csizma az asztalon, és némi köd az agyamban

Nem szeretek ebben a világban élni, ahol a fehérneműboltban lehet kapni fekete gumicsizmát. Nem szeretek ebben a világban élni, ahol a fekete gumicsizma a fehérneműk körébe tartozik; igaz, legalább már tudom, hogy kerül a csizma... ezúttal nem az asztalra. Ez is több, mint amit életemben összesen és valaha tudni akartam; a csizmák és a fehérneműk viszonylatában pedig különösen.

És vasárnap este indulok Írföldre, kisebb átszállásokkal és kitérőkkel. Két hétig legfeljebb ékezetlen tőmondatokban jelentkezem.

Gondoltam, hogy leírom, hogy bár ezt az utat, és hogy egyedül megyek, nem az Utazás toposz-szerű megélésének tervezem, azaz nem várok tőle egy szikra megvilágosodást sem, nem hiszem, hogy felbecsülhetetlen tudással gazdagodom önmagam és tükörképem, a mindenség mibenlétéről (és bár nyilván szerzek majd tapasztalatot zsákszám, kétlem, hogy épp most lépek szintet - persze ha a képernyő bal felső sarkában a nyúlfülű ikont villódzó aura öleli körbe, akkor elgondolkozom, milyen új varázserőket osszak be magamnak, például egy második szintű Nem Félni Mindentől Mindig   jól jönne, ahányszor csak megfélemlítenek a flegma pultosok és bolti eladók), szóval ez egy külső nyaralás, és nem egy Belső Utazás, a felsőbb tudatállapotokba, Lilliputba, az Élet Forrásához, a Kelta Feng Shui-hoz, a Lelkemben Élő Gyermekhez, valamint egyszerre a Nílus Igazságához és-közben-mindezt; de azért nem véletlen, hogy épp most megyek. Nem tehetek róla. A mérnök-gének, azok a hibásak. Egyszerűen és leküzdhetetlenül vonzanak a matematikai szabályszerűségek. Ha két időpontot össze lehet kötni, én már csak azért is összekötöm. Már csak ezért is, mert ezek a(z idő)pont-összekötő feladatok gyermekkoromban is tetszettek, ugye, amikor a csirke alakzatban elhelyezett, számozott pontokat összekötve kirajzolódott az amúgy is világosan kirajzolódó csirke, és mert a szimetria szép, valamint a zene is tiszta matematika (lám, a költő-és-próféta gének is munkába lendültek; ez valahogy a szimmetriából a tükrözésre, a tükrözésről az oktávokra, majd a hasonlatokra való gyors váltásból következett, feleim az öncélú üveggyöngyjátékban; megjegyzem, Hesse-t azért utáltam már kamaszkoromban is, mert szerinte a nők sosem lennének képesek hidegen szép szerkezeteket építeni, pedig csak ritkábban fordul elő bennünk ez a késztetés).

Szóval az idővel Mindenszentekké fordult Samhain, a kelta évszakváltó ünnep. Amikor elszabadulnak a démonok, a tündérek a sötét szállásukra költöznek, és vége a betakarításnak. Azt hiszem, az ünnep időpontját leginkább ez határozhatta meg; nem hinném, hogy valóban a démonok vonulási szokásaihoz időzítették a dolgot, vagy ha igen, hát akkoriban figyelemre méltó természettudományos alapossággal tanulmányozhatták a földöntúli hatalmakat. Igaz, ha számba vesszük, hogy az ő világukban mi minden függött tőlük, ez sem meglepő. Mindenesetre az ezután betakarított mindenfélét már megrontották a manók, és eleve. Hideg van ám onnantól fogva, sötét, és eső. Valahol pedig akadnak még erről jegyzeteim, de legalább a táskámba be kellene nyúlnom értük.

A hősök ilyenkor szoktak volt megküzdeni az olyan visszatérő rettenetekkel, mint a Tarát rendszeresen földig gyaluló démonok (hm, én azért tartanék attól az október 31-től a derék autópálya-építők helyében; igaz, manapság már mintha az ír tündér-démon népségek sem lennének a régiek, meg hát a mesék alapján elég az embernek holmi talpig felfegyverzett Fion Mac Cumhail-okat tartania a háznál, ideális esetben Lugh lándzsájával, hogy el ne aludjék, és akkor aztán az megoldja ezt a démon-dolgot, meg ám, faltól falig), ezzel mintegy megvédve a népet a rájuk szakadó tél embertelen, sötét hidegétől. Azt hiszem.

Nos, én terveztem, hogy vagy október 31-én, vagy november 1-jén befizetek valami egynapos kőkör-nézésre Tara-iránt, elvégre ha már mindegy, melyik napon, akkor akár jelentősön is lehet. De a szállást csak úgy lehetett kisakkozni, hogy épp ellenkezőleg. Akkor Glendalough alatt ázok majd az esőben, feltéve, hogy addig minden igaz lesz, én pedig kellően okos és ügyes ahhoz, hogy eljussak oda. Megjegyzem, ha már a sors keze épp oda vezérelt, egy kora-középkori kolostor romjainál is kellően bele lehet borzongani a kortalan őszi ködbe. És tervezem is, elvégre hiába tagadnám, azért csak unalmas, üres és széles gesztusokkal dobálódzó, romantikus pozőr vagyok, Wordsworth legförtelmesebb hagyományainak hű - bár talán egy csipetnyi önkritikával még bíró - követője (hé, legalább nem írok harmincoldalas szabadverseket mindenféle romok tövében! Az eddigi legdurvább is csak tizenkét sor volt, szigorú szonett-formában, és a St Patrick's még mindig áll).

Igaz, november 2-án már el is hagyom Írországot, úgyhogy az elszabaduló démonok nem játszhadozhatnak sokáig velem. Eredetileg nem így terveztem, dagonyáztam volna még a leszálló sötétségben, de hadd okoljam a Ryanair-t, amiért képtelenek olyan biztonsági tanúsítványt kiállítani az internetes vásárlófelületüknek, hogy ne sikítson fel az Explorer-em. Én bizony félősen vásárolok a neten. Különösen más kártyájával, olyan helyen, amit már a böngészőm sem tart megbízhatónak. Úgyhogy az évszakváltó ír borongásból sietve tovább ugrok az újjáépült, pezsgő Berlinbe. Amikor utoljára arra jártam, még állt a fal, és a Checkpoint Charlie olyannyira nem számított turistalátványosságnak, hogy a létezéséről sem tudtam. És akkoriban még minden falu határában ki volt téve a tankkal behajtani tilos   tábla, aki nem hiszi, járjon utána, tényleg. Jellegzetes NDK KRESZ-tábla. Már tizenkét évesen is kellően bizarrnak láttam; akárcsak a harci Trabantot, melynek létezésében több ismerősöm kételkedett, és élénk fantáziám számlájára írták az erről szóló beszámolókat - aztán egy balatonparti nyaralás alkalmával ott volt az a gyönyörűen felújított példány (szép volt, de komolyan, ez már perverzió, ilyennel utazni a harmadik évezredben), és végre egyszer nekem is igazam lett.

A napi vers aktualitása, hogy büszkén jelentem, a túlélő-listáról csak a pillanatragasztót voltam lusta beszerezni, minden más halmokban tornyozódik odahaza, beleértve a veterán National Geographic fotósok által az egyetlen megkerülhetetlen univerzalitásnak tartott szigetelőszalagot is. Szerencsére olyan bizarr helyzetet még én sem tudok elképzelni, ahol a pillanatragasztón múlik az életem. Vagy ha odáig fajulnak a dolgok, akkor majd harsányan kacagok. És kicsit sírok közben.