Szóval úgy volt az, hogy a Life of Agony, az királyság, bár az első barátom például annyira nem viselte el, hogy egyszer konkrétan hazament, amikor betettem a CD-lejátszóba, pedig az ráadásul a jóval grunge-osabb Ugly volt, nála River Runs Red -el még én sem próbálkoztam, pedig nem az érzelmi intelligenciámról vagyok híres. Persze hát egyébként a River Runs Red , ugye, az az igazi (bár én mint megrögzött grunger azért komoly Ugly -mániával is rendelkezem).
Aztán két éve láttam Keith Caputo-t (aki a LoA énekese) a NovaRock-on szólóban, és rögtön beleszerettem, de rettenetesen - az az ember életem legsikeresebb közönségénekeltetését rendezte egy olyan számmal, ami akkor másfél hete jelent meg, és garantáltan nem ismerte senki sem. És hát milyen kék szeme van, ó, Istenem!
Nem volt hát kérdés, hogy ha már jönnek ide, az A38-ra, én bizony ott teljes létszámban megjelenek. (Amúgy megjegyezném, hogy ez az elmúlt hónap koncertfronton még a legendás 1997-et is felülmúlta; Mike Patton és a Paradise Lost elég jólesősek voltak, de hát a Queensryche meg a Life of Agony... őket meg már kisebb emberöltők óta mindig látni akarom, és nem is okoztak csalódást.) A saját teljes létszámomhoz aztán csatlakozott Búvárzenekar, Métely és szűkebb, három asztalhosszt kitöltő baráti körük, meg azért botlottam bele más legendás ismerőseimbe is, némelyiket olyan régen nem láttam, hogy időközben kislánya született (szakálla is nőtt, de az kevésbé izgalmas).
Az első előzenekar, a My Mortality kezdését természetesen elsöröztük a teraszon, de én azért hallottam-láttam belőle két-három számot; kellemes kis zene, az énekesnek jó hangja van, a gitáros szégyentelenül pózolt, a dobosukat pedig megosztották a főzenekarral, és hát Sal Abruscato azért nem rossz, ugye.
A harmatgyenge HC/punk valamiben utazó Spoiler NYC már sokkal kevésbé tetszett. Itt Alan Roberts, a LoA basszusgitárosa basszusgitározott és énekelt, és legalább megtudtuk, hogy milyen jó nekünk, hogy az anyaegyüttesében csak kiabálni szabad neki a mikrofonba, és azt is keveset. Nincs sok hangja, de az legalább idegesítő. Ki is mentem egy időre a partra, és számoltam a Petőfi-hídon elhúzó villamosokat; aztán befelé menet találkoztam ismerősökkel, és beszélgettünk, például olyan végtelenül HC dolgokról, mint az orvosi diéták.
Aztán már színpadon is volt a Life of Agony, és valami teljesen meglepő véletlen folyamán egyszerre csak az első sorban találtam magam, Keith Caputo és Joey Z lábai előtt, és már majdnem olyan lelkesen ugráltam és sikítoztam és énekeltem végig a koncertet, mint ők maguk. Keith még össze is borzolta a hajamat egyszer, ah, ó, sőt; igaz, azóta azért már mostam hajat, de akkor is. Az az ember édes. És olyan frontember, hogy olyat én még nem láttam, legfeljebb filmen a hatvanas évekből, de ebben sem vagyok biztos.
Nagyjából minden kedvencem volt, sőt, minden, ami volt, a kedvencem; biztos lehetett volna még fokozni a koncert jóságát, de az már nyilván az egészségügyi határérték fölött lett volna. Így is erősen úgy éreztem, hogy ez aztán azonnali függőséget okoz, és miért is nincs nekem annyi pénzem, hogy ezek után csak úgy elugorjak a következő koncertjükre (tulajdonképp ezt a kérdést annak a három kiadónak kellene föltennem, akik együtt és összességében, minden létező adó és járulmány után is több, mint félmillió forintommal késnek; igaz, legalább akad köztük, aki csak késik, és nem jelentette ki, hogy esze ágában sincs később sem fizetnie). A koncert utáni téblábolásban még sikerült csodálatosságos képet készíteni rólam Joey Z és Alan Roberts társaságában, cserébe fényképezőgéptelen fiatalokat fényképeztem, kiváló ismerkedési forma, az egyikükkel egészen az Oktogonig lelkesedtünk, hogy jaj, hű, ha, ah és ó, kicsit sajnáltam is, hogy én már nem vagyok fiatal, legfeljebb fényképezőgéppel szolgálhatok.
Aztán azóta is csak egy saját Keith Caputo-t szeretnék, akkor is, ha csak a homlokomig ér.
