és igen

Megvan az ISTQB vizsga!

Nem hiába keseredtem el úgy az összes borzalmas fényképen, hogy inkább próbavizsgákat oldottam meg, csak gondolnom se kelljen rájuk!

a jelenidő viszonylagos hiányáról

Az úgy van, hogy elkezdek megírni dolgokat, aztán csinálok valami egészen mást, aztán a vázlat valahol máshol marad, aztán sosem jutok el odáig, hogy ne hetekkel később posztoljam, de az félrevezető, mert a dolgok nem hetekkel később történtek, és amúgy tudom, hogy nem is látszik a dátum, de mégis, na. Lehet, hogy kéne ebédelnem.

erős kezdés

A hétfő elég erősen indított, ötkor elkezdett riasztani egy kocsi, aztán elaludtam, majd amikor kapkodva beálltam a zuhany alá, nagyon hirtelen és nagyon élesen jutott eszembe, hogy ki volt ám írva a liftajtóra, hogy hétfő-kedd nem lesz melegvíz. De akkor már vizes volt a hajam. A szakadó esőben elrohantam a fogorvoshoz, nem volt jó a kapucsengő, és persze ahogy a telefonnal, a táskámmal és az esernyővel szerencsétlenkedtem, bőrig harisnyáig áztam. Aztán pedig az érzéstelenítéstől még a szemhéjam is elzsibbadt, de legalább egy lyukas foggal kevesebb! És még reggelit is vettem! És beértem időben az irodába!

jól átsülve

Vége az eszeveszett hőségnek, mondanám, hogy olyan boldog vagyok, de sajnos a viharral együtt az agyműködéssel összeegyeztethetetlen fejfájás is megérkezett. Na jó, azért boldog vagyok, akkor is, ha S. már válaszolt, hogy városon kívül lesz, amikor feléjük járok – végül is mi a fenét vártam, eddig három látogatásból egyszer sikerült találkoznom vele, kétszer pedig az utolsó pillanatban mondta le. Ráadásul akkor még sokkal rosszabbul viseltem, hogy nem találkozunk, csodálatos dolog ám a facebook, olyan emberekben segít csalódni, akikről tényleg kizárólag csak jókat gondoltam*. 

A hét amúgy remek volt, a negyven fokot leszámítva (bár nagyon nehéz leszámítani, a negyven fok mindent átitat és undorító és förtelmes), voltam meglepetés születésnapi vacsorán, egyszerűen az a kreatívan író expatok lenyűgözőek, az egyikük megemlítette, hogy születésnapja lesz, erre a másik nem csak megszervezte a vacsorát, de meg is főzte, mert tudta, hogy az ünnepelt ritkán kap igazi házi kosztot. (Igazi házi chicken fajitát három féle salsa szósszal még én sem nagyon kaptam, de nagyon rendben volt). Jó, hát A.-t rendszeresen sípcsonton kellett rúgnom, amikor evés közben bökdösött. Tisztára mint az óvodában. Pedig A. tudhatná jobban: elég jól ismerhet minket, vagy legalábbis a gondolkozásunkat, mert csúnyán és toronymagasan megvert minket Dixitben.

Orsie-tól én is kaptam még születésnapi ajándékot (igazi nyaralásos szuvenír), szóval nekem is jó, nem csak B.-nek. Később erre ittunk is, a hőség miatt viszont enni nem ettünk, rég csíptem be ennyire fél üveg bortól. Voltam kolléga búcsúbuliján is, olyan emberekkel is beszéltem, akikkel még soha, és viszonylag későn következett be az a pont, amikor egyértelműen én voltam a legöregebb az asztalnál. Beszélgettem a tényleg fiatal kollégával is****, és megtudtam, hogy a munka közben gazdát cserélt pelenkát mindenképp meg fogja tartani az új tulajdonosa*****, csodálatosan őrült emberekkel dolgozom.

