kultúrmisszió és nemzeti büszkeség

Igazából hétfő este már mindenki nagyon fáradt volt, a szervezők és a zenészek öt napja az úton, mi pedig csak három óra alvás és nyolc óra munka után, ahogy ilyenkor érzi magát az ember. Ilyen állapotban történt, hogy S&D megtalálta a bárpult körül szétszórt étlapocskák egyikét, és először csak mi ketten nevettük magunkat félholtra a ropi (sticks)   (friss, ma törtem az erdőben, mondta erre később Sean) és a sajtos ropi (cheesy sticks)   angolításokon, de akkor még nem tudtuk, hogy Sean megpróbálja majd felolvasni, hogy "szaétosz rópáj" , mire kijavítottuk, hogy nem, magyarban az s   betű az s   hang, nem sz , és az bizony nem szaétosz, hanem sajtos, majd odáig is eljutottunk, hogy a sajt az náluk cheese. "So, cheese is... shite?" ... "Yes" , mondjuk, amikor eljut a tudatunkig, hogy éppen miért esett neki a falnak röhögve. "And when you take a photo, you say shite?"   néz ránk megrökönyödve, de azért lelkesen. "No, we say cheese, but we spell it differently"   menteném a menthetetlen, miközben már levegőt sem kapok a nevetéstől. "Ah, okay... but from now on when they take photos of me, I'll say shite, and tell them that's cheese in Hungarian!"   Azt hiszem, sikerült hozzájárulnunk az egyetemes kultúra fejlődéséhez.

Viszont megtudtuk, hogy az angoloknál is van ropi, de ott az a rágcsák legalja, és nagyjából csak akkor esnek neki az emberek, ha már a kukoricapelyhet is megették. Ellenben nálunk, ugye. Nálunk a ropi a legfontosabb.

Keresgéltem magamnak 16 Horsepower szövegeket is, hogy legyen a zene mellé (ezen a ponton, hogy 16HP, tócsába olvadok; csokinyulaknál megesik), és ezzel szembesültem: "Outlaw Song", Hungarian traditional, arranged by 16hp ; erre nem jöttem volna rá, pedig már első hallásra is feltűnt, hogy ez milyen jó szám, embereket lelőnek, bizony, látom, ott is ment a betyárvirtus! De ezek szerint csak itt ment, szó sem volt róla, hogy ott. Most elérzékenyültem, és nemzeti büszkeség vett rajtam erőt.

Egyébként rohadt lelkiismeret-furdalásom van, hogy most gyors egymásutánban két novellapályázatra sem adtam be semmit; de a magyar valóságról csak nagyon depresszív gondolataim voltak, azzal meg terhelje valaki más a közt, erotikus történetet jól megírni pedig... azt hiszem, ahhoz mi még fiatalok vagyunk. Ahhoz, hogy erről a témáról szépen és ízlésesen írjon valaki, sokkal bölcsebbnek és tapasztaltabbnak kell lennie, mint az általam ismert írópalánták közül nagyjából bárki. Lesz az elkövetkezendő tíz évben. Persze attól még írhattam volna valamit, legfeljebb nem nyerek... A fene a válogatós lelkivilágomba.