a nap, a hold és a csillagok a csitári hegyek alatt

Épp novellákat próbálnék határidőre befejezni, ez nyilvánvalóan nem megy, a gondosan összeírt vázlatok döglöttnek tűnnek, és semmi nem jut eszembe, ami életre kelthetné őket. Pedig az egyiknek legalább a zárójelenete gyönyörű - épp csak képtelen vagyok oda eljutni. Úgyhogy az állatos ábécét pofozgatom helyette, Ignite-ot hallgatok, az épp befejezett Steven Brust könyv jár az eszemben, és ennek megfelelően nyilván a mély gyökerekkel bíró, második generációs magyarok.


A világ egyik legaranyosabb dolga kétségkívül Téglás Zoli akcentusa

Ha már megígértem Jo Waltonnak, hogy olvasónaplót írok majd a The Sun, The Moon & the Stars-ról és a benne rejlő magyar népmeséről, gondoltam, majd olvasás közben megjegyzek minden okosat, ami az eszembe jutott. Okos, az aztán nem jutott az eszembe, kivéve, hogy Brustot sem nekik, sem nekünk nem szabad úgy kezelnünk, mintha magyar volna - ugyanakkor ha már a magyar mondavilágra építette hosszú és termékeny írói karrierjét, nem szabad úgy sem, mintha nem volna az. Amerikai ÉS második generációs magyar, és láthatóan ez sokat jelent neki: de az apróságok, a kis hangsúlyok máshol vannak. Így eshet meg, hogy a sárkányok fejének száma egy népmesében nyolc, tíz és tizenkettő lészen, holott ettől minden tisztességes magyar ember torkán megakad a pálinka, amit egyébként pedig így, dőlt betűvel (és ismerjük el, jogosan) fetisizál a legtöbb könyvében. (A másik kedvence a táltos.)

Meglepett, hogy a népmese rész milyen kevéssé kapcsolódik magához a főszöveghez (amire igazán nem lehet a történet kifejezést ráaggatni, de attól még nagyon jó), nagyjából csak annyiban, hogy hősünk és narrátorunk, Greg Kovacs festőművész palánta elmélkedés, veszekedés és festés közben magyar népmese-átiratokat szokott mesélni a műterem többi bérlőjének, és most is ezt teszi. persze azt hiszem, a látszólagos, laza koncepciótlanság valójában a koncepció része volt, mert bár képtelen volnék felvázolni a könyv szerkezetét, azért mégis kiegyensúlyozott egy darab, és mégis működik.

Sok olyan apróság, ami nem tetszett, valószínűleg szintén a tervezett nemtörődömség része volt (jelentéssel bíró, mégsem beszélő nevek a mesében, stb.), elvégre a készülő festményről szóló részekben Greg többször is kifejti, hogy nem szeret szigorúan szerkeszteni, és láthatóan azt is utálja, ha minden kötelezően szimbolizál valamit (lehetőleg egy másik szimbólumot, ami egy harmadik szimbólumra utal, és végül egy szakasz Dan Brown kell az értelmezéséhez). Ez tulajdonképp egészséges hozzáállás, elvégre a valóság is valahogy így működik - minden mély jelentőséggel bíró eseményre jut egy kazalnyi véletlen. Épp csak fantasy írótól ritka, hogy ilyen könnyedén tud valódi, hajlékony nem-történetet is írni.

(És akkor most mindezt meg kellene fogalmaznom tömörebben angolul is.)