A munkahetet zárni is születésnappal zártam, feledhetetlen élmény volt a kemencehőségben végiggyalogolni Wekerlén, aztán pedig az utolsó metróhoz vissza. Mire hazaértem, minden tagom sajgott a fáradtságtól, de olyan meleg volt, hogy nem tudtam aludni. Egy idő után bevittem egy üveg jéghideg vizet az ágyba, félóránként felébredtem, meglocsoltam egy kendőt (és ha nem csak a kendő ázott át, az sem zavart), és a vizes rongyot ölelgetve próbáltam legalább pár órát pihenni.

Kicsit aggaszt, hogy ez már feltehetően az emberiség kihalásáig egyre rosszabb lesz, kivéve, ha villámgyorsan sikerül valami akkora tudományos áttörést hoznunk, amiről egyelőre még pletykálni sem mer senki; de hát a globális kilátástalanságnak ezt a szintjét már viszonylag könnyedén megléptem tavasszal, amikor az Aleppó ostromáról érkező híreket sikerült azzal nyugtáznom, hogy nem baj, már nem lesz sokáig ilyen. Egybefüggő emberiség, úgy értem. Városok és a csecsemőket falhoz csapkodó főemlős-agresszió. Mondjuk azt nem bánnám, ha sikerülne az önpusztítást úgy levezényelnünk, hogy némi cuki állatvilág azért maradjon.

Addig viszont még tervezek többször is vidáman borozgatni vicces emberekkel, szóval nem kell aggódni, a körülöttem zajló apokalipszis nem rontja el teljesen a kedvemet.
*és akkor kiderül, hogy oltásellenesek. És én sok hülyeséget meg tudok ám bocsátani**, mert a hülyeségek nagy része csak az egyén életét vágja tönkre, de az oltásellenességet nem. Az az tudományellenesség legkártékonyabb fajtája, és el sem tudom képzelni, hogy lehet valaki annyira öntelt és vak, hogy ne fogja fel, mit támad.

** személy szerint elmondhatatlan áhítattal imádom a tudományt, de valahol  el tudom fogadni, ha valakit olyan traumák értek tanulmányai során, hogy csak úgy tudja feldolgozni a matek bukás-pótvizsga csomag emlékét, ha onnantól a kétszer kettőről is lemond mindörökre. Egy izmosabb „a Föld márpedig lapos” videó láttán csak irtózatosan szomorú leszek, hogy valaki ennyire irtózik a tudástól, de az oltás az más. Az oltás az maga a csoda; az az összes XIX. századi és kora XX. századi regény és novella, amivel felnőttem, a Kincskereső kisködmöntől kezdve, amit nyilván nem az alsósoknak kéne olvasni***, hanem az ostoba szüleiknek, hogy ez volt az oltások előtt, te nyomorult, diftéria, és szerencsére az oltóanyag benne van a kölköd diperte oltásában, azért nem tudod, milyen az, amikor az egyik gyerek ellopja a másik játékát, és belehal, mert lenyalja róla a kórokozót.

***igazából nem tudom, én Móra és Gárdonyi meséken nőttem fel, és bár néha sírtam rajtuk, összességében szerettem őket. És egy dolgot megtanultam: az intézményesített szegénység elfogadhatatan és  a társadalom szégyene. Iszonyú, hogy az ország nagy részében semmivel sem jobb a helyzet most, mint bő száz éve, amikor Móra Ferenc volt vidéki tanító, és a hétéves fiúcska kilopta az iskolatejet a húgának. 
 
****az egy aranyos történet, és vitathatatlan, hogy
tényleg fiatal, úgy önmagában is, hát még hozzánk képest.

*****most mit mondjak? Valaki egy ponton bepelenkázott egy teszttelefont. Délelőtt tizenegykor, józanul.

hőség! barbárok! regény!

