mrs. self destruct

A Nine Inch Nails olyan volt, hogy jó, de nagyon, csak én voltam épp nagyon fáradt, nagyon nyűgös, és vagy tízszer olyan öreg, mint általában. És ilyenkor nem jó sehol. Legalább persze úgy tettem, mintha a kipróbálnám, hogy az új gépem milyen videót készít - rosszat - cserébe nem kellett magam ugrálásra hergelni, és úgy tenni, mintha bármit is szeretnék azon kívül, hogy vinnyogva bemászni egy asztal alá.

Én nem tehetek róla, ez alighanem a NIN hibája, meg a kamaszkoromé, és hogy ezek ketten aljas mód összefonódtak egymással és sok olyan emlékkel, amit nem. Különösen fáradtan, nyűgösen és öregen nem. Karácsonyi buli, a félig kiürített nappaliban a zúz a Wish. Head Like A Hole egy pinceklubban. Jókislányosan feliratozott, másolt kazetták. Bárhol, bármikor váratlanul belevágni, hogy Kinda like a cloud I was up way up in the sky... És nem, mert mindez minden lényeges szempontból mintha meg sem történt volna, és a céltalanságot ilyenkor nem szeretem.

(Azért hogy ne csak nyiffből és nyaffból kirakott sorminta legyen ez az egész, újra beillesztem a klasszikumot; az például minden lényeges szempontból erőteljesen megtörtént. És még a csendben eldünnyögött Something I Can Never Have-eknél is nagyobb hatással volt az életemre.)

Black Hód ármányai 8.
A Halál Havában
eladjuk Trent Reznort, hisz talpig Fekete (biciklisnadrágban) Dalnok; később hatásosan reklamál