szigetvége

Utolsó nap, az emberek csak úgy támolyognak, én megpróbálnék kiérni Living Colour-ra, de nem megy. Pedig 1993-ban legalább két számukat szerettem, és megvolt az a lemez is, az akkori, a leghíresebb, és az izlandiakról szóló refrénjüket még most is el tudnám vinnyogni (valójában azt mondják, hogy "ich bin ein Auslander" , de ez leginkább úgy hangzik, mintha az ájszlendör -ökkel lenne valami gondjuk), valamint a Nothingness   időnként elkap, és olyankor halkan dünnyögöm bele a semmibe.

A bejutásban az irdatlan tömeg akadályoz, nem is annyira engem, mint inkább Borsót és a fürtösBorsót. Borsónak ugyanis jegyet kéne venni, és a sor valahol az Északi Összekötő Vasúti híd magasságában áll; egy idő után sor(s)ukra hagyom őket, és bemegyek. Pár perccel később ők is bejutnak, természetesen - elvégre Murphy kifogástalanul működik, sőt, Murphy úgy istenigazában a fesztiválokon mutatja meg törvényei leküzdhetetlen erejét.

A Living Colour üt, szó szerint, a basszus nem csak a térdemet rúgja le, de olyan erővel lüktet, hogy kis híján kipréseli a szuszt és az ebédet is, mintha csak egy túlméretezett fogkrémes tubus lennék. Később mások is panaszkodnak hasonló tünetekre; én ugyan panaszkodni aztán nem, minden fizikai mellékhatás ellenére istenítem a basszusgitárost, csak úgy. A többiek is pompásak, de nekem ő kell. Brainoiz később azt találta mondani, hogy talán próbálkozzak a "bet you've never seen a panellakash before" , mert állítólag a nyelvoktatás kötelező elemeként érkező nyugat-európai gimnáziumi csereosztályokban mindig verekedtek, hogy ki mehet igazi panelba lakni egy hétig; de sajnos nem volt rá alkalmam, hogy kipróbáljam ezt a tuti pasizós dumát. Mindegy. Az énekes is rögtön gyanús, én még emlékszem rá, hogy szende tizennyolc éves koromban egészen elérzékenyültem a szája ívét látva, ami ritkaság volt, mert valóban szende tizennyolc éves voltam - már ami a férfiakat illeti. Amúgy nem annyira, fülhegyig felborotvált, félrövid haj, meg kockás ing, meg Metallica meg minden; de a férfiaktól tartottam. Még akkor is, ha csak képernyőn láttam őket. Szóval egyből feltűnt, hogy ez itt nem az. Nem az a száj. Kéremszépen az ember lefogyhat, meghízhat, festheti a haját akár hupililára is, de ehhez már plasztikai műtétet kellett volna végeztetnie, és ráadásul minek. Mikor így jobban néz(ett) ki.

De állatul zúznak a King's X-es Doug Pinnick-kel is (nem szép az az ember, de csúnya), és tényleg, amit Doug Wimbish azzal a basszusgitárral művelt... különösen az a szóló... te jóóó ég, az azért nem volt semmi. Porbaborulás és arconfetrengés. Persze Vernon Reid (gitáristen) és Will Calhoun (dobisten) felé is, ők is megérdemlik, hogy kibetűzzem ide a nevüket. Jók voltak, no.

Ennek örömére a koncert végén fel sem pillantva megyek el Búvárzenekar, Métely és kedélyes kis csapatuk mellett, pedig ők bébiszittelték a hátizsákomat, míg én a színpadhoz közel, az igazán gyilkos basszus- és dobtémák hatósugarában bólogattam lelkesen. Mézes ágyas meggy. Némi ücsörgés. Ők balra el, én jobbra, körbetekergek, leadom a zsákot, szomjas vagyok, igyunk koktélt. Homokozóvödörből. Úgy az igazi. Bright a Hilltopnál egy nagyobb adag sört melenget, hiába az a bázis, az előző napi túlborozás az ő emlékezetében még élénkebben él (mi mégsem roptuk hajnalig, ellenben ők). Újabb emberek jönnek, és még jönnek, és még, és még ésmég... kezd elviselhetetlen lenni a tömeg. A Prodigy-hez még annyira sem lehet odaférni, mint a Radiohead-hez, pedig ők minden eddiginél jobban megöregedtek - és sajnos mellé meg is fáradtak. A technika az ő oldalukon áll, de azért kínos, hogy két szám között pilledt, lihegő frontembereket látunk a kivetítőn, épp csak oxigénért nem támolyognak ki.

A közönség ettől függetlenül zúz, kiemelném azt a Dilbertből szalasztott tajparasztot, aki a laza két méter +körbezsírjával mindenkire ráesett (érdekes, a beszédképtelenre hasisozott britek arra még tudtak vigyázni, hogy ne tapossanak el másokat, és ha mégis nekimentek valakinek, bocsánatot kértek - ez az istenbarma pedig ránk ugrott, aztán kis híján megütött, hogy miért akadályozom én itt a szabad ámokfutásban), a tekintetében még ott fénylett a másfél órával azelőtt lezárt Excel file utolsó számsora, és látszott, hogy most, egyszerre akarja lecsapolni az elmúlt öt év multicéges csicskáztatásának tajtékát. Ujjongtunk, mikor leverte és eltaposta a saját szemüvegét. Nem valami keresztényi érzület örülni az ilyennek, de az is gusztustalan, ha egy 130 kilós, 2 méteres hústorony 160 centis lánykákat rúg fel, tíz másodperces ismétlésekben.

Ó, a francba, megint elveszítettem az igeidőmet. Sebaj.

Volt aztán még egy tűzkoboldunk is, aki úgy pörgött, ugrált és kalipmált, hogy az csoda, és a Voodoo People   alatt már érdekes ábrákat is írt az ujjával a levegőbe; akkor már tudtuk, hogy nyilvánvalóan varázsrúnákról van szó, és most megidéz valamit. Sokáig tartott összerajzolnia maga körül mindent, úgyhogy tápos varázslat lehetett. Kicsit féltünk, hogy mit kezdünk majd a nyakunkba szakadt tűzistennel, de aztán inkább elballagtunk a Csónakház felé, gondoltuk, mit nekünk a szörny, a táp és a kincs, legyenek hálásak a majdani világmegmentők, hogy meghagytuk nekik. Mi most enni akarunk.

Kiderült, hogy azért nem tisztelem meg rituális kolbászevéssel a Szigetet, mert nem szeretem a sült kolbászt, ellenben mikor már a homokozóvödrömre támasztottam kis fejem, és úgy aludtam, rájöttem, hogy ez így nem jó, és nem lesz jobb idővel sem. Elindultam kávéért, vártam rá vagy tíz percet, és közben megálmodtam, hogy nekünk most táncolnunk kell a végső elfáradás ellen. Azt is tettük. Jó is volt. Faith No More is volt. Kifelé menet Búvárzenekarék a susnyás felé rövidítettek, mi pedig menet közben ugráltunk az Under The Bridge -re. A Nagyszínpadot már bontották, de mellette fényhálókat vetítettek a homokra, és néztük, mert most még utoljára és jól, meg kellett ám alaposan nézni, mert most megint egy évig nem lesz. Emberek rohangáltak, ettek, táncoltak, ugráltak. Sütött a fogyó Hold. Ácsorogtunk a Voltnál, még utoljára elmerültünk a Sziget hangulatában... Aztán ki, a HÉV-hez, már én is túl fáradt voltam hazagyalogolni, az Árpád-hídnál már nem hallatszott a zaj...

Elmúlt, de jó volt, és jövőre lesz megint.