október 28.

Ma álmomban fekete árnyak lebegtek egy reflektorfényben úszó folyó felszíne alatt, elmosódott, fehér foltok imbolyogtak az éjszakai égen, és tudtuk, hogy a vég közel - és mindeközben romantikus filmbe illő fordulatok követték egymást, de mi csak maró gúnnyal kacagtunk rajtuk, mert harminc fölött már nem lehet komolyan venni a romantikus filmbe illő fordulatokat. Ezek szerint még álmunkban sem.

De majd ha egyszer idegen városba költözöm, és a folyó torkolatától délre, a csatorna mellett dolgozom egy kis kávézó-pékségben, és októberben szurokfekete köd hömpölyög, és már el is felejtettem, miért kell minden ajtónyitásra felnéznem, akkor belép; és egyikünk sem fog nevetni, sem örülni, csak átöleljük egymást, hogy kár volt elvesztegetni azt a sok-sok évet. Különösen, mert már fekete árnyak lebegnek a gyaloghidak alatt, és elmosódott fényfoltok derengenek át a ködön, és bátrak és erősek vagyunk együtt, de anélkül, hogy valaha is gyengék és halandók lettünk volna.

Na, ezt a hangulatot utálom úgy a későoktóberben.