Ó, és tegnap megérkezett az Íon CD-m is. Hamisítatlan Duncan Patterson, aki szereti a derék Strangelight doktor Anathemás és Antimatteres műveit, annak ez is tetszeni fog. Sajnos engem halálosan idegesít (az amúgy gyönyörű és tehetséges) Emily Saaen hangja - érződik rajta, hogy tud ám, sőt; de miért nyavalyog, vinnyog és nyüffög éneklés közben? Mintha egyszerre próbálna meg csuklani és énekelni, csak azt ugye mégsem feltétlenül kellene - nagyon, nagyon sírós, erősen hatásvadász, és szerintem általánosan ütnivaló. Persze a szép hölgy érzelmes nyöszörgését biztos nem az én Lou Kollerre szakosodott füleimre szabták, ugye.Van a lemezen egy dal, a Goodbye Johnny dear , amit még Duncan dédapja írt, amikor épp kivándorolt - ha jól értem a szöveget, Amerikába - igazi ír népdal, kár, hogy az agyam már valami automatikus szűrőként az összes ilyen témájú ír népdalra a következőket húzza rá: "Írország = Lengyelország" , aztán "New York az óceán túlpartján = Dublin leesik az Európa-térképről" , majd "isten veled, Connemara szép vidéke = hiányzik Szilézia vadregényes tája" , később "az elnyomott Belfast = Gdansk akkor sem Danzig" , vagy "Liverpoolban hegesztem a gőzhajót = Corkban szórólapozok az esőben" , netán "ah, be hiányzik Cork = mennyivel szebb város Krakkó" , és persze "köcsög angol suttyók = tahó ír bunkók" . Nem értem. Pedig nem is vagyok lengyel. Csak nem tetszett az a könnyed megvetéssel fűszerezett rabszolgatartó mentalitás, amivel a frissen érkezett kelet-európaiakat (és a régebb óta ott robotolókat) fogadták az írek. Barátságosan, de mélységes lenézéssel.
Már hetek óta bosszant, hogy mindenki egyfolytában azt magyarázza, hogy mit és hol és hányszor vesz kinek és mennyiért karácsonyra, és amikor makacs faggatózásukra közlöm, hogy én nem, és senkinek sem igazán, akkor úgy néznek rám, mint a rongyra. Pedig tényleg. Nem látom sok értelmét annak, hogy hihetetlen idegeskedés után vegyek valamit, ami a francnak sem kell; márpedig a karácsonyi ajándékok jelentős százaléka ebbe a kategóriába tartozik. Az emberek szenvednek jobbra és balra, aztán odavágnak egy tábla csokit, természetesen azt az egy fajtát, amit az ajándékozott nem szeret. Ha eszembe jutna ötezer megvalósítható és megfizethető olyasmi, aminek mindenki örülne, akkor persze... de fáradt vagyok én most ahhoz.
Aztán tegnap persze engem is utolért a karácsonyi hangulat, amikor a véletlenszerűen egymás után pörgő zenék közé valahogy betévedt egy Silent Night , Mahalia Jackson előadásában, és hirtelen belém hasított, hogy ez az! ez hiányzott! ezért nem éreztem, hogy közeleg az ünnep!
Mifelénk szokás volt valóban ünnepi várakozással tölteni az adventet, és ha nem is feltétlenül sikerült minden este összeülnie a családnak - már ami egy-egy adott időszakban épp a család volt - azért ha lehetett, leültünk, és gyertyafényben, békésen elénekeltük az összes karácsonyi dalt, amit csak tudtunk. És vallásos család(ok) sarjaiként csak a reformátusoknak rendszeresített énekeskönyvből ismertünk pár tucatot, és abban a Kiskarácsony, nagykarácsony , vagy a Mennyből az angyal még csak nem is szerepelt.
Szóval tegnap teljesen véletlenül eszembe jutott, és rögtön el is kapott a karácsonyi hangulat - az ajándékozást továbbra sem tartom központi kérdésnek (nyilván már csak dacból sem; amióta a reklámok már arról is meg akarnak győzni, hogy a háziállatok megsértődnek, ha nem kapnak karácsonyi ajándékot, azóta már csak azért sem szeretném felvásárolni fél Budapestet), de tegnap este kis híján felgyújtottam a lakást az asztali hangfal tetején billegő teamécses-sorral. És most egész az ünnepek végéig karácsonyi énekek lesznek a jobb felső sarkokban.
