lapot, és az egészet meggrilleztem. És rádobtam egy evőkanálnyi kék sajtra, és nekiestem.

Most elégedetten iszom a maradék Aberlourt. Akkor is, ha a Jack Daniel's stílusosabb lenne (ha már abból egy kupicával főztem) (mindent egybevéve és visszaosztva az egész került annyiba, mint másfél sajtburger).

nem tudok erről most lecsavarodni

 


 

már megint reggel

Iszonyú jókat álmodtam, és felébredtem, és rájöttem, hogy mindez nem csak nem igaz, de egyenesen lehetetlen. Aztán bánatomban elkezdtem rágcsálni a fésűmet, és telement hajjal a szám.

Komolyan mondom, nekem rajzfilmnek kéne lennem, még boldogabb is lennék, és feltétlenül színesebb.

hhhhhh

Az előbb úgy belevágtam a kést a pizzásdobozba, hogy alig tudtam kiszabadítani belőle, nem gond, tudom, mitől vagyok ennyire ideges, mindentől, legfőképp attól, hogy leülök megtervezni dolgokat, és órákon át semmi sem jut az eszembe, nincsenek gondolataim és ötleteim, és álmos vagyok mindig. Miért nem születtem zseninek vagy legalább szorgalmasnak vagy legalább ébernek. Hogy hagyok én majd így ércnél maradandóbbat magam után (bár azt hiszem, egy csomó pillepalack maradandóbb egy csomó ércnél, nem? Vagy azok a sörösüvegek?). Ach.

Szombaton huszonegy-két éves külföldiekkel söröztünk, és ebben volt jó is, átvittem őket csettalira is, ahol sokan voltunk, és a végére többen pálinka általi öngyilkosságot kíséreltek meg. És nem tudom, legyen már végre hideg, mert ez a hamis tavasz olyan szinten az agyamra megy, hogy fejfájásom is lesz tőle.

És bizarr dolgokat kavarognak az álmaimban, és tele van a fejem nem létező városokkal és utcákkal és emlékekkel, és mielőtt bárki azt találná mondani, hogy örüljek, hogy így feltörnek bennem az előző életeim, kizárnám a lehetőséget, hogy Keszthely bármely történelmi korban az egyszarvútornyú kastélyok városa volt, hogy az örvénylő vizű tokaji szurdok fölött komor, ősi szobrok állnak sorfalat (az egyik irányban négysávos főút, lakótelep és temető, a folyó felé végtelen barlangrendszer), vagy hogy az edinburghi vár közepén rejlő kis kolostort hostellé alakították, és a kerengő zöld füvén ülve spanyol turistákkal ivott ott bárki (például mert az edinburghi várban nem rejlik kolostor, nincs odafenn hostel, sem a várhegy tövében erdős szigetek).

és akkor Isten előszedte a kihúzófilceit

a születésnapomra tűzománc csalán kitűzőt kérek

Észrevettem, hogy mostanság mintha a kelleténél érdesebb hangnemben kommunikálnék emberekkel, ez alapvetően azért van, mert mostanság a világot úgy általában szeretném rozsdás hólapáttal arcon csapni sokszor, nincs rá semmi különös okom, csak ezt a késztetést váltja ki belőlem. Leginkább talán persze azért lehet, mert öt hete egyfolytában köhögök és be vagyok rekedve, és nem tudok énekelni, márpedig én azzal vezetem le a feszültséget, hogy belevisítom az éjszakába, hogy saw things clearer, clearer, mert a felénél elmegy a hangom, aztán utána tíz percig hörögve kell levegő után kapkodnom. Vagy azért, mert a világ tényleg menjen már a picsába el, sosem találja ki a gondolataimat, csak a rosszakat, és én a jókat is akarom.

őszi tavasz

Gyönyörű idő van, kinyitottam az ablakot, és ültem a napsütésben, rajzoltam, élveztem a meleget, és arra gondoltam, hogy ennek még valami nagy téli zordság lesz a vége, mert fő az optimizmus.

Impatienttel kétszer is voltunk moziban, megnéztük a Szemekbe zárt titkok című argentínumot, kifejezetten igen jó volt, mondhatni nagyon. Aztán megnéztük a Könnyű nőcske névre hallgató könnyedséget, ami ugyan egyáltalán nem volt rossz, de semmivel sem emelkedett ki a műfajából (kicsit vicces, kicsit romantikus, nagyon következetlen és a legkevésbé sem életszerű tinifilm), pedig a kritikák azt ígérték. Utána söröztünk is. Több helyen.

Rajzoltam keveset, írtam keveset, dolgoztam viszonylag sokat, ráadásul cseppet sem hatékonyan, és aludtam is rengeteget, ami mindig jó, pláne, ha olyasmiket álmodom, mint hogy találkoztunk Terry Pratchettel és megnevettettük. Dolgok történnek és sustorognak és konspirálnak a háttérben, és tervek öltenek magukra egyre kevésbé felismerhető formákat (az ott egy repülőgép alakú pogácsaszaggató, egészen tisztán láttam).

