augusztus vége

A szemközti hegyoldalon egész nap gyönyörű kis portölcséreket gyárt egy munkagép. A napsütés langyos és puha, mint a takaró (nehéz is ébren maradni és dolgozni), és tét nélküli kis melegség egy tét nélküli kis üzenet fölött ott látni egy nevet. Bár csak délután lenne az egész világ.

vannak pillanatok, amik igazából sosem múlnak el

Most azon gondolkozom, hogy ha megnézem még egyszer, ahogy Corey Glover a Daytona Beachen, és közben arra gondolok, amikor ezt élőben adta az MTV, és keresztben hasaltam a bőrfotelen, valószínűleg fejjel előre, jobb mutatóujjal a videó gombjain, mert elég sokáig meg volt ám ez nekem is, jobb felbontásban. És közben fél szemmel azt néztem, hogy de Corey Glover milyen elképesztően szép a kékes derengésben, és kire emlékeztet a szája íve, és hogy lesz-e olyan valaha is, és az majd milyen jó lesz, de már akkor is sírtam rajta, mert előrelátó voltam... vagy csak tizennyolc éves. És szóval ha még egyszer megnézem, akkor már nagyon sokadszorra néztem meg az elmúlt két napban, nem?



De.



ez unalmas

Álmomban zseniális ötletem támadt, de 1) annyira kézenfekvő, hogy kizárt dolog hogy nem valósította még meg senki 2) ha valóban és tényleg senki még nem, akkor is először kéne hozzá érteni technológiákhoz, aztán joghoz, és végül marketinghez. Így múlik el a világ dicsősége (vagy majd leguglizom, aztán keresek rá egy fejlesztő szakembert, aztán már csak szeneslapáttal kezelem a halmokban beáramló ezerdollárosokat).

Az egyik ujjamat lukasra rágtam ott, ahol a leggyakrabban ütöm a szóközt, és fáj. Azt hiszem, nagyon frusztrált lehettem. Mondjuk mostanában nem ért túl sok sikerélmény, ellenben folyamatosan csúfos kudarcot vallok a munkámmal, lassan már kezdem úgy érezni, hogy rossz fordító vagyok, és azt hiszem, a kiadónak néha lennének is olyan késztetései, hogy megverjenek egy összecsavart újsággal, mert még mindig nincs kész a görög útikönyv. (Viszont már közel készségszinten hazudok be bármilyen görög tulajdonnévre magyar átírást, csak arra kéne figyelnem, hogy legközelebb ne írjam le ösztönösen, hogy y=ü, akkor nosza Harrü Potter.)

Csütörtökön Drótsáska és Ügyvédje meghívtak minket sörözni mind, és adtak finom sört és finom sütit és finom szőlőt, és nagyon jó volt, de én úgy elálmosodtam a harmadik sör derekán, hogy utána egész úton hazafelé össze-vissza beszéltem (néha azért látszott útitársaim arcán a rémült döbbenet). Mostanában nem rólam kéne megmintázni az épelméjű kommunikáció szobrát.

Szeretnék egy hétre szabadságra menni a fejemből.

összekacsint a többi anglo-, esetleg irodalmománnal


---

A Nyuszi kórházban van, és épp műtik. A Nyuszi az én nagymamám, és egyáltalán nem a kórházban a helye, hanem otthon a nagypapám mellett, aki nyilván nagyon meg van ijedve, és egyedül forgolódik, miközben a feleségét combnyaktöréssel műtik.

Én is meg vagyok ijedve, na.

itt tartunk

a múlt hetem fotózható része, képekben

Szerdán a kerti házikóban lecsót bográcsoltunk, a kicsi fehér kutya fotogénen heverészett mindenfelé, bár a többi 200 képet önző mód megtartottam magamnak. Volt bor is! És fagylalt.


Újabb három drótnyúlváz készült el, a harmadik fejét azonban belapította egy lezúduló ablak, azt hiszem, ő lesz a társulat Belmondoja, mert nem sikerült rendesen visszahajlítgatnom az orrdrótjait.


A családi találkozó több szempontból hasonlított egy amerikai közönségfilmre, például szerepelt benne kutya és gyerek. Volt rejtély és tudomány is, de azok nem mutattak olyan jól fényképen.


...és mivel rendes nyúl vagyok, mindenkit megkímélek az ábrázolt események fölött átfogó motívumként végigívelő, monumentális takonyhalmon. Pedig igencsak meghatározta az elmúlt hetemet.

