alvónyúl

Alszom. Mindig. Most is. Már álmomban is gépelek (ha más csengethet egy kicsit, akkor nekem szabad gépelnem, nem?), kivéve, amikor álmomban világot mentek meg, mint mostanában rendszeresen. Mondjuk ha elnézem ezt a világot, akkor rá is férne egy kis megmentés...

kőfal, rózsa, napnyugta; életlen csendéletMost pedig azon gondolkozom, hogy megint hová tűnt az ásványvíz. Megittam? Sajnos minden esély meg van rá... És hogy vegyek-e részletre digitális fényképezőgépet, mert nincsen. Épp csak jó lenne-e az a világnak, ha újabb önjelölt fényképész-terminátor szabadulna rá, és nekem, ha újabb eszközt adna a kezembe az élet? Persze az lesz a vége, hogy megveszem, és aztán rettegjen a világ... A legutóbb is győztek a gót ösztönök, amikor digitális gépet kaptam a kezembe. Rózsát fényképeztem kőfalon, halott fák vádlón az égbe meredő, kopár ujjait; öhh, és mamutfenyőt alulról, bár végtére is örökzöld, határeset, rá lehet fogni, hogy gót, még épphogy. Csak.

Hétvégén is A.L.U.D.T.A.M.; kivéve, amikor jóbarátoknál a háziasszony fülét huzigáltam, mert születésnapja volt, aztán a meglepetésbe készült születésnapi tablón pedig felfedeztem Brainoiz ifjúkori képét is, és visongva csapkodtam a térdemet; és amikor Grafikuslánnyal vacsoráztunk több rendbéli pirított magvakat, és közöltem, hogy én azt az újfajta társadalmi ellenállást választom, hogy nem fogyókúrázom, mert úgysem tenném, és úgyis minek. Valamint vasárnap a nővéremékkel az erdei házikóban bográcsoltunk tárkonyos csirkeragu levest, és elképesztően tökéletes lett; a nyúl főz, de leginkább eszik. Utána pedig alszik tovább.

Megyek is. Jóccakát.