visszarévedés skót és luxemburgi tájakra

Először is: ez itt kivételes gyöngyszem, bár az az igazság, hogy ez is nagyon ott van... Idegennyelvű mulatságokból azonban egyszerre ennyi épp elég, úgyhogy számolok tovább az útról, be.

Hétfő este volt, amikor elhagytuk Dublin városát, és átrepültünk Edinburgh-ba; az úton a keltafonatos könyvet nézegettem, és az újonnan átkötött füzetem szalagjaiból (zöld és narancssárga organza szalagok, virágocskákkal töltve) hulló zöld, fehér és narancssárga (ugye?!) virágocskákat szedegettem föl (azt hittem, bele vannak ragasztva, erre fel-alá mászkáltak, és minduntalan potyogtak); ez visszatérő motívum volt, igazi tavaszistennőnek érezhettem magam, virágok fénylettek a nyomomban, bármerre jártam is.

Éjjel tizenegykor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy Edinburgh-t térképpel a kezében bizony egy ellenséges hadsereg sem rohanhatná le, mert az utcákat nem úgy hívják, ahogy a térképen szerepelnek; persze az elvet nem értem teljesen, mert Edinburgh-ban is több a szállását kereső turista, mint a gaz inváziós hadsereg, és ez bizony az ő dolgukat még jobban megnehezíti (elvégre kémhálózatuk nem derítette föl a valódi utcatáblákat, ugye). Nem arról van szó, hogy ezeket az utcákat átnevezték. Ezeket az utcákat sosem hívták úgy. Mintegy hatvan méterre lehettünk a céltól, amikor elcsigázottan és nyűgösen nekiálltam járókelőket keresni (tapasztalataink szerint ez Edinburgh-ban este hat óra után már amúgy is reménytelen; a város kihalt, az utcák üresek - de lehet, hogy csak hétfő és szerda este; igaz, akkor olyan mértékben, mint Budapest még éjjel fél háromkor, hófúvás és pestisjárvány idején sem), és csak a második tudta, hogy "talán arra lehet" , de még ő sem volt biztos benne.

Ennek örömére aztán a liftben is eltévedtünk, mert ezek az óvatos skótok szándékosan elszámozták az emeleteket, a 101-es szoba (a szobaszám láttán zokogva borultam a recepciós pultra) például a +2-es (első) emeleten volt, komolyan mondom, ez a nép a megtévesztés csúcsa. Innentől kezdve annyira futotta, hogy halkan nyöszörögve ültem az ágyon, és kapaszkodtam a kétöklömnyi plüssbirkába.

Másnap megnéztük a várat, majdnem kifújta a szél a kezemből a fényképezőgépet, a vár pedig nagyjából nem változott semmit 1993 óta, amikor utoljára jártam benne, csak a boltban most zöld tüskés, lila plüss-sárkányokat is lehetett kapni. Később kiballagtunk a vasútállomásra, és elindultunk Stirling felé, majd idővel meg is érkeztünk, és a vasútállomáson már ott várt minket D. nagy mosolyogva.

A hostelszoba felderítése után betértünk egy kocsmába, ahol cidert és helyi ételeket (haggis, mince & tatties) fogyasztottunk, majd szembesültem vele, hogy a mosdóban egy vibrátor-automata fogadja a betérőket. Döbbent beszámolómat a többiek eleinte csak túlfűtött fantáziámnak tulajdonították, de aztán ők is megnézték, és tényleg. A skótok valóban a megtévesztés mesterei, prűd, presbiteriánus népségnek álcázzák magukat, és közben felfújható gumibirkát lehet venni az éttermek női vécéjében.

Hazakísértük D.-t, kiderült, hogy feléjük fűnyíró helyett nyuszikat alkalmaznak; főleg éjszakánként rágják le füvet, de a fényképezés elől rendre kitértek. Megbeszéltük, hogy másnap délután együtt megyünk be Edinburgh-ba, visszataláltunk a hostelbe, és eljött a reggel. Amikor is esett, J. például kómába, de megígértette, hogy nem nézem meg nélküle a várat, úgyhogy csak vár melletti öreg temetőben készítettem gótikus képeket fekete madarakról és mohos sírkövekről. Délután pedig bementünk D.-vel Edinburgh-ba, de a zárórára hivatkozva hét előtt tíz perccel (!!!) már nem engedtek be minket abba a Starbucks-ba, ahol feltételezések szerint J. K. Rowling elkezdte írni a Harry Potter-t, úgyhogy végül a világ legmocskosabb Burger Kingjében voltunk kénytelenek kávét inni, és az nem ugyanaz. Viszont végre szereztem Norman MacCaig kötetet, márpedig azt 1997-ben ugyanebben a skót fővárosban (nem, nincs belőle másik) nem lehetett (és ez azért igen furcsa, mert MacCaig mégis csak az egyik legjelentősebb XX. századi skót költő volt).

Csütörtökön reggel D.-nál mostunk, ez amúgy kulturális sokkot okozott az egyik lakótársának, mármint hogy hajlandók vagyunk együtt mosni a ruháinkat, ez a fertő, rettenetes; aztán megkerestük J. sapkáját, majd ebédelni belopództunk az egyetemre, és ha már ott jártunk, D. megmutatta nekünk a parkot a kacsákkal és a hattyúkkal is, és rá kellett jönnöm, hogy a világon lesznek kacsák, amiket már akkor sem fényképezek le, ha másfél méterre tőlem pózolnak, mint egy popsztár.


Utunk Prestwick kies repülőterére nyomasztó volt, bár közben legalább rájöttem, hogy a "you have a slight British accent"   (amit én anyanyelvi beszélőtől mérhetetlen nagy bóknak vettem, bárhogy értette is), arra vonatkozott, hogy a "does"   nálam határozott "duz" , a busz pedig busz (és Dublin, egyébként, "dhublen"), szóval szépen beszélek én ám angolul, csak kicsit egyszerűen.

(Frankfurt) Hahn repülőtere kicsi volt, koszos és nyomasztó, és MacThoughtCrime megérkeztéig a csomagjainkon ülve aludtunk (avagy én Primordialt és 16 Horsepowert hallgattam, függőségben). Az éjféli vacsora egy autópálya menti McDonalds-ban mindannyiunkat felvidított, bár élénkebbek nem lettünk tőle - az éjfél utáni városnézés Trier-ben viszont olyan szép és látványos volt, hogy az csuda! Különösen a Porta Nigra, sötétben... Biztos világosban is szép, de sötétben sokkal időtlenebb.

Hajnali négyig pálinkáztunk, majd másnap délben keltünk, és egy nepáli étteremben, bőséges ebéddel kezdtük a napot; ezt város-, majd országnézés követte. Kastélyok, falvak, mesebelien békés tájak - majd ismét Luxemburg, és egy mexikói étteremben mexikói ételek. Később egy skót kocsmában ücsörögtünk a folyócska fölé nyúló teraszon, döntöttük magunkba pintszám a cidert, aztán kapatosan felkapaszkodtunk a völgyből, és másnap reggel indultunk is haza.

Én este még eltámolyogtam egy Szent Patrik napi ír-magyar mulatságra, ahol rég nem látott gimnáziumi osztálytársamba botlottam, valamint bepótoltam azt a mulasztást, hogy az íreknél nem ittam whiskey-t (de most már tudom, hogy a scotch-párti vagyok), majd a falon kifüggesztett fotók előtt jókat nevettem, hogy "hé, ebben a kocsmában én már rúgtam be... és... ebben is... és ebben is... és..."   ...és így ért véget az út, én pedig hazamentem, és aludtam szépen.