kimerülőfélben, csendben elsörözve

Tegnap délelőtt akartam rakni a kávémba egy kis kakaót, az íze végett, és cukor helyett (azt amúgy sem szoktam), de véletlenül még két lapát nescafét szórtam bele. Azt hiszem, néha már az első kávém előtt is innom kellene egy kávét, hogy elkerüljem az ilyesmit.

Vadul próbálom kizsonglőrködni, hogy A és B dublini sörözési lehetőségek (meglepő módon tényleg A-ként és B-ként tartom őket számon magamban, a valódi és egyéb nevük alapján) rá akarjanak érni, de ne ugyanazon az estén (A-val kapcsolatban továbbra is kétségeim vannak, mármint hogy rá szeretne érni); és hogy az egynapos kirándulások és az esti kísértetbuszozás is beleférjen, de egyelőre még fogalmam sincs róla, hogy sikerül-e akárcsak a töredékét megvalósítanom mindennek. És még sehol sem tartok a zokni-nyilvántartással.

Egyébként A jó újságíró lesz, egy háromsoros levélben sikerült belekötnie az egyetlen elkent és fölösleges félmondatba. Jó, az emberek kétharmadának sikerült volna, a másik egyharmad udvariasan átugorja, a fennmaradó kilencven százalék (bölcsész vagyok, nem... akarom mondani és   turista) pedig akár el is hiszi. Hogy mi már csak ilyen átlagos emberek vagyunk. Csak milyen egy átlagos ember? Jó kérdés... nem tudom. Elszoktam a konfrontatív emberektől, akik nemcsak észreveszik, ha semmiségeket firkálsz, de fel is hívják rá a figyelmedet. Pedig néha nem árt.

Tegnap este aztán ácsorogtam a zebránál, hogy most jó, lesétálok a Nyugatiig, de miért azon az oldalon? Sosem szoktam azon az oldalon menni, most akkor miért? Aztán belebotlottam az unokatestvérembe, és rögtön rájöttem, hogy nyilván csak azért mentem át, mert valahol tudtam, éreztem... Kár, hogy olyan ritkán és irányíthatatlanul történik csak ilyesmi.

Mindenesetre épp a barátnőjétől jött, mármint a volt barátnőjétől, mert épp szakítottak; nem volt különösebben elkeseredve, de azért beültünk egy sörre. Kettőre. Megbeszéltük a világ olyan igen fontos szeletkéit, mint hogy milyen volt egy hétig Londonban egy olyan lánnyal, aki esténként nem volt hajlandó várost nézni, és napközben is alig, vagy hogy most akkor hogy van ez a napi nyolc óra munkával, ha az ember néha élni és aludni is szeretne. Nehezen, kérem, nehezen.