A közel tökéletes hétvégéről nincsenek még kész képeim, és nem választottunk még címet sem a távolról indítások esetén kötelező kör-poszthoz, szóval a péntek estétől vasárnap kora délutánig történteket egyelőre kihagynám. Ami előtte volt, és ami utána, az már csak az én dolgom, és nem kell olyan, a beszámolómba fonható kifejezéseket keresnem, mint egy tanyasi tyúkudvar minden zamata.

Előtte történetesen egy ISTQB vizsga volt, ez ilyen tesztelőknek való dolog, két hét múlva kiderül, hogy sikerült. Annyira agyhalott kérdések voltak, hogy megérzésem sincs a dologról - azért persze örülnék, ha átmentem volna, például elégethetném az összes jegyzetemet és próbavizsgámat, és nem kéne októberig őrizgetnem őket.

A vizsgáról kiszabadulva (majdnem) egyenesen a vonathoz siettem (jó, közben betértem egy plázába hűsölni). Eddig nem tudtam, hogy vannak két kocsiból álló IC-k is, nagyon nyomorultul nézett ki szegény, és nagyon tömött volt. Ilyen idilli körülmények közt (a menetiránynak háttal, a délutáni napnak és egy roppant idegesítő yuppie párocskának szemben) végre elkezdhettem  olvasni a vágyott regényt. Csak egy évet vártam rá, és utána még két napot, mert hiába töltöttem le a megjelenés napján, nyilván tanulnom kellett, ah, az áldozatok! Amiket a rohadék vizsgáért hoztam! És még csak nem is biztos, hogy sikerült! Szóval miközben átkattogott Budafokon a vonat, teljesen véletlenül elkezdődött az Aida*, és végre nekiláthattam a Kate Elliott ifjúsági trilógia harmadik részének. Egész héten ezt a pillanatot vártam!

Mire Veszprémbe értem, erősen gyülekeztek már a viharfelhők a történetben és a valóságban is, de szerencsére az idei távolról indítást nem mosta el az eső. Amit kellett, azt megettük, megittuk és megmásztuk. Engem még egy papagáj is megcsípett, szóval azt hiszem, mindent kihoztam a dologból, amit csak lehetett. Vasárnap déltájban váltam el a többiektől: a hőségre való tekintettel úgy döntöttem, én nem egy kora délutáni vonattal megyek haza Veszprémből, hanem majd egy estivel Balatonfüredről, és addig legalább a Balaton partján halok meg hőgutában, mégis szebb az úgy, mint Budapesten.

Fürdőruhát bölcsen nem csomagoltam (borospincékbe készültünk, nem strandra), de a tihanyi kikötőben így is át lehet lustálkodni egy forró nyári napot. Először kipróbáltam a levendulás sört, annál is sokkal rosszabb, mint amilyennek hangzik. Aztán kiballagtam a mólóra, beültem az árnyékba, okosakat hallgattam arról, hogyan is kerültek a gótok a Római Birodalomba, és közben rajzoltam: ezzel a képpel már majdnem elégedett vagyok, de legközelebb nem ártana, ha a tollam nem kezdene el kifogyni féltávon.


Persze nem csak azért voltam ám a kikötőben, mert ott a legjobb henyélni, hanem mert hajóval terveztem átmenni Füredre. A tervet tett követte, és Füreden még azt az álmomat is megvalósíthattam, hogy a vízbe lógatom a lábamat - az már csak hab a tortán, hogy miközben kis híján leestem a stégről, hogy egyszerre mindkét lábam a vízbe érjen, alig egy méterre tőlem pár napos kiskacsák úszkáltak.

Innen már csak a vasútállomásig kellett felkapaszkodnom. Kemény küzdelem volt abban a hőségben, azzal a csomaggal, de az igazi nyűglődés nyilván a jegypénztárnál kezdődött, ahol is épp akkor állt le a számítógépes rendszer. Teljesen. Végleg. Húsz perc kétségbeesett kapkodás után az egyik pénztárosnő közölte, hogy "kész, vége, nem szórakozom ezzel tovább, elszámolják majd magukat a vonaton", és így is lett, ráadásul nem is volt olyan ijesztő, mint amilyennek hangzott**. Tömeg sem volt: ez nagyon meglepett, hát vasárnap késő délután!, és Balaton!, de nem bántam, hogy Gárdonyig senki sem ült mellettem.