így összefoglalva nem is tűnik olyan hosszúnak

Fél óra késéssel sikerült elindulnom, például ahányszor nekiálltam felhúzni a farmeremet, mindig telefonált valaki, amitől kisebb burleszk filmmé alakultam, elestem, felborultam, elejtettem, és még sokszor ugyanez. Mivel kivételesen időre mentem volna, ettől mogorva is lettem, és a hőség sem segített, valamint hogy ezúttal szűkebb holmikat diktált a józan ész, és ez mostanában nem tesz jót az én megtépázott önbecsülésemnek (napi másfél óra intenzív mozgás két hónapon át, az tenne jót neki, de ahhoz meg lusta vagyok). A helyzeten az sem segített, hogy mire végre bejutottunk, majd háromnegyed órát álltunk az egyik bankautomata előtt (a hazai OTP-t már végképp nem volt időm meglátogatni), az előttünk levőnél kifogyott a pénz, és éhes voltam és szomjas és 210 magyar forint birtokában ez nem tűnt olyan jó kombinációnak. Úgyhogy sietve lenyúltam Fonológuslányt sok pénzre, és Padtársamat már egy juhtúrós puliszka mellett vártuk be. Sokat javított de bizony még a napsütés megítélésén is. Később csavarogtunk, leadtam a meleg ruhát a csomagmegőrzőben, beszélgettünk a fényképezőgépekről, ittunk fröccsöt, és idővel kezdtük begyűjteni a Faith No More-on egynapozókat. Kiderült, hogy valójában mindenki ismer mindenkit, azok is, akik nem; még újabb emberek érkeztek, belenéztünk az Offspringbe, sokat nevettünk, beszéltem hülyeségeket, de általában azt szoktam, tehát. Ezen senki nem lepődött meg.

Elindultunk Faith No More-ra, odaértünk, le lettünk taglózva, ugráltunk, ordítottam, elment a hangom, ugráltunk még, Mike Patton megette valaki más cipőfűzőjét, de ez már történelem. Utána néztünk döbbenten, majd folytattuk az ivást ott, ahol abbahagytuk (=Hilltop), épp csak némi családegyesítés után Sulemia férje is csatlakozott hozzánk, Fonológuslányék pedig hazamentek.

Idővel mi is elmentünk, Life of Agony-ra rá, mert az jó és azt mi szeretjük. Joggal. Most is egyszer csak megindultam előre, útközben egy olasz beleöntött fél liter Drehert a fülembe, nem öltem meg, aztán máris a második sorban találtam magam, és azért csak ott, mert nem volt lelkem leszedni az orrhegyemig érő indiai lánykát a korlátról, hogy a helyére álljak. Inkább megvédtem a térdem árán is. És persze ugráltam és ordítottam és ráztam a fényképezőgépemet, és aztán sikerült eltennem a zsebembe, és akkor már csak ugráltam és ordítottam. Óriási volt, nekem nagyobb, mint a FNM, Keith Caputo egy darab istenség, akkor is, ha nagyon bénán néz ki hosszú hajjal (de mint Yoko Ono és Michael Jackson közös gyermeke, olyan nagyon bénán).

Rekedten suttogva megvitattuk, hogy attól még lehet, hogy ő a világ legkisebb zsiráfja - nem a témát szégyelltük, a hangunkat kiabáltuk szét - mert hogy színpadon nagyon szép, de ki tudja, akarnánk-e otthonra: nos, egy tesztkörre azért nyilván, aztán ha mégsem forgatja olyan jól a felmosófát, mint a mikrofonállványt, még mindig visszaválthatjuk egy... ööö... nem tudom, mire váltják vissza a kisebb-nagyobb rockistenségeket.

Az Isten Háta Mögött alaposan ledöngölte a Sziget végét, bár közben furcsa emberek furcsán próbáltak ismerkedni velünk, ezért bemenekültünk az óriásventillátor elé, hátha azt már nem bírják a furcsa emberek furcsa ízületei (a mieink nem bírták), és volt a kedvenc számom is, és. Ezek amúgy nem normálisak, ellenben nagyon jók.