Izgalmas internetes hirigeket követek figyelemmel, lenyűgöz, ahogy negyven perc alatt gyorsulnak a közel nulláról csúcsra, ahol már csak Neil Gaiman twittere révén másfél millió olvasó szakad a bűnösökre. Tanulság: mielőtt belekötsz egy bloggerbe, nézd meg, kicsoda, és számold ki, hány poszt/tweet távolságra lehet tőle a Boing Boing stáb és korunk legdivatosabb fantasztikus írója. Ha van fiatal amerikai scifi-fantasy író a közvetlen kontaktjai között, ez a szám úgy nagyjából egy. Egy. És utána a fejedre szakad az internet. (Tanulság: inkább ne köss bele bloggerekbe.)

És most hajmosás és írás és család.

halottak napja

Huszonhat éve volt, hogy életemben először és utoljára kivittek a temetőbe Halottak Napján. A mi családunk nem temetős. Nem tartunk otthon leselejtezett kőkereszteket (az exem kertjében például volt vagy öt), nem szögezzük ki az őseink koponyáját a nagyszoba ajtaja fölé (láttam már ilyet is), és fölöslegesnek tartjuk a kisgyerekeket kirángatni a legrondább őszi időben, hogy megnézzen egy földhalmot vagy kőlapot, és átérezze, hogy az alatt fekszik valaki, és nem csak, hogy nem jöhet ki, de igazából nem is akar. Nem tud már akarni sem. Ott is van, meg nem is.

Mi már nagyok voltunk akkor, és emlékeztünk is a dédszüleinkre, akiknek a sírjához kivitt minket anyai nagymamám. Szürke, ködös idő volt, hideg, tömeg, kicsit kertészkedtünk, aztán jó volt hazamenni, és megnyugodni, hogy semmiből nem maradtunk ki eddig sem. Már sötétedett, mire visszaértünk a nagyszüleimhez, az utcai lámpák nagyon sárgák voltak a szürkeségben.

Aznap született az öcsénk (bár nem ezért voltunk a nagyszülőknél, ő apám második házasságából született). Nekem a Halottak Napja csak születésnap volt onnantól kezdve.

Mostantól valahol kettős lesz. Hajnalban meghalt a nagypapám.

black hód visszatér

Gyermekkori fanzinkodásunk sötét démona, ifjúkorunk fekete bálványa visszazombolyog a feledés ködéből, és tizenharmadik születésnapjára (ami mellesleg júniusban volt) saját blogot és twittert és facebookot követel.

Olvassátok, kövessétek, lájkoljátok!

Egyelőre még ugyan főleg csak összevissza szószaporítás van rajta, de idővel felkerül a fanzine mind a tizenhárom száma is, rajzok és képregények. Zenei érdeklődésem beszűkülése folytán új epizód legfeljebb Verdiről készülhetne; persze, ööö, nem, kérem vegyék ki ezt az ötletet a fejemből most rögtön. Volt egy Primordial és egy Woven Hand / Fields of the Nephilim tervezet is, de az sajnos átkerült a drótnyulak mappába (utóbbi még visszakerülhet, csak nem tudok már rajzolni sem egyáltalán sem).

tökéletes fantasztikus regények hat szóba tömörítve

Az úgy kezdődött, hogy a tor.com kitalálta, hogy a közönség írjon nekik fantasy regényeket hat szóban, és úgy folytatódott, hogy a közönség írt. Én is. Később szántak neki egy cikket is az oldalukon, ami nyilván azért nagyon jó, mert a megnevettetősök közt az enyém került fel elsőnek, elvégre az én humoromnak ellenállni tényleg nem lehet, ez köztudomású, az én humorom maga a humor (jut eszembe, holnapra én még dolgokat akartam megcsinálni, nemnemnem), de igazából az eseti öntömjénen kívül ez az egész azért is jó, mert a legtöbb Hatszavas egészen egyszerűen zseniális. A felét meg kéne írni regényben, de legalább novellában. Ízelítő, az ízelítés kedéért.
Egy kék sárkány megette a leckémet! (shalter)
Gépből kilépni! Jönnek az élőhalott hordák! (cybernetic_nomad)
Medvéknek nem volna szabad varázsolni tudni. (Rowanmdm)
A vidrák órákig lekötik a sárkányokat. (dragonwomant)
Sok nulla. Sok egy. Smith ügynök. (@hbraco)
A varázslók ígéreteit kardok váltják be. (@brandg)
De hogyan fogyhatott el a rum? (@teampreston)
Boldogan éltek, amíg meg nem haltak. (@MKKare)

egy másik technológiai korban

Húsz éve volt a taxisblokád, tényleg, hogy rohan az idő , emlékszem, szombatra megbeszéltük, hogy anyámék irodájában csinálunk Iskolaújságot, mármint az Fiúk (az okosak és kegyetlenül gúnyosak) csinálnak olyat, én pedig biztosítom a helyszínt, a gépeket, és egyáltalán, ez már majdnem olyan, mintha én is a stáb része lennék (de persze nyilván nem). Állt a blokád, de amilyen rendes anyukám van, a budai oldalon összeszedtünk mindenkit kocsival, még az óbudai hegyekbe is felmentünk a srácért, akit pedig ki nem állhattam, és akinek épp aznap volt a születésnapja, nem tudom, hogy akkor kapott végül a születésnapjára tőlem egy mandarint, logikus lenne, hogy nem másodikban, mert másodikban nem voltunk beszélő viszonyban*, szóval őt is vittük le újságozni. Az persze kérdéses, hogy miképp szerveztük le ezt az egészet, hiszen akkoriban még nem volt evidens, hogy minden háztartásban volna telefon (a miénkben például talán épp abban az évben lett; akkor már úgy 6-7 éve lakhattunk ott), az pedig, hogy mobil mindenkinek, ugyan már, nem volt még álom sem.

