életjel

Pénteken (márc17) kiváló elsőrangú gótulásra készülve kiváló elsőrangú nosztalgia-metálkodásba csöppentünk, volt ott Sepultura, Pantera, Megadeth és kora-közép Metallica. Meg még mi nem. Azt volna a nehezebb felsorolni. Úgy 1992 és 1996 között az egész ifjúságom. A keddi grunge-est után újabb igazi gyöngyszem. Szombaton (márc18) ennek megfelelően nem bírtam megmozdítani a nyakamat, este pedig a két másik nagyonszingli látogatott meg, és hármasban voltunk közepesen hülyék, de már ez sem megy úgy, mint fiatalkorunkban, egyszerűen... Megöregedtünk. De azt hiszem, inkább csak betompultunk, folyamatosan egyre jobban, most már a félig olvadt margarinra sem jelentenénk komoly veszélyt, pedig egykor volt olyan is, hogy hittek bennünk emberek.

Rengeteg minden motoszkál az agyamban, amit nem tudom, kivel oszthatnék meg, de nem vagyok én Karinthy Frigyes (csak a gimnáziumom volt Karinthy Frigyes, és az is milyen rég már), hogy nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek, bár marha nagy a kísértés, minek tagadjam, olyan kézre eső lavór ez az Internet, miért épp én ne hányjam össze? De most őszintén, ki kíváncsi arra, hogy hány kávét ittam az elmúlt 48 órában, és mennyire álltam be tőle? sokat és nagyon

Más nincs, vagy van, csak minek, és egyáltalán, ma ne szóljon hozzám senki, fáj a fejem és... ööö... nem a munkahelyemen akarok lakni. És úgy akarok hazamenni néha, hogy otthon ne várjon a munka szemrehányó tekintettel.