Egy ponton egy westie is benézett a fülkénkbe, nagyon örültem neki, bár rendes westie-hez méltóan csak szemügyre vett minket, aztán megpróbálta kiásni a gazdi szatyrából a plüssállatát. Közben persze olvastam, mert nagyon izgalmas volt a könyv, egy ponton például attól féltem, hogy nem úgy lesz jó vége, ahogy én szeretném. Végül aztán három perccel a vonat érkezése előtt befejeztem a könyvet, és pont úgy lett vége, ahogy szerettem volna! Vagy még jobban! És nem kellett megállnom a Déli pályaudvar közepén, hogy zsákkal a hátamon, szatyorral a kezemben befejezzem a könyvet, hanem még kényelmesen össze is pakolhattam leszállás előtt! Hát undorítóan tökéletes volt a dolgok időzítése.

Most már csak aludnom kéne valamikor, mert azt sem a hétvégén, sem azóta nem sikerült.
*csak azért vicces, mert én nagyon úgy értelmezem, hogy a könyv egy hellenisztikus Egyiptom-féleségben játszódik, és hát Egyiptom; és van benne tiltott szerelem és faji különbségek, sőt, királyok és hadvezérek is! Persze Jess lényegesen határozottabb Aidánál, és verekedni is többet verekszik, de azért szerintem valahol igenis kapcsolódik a két történet.

**én nagyjából Belzebubot vártam valami vasvillával, amint elkazlazza az igazakat a hamisaktól, de nem bánom, hogy egy kedves kalauznő jött helyette.

viharvert

Az utolsó próbavizsgát mondjuk másfeles betűmérettel sikerült kinyomtatnom, és a végére kis híján kifolyt a szemem, szóval erős fejfájással és korgó gyomorral indultam neki a kedd estének. Menet közben szereztem egy szelet olcsó, de pocsék pizzát, majdnem visszamentem még egyért, de végül csak megérkeztem a célállomásra. A. kivételesen nem piszkált, hogy miért nem sütöttem muffint (mégis van benne életösztön???), kiöntöttem a boromat (....! Az a drága jó cabernet sauvignon...!), vicces feladatokat csináltunk és történeteket meséltünk, könyvekről beszélgettünk és filmekről, és valahogy megint nagyon hamar eltelt az idő. Amikor félálomban letámolyogtam az éjszaki buszról, arra gondoltam, az én koromban ezt már igazán nem kéne (rendszeresen), de tulajdonképp jól éreztem magam, szóval lehet, hogy mégis igen.

Szerdán aztán közösen tanultunk. Kinn tombolt a vihar, benn tomboltunk mi, hogy ez a kérdés rossz, ez a válasz hülyeség; ha nem lett volna közben az a pizza és utána egy-egy pohár rozé levezetőnek, még elnyűttebbek lettünk volna a végére. Oké, ez nem túl drámai, de az igazság szerint túl fáradtak voltunk már az igazi drámához.

És a bő nyolc óra alvás sem javított a helyzeten.

A törülközőt valamikor csütörtök délelőtt dobtam be, szerintem a kettősfront tehet róla, de egészen biztos vagyok benne, hogy az agyam soha többé nem fogja tudni értelmezni a test comparator kifejezést (eddig sem tudta, és ez többnyire nem aggasztott). A tegnapi kérdésáradat végén vannak még hibák, amiket át kéne néznem, és el kéne mennem emberekkel borozni, és be kéne pakolnom a hétvégére, és rá kéne jönnöm, melyik táskába, és egyáltalán mit, és nem kéne a töltőn felejtenem a telefonomat, és el kéne mennem virágot locsolni, és ebédