hogy is volt az út 2. - Cork, bár a városról most a legkevesebbet

Ezek után Corkban hideg volt, szemerkélt az eső, a tizenhat személyes, omló vakolatú, zsúfolt hálóteremben kelet-európai vendégmunkások horkoltak, az ágynemű nyirkos volt, a szoba jéghideg, mindent belengett a fojtó doh- és lábszag (persze volt, akinek tetszett ez a Kinlay House, ott, Corkban; de öreg vagyok én már ahhoz, hogy vadidegenek orra alá toljam a bakancsom, márpedig én aludtam az emeleten, és hát az alsó szomszéd bizony úgy járt), úgyhogy levonultam a városba, és szembesültem vele, hogy az első két bankautomata nem fogadja el az American Express-t, akkor sem, ha az híres és nagynevű hitelkártya volna, csak már egyre kevésbé értem, hogy HOL???   A newcastle-i reptéren nem fogadták el, eurót kellett váltanom, hogy kifizethessem a túlsúlyt; a hat hostelből csak kettőt lehetett vele foglalni, és az a kettő olyan pokoli ótvar hely volt, amilyenben még középiskolai osztálykirándulásaim során sem jártam, pedig ez itt Kelet-Európa, kérem alássan, az pedig a csillogó-villogó Nyugat. Szóval azt hiszem, nem vár túl hosszú közös jövő rám és az American Expres-re; nem túl megnyugtató egy, közelítőleg az orosz rulett megbízhatóságát felmutató hitelkártyával utazni. Á, ugyan, tudok mivel fizetni... Vagy nem. Vagy rohadtul nem.

Cork amúgy szép, kedves, bájos település benyomását keltette, másnap nagyjából egész nap kinn kóboroltam. Igaz, amikor épp egy padon aludtam a napsütésben, arra gondoltam, hogy tulajdonképp ehhez nem kellett volna átszelnem megannyi vad vidéket és tengert, Magyarországon is épp elég ilyen helyes kis város van, és épp ilyen jól aludnék ott is az október végi napsütésben. Mivel Corkban még nagyon lelkes voltam, és fényképeztem és gondolkoztam és véleménykedtem orrvérzésig, majd lesznek még külön beszámolók, hogy "hmm, úgy látszik, Corkot régen égették utoljára porig, úgy talán 1920-ban" , vagy a Szent Finbarre katedrálisról, ami ugyan alig száz éves, de nekem attól még tetszett (onnan való a csinos angyalka is). Ó, és a kékkel plakátolt, megejtően Tesco-szerű épület nem a fogyasztás helyi főtemploma, hanem egy operaház; szépség, csak nektek.

Az ezt követő reggel úgy ébredtem, hogy kész, vége, nekem elegem van. A szobában talán ha nyolc fok volt; elvben ugyan fűtöttek, de a többiek a rettenetes dohszag miatt minden ablakot kinyitottak, és még így is elviselhetetlen büdös volt. És hideg. Nyolc fok; az igenis hideg. Igaz, hogy a szomszéd ágyak lakóival - egy holland és két francia fiúval - reggeli közben egész jól összebarátkoztam, de úgy éreztem, hogy ha a következő szállás is ilyen lesz, én nem is tudom... világgá már nem mehetek, mert épp azt csinálom, de valami.

Aznap indultam tovább Cashelbe, és persze - persze - förtelmesen szakadt az eső, úgyhogy a tervezett délelőtti városnézés, a kedélyes ebéd a parkban, és a délutáni továbbténfergés mind-mind elmaradt. A buszpályaudvaron a brit pszicho-thrillerek törzskliséi tolongtak, az a fajta, amitől az ember már elszégyelli magát, mert nem igaz, ilyen röhejes közhelyeket szerepeltetni - és hogy is mondjam, élőben találkozni a C-kategória netovábbjával, hát, elég érdekes. Ott volt például a kötött mellényt, és kopott, barna zakót viselő, kocka alkatú, zavarodott tekintetű, seszőke, ötven körüli fickó, aki tényleg   özvegy édesanyjával lakott egy esőmosta, tengerparti kis városka szélén. És megpróbált meggyőzni, hogy halasszam el az utazásomat, és - ebben az időben - menjek el vele megnézni valami sziklabarlangot a cork-i tengerparton. Valamint, hogy én nyilván csaaaakéskizárólag   azért jöttem Írországba, hogy férjhez menjek, majd nővérré képezzem magam, ami tulajdonképp jó is lesz, mert ő ápolásra szoruló beteg. Amiben egy pillanatra sem kételkedtem. Csak azt nem tudom, hogyan sikerült megszöknie az elmegyógyintézetből. Amikor beállt a buszom, sietve összebarátkoztam egy francia lánnyal, bár ő egészen Dublinig ment, én pedig leszálltam Cashel-ben; mondta, hogy őt arról akarták meggyőzni mindenféle besörözött helyiek, hogy sokkal vidámabb dolog az esős Írországban szórólapot osztogatni, mint valahol a napfényes Provance-ban borozgatni. Hát, igazán nem tudom, fene az írek gusztusába. Persze valahol megértem őket, tényleg nagyon szép lány volt, de csajozós dumának, azt hiszem, ez a "szórólapozz nálunk a hideg ír esőben" , hát, nem is tudom, elég gyenge.