Hajnalban megtörve bár, de fáradtan is kanalaztuk a gulyáslevest, kiballagtunk, a villamos a napkeltébe bele, és most akkor egy évig megint csak hiányozni fog.

it's alright now

Az ablakot megragasztottam (egy faléc engedett el esés közben) borzalmas küzdelem árán visszaraktuk, elmentünk moziba, megnéztük a Tarantino filmet, jó volt, fél négykor hazaértem, újrainstalláltam az ablakfelhelyezéshez kitelepített ágyamat, aludtam 1 óra 10 percet, elballagtam az állomásra, az étkezőkocsiban volt csak hely, egy kávé mellett vészeltük át a három és fél órás utat, a vasút- és a célállomás között majdnem az egész családdal végzett egy BMWs, aztán megérkeztünk az első klántalálkozó helyszínére. Ahhoz képest, hogy csak másfél órát aludtam, rekedt voltam, köhögtem, és a távolabbi rokonok túlnyomó részét hároméves koromban láttam utoljára, a maradékot pedig még soha, egész jól elműködgettem. Megismerkedtünk a családfával, hegymászó harmad-nagybátyám vetítést tartott a Himalája-expedícióról, vadásztunk kávét, ettünk nektarint viharos égbolt alatt, aztán hazahoztak minket autóval, és azóta főképp alvással, fokhagymával és kamillateával foglalkozom.

most már de aztán komolyan

Épp valami kis dróthajlítással pihentettem monitorozásban elfáradt, náthától fájós szemeimet, amikor nyakamba szakadt a szobaablak. A romok eltakarítása közben szerzett vágásoktól eltekintve semmi bajom nem esett, mindössze egy drótnyúlnak zúzta szét a fejét a keret, az igazi nyúlé megmaradt - de most már biztos, hogy halaszthatatlanul és minél előbb le kell cserélnem az összes ablakot (remélhetőleg annyira sikerül majd ezt itt megfoltoznom, hogy egy pár hétre vissza lehessen aggatni, és ne szélesvásznon essen be az eső), ami, hát hogy is mondjam, igazi fénypontja lesz az anyagi végromlásnak.

Én... én... nekem ilyenkor már berúgnom sincs kedvem. Legalább megvárhatta volna az a rohadék, hogy ne legyek lázas beteg.

majd egyszer írok is

Csak most épp a taknyom egybefolyik a nyálammal. Szerintem önállóan szedtem össze, amikor másfél órán át ugráltam a dupla óriásventillátor előtt az Isten Háta Mögöttre, csatakosra izzadva és fél liter sörrel a fülemben (igen, olaszok tették oda; a Sziget fő sorskérdése láthatóan az volt, hogy tudják-e tovább fokozni előző honfitársuk toportyánságát), de ha netán mégsem, és bárkit összefertőztem vele, hát ezer bocsánat.

elöljáróban

A jobb könyökömet a berepedezett horzsolástól nem tudom behajlítani, a jobb térdemen pedig tenyérnyi zúzódás sötétlik. Valamikor megbeszéltük, hogy lehet, hogy Keith Caputo mégis hasonlít a zsiráfra, és ezt érvekkel is alátámasztottuk. Hosszú volt a tegnapi nap, de többségében elmékezetesen nagyonjó.

hallgatnom kellett volna a horoszkópra, az bezzeg megmondta, maradjak otthon

A Woven Hand + Muzsikás koncert zseniális volt és fantasztikus, és álltunk és örültünk, és örültünk, de tényleg. Megtudtam, hogy az "I slept down by the river" az tényleg a Tiszára vonatkozik, nem csak nekem volt az az érzésem, hogy magyar népdalban nem beszélünk általános főnév folyókról, hanem csak nevesítve, és túlnyomórészt a Tiszáról. Az élet apró örömei.

Később D.-ékkel mentünk Manic Street Preachers-re, és kicsit nosztalgikus volt, meg igencsak jó. Itt történt az is, hogy a következő olaszt, aki megszólít, nagyon csúnyán meg fogom verni most már, de komolyan; viszont ha minden ír zászló alatt csak két ír állt, akkor ki maradt odahaza az ő Szigetükön? És Prodigy alatt látott a nacionalista walesiek a Draic Gochhal hol voltak most, amikor végre a honfitársaik kapták meg a Nagyszínpadot?

