hiánypótlás, 30 napon túl
sziget 2007 és a harmadik nap (augusztus 10, péntek)

Pénteken meleg volt, és én úgy döntöttem, hogy kékbe kell öltözni, például előszedtem kar- és nyakláncokat is, pedig ez igazán nem jellemző rám, sem a kék, sem a karravaló. De másokat is megihletett a napfény, például arra, hogy végre és szárazon aludjanak; heteken és hónapokon át sátoroztam el az ifjúságomat, és le merném fogadni, hogy a csütörtöki viharok több sátrat alakítottak át gyerekeknek való pancsolóvá, mint ahányat szárazon hagytak - márpedig kevés gusztustalanabb dolog van, mint hálózsákkal meregetni a vizet, és tudni, hogy többé a világon egy száraz váltás zokni sincsen, mert még ha veszek egyet, az is átázik a kiszáríthatatlan cipőben (igaz tapasztalások a szomorkás angol eső hazájából).

Az idő azonban szép volt, és mi is, feltétlenül; a Hilltopnál gyülekeztünk, egyre többen és természetesen egyre jobb hangulatban. Elvégre máshogy nem is érdemes. Idővel elfajultunk a Nagyszínpad felé is, de akkor már sötétedett és Pink ugrabugrált a háttérben. A sártengerek közötti keskeny, járható sávokon egyensúlyoztunk éppen át, amikor különös jelenség vonta magára a figyelmünket: az egyik medence méretű tócsában különös, sárszínű... lények   tobzódtak. Másoknak nem sikerült nem beleesniük a mocsárba. És ha már beleestek, akkor bele is hempergőztek, és ha már bele is hempergőztek, akkor valahogy átitatta őket a gonosz mocsári manókra jellemző késztetés, hogy ők bizony mást is belehempergetnek, vagy belefojtanak, vagy mindenesetre sárzombiknak érzik magukat, és erőszakkal is terjesztik a sárzombulást.

Az első gyanútlan járókelőt ketten rántották be a lágy iszapba, ahol aztán kedélyes birkózásba kezdtek; és mivel a sárlények között több lány is volt, a társaságból is akadt olyan fiú, akit úgy kellett visszafognunk, nehogy csatlakozzon hozzájuk. Még az sem hatotta meg, hogy 1) utána nem tudna lezuhanyozni, és a rádermedő hideg sár elég kellemetlen lehet 2) mi pedig nem ülnénk le vele egy asztahoz borozni, nagyjából soha többé (ezt amúgy később sárfürdő nélkül is sikerült elérnie, sok bor után találékony önsorsrontó az ember). Közben gondoltam, hogy ha már itt vagyok én is és a gépem is, lefényképezem a hempergőzőket, annyira ijesztően néztek ki azzal a megelevenedett agyagszobor külsejükkel. Az iszapbirkózó női hármas ebben a pillanatban döntött úgy, hogy új áldozatok után néz, és az egyik futva megindult egyenesen felém; én persze szintén futva kezdtem el hátrálni, egyenesen neki békésen álldogáló barátunknak, akiről ugyanezzel a lendülettel le is pattantam - de csak miután összetörtem Brainoiz borát, amit megőrzésre nálunk hagyott. Heves bocsánatkérések közepette bújtam el a többiek, mert az hagyján, hogy megsemmisítettünk rengeteg kiváló fehérbort, de én még mindig féltem a germán trollnőktől. Hú, de én nagyon féltem. Onnantól kezdve figyeltem rá, hogy mindig legalább két méretes férfiember legyen köztem és a sármanók között.

Amikor Brainoiz is visszaért, és fényképezni is túl sötét lett, végképp kivonultunk a veszélyzónából, mert innunk kellett az ijedelemre, és a megsemmisült bor tulajdonosait (akié jog szerint lett volna, és aki a pólójába épülve hordta) vigasztalandó. És akkor már táncoltunk is a sárban és szemerkélő esőben. És vártuk a Madnesst.

És a Madness jött.

És jobb volt bármi másnál.

Akkora bulit én még nem nagyon láttam, táncolt az egész közönség, kicsit még azok is, akik előrelátóan rendszeresítettek maguknak egy zöld kanapét, mert a Szigeten is legyen igényes az ember, és ne csak úgy a földön ülve szemlélődjön, ha már. Az úr a keverő és az italpultok háromszögében, a kólásdobozok és söröspoharak pusztájában is úr, pedig ahhoz képest a pokol kispálya. Mi pedig táncoltunk, mint a megveszekedettek. Aztán ezen kívül még táncoltunk, és utána táncoltunk is, végig egy teljes koncertet, féktelen ugrálással és vigyorgással körítve. Még a szomszédságos bámészkodókat is táncra bírtuk, bizony.

Ezzel sikerült valami olyan magasságokba emelkednünk, amit a világ már nem értékelt biztonságosnak, és az este innen át is billent valami érzelmileg hasonlóan túlfűtött, de sokkal kellemetlenebb programba: jelesül, hogy sok bor és mások részéről még annál is több után Válságot Kezeltem. Tudni kell, hogy a Válság Kezelésére én egyetlen egy kézenfekvő módot ismerek, mégpedig hogy teljes alacsonyságomban kihúzom magam, és ordítok és bökdösöm a Kezelendő Válság mellkasát; ez különösen vasárnapi konflislónak felékszerezve, virágos, kék nyári ruhában hatásos, a Sziget kellős közepén. Bár tény, hogy legalább két lépésen át hátrált az alany, mielőtt rájött volna, hogy súlyra nagyjából két nyúl is kitelne belőle, és velem ellentétben van magassága is. Nekem viszont nagyon elborul az agyam, ha azt látom, hogy egy megtermett férfiember trágárságokat ordítva lökdös egy nőt, és ha jó barátnőmmel teszi, akkor mindenki örülhet, hogy kicsi vagyok és használhatatlanul gyenge.

Válságot idővel sikerült elzavarni (ez a Kezelés határozott, és végeredményben sikeres válfaja), majd kisebb vargabetűket tettünk a bodzapálinka felé, hogy a lelki békénk is helyre álljon; a bodzapálinka igazi csoda, és még a nők lelki békéjét is helyre állítja. Az igazi, nagy megnyugvás előtt aztán kitört a vihar, és a társaság kettészakadva menekült a Csónakház udvaráról - egyesek a grillpult előtt kerestek hiányos fedezéket, mi bejutottunk az épületbe, ott legalább csak tömeg volt. Víziszonyomban (eső, már megint az az átkozott eső) kis híján már Guinness-t vettem (három után egész kalapot is kaptam volna ajándékba, hé!), aztán eszembe jutott, hogy A Bambit mi hosszan és hangosan kinevettük, amikor elárulta, hogy ő ivott olyat a Szigeten és rossz volt (buta dublini, hát tudhatná jobban), és inkább energiaitalba fektettem a vagyonomat, hogy ébren kibírjuk, amíg eláll az eső.

Az eső nem akart elállni, de legalább érdekes dolgokat beszéltünk meg, én például nem sokra emlékszem, de az EU és a muzulmán vallás szerepelt benne. Valamikor aztán eluntuk a dolgot, és nekivágtunk az esőnek, én raboltam a csomagmegőrzőből térdig érő pulóvert és fuksziaszín kötöttsapkát, ettől aztán végképp sajátos külsőt öltöttem, viszont nem akartam egy helyben megfagyni a vizes és spagettipántos semmiben. Elindultunk taxit szerezni, háromnegyed óra alatt megtettünk tíz métert a sorral, aztán kiszámoltuk, hogy ebben a tempóban talán másnap éjfélre már kapnánk is kocsit, de sebaj, majd odakinn.

Odakinn aztán hosszas didergés és tekergés, valamint hiábavaló telefonálás után kiderült, hogy a Sziget és a vihar ketten együtt megszüntették Észak-Buda teljes taxiforgalmát, de már órák óta. Nincs mit tenni, vetettem fel, el kell engem kísérni hazáig, ott van éjszakai busz Dél-Budára, annak csak nem omlott össze a taxiforgalma, és nyilvánvalóan azért ajánlgatom, mert útba is esik. Mármint Dél-Buda. Mármint nem nekem.

Nekem speciel a forróvizes fürdő esett útba, és valamiért a mélyhűtő is, mert aznap éjjel hagytam nyitva tántorgás közben - de ez már egy másik történet, és mérhetetlenül utáltam utána leolvasztani az egészet.