1990-ben az iskolaújság még úgy nézett ki, hogy különféle írógépeken írtuk és ollóval vágtuk, fénymásolóval kicsinyítettük vagy nagyítottuk a cikkeket, a fényképek nyilván használhatatlanul néztek ki, mindenbe belerajzoltunk és hibajavítóztunk, talán az irodában valamelyik gépen már volt szövegszerkesztő, de arra persze alkalmatlan, hogy bármit csináljunk vele. Estig ott ültünk, sajtos tésztát ettünk, fénymásoltuk az agyoncelluxozott eredetit, aztán anyám mindenkit hazavitt, ameddig kellett vagy ameddig lehetett.

Nem is az a durva, hogy húsz éve volt, hanem hogy mennyire más világban. És hogy aztán milyen félelmetesen gyorsan változott meg minden.

* Harmadikban szinte biztos, egy üveg tonikot kapott, mert azt szerette, és mert már beszélő viszonyban voltunk, aztán negyedikben a születésnapján legalább két hete jártunk, és macis kesztyűt kapott meg dolgokat, amik akkor a Világ voltak nekem; aztán most meg már kilenc éve nem beszélünk soha többet, és ez alighanem már mindig így lesz.

szinte három mondat már

Ülök, úgy teszek, mintha nem azért ülnék, mert elfelejtettem, hogy a kávémba kávét is kell tenni majd a forró víz alá, pedig elfelejtettem; tyúktojásnyi ezoterikus féldrágakő lapul a ruhám alatt, leginkább, mert ez egy olyan nap, olyan, amikor mentateás kávét kell inni délben, és küldetésvázlatot írni részletesen, miközben a szomszéd asztalnál nyugdíjasok olvasnak, aztán órákkal később a furcsa kattogásról csak percek után jut eszembe, hogy a mikróban ott a kukorica, természetesen odaégett megint. Nagyon álmos vagyok, azt hiszem. És nem tudok aludni, mivel hogy lenni épp síkideg.

nanowrimo

Kitaláltam, hogy feliratkozom a NaNoWriMo-ra (NeReÍrHó? Nemzet(köz)i Regény Író Hónap, vidám ámerikai népszokás az internet korában), és paranormális kamaszromantikát fogok alkotni, a legkisebb ellenállás irányában haladva szépen, mert ahhoz még csak gondolkoznom sem kell. Gimnazista halhatatlanok. A Föld szívcsakrája. Házibuli, démonirtás, matekdolgozat.

Biztos azért jutott az eszembe, mert mostanában csak olyasmit írok, aminek minden egyes szavát alaposan meg kell gondolnom.

október

Olyan ragyogó, arany ősz van, hogy ha a csütörtöki fél óra séta után nem lázasodtam volna be megint péntek reggelre, most elmennék kirándulni, és párás napsütésben csillogó leveleket fényképeznék ezerszám. Bár amúgy is pont lemenne a nap, mire kiérnék az erdőbe. Vasárnapi ebéd illata üli meg a levegőt - csak szombat van, de ünnepnap, nem lehet a szokásos szombati kötelességeknek (bevásárlás, még bevásárlás, nagybevásárlás) hódolni, főzni kell, és ha jól szimatolok, sütni is.

Cork jár az eszemben, az egyetlen ír város, ahová nincs kedvem visszamenni, és az, hogy ez nem olyan jó arány, mert akkor az egyetlen ír város, ahová kedvem lenne visszamenni, Dublin; Cashelt kéretik nem városnak számolni, Cashel legfeljebb egy nagyon bájos porfészek. Négy éve épp Corkban voltam, és igazából rossz volt, leginkább az én hibámból, mert nem tudtam, hogyan szabad nekem egyedül utaznom (mértékkel), és mégis nekivágtam. Persze maradt rengeteg érdekes kép és emlék, színek, illatok, a döbbenet, hogy dagálykor közel az utcákkal egy szinten tetőzik a Lee, mert ez az én árvízhez szokott, budapesti szememnek maga az iszonyat, de biztos tudják ezek, mit csinálnak (nem, nem tudják, honnan tudnák, ezek a nyugat magyarjai), az operaház, ami úgy néz ki, mint egy vidéki Centrum áruház a kommunizmus bágyadt délutánján, és a Shandon mellet a balti kisközért. Az ír szabadságeszményt jelképező hattyúk, és a szabadságeszményt némileg romboló kép, hogy a szökőkútra mekkora csavarokkal rögzítették őket. Színarany angyal szürke kőháttér előtt. Ifjú ír alkoholisták emlékműve, akik ugyan a szabadságért haltak meg, de leginkább azt érték el, hogy az angolok bakanccsal lerúgták nemzetük arcát sokszor gyors egymásutánban (mondom én, hogy ők a nyugat magyarjai).




Igazából Budapesten belül is annyi utaznivaló volna. Az ilyen napsütéses, álmos őszi délutánokon annyi látnivaló. Csak venni kéne egy jó vastag sapkát, vagy meggyógyulni végleg rendesen.

ha már egymondatos korszakomat élem

Elmondhatatlanul aranyosan laza film a The Expendables, csak nincs benne elég Jet Li, és kicsit aggaszt, hogy aztán álmomban szültem Mickey Rourke-nak hat gyereket.

(Mickey Rourke-nak. Hat gyereket. Még jó, hogy csak álmomban.)

ha már úgyis rajzolok valamit mostanában

A kedvenc szereplőm azt hiszem, egyre kevésbé hasonlít az ifjú Laurence Olivier-re.

ha már úgysem rajzolok semmit mostanában

A kedvenc szereplőm azt hiszem, leginkább az ifjú Laurence Olivier-re fog hasonlítani.

éjfél után

"Láttál már olyan hányást, ami alul volt rücskös-répás, és felül vette fel a talaj formáját?!"

Nem a vámpíroktól és a kísértetektől kell rettegnünk. Az online ragadt, nagyon álmos barátoktól.

álmos vasárnap délután

...és nekem olyan jó dolgom van, hogy apukám külön elhozza nekem a töltött káposztát, a házi sütésű hagymás kenyeret, és az erdőben maga szedte szederből főzött levest, mert beteg vagyok. És utána még teázik is velem, és megbeszéljük a világ dolgait.

kicsit úgy érzem magam, mint egy rag (már ami a hasonulást illeti)

Egyszer volt, hol nem volt a tegnap este, amikor is úgy döntöttem, hogy nekem azért jogom van a barátaimhoz, és nekik is énhozzám, akkor is, ha rosszul lekommunikált tennivalók és fojtó köhögések állnának közénk, és elindultam, hogy mergenccel megnézzük a Timur Lenket (addigra azért már túl voltam napi 8 óra munkán, egyenletesen elosztva a gépi képtoszogatás és fordítás között). Nagy bánatomra a négyes-hatos nem járt, és sikerült a rossz irányba menő villamospótlóra felszállnom, de gondoltam, én rugalmas vagyok és rendíthetetlen (ez a kettő nem mond egymásnak ellent?), és az előnyömre fordítom, hogy a Nyugati helyett a Moszkva téren kötöttem ki, majd megyek metróval jól. Hah! Mert én ilyet is tudok!

Aztán kiderült, hogy a Sors miért teremtett olyan bambának aznap, mert rögvest belebotlottam AnnGelbe és brainoizba, és velük mehettem el a Nyugatiig, és hőzöngtem meg lelkesedtem felváltva, mostanában ezek az állapotaim vannak (a dermedt zombulás és a fuldokló köhögés mellett), aztán elértem a Timur Lenk második felére is, mint kiderült, épp egyházalapító áhítat volt, azaz megint idióták voltak, mi meg vidámak ennek megfelelően. Lenézett Petya is, és saját bevallása szerint mostanában van élete (gasp!) holott eddig mindig azzal jött, hogy neki olyan nincsen.

Aztán hazajöttem, és teletömtem magam aszpirinnel, és különféle apokalipszisokról álmodtam egész éjszaka, voltak ott ufók, zombik, és gonosz lények, akik aranyos kismacskákkal tartottak minket sakkban. Illetve volt egy skót gael whisky katalógus is, amit akkora mérhetetlen ámulattal csodáltam, hogy ettől whiskyrajongók szerettek belém, és hoztak nekem whiskyt, szóval azért álmodtam jókat is.

Reggel meg aztán azon gondolkoztam, hogy miképp is állok én ezekkel a dolgokkal, mint whisky meg szerelem, és arra jutottam, hogy az első még hagyján, majd nekiláttam porszívózni egy kicsit. Ahhoz sem értek, de azt nem halogathattam tovább.

Ez illeti a hasonulást, na.

borsószem királykisasszony

Valamikor délután volt egy laza tízperces köhögőgörcsöm, amikor nem tudtam eldönteni, az ájulás irányába leszek rosszul, vagy másfelé, aztán átgondoltam, hogy ilyen állapotban lehet, hogy nem egy falbontással és vakolatleveréssel (vaskos porral) járó konyhafelújítást kéne felügyelnem, akkor sem, ha már hetekkel ezelőtt elvállaltam, akkor sem, ha két szobával arrébb ülök.

Mert a por még a kis zöld lényeknél is jobban irritálja a légutaimat, és mert szeretnék már egyszer másfél óránál többet aludni egyvégtében. (Mondjuk ez sem magyarázza meg, hogy lehet az, hogy reggelre a plüss jegesmedvém gyárilag rávarrt sálja lekerült a nyakáról, és az én szemem volt bekötve vele.)

Kényes portéka vagyok. Sosem voltam más, azt hiszem.

Isten látja lekemet

Itt egy hónap múlva Anathema koncert lesz, és nekem rajongóleányi, mondhatni életrajzi kötelességem, hogy elmenjek, gondoltam, megpróbálom még egyszer meghallgatni azt a lemezt, ha már május-júniusban olyan csúfosan elvéreztem rajta. Nos, továbbra sem keverik az ivóvizembe azt, amitől ez nekem bejönne... De legalább utána a Winamp dobott nekem Panterát. A Winamp engem szeret.

kába (még mindig lassú)

Tegnap úgy döntöttem, sétálok egyet, és valamiért egy pillanatra a belső zsebembe tettem a szemüvegemet, és aztán elfelejtettem, és aztán elveszítettem. Amikor egy órával később észrevettem, végigkerestem a fél Gellért-hegyet, de természetesen nem lett meg: vékony keretű, aranybarna szemüveg az avarban, esélytelen volt. A tartalék szemüvegemnek más az alakja, kényelmetlen, és 2-3 nap, amíg megszokom: most hasogat a fejem és hányingerem van. Boldogság, boldogság. Bár valahogy az, hogy (hervadó, de) virágok közt ténfereghettem a napsütésben, néztem a lángoló cserszömörce leveleket, és a sétányon a kavics narancsvörös volt, mint kiskoromban a tihanyi kertben, kamaszok csókolóztak a parkban, és olyan lágy volt a fény, az eltompított minden rosszat.




Az állat-abc óta nem nagyon rajzolok, ez tulajdonképp zavar, nem mintha amúgy mostanában olyan helyzetbe kerülnék, amikor rajzolni szoktam (bambán bambulok egy kávé mellett), azt hiszem, valami hasonló projekt kellene, csak nem tudom, micsoda. Meg amúgy is épp elég nem-rajzolós projektem van, és mellette azért kell dolgozni is, néha kevesebbet, máskor viszont többet. Egészen másfél percig gondolkoztam azon, hogy hah, a kézenfekvő projekt persze a tarot, de mivel az számomra csak egy nagyon szép vizuális feladatokat és megoldásokat kínáló, lenyűgöző szimbólumrendszer, semmi több - nem hiszek a kártyában, nem hiszem, hogy felfedné a jövőt és a titkokat - arra jutottam, hogy nem lenne hiteles. Fantasyt sem írnék, ha nem hinnék benne, hogy a világ alapvetően maga a varázslat. Üres lenne. Kiszámított. Nem élne. Azt hiszem, Komaváryval volt egy vitánk ennek a problémakörnek egy sokadik vetületéről (templomi esküvő olyan pároknál, akik amúgy turistaként sem tennék be a lábukat egy templomba, csak mert az esküvőt azt úgy kell), és valahogy én úgy vagyok vele, hogy ha valami nekem csak forma, de másnak tartalom is, akkor valahol tapintatlan a magam szórakozására felhasználni azt a formát. (Azt hiszem, ő olyasmit mondott, hogy de az tulajdonképp tisztelgés a forma felé, és ez is egy teljesen korrekt álláspont, csak nem osztom.) Úgyhogy azt hiszem, autós kártyát kéne rajzolnom, vagy Fekete Pétert, ott nem baj, ha nem látok benne többet, mint rendszerbe gyűjtött képeket.

Karl Schroeder: Lady of Mazes

Livia Kodaly egy roppant arisztokratikus manifoldban él valahol az Oort felhőn innen, de a Kuiper övön túl. Szülővárosa – szülőrétege – leginkább egy disztillált reneszánsz városállamra emlékeztet, legalábbis annyiban, hogy mindenki született diplomata, költő, de legalább is cselszövő.
Cikk az SFmag.hu-n.

szürke

Valahogy most ez az éles napfény és a sok szín ellenére is az, minden, igazából amúgy nem, hanem inkább tejeskávé színű vagy csak úgy kavarog. Szerintem elöntötte az agyamat a takony és az, hogy valahogy semmi sem jó - semmi sem rossz, csak nem is jó semmi sem.

Épp elég nagy baj az.

Azt hiszem, jobb lenne, ha nem fáznék, ha otthon lennék, és nem mások lakásfelújítását felügyelném, ha nem érezném erősen alkalmatlannak magam (mindenre, de leginkább arra, amit el kéne végeznem az adott pillanatban), ha valahol a tenger morajlását hallgatnám, vagy csak egyszerűen sütne a hátamra a nap.

lassú

Nem eseménytelen ennyire az életem, csak mostanában ahhoz ritkán elég markáns, hogy írni lehessen róla, máskor meg túlságosan is sűrű, és azért nem megy. Mark Chadbournt olvasok, az izgalmas történeten kívül tanulok tőle, hogyan kell lebilincselően írni, máskor pedig azt, hogy jaj, ez így most nem volt valami elegáns. Görög salátát eszem kék sajttal, utána aszalt áfonyát, mandulát és portóit majszolok, egy esőre hajló, szürke délutánon Veszprémben bóklászunk ebéd és cipők után kutatva, látványtervet maszatolok a gépemen.

Aztán kitör rajtam valami zombivírus, feltehetően influenza, másfél óránál tovább ülni sem tudok, nem hogy tenni vagy venni. Pedig gyönyörű napsütés várna odakinn, esténként pedig pálinka és kolbászfesztivál a Várban, Feldmár előadás a belvárosban, de képtelenség, hogy az út túloldalán lévő gyógyszertárnál távlatibb terveket szőjek. (Arról nem is beszélve, hogy nem lenne tőlem túl szép megfertőzni a fél várost.)

délután a tündérkertben

Vannak az életemben teljesen hétköznapi és mégis nagyon furcsa és színes események és helyek és emberek, szóba foglalhatatlanok, és nem is igen írok róluk, mert ha már mindenképp nehezen megfogalmazható dolgokkal akarok küzdeni, inkább az újra zsákutcába akadó regénykezdeményemet és mesekönyv kezdeményemet és novelláskötet kezdeményemet pofozgatom. Kevés sikerrel.




(Bár már tudom, Rey pontosan miért törte be a nagybátyja orrát, mind a hét kovács történtére van ötletem, és az is elég kézenfekvő, hogy a telepesek hogyan szűrik ki a mindennapjaikból az idegen intelligenciát.)

Zsilvölgyi Csaba

Nem ismerten annyira, mondhatni egyáltalán nem, egyetlen egyszer találkoztunk, és akkor is egészen más dolgok töltötték ki a fejemet és a figyelmemet, és elég kaotikus egy este volt az amúgy is mindenképp, és most már alighanem mindig az lesz róla a legélesebb emlékem, hogy félszeg vigyorral fekete fehérneműkről anekdotázik, miközben én feltehetően azt sem tudom pontosan, hol vagyok vagy miért, de, de, de azért hiába nem ismertem, mindig számított, hogy van lelke ennek a társaságnak, és hát leginkább ő volt ennek a társaságnak a lelke. Ő volt az, aki mindig megnézte és véleményezte az art.rpg.hu-n a képeket, aki mindig okos és kedves és bölcs tanácsokat adott - mindenkinek a saját tudása és képessége szerintieket. Én az ő megjegyzéseiből tanultam a legtöbbet. Rengeteget számított, hogy törődött ezzel a közösséggel, hogy támogatta a hozzám hasonló amatőröket, hogy biztatott mindenkit. Mindig terveztem, hogy majd egyszer elmegyek a rajzóráira is, csak aztán lusta voltam vagy épp túl elfoglalt, és ez mostantól már terv sem lehet.

Hiányozni fogsz, Max. Mindannyiunknak.

csak hogy emlékeztessem saját magam

Csütörtökön Krimó, és pénteken este Fonológuslány, délelőtt a nővérem, és hétfőn voltunk Ikeában is, és éjjel kettőkor összeszereltem egy kisméretű könyvespolcot, és szombaton megünnepeltük apám születésnapját két vödör töltött káposztával, és aztán felmentem kutyát vigasztalni a nővéremékhez, bár ők elutaztak, úgyhogy csak a sógorom anyjával borozgattunk és tévéztünk hajnalig.

És voltam Zoli Band és Keith Caputo koncerten is, és akkorát estem egy lépcsőröl le, hogy egyik lábamra sem tudok ráállni.


ember nem tervez, ez lesz a vége

Elfelejtettem, hogy ma napközben nem lesz víz. Most vagy portóival, vagy whiskeyvel kell lefőznöm a reggeli kávémat.

tartom a házat

Miután tegnap lelkesen bebizonyítottam, hogy a trappista sör szeretetét nem kell külön megtanulni, mint a tonikét, vagy legalábbis nekem nem kellett, mert elsőre és előképzések nélkül is rettenetesen ízlett, és aztán ittunk még a belga sörök után skót whiskyket, és hát másnap reggel megrázó volt azzal a tudattal kelni, hogy itt most pakolás és bútormozgatás lesz. Kaptam nagy és komoly igazi irodai íróasztalt, igazi alágörgethető fióktartóval, aminek a tetején egyrészt pont jól elfér a laptop, csak ki kell gurítani, ha egyszerre két gépen akarok húsz dolgot csinálni, másrészt pont jól fel lehet rá tenni a lábamat is, szóval külön jó, és aztán az eredeti tervekkel ellentétben mégsem az ablak elé raktam keresztbe, hanem a fal mellé, és így előkerült a radiátor.

Történetünk ezen pontján úgy döntöttem, hogy a radiátor koszos (az nem kifejezés), és én most le fogom mosni, és az az ihlet szállt meg, hogy a szabvány, lakótelepi rácsos radiátor rácsait körömkefével a legbarátibb súrolni. A hanghatás leginkább arra emlékeztetett, mintha a csöveken át egy hungarocell tábla kísértete kapirgált volna egy palatáblát körömmel. Tulajdonképp nem lepne meg, ha az alsó és felső szomszédaim egyszer csak vasvillával és fáklyával jelennének meg az ajtóm előtt; a radiátor viszont ha patyolat nem is, de legalább olyan tisztaféle lett.

(Később másfél órán keresztül küzdöttem a fikusszal, valaki szólhatott volna előre, hogy ha az elhalt részek alatt vágom le a száraz ágakat, ragasztót ereszt. Egyelőre még csak remélem, hogy valahogy ki tudom mosni a hajamból. És hogy nem most öltem meg végképp a növényt sem.)

vissza a start mezőre

Tegnap elváltak az útjaink a Gyárral, tanulságos volt és nehéz, egyelőre még nagyon álmos vagyok.

És ha bárki netán ajánlana nekem munkát, fordítani-, rajzolni-, enni- és innivalót, ne habozzon, most belefér a napirendembe.

hajnal

Olyan volt az égbolt, mint egy gém puha, ezüstös tollruhája.

(Bár szerintem a gém tollai egyáltalán nem puhák, és valószínűleg közelről a felhők is inkább csak vizesek.)

melyben sötéten látom a dolgokat

és azok aztán rácáfolnak, és bemutatják, hogy a sötét, az hozzájuk képest napfényes nyári délelőtt.

Nem jó hetek ezek, ellenben egészen elképesztően rosszak. Tényleg, néha csak úgy megtorpan az agyműködésem, hogy ez most akkor így komolyan ennyire folyamatosan omlik össze a fejemre rá?

Aztán pedig rájövök, hogy sokkal jobban, mint addig gondoltam.

két legyet egy csapásra

Definiálnám a science fictiont és értekeznék a kritikáról is, jó?

A magyar science fiction az, ahol a szerzők a kritika kritikáján rinyálnak évhosszat ahelyett, hogy megtanulnának írni végre már.

(Tisztelet a kivételnek, mert vannak jó sf szerzőink, de ezt a két témát én már nagyon unom.)

ősz

Ha jól emlékszem, az első ősz hajszálamat úgy hat-hét éve fedeztem fel, és magam is meglepődtem rajta, hogy szabályosan rosszul lettem a láttára, remegtem és szédültem, tisztára nevetséges volt, és ráadásul érthetetlen.

A második, harmadik, negyedik, ötödik és hatodik szálra most vasárnapig kellett várnom, és ebből három üvöltően hófehér volt (nem is hittem volna, hogy a fehér hajszálak vagy százszor olyan vastagnak tűnnek, de esküszöm, ilyen vastag hajam nem volt még sosem, a Titanicot el lehetett volna vontatni egy szálával is), kettő pedig olyan piszkosszürke. Jó tudom, ez az emberi sors, meg fogok őszülni teljesen, és olyan leszek, mint a kis fehér kutya, csak (remélhetőleg) kevésbé szakállas, de akkor is. Végre megszerettem a saját hajszínemet, erre gondolkozhatok rajta, hogy ha megszaporodnak ezek az esetek, milyen színűre mázoltatom.

Amúgy pedig szemerkél az eső és hideg van, és színtani elképzeléseim dőlnek meg, például, hogy ilyen időben kékebbnek kéne lenniük a hegyeknek, erre pedig határozottan barnábbak.

mondhatnám, hogy paranoia, de

A mai napra aztán valahogy elfogyott a kiskanállal nagy nehezen összekapirgált kraft is, és hazafelé csak ültem a vonaton az esőben és időnként szétmázoltam a képemen a könnyeket, mert annyira sok volt és annyira sok és annyira sok és annyira sok.

És tudom, hogy nyilván rengeteg mindent tényleg én rontok el, és ezeknek talán a húsz százaléka már reálisan számon kérhető is lenne, de azokat is elrontom, mert nem tudok egyszerre tizennyolc folyamatban levő ügyet és jelentést és oktatást és levelezést még csak képernyőn sem tartani, nem hogy fejben, és ha valamit nem értek, és visszakérdezek, akkor jön az ingerült lesajnálás, és tudom, hogy ennyire nem vagyok buta, ennyire nyilván nem vagyok buta.

De most először komolyan felmerült bennem, hogy az új kollégát az én helyemre keresik, és nem a januárban szülő lány helyére.

autentikus ír színészekkel, kelta havasesőben

Szombaton kicsit távolról indítottunk, mármint ezúttal nem mentünk el Pécsig, csak ki a furcsa óratornyos lakótelepre, hogy mindannyiunk Adminjánál fojtsuk borba és sajtba heti nehézségeket. Pálinkába is. És pizzába a végén. Meg zellerszárba az elején. Nagyon jó volt és remek is, sőt. Pompázatos.

Esténként aztán mostanában gondolataim szoktak lenni az életről és a világról, és néha az is eszembe jut, hogy ha lenne olyan blogom, mármint ha olyan blogom lenne, amiben fejtegetem a dolgokat úgy általában, akkor most mindenféle érdekeset írhatnék, például arról, hogy mit és miért. Vagy mit nem és miért nem, de ez nem mind igaz ám, mert én kérem a természettudományos egységeknek azon részébe tartozom, akikről annyi bizonyos, hogy bizonytalanok, és nem azokba, akik szigorúan bináris eldönthetőségben léteznek.

Megnéztem a filmet, amiben római legionáriusok skót télben pikt lovasok elől futnak, igazából tetszett, mármint képileg, egészen tündérletesek volt például, amikor hőseink csak úgy a távolból látták, ahogy üldözőik elvágtatnak az erdő fái közt rézsút tűző, bágyadt napfényben. Szerintem tényleg ilyen lehet, amikor a Tündérkirály vadászik, ilyen vad és távoli és idegen. A filmbe aztán sajnos történetet is tettek, mert hogy elvben azt illene, és az nagyon nem állt jól neki. Az utolsó öt perc pedig különösen ördögtől való volt. De nem a laza dolgok ördögétől, hanem attól, amelyik rosszindulatúan röhögve kevergeti a szánalmasságok üstjét (egy gigantikus műanyag kávéspálcával) és Britney Spearst dúdol közben.

És polcokat rángatok a nemhelyükre, mert a helyüket még én sem tudom.

összességében

A múltkor egy film előzetesében be tudtam azonosítani egy operarészletet (igaz, elsőre tévesen), tulajdonképp meglep, hogy nem csak az AC/DC örökzöldeket ismerem fel.

Van a kis gyógyszeres szekrénykénk a Gyárban, tele láz, fájdalom, és görcs elleni vény nélküliekkel. Az alsó polcon egy űrlap, ki kell tölteni, ha az ember onnan vételezi a betevő napi Algoflexet. Előttem valaki beírta a panasz rubrikába: élet.

Csütörtök este aztán megérkeztem az Alaptáborba, és mintha megnyitottak volna valami csapot, éjjel egyig folyamatosan dőlt belőlem a szó, többnyire hülyeség vagy önközpontúság, szóhoz sem hagytam jutni másokat. Nem jó ez így. Ha a fröccs ilyen hatással van rám. Nagyon jó volt persze látni a barátaimat - még ha beszélgetni ugye nem is beszélgettünk, mert nem hagytam őket szóhoz jutni - és hazafelé gyalogolni egy sajtburgerrel a kezemben. Alvás közben véresre horzsolni a könyökömet a falon, és reggel hernyómozgásban kihámozódni a takarók alól, az már kevésbé volt jó, de azért csak megérte.

És ott volt még Szent Kevin és a feketerigó esete, de mostanában már nem tudok verset fordítani, úgyhogy ott is maradt.

este van, este van

Írhatnék is, de álmos vagyok és nem tetszett igazán a Szellemíró (tudom, én az átlagnál hatékonyabb paranoiával kezelem az ilyen helyzeteket, de már az elején egyértelmű volt, hogy ki itt a ludas, és hősünkben annyira kevés volt az életösztön, hogy még sajnálni sem lehetett), ráadásul a félig megírt gondolataimat elhagytam, bár volt bennük élet, igaz, főleg tünetegyüttesként.

Nem örülök neki, hogy megint sürgetni kezdtem az időt, hogy jaj, már csütörtök lesz végre, mert ettől nem csak a hétköznapok pörögnek le gyorsabban, de a hetek és a hónapok és az évek is. És érdemes lenne őket megélni is, nem csak ledarálni, mint a mákot.

(Annak viszont örülök, hogy a héten már csak kétszer kell hajnalban kelnem.)

nemzeti ünnep

Augusztus huszadika van, nagyon kábán ülök a padlón, és arra gondolok, hogy este akár vihar is lehet, de nem baj, mert leszerelték a maradék redőnyeimet, és az új ablakot nem nyomja be a legnagyobb szélvihar sem.

Az agyonvertségig kimerült vagyok, pedig tegnap este csak két whiskyt ittunk meg és egy csodálatos ale-t. (Azt hiszem, az Ardbeg egy olyan scotch, ami nekem minden szempontból tökéletes. Van még pár ilyen, de más alkalmakkor mindig túl sokat kóstoltunk ahhoz, hogy emlékezzem a nevükre.) (Egyszer úgyis veszek magamnak sok ilyet. Tőzegeset. Füstöset.)

álmok és ébrenlétek

A szemhéjtus egyetlen bőrfelületemet fogta meg letörölhetetlenül: az ujjamat. A szemem környékén már nem is látszik.

Meglepő, de csak két és fél hét után kezdtem el álmodni a munkahelyemmel, azóta viszont megállás nélkül. Egyik éjszaka kiderült, hogy valójában beérkezve kopott szürke zsákokba öltözünk, és levonulunk egy elhagyott rendezőpályaudvar végére, ahol egy kibombázott vonatban, az üvegszilánkokon és meghajlott, szétégett vasrudakon ülve kellett dolgoznunk villódzó képernyőjű, kiörögedett laptopjainkon a jeges esőben, miközben a kerítés túloldalán egy távol-keleti város csillog, a zöldellő hegyek ormán száz méter magas, színarany istenszobrokkal (Szingapúr lehetett, a váci részleg jogilag oda tartozik). Épp mondani akartam Dulifuli típusú kollégámnak (akit aggaszt, hogy nem tud szellemileg kiteljesülni a munkában, hmm, szerintem aki nem tud szellemileg kiteljesülni a munkán kívül, az nyilván benne sem), hogy most már megértem, miért elégedetlen a pozícióünkkal, aztán arra ébredtem, hogy csak ledobtam magamról a takarót, és a szél belökte az ablakot.

Ma aztán Roxforttal egyesült álmomban a Gyár, a részlegek tornyokban laktak, és a vészhelyzet nem eldönthető mód vagy az volt, hogy elfogyott az alkatrész, és nem tudtunk sárkányokat gyártani, vagy az, hogy egy vadsárkány leszállt az udvarra, és riasztásra kapcsoltak a vándorló védőtavak szellemei (légy szíves, az elkövetkezendő tizenhárom napon belül menj le a déli tóhoz, és kérd vissza a csontjaidat, mondta a csoportvezetőm, a tavi szellem nagyon megijedt a felfordulásban, és szétszedett pár embert... semmi gond, átmenetileg betettünk a csontok helyére pár alkatrészt, de idővel érdemes lenne visszapakolni a rendeset, és hát tizenhárom nap után már mindenféle engedélyt kéne kérnünk az orvosmérnöki csapattól; tudod az a baj a szellemekkel, hogy még a minőségellenőröknél is kényesebbek az engedélyekre, dátumokra, részletekre).

A valóság ennél persze sokkal bizarrabb, reggel kis üzenet várt az asztalomon, hogy sikeresen átmentem az éjszakai biztonsági szúrópróbán, azaz nem volt bekapcsolva a számítógépem, kulcsra zártam a fiókomat, lekódoltam a telefonon a városi vonalat, és egy árva cetli sem volt az asztalon. Megtudtam, hogy büntettek már meg azért embert, mert az asztali naptárján szerepelt az apja születésnapja, és nem hagyhatunk személyes vagy céges információt elérhető helyen - igazából csodálkozom, hogy a húszéves Swissair bögre miatt nem kaptam ki, van rajta egy évtizedek óta inaktív telefonszám, ez súlyos kihágás kéne, hogy legyen.

Mert ez itt egy komoly cég, kérem szépen.