Később álltunk a Hilltopnál, és kissé megroskadva mondtam, hogy nekem nagyon rossz napom van, mire Braionoiz hozott nekem törkölyt - aztán mielőtt felvidultam volna, az egyharmadát kiöntötte, az egyharmadát pedig felhörpölte a természeti csapás hevességével érkező unokatestvérem. Mindenkinek beleivott az italába, akár megengedték neki, akár nem, mindenkivel ordított, (szerencsére csak engem) ölelgetett és fojtogatott, majd tiszta erőből nyakon harapott. Most is fáj. Öt perccel később pedig megkérdezte, hogy én miért rágalmazom ilyesmivel, holott neki eszébe sem jutna soha ilyen. Sokat tett azért, hogy ne érezzem úgy, hogy nagyon rossz napom van, hanem mondjuk úgy, hogy váááááááábazdmegbazdmegbazdmeg / szedjéteklerólam, és heves késztetésem támadjon kivándorolni, teszem azt, a Holdra.

Azért utána a Fény rendbe tette a dolgokat, és fél négyig ültünk és beszélgettünk, és nagyon hideg volt, de legalább megpróbáltuk elképzelni AnnGel és Brainoiz jövőjét a szolárium-szteroid-szilikon szentségtelen hármasságában. Azért megnyugtató, hogy nem így tervezik.

csíkos harisnyában és zokniban

Egész nap esett, és szürke és sáros volt minden. A Sziget felé gyalogolva rájöttem, hogy lassan menni pont olyan fárasztó, mint gyorsan, csak sokkal tovább tart. Ez ugyan majdnem a spanyolviasz, de néha nagyon hasznos gondolat, például amikor fél óra vánszorgás várna rám.

Pénteken a többség pihent, Brainoizzal ketten ittuk a fügepálinka maradékát. A Prodigy kis aranyos volt a maga nosztalgikus módján, és igazából egyszer kéne hajnalig csak ilyesmire ugrálni, de nem egy szabadtéri koncert kivilágítatlan göröngyein. A Brujeriából csak annyit láttunk, hogy az énekesnek snájdig macsetéje van, lóbálta is rendesen, de aztán elmentek aludni, mintha valójában megijedtek volna tőle, hogy most már mi is odaértünk.

A Fény (málnaszörp, a szifonban víz helyett vodkával) nagy hátránya, hogy Brainoiznak egy óvatlan üdvözlettel sikerült kivívnia, hogy a pultosfiú felrántsa a pólóját, és szuggesztíven megdögönyözze hasát, és hát ez elég dermesztő látvány volt. A másik nagy hátránya, hogy körülbelül úgy hatott, mintha málnaszörpös atombombát robbantottak volna az agyunk helyén, és utána nagyon sokáig kellett a kilencvenes évek slágereire ugrálnunk valahol, hogy visszaépítsük az agysejtjeinket.

horgolás helyett

Csavargás közben egyébként fényképeztem; a fényképezőgép az én barátom, akkor is, ha ez épp sötétben használhatatlan (a másik sötétben jó volt, félhomályban használhatatlan - ez épp fordítva), egy géppel mindig lehet leplezni, ha semmihez sincs kedvem, unatkozom, és nem hoztam magammal a horgolásomat.



A szigetelők korra és nemre való tekintet nélkül késztetést éreznek rá, hogy amint fényképezőgépet látnak, beugorjanak elé, és pózolni kezdjenek. A vidám lányok vastag francia akcentussal azt is hozzátették, hogy "and now we ruined your picture", majd vihogva elszaladtak. Tündériek, komolyan.... Mások meg simán hülyék, exhibicionisták, vagy csak részegek (a piros ernyős Mary Poppins például majdnem egy nappal megelőzte az esőt).



A színes lapmionok mindig is tetszettek, bár nem ehhez a technikához tervezték őket. Körbenéztem a Hungarikum faluban, az egy fal vékony házak hazájában. Színes.



A néptáncosok épp lakodalmat játszottak; a vőlegény csapata a sátor sarkán kívül várta a jelenését, és talpig népviseletben vadul zúztak a Nagyszínpadról odahallatszó Fatboy Slimre. A bemutatót magyarul és angolul kommentálták, aztán a német turisták legnagyobb megrökönyödésére a lányt németül kérték ki a játékosok - nem akartam mondani nekik, hogy még szép, mit gondoltak, a németeken kívül van érdeklődő bármiféle magyar folklórműsorra? Nem értenek ezek semmihez.



Persze majd a Sziget végén minden kép felkerül a Picasára rendesen.

eső előtt hazaérni, megfizethetetlen (a mai taxiárak mellett különösen)

Nem vagyok másnapos, olyasmitől fáj a fejem, amitől máskor is szokott (monitor, reggel). Azért persze volt egy pont, ahol mégis visszatértem a bázisra egy törkölyért, mert úgy a hatodik kilométer után arra jutottam, hogy józanul a Sziget tulajdonképp nagyon unalmas, és igazam lehetett, mert rögtön utána jött egy huszonéves holland párocska egy vödör koktéllal, elfoglalták az asztalomat, és ausztrálnak néztek. Gyaníthatóan napcserzett bőröm és hawaii mintás ingem tehetett róla, netán a kalapomról lógó diók. Aztán inkább megkerestem Brainoizt, aki cserébe ezért elveszítette Echnatot, tisztára olyanok voltunk, mint egy rossz latin-amerikai szappanopera, csak szigorúan baráti és fröccs alapon.

Aztán volt egy olyan pont is, ahol álltam az Erénykerék előtt, mert szegény szolgálatban lévő bölcsészlány olyan szomorúan nézett, hogy gondoltam, megpörgetem a kedvéért, bár figyelmeztetett, hogy akkor ezt az erényt majd gyakorolnom kell. Nagyon figyeltem, hol áll meg, mindenféle veszedelmes témák voltak rajta, de épp átsiklott fölöttük - úgy látom, ez a Lelkesedés lesz, mondtam aztán, és egészen biztos, hogy a hanghordozásom maga volt a lelkesedés ellentéte. (Egyébként elég nehéz lelkesedni, na. Különösen, ha az ember nyula fiatal, karcsú, csinos és vidám lánykákkal van épp egy társaságban, bár persze az meg a biztos megöregedés jele, hogy most már nagyjából minden társaságban ez van, és amennyiben nem vonulok be korengedménnyel egy nyugdíjasotthonba, hogy ott szerezzek új ismerősöket, nagyjából így is marad.)

A végén azért ugráltunk Smells like teen spirit-re meg Song2-ra, mint csilliárd éve. És most esik.

a nagyszínpadnál koncert és foci

A többieket még a Kispál koncerten hagytam el, és az utolsó élményük biztos az lehetett volna, hogy szomorkásan énekelve ballagok el lángosiránt, fekete kardigánomról színes könnycseppekként csorog a földre az esti fény, de nyilván nem figyeltek, és ráadásul nem is voltak ott, amikor visszatértem. Hah. Hűtlen társaság.

Azt nem tudom, hogy a bőrt a könyökömről hol vesztettem el, de gyanús, hogy akkor, amikor elvonultam rövid időre egyedül szenvedni, vagyis egy lángossal próbáltam leküzdeni a hirtelen rám zúduló berúgást (nem ittam sokat, az lehetett a gond, hogy előtte utoljára tízóraiztam, illetve Brighttól elkalózkodtam egy negyed kakaóscsigát). Ekkor leült mellém egy olasz, elkunyerálta a fele lángosomat, kifogásolta, hogy fűszeres (olasz, és nem ismerte föl a fokhagymát, tulajdonképp gyanús), hülyeségeket beszélt, megkérdezte, hogy az én karszalagom miért nem olyan, mint az övé, és amikor mondtam, hogy azért, mert ezzel nem mehetek sátorra*, megcsappant az érdeklődése, és a mobilját is elejtve távozott. Azért utánakiáltottam, hogy hé, ezt elvesztetted, pedig csinosan csepp- és egyben ufóalakú ketyere volt, később zsákmányoltam egy strandlabdát, de az volt ráírva, hogy nol.hu, és nekem ezek az újságszerűségek a sajtófigyelés óta mind fájnak, úgyhogy odaadtam egy sátrát inspektáló külföldinek. Megköszönte. Aztán a baszk nacionalistákat akartam kifaggatni, hogy mégis, milyen hatással van Baszkföldre és szabadságára, hogy a Szigeten lobogtatják a lobogót, de ennyire nem tudtak angolul, illetve akkor már semmilyen más nyelven sem, úgyhogy megegyeztünk annyiban, hogy freedom to your land, és pacsi. Tulajdonképp csoda, hogy sikerült, és nem estünk mind a ketten lendületesen orra (szerencsére előre kitartott kézzel).

Később megtaláltam a többieket is, máshol, mint hagytam, de hol máshol, mint a Hilltopnál, és ittunk még, és. Beszélgettünk is. Eljutottunk a sátorba, ahol a népzene történik, és többen táncoltak, én próbáltam ismerkedni az új fényképezőgépemmel kedvzőtlen körülmények között is, Szigetfotózásban a régi jobb volt, de lényegesen. Hazagyalogolni pedig rosszabb. Lényegesen.

És egész éjszaka Harry Potter átdolgozásokat álmodtam, és kezdek aggódni történetvázlói képességeim felől, mert több fordulatnál is csak azt mondtam lemondóan, hogy az eredeti azért jobb volt. És ez őszinte kritika lehetett, mert kivételesen nem jöttem rá, hogy csak egy mindenizű drazsékkal és repülő seprűkkel teli álom.



*Pedig tényleg azért más, hazamenős, ottalvós, csak ezt ő nem értette.

szeretem az esőt

Nna, kihevertem a tömeggyilkos vámpírok okozta kétnapos rosszkedvet, ma már zordon Hármas Istennőkkel és Kékhajú Istenségekkel álmodtam, de ez pillanatnyilag foglalkozási ártalom.

Végre itt a rossz idő, persze jöhetett volna olyankor is, amikor épp nem rontja el a család szabadságát, nem áztatja fel előre a Szigetet, vagy csak nem reggel hatkor ébreszt azzal a vihar, hogy a lábamra esik, hanem mondjuk nyolckor, amikor már amúgy is felkelnék.

Hosszan nézem a mondatokat, és néha már összekeverednek a betűk, és a begin és a being között néha fontos a különbség, de van, amikor már nem látom (rendesen a szavak alakját), és immunis lettem a koffeinre.

Mindez jobb lenne egy erdei ház teraszán ülve, takaróval a lábamon, rózsateával a bögrémben, de azért így sem rossz.

aztán mégis kifejtem, mert mélyen undorított az a film

És idővel jobb esetben megtanuljuk felismerni a pecking order-t, és legalább tudjuk, mit gyűlölünk annyira, és mi ellen lázadunk, és aztán minek tanulunk meg a keretein belül helyezkedni, és mit szokunk meg, és idővel mit növünk ki, és a következő társaságban már sokkal élesebben látjuk, és bár ugyanazokat a hibákat fogjuk elkövetni, de sokkal magabiztosabban, és ugyan az egész ugyanúgy nem lesz őszinte, és ugyanúgy ragadozókra és áldozatokra oszlunk, itt már lesznek altípusok, a ragadozók közt például farkasok és kutyák, és innentől érdekes a játék. És tulajdonképp az az Engedj be! filmváltozatával a baj, hogy egy Oskar típusú birkából sosem lesz farkas, de még csak kutya sem, legfeljebb egy megkergült dögevő.

Aztán elképzelhetőnek tartom, hogy könyvben még tetszett is volna, mert olvasva jobban lehet azonosulni nagyon szánalmas szereplőkkel is. De itt azért nagyon egyértelműen két gyakorlott (Eli és gondviselője) és egy leendő sorozatgyilkosról (Oskar) van szó, és nehogy már őket sajnáljam. És nem, nem érv, hogy de hát ez lélek, érzelem, meg romantika, és hát vámpír a szegény kis babuci, és amúgy meghalna. Így mások halnak meg. És sokszor fölöslegesen. (És bár mélységesen elítélem a kisebbeket terrorizáló kamaszfiúkat, azt hiszem, akkor sem érdemlik meg, hogy letépjék a fejüket, például.)

rossz a kedvem, sej

És ittunk és sokat, de okosan, tehát nem túl sokat; és akkor már fizetés után egyszer csak megjelent a pincér, és a születésnapi ünneplés maradékának körbekínálta a ház ajándékát, a dupla gin - fél tonikot, és AZ, az már átbillentett. Másnap este nyolckor én még félholtan hevertem hanyatt, és éreztem, hogy ez most rossz.

Aztán felkeltem, és elmentünk moziba, és nekem az Engedj be! nagyon nem tetszett, ki is tudnám fejteni, hogy miért nem (már azon túlmenően, hogy hol találtak ennyire taknyos orrú kölyköt a főszerepre, és hogy annyi értelem sem csillogott szegény pára szemében, mint egy benyugtatózott borjúéban), de inkább lusta vagyok, meg egyszerűen ha sokat gondolkozom ezen a filmen, koszosnak érzem magam. A nyomornak és a reménytelenségnek az a lemoshatatlan, olajos szennye áradt ebből a filmből, hát nem tudom, szóval az élet még egy lakótelepen, télen sem ilyen kilátástalan, a svédek meg különösen ne rinyáljanak, még a nyolcvanas évekre visszavetítve sem. De megnyugtat, hogy a kis vámpír végül olyan segítőt talált maga mellé, aki teljes szellemi fogyatékosságában alighanem másfél nap alatt végromlásba döntötte mindkettőjüket.

Aztán még ücsörögtünk a Dunaparton, és jó volt, beszélgettünk, mint régi jó barátok (elvégre régi jó barátok vagyunk).

Most pedig egyfolytában az aggaszt, hogy sosem leszek én így kész semmivel, négy és fél óra folyamatos munkával sikerült annyit leferdítenem a kies görög tájakról, amennyit még a káoszelméletesebb matematikából is másfél óra volt. Az éves pénzügyi mérlegek angolítása is kétszer-háromszor ilyen gyorsan ment, pedig az súlyosan szakszöveg volt, és a nehezebbik célnyelvre. Nem kissé vagyok én emiatt összeomolva, de teljesen, és hiába, egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy ennek egyszer vége lenne (a kiadó pedig kétségbeesetten érdeklődik, és a görög drámákba illő, elkínzott jajongáson túl nem tudok nekik sem mit mondani).

MagyaRost

Az író legnagyobb ellensége az ismeretlenség, őt kell legyőzni – ezzel magyarázta Cory Doctorow azt, hogy miért teszi minden művét ingyenesen elérhetővé a neten. Ha igaz ez az angolszáz scifire, úgy háromezerszeresen igaz a magyar szórakoztató irodalomra.
Úgy egy hónapja körülöttem mindenki lázasan novellát írt, én kapásból ötöt, és kettőt be is fejeztem. A bolygószintű mmorpgvé fajuló zombi apokalipszis mégsem fért bele háromezer bleütésbe, és több igen jól hangzó kezdőmondatról bebizonyosult, hogy nem tudom folytatni.
Korlátot csak a terjedelem szabott: 3000 leütés. Ez az egyperces terjedelme, a short-short történetek hossza, flash-fiction. Az a hossz, ahol nagyon könnyen lehet rosszat írni – ez egyik szerzőnek sem sikerült.
Ezt mindenki maga leellenőrizheti - az első szám, benne 9 novellával (köztük az enyémmel is) - ingyen letölthető, kinyomtatható, megszeretgethető a MagyaRost honlapjáról.

A MagyaRost kiötlője, szerkesztője és pillanatnyilag fő szponzora Komaváry, a design WhoIsNot munkája.

moziműsor

Végül aztán olyan rossz romantikus filmeket adtak, hogy inkább megnéztem még egyszer a Harry Potter aktuális epozódját. Segített.

Hétfőn nem mentem gyereknézőbe, inkább meghaltam a hőségben, szédültem, émelyegtem, minden bajom volt. Estére némileg felfrissültem, és akkor elmentünk moziba (a Szerelem olasz módra ugyan romantikus film, de jobban jártunk volna, ha megnézzük még egyszer Mr. Pottert) és az eső elől az első lerobbant kocsmába menekülve söröztünk hajnalig.

Kedden a nővéremnél ebédeltem ínycsiklandó töltött cukkinit, és labdáztunk a kicsi fehér kutyával, és nem ment moziba egyikünk sem - ellenben szerdán J.-vel megnéztük... igen, igen, a Félvér Herceget, mert ő még nem látta. Lassan már kívülről tudom azt a filmet, de inkább megnézem százszor, mint hogy még egy olyan filmszörnyet kelljen végigülnöm, mint az a hétfői esti volt. Aztán sétáltunk és cipőkről beszélgettünk, de sminkkészletről nem.

Ma csütörtök van, és tervek szerint mozinak csak annyiban megyek a közelébe, hogy a földszintjén van a szupermarket.

a hőség végleg demoralizált

Az életemnél csak a munkám unalmasabb, frusztrálóbb és elkeserítőbb, úgyhogy most elmegyek romantikus vígjátékot nézni. Pattogatott kukoricával és agy nélkül.