hogy is volt az út 4. - Cashel, második rész, azaz második este

A kedélyes és kerekded recepciós, Shelagh már előző este jelezte, hogy itt bizony nagy és neves népzenei esemény lesz, és ők mennek egy barátnőjével, csatlakozzam én is. Csatlakoztam hát. Shelagh (aki kanadai, és négy héttel korábban költözött át Írországba) és Gloria (aki amerikai, és már jó ideje azt az életmódot követi, hogy kilenc hónapot dolgozik két munkahelyen, aztán fél éven át a világot járja; hja, a dekadens nyugat) igencsak kiöltöztek, úgyhogy én is felrohantam, és a kockás ing helyébe valami kötött pulóvert rántottam, elegánsabb nem volt. Útközben még összeszedtünk egy helybélit, aki frissen szerelmesedett össze egy amerikai turistával, és így elmondhatom, hogy igazi autóban is ültem, aminek hülye helyen volt a kormánya.

Szóval a folkműsor jó volt, igaz, az elején fel kellett állni és el kellett énekelni az ír himnuszt, a mellettem állók pedig megvetően néztek rám, hogy hallgatok, pedig csak turista voltam. Megjegyzem, akkor jöttem rá, hogy az írek mégsem lehetnek a nyugat magyarjai, mert a magyar himnuszt tökéletes és fizikai képtelenség lenne bárhol, bármikor úgy előadni, hogy összességében vidám kocsmadalnak tűnjön. Kicsit olykor nyálas volt az egész, máskor hatásvadász, és nagy bánatomra elég ritkán szedték elő a bodhrán-t, pedig nekem bizony ez a dob a legkedvencebbem az egész ír zenében; valamint sokszor énekeltették a közönséget, és újabb megvető pillantásokat gyűjthettem be, hogy nem ismerem ezeket a csinos kis népdalokat. Pedig egy csomó csinos kis ír népdalt ismerek. Épp csak pont másik tizenötöt.

A műsorvezető, aki állítólag híresnagyember, főleg írül beszélt, azt, hogy és , például egyszer sem mondta and -nek, hanem következetesen, még angolul is agus   volt. Onnan lehetett leszűrni, hogy a két amerikai, a kanadai és én voltunk csak négyen turisták, hogy a tört angolsággal előadott vicceken mindenki más nevetett - szóval mindenki más értette, márpedig azt ártatlan turista semmiképp sem. Volt díjkiosztás is, mert ezek nem csak szórakoztató, de népnevelő népek is, és most volt a különféle ír nyelvű szavalások, népdalok agus   népi hangszerek, hasonló nyalánkságok országos (sőt, szigetes; a hat észak-ír megye is szerepelt a versenyekben) eredményhirdetése.

A kiadós - három teljes órát végignyomtak! - műsor után elballagtunk a helyi kocsmába, mert Shelagh bizony már tapasztalt helyiként tudta, hogy ott élőzene és mulatozás folyik minden csütörtök este. A teljes őrültekháza persze talán jobban leírta volna a helyzetet, beleértve egy némileg büdös, de teljesen idióta angol jazz-zeneszerzőt, részeg ausztrál barátnőjét, és a helyi folklór egyéb nélkülözhetetlen kellékeit, mint például a country slágereket ordító élőzenészt. Feledhetetlen volt. Néha komolyan majd' megszakadtam a nevetéstől; páldául amikor Gloria elkezdett fényképezni minket, és erre az őrült jazz-zeneszerző (aki amúgy leginkább egy kiöregedett metálharcosra emlékeztetett) hirtelen előkapta a kis eldobható fényképezőgépét, klasszikus pisztoly-párbaj alapállást vett fel, és jól lefényképezte. Párbaj.

Aztán előkerült egy közepesen rosszarcú, de korban nagyjából hozzám illő srác, aki a világ messze legrosszabb csajozós dumáját nyomta (kb. azt, hogy "és hogy állsz a franciával? Höhö, francia csók..." ), és megpróbált meggyőzni arról, hogy Magyarországon épp polgárháború dúl, különben is, a miniszterelnökünk hazudik (nem akartam neki mondani, hogy te beszélsz, a ti Bertie-tek pedig csak úgy "kölcsönözget" ; az ír miniszterelnöknek nagyjából ugyanakkor pattant ki valami kisebb korrupciós botránya, mint amikor idehaza borult a bili), úgyhogy nyugodtan tépjem csak össze a hazaútra szóló jegyemet, és maradjak vele Cashelben. Legalább ma este. Én pedig nem tudtam, hogy inkább vinnyogva röhögjek, vagy csak röhögve vinnyogjak, úgyhogy felváltva tettem mind a kettőt, aztán végül záróra előtt valamivel Shelagh és Gloria őrizetében, mindenféle írek nélkül visszatértünk a hostelbe.

Azóta azt is megtudtam, hogy Cashelben főztek elsőnek Guinness-t, akkor legalább jó, hogy tényleg azt ittam.

Másnap reggel félálomban ténferegtem és olvasgattam, amíg csak el nem indult a busz Dublinba - de ez már egy másik történet, és most túlságosan is lusta vagyok belekezdeni.