a hosszú hétvége mindig túl rövid

Pénteken aztán nem nagyon működött itt a blogger, és nem tudtam kellően örülni annak sem, hogy végre felkerült az endless.hu-ra a William Morris munkásságát népszerűsítő írásom. Akkori állás szerint két olvasóból ketten mondták, hogy kedvük támadt Morrist olvasni, és azért ez megtisztelő. Rájöttem, hogy az elviselhetetlen preraffaelita-viktoriánus fantasztikumot alaposabban fel kell derítenem, és igaz, hogy George MacDonald (idehaza őt leginkább A hercegnő és a kobold   történetének szerzőjeként lehet ismerni, és egyébként nagyjából akkora hatással volt J. R. R. Tolkien és C S. Lewis műveire is, mint a jó öreg William Morris; és rajtuk kettőjükön kívül senki más) Lilith -jének érdemi elemzéséhez először még teológiából is diplomáznom kellene, azért az olyan perverz "gyermekmesék", mint MacDonald At the back of the North Wind -je, vagy Charles Kingsley The Water-Babies -e, amennyire előzetes olvasmányaim alapján meg tudom ítélni, fontos kiinduló pont a sokszor horrorba hajló, beteg angolszász világkép, és különösen Neil Gaiman elvetemült meseváltozatainak megértéséhez. Hú, ez egy olyan mondat volt, hogy én sem vagyok benne biztos, hol az eleje, és hol a vége. Valahol van. Csak nem biztos, hogy a megfelelő helyeken.

Aztán hazaértem, és láttam, hogy felületes holland levelezőtársnőm, Carla (egy igazi tündér, és az egyik leglelkesebb, akit ismerek - ötven éves múlt, de olyan hévvel veti bele magát a főzésbe, a jelmezvarrásba, a zenehallgatásba, a könyvekbe, levelezésbe, hogy az elképesztő; rám is néha csak úgy rám-emailezik, a semmiből, hogy hogy vagy, miket csinálsz, tetszett-e ez vagy az, pedig aki ismer, azt tudhatja, hogy én nem vagyok egy különösen gyümölcsöző... izé, aktív levelezőpartner, akit érdemes ilyesmikkel bombázni, válasz reményében), elküldte nekem A Gyűrűk Ura   és A Hobbit   angol nyelvű rádióadaptációját, és egész hétvégén azt hallgattam, gyönyörű, csodálatos brit angolságú illusztráció a könyvhöz. Amennyire gyűlölöm a filmet, mert elvesz tőlem minden más elképzelési és értelmezési lehetőséget (ó igen, én azon kevés Tolkien rajongó közé tartozom, aki gyűlöli a filmet; nekem sokkal tompább és lágyabb színekkel megfestett képem alakult ki Középföldéről, és nem adom), annyira tetszik ez a rádió-adaptáció. Amúgy is jobban szeretem a rádiójátékokat a filmeknél. Több teret hagynak a képzeletemnek. És van annyi, hogy ki is töltse ezeket a tereket.

Szombaton az egész napos alvás és rádiójáték-hallgatás után elmentem, és a nagyonszinglikkel pizzáztunk. Asztrogót megtalálta álmai állását, szereti, élvezi, kivirágzott, lelkes, csodálatos. Lehet, hogy minden pesszimizmusom dacára még ember lesz belőle, és ráadásul hónapokon belül, akkor még majd irigyelni is fogom (de nem, nem sajnálom tőle; legyenek csak neki is jó dolgok az életében, azt megérdemli ám mindenki), mert én azt hiszem, most épp kezdek kicsit belesüppedni a Moslékország és magyar ugar típusú általános világutálatba. Pedig ahány Ady verset mostanában olvastam, hát, elég keveset. Mindenesetre ez most nagyon vidám pizza-sör-séta volt, bár J. ugyan most is fáradtan villázta be a hawaii salátáját (jól van na, ha kanalazni lehet, akkor villázni is, nem? hogy az mást jelent? végtére is őszinte és hamis fémzenéken nőtt föl J. is, villázott épp eleget, most épp hawaii salátát, régen koncerteken), de tényleg rengeteget dolgozik, és mellette néha alváson kívül mást is csinál, ami azért nem fér bele egy standard, huszonnégy órás napirendbe. Majd azért ki kell találni, hogy idővel járjunk kirándulni, várakat nézni és miegyéb.

Vasárnap a nővéremékkel fenn a hegyi házikóban tárkonyos ragulevest főztünk, és ültünk a napsütésben, hatezer fénykép készült a levesről, a kutyáról az asztal alatt, a kutyáról az asztal előtt, és a kutyáról, amint a közönség lelkes szurkolása közepette felfedezi a földön hagyott, üres tejszínes-tejfölös köcsögöt, és szabályosan a fejére húzza, hogy az alját is kinyalhassa. Csodálatos volt. Békés és ragyogó. Este az unokatestvérem elhívott, hogy legyünk angolul kommunikáló társasága egy lengyel barátjának, ennek folyamán több budapesti romkocsmában megfordultunk, mint eddig életemben összesen (rémesen nem ismerem ám a budapesti éjszakát), és kiderült, hogy a világ kicsi, rengeteg unokatestvérem lelhető fel a budapesti romkocsmákban, és hogy három korsó sör és két tequila gold után még szinte korrektül és méltóságteljesen viselkedem, az, hogy sokat és hülyeségeket beszélek, sajnos színjózanon is gyakori. Igaz, ezek után bekövetkezett a negyedik korsó sör, és bár már az is meglepő, hogy működőképesen átvészeltem ezt a csapást (általában két és fél korsó sör, plusz semmi más az üzembiztos részegségem határa) , azért voltak ott jelenetek, amikre azóta sem vagyok büszke (például amikor sikoltozva megpróbáltam lefejteni magamról az unokatestvéremet, aki épp fojtogatni kezdett, torkon könyököltem, és félig beestünk az asztal alá - akkor azért sokan riadtan néztek ránk) (és ez még az volt, amit hajlandó vagyok megosztani a világmindenséggel). Ennyit arról, hogy a hétvégét a fordításnak szenteltem, és egyéni rekordot akartam dönteni. Majd legközelebb. Azért szerencsés vagyok, hogy nem lettem pokolian másnapos, épp csak kicsit bágyadt őszi légy, erős cukor- és koffeinhiánnyal a vérnyomása helyén. És most pár hét szigorú antialkoholizmusra vágyom.

Ennek megfelelően az esti pizzázás közben is csak teát ittam, pedig kínáltak ám sörrel. Az unokatestvérem albérletében, kézzel festett és faragott, népi bútorok között ücsörögve (igazi kék-tulipántos, népi bútoregyüttes; olyan durva, hogy az túlmegy jón és rosszon, képtelenség eldönteni, hogy ez most az ízléstelenség netovábbja, vagy valami csoda) papírdobozból falatoztunk, ecetes-pácolt erdei gombát ettünk mellé, és gyümölcsteát ittunk, és megtudtam, hogy a lengyeleknél nem szokás egymás fülét meghúzni születésnapkor. Meg is lepődött egy kicsit szegény vendég, hogy most ezek szerint már józanul sem vagyok normális, én meg hogy ó, a francba, ez nem nemzetközi szokás? Elütöttem a dolgot annyival, hogy barbárok vagyunk, és amilyen könnyedén elfogadta a magyarázatot, nos, azt hiszem, mostanában mégsem megy annyira ez az "egy nyúl az országimázsért"   dolog. Bár lehet, hogy nemsokára barbárturizmusunk lesz, a katasztrófaturizmus és a zavargásturizmus után. De akkor azért majd százalékot kérek minden egyes utazási irodától.

Valamint az is kiderült, hogy azt, hogy "jó étvágyat"   leginkább a "you idiot" -ra asszociálva lehet megjegyezni. Egyre érdekesebb ez a magyar nyelv. Főleg idegeneken átszűrve.

Búvárzenekaréknál szintén megálltam, hogy ne igyak, pedig ott nehéz legyőzni a sör, a whiskey és a rábeszélés hármasát. Újabb elismert hazai fantasy szerzővel bővítettem ismeretségi körömet, lassan már egész jól haladok a "gyűjtsd össze mindet" -ben; kár, hogy itt a végén legfeljebb egy doboz sört adnak a teljes készletért, és én most pár hét szigorú antialkoholizmusra vágyom.

Vagy ezt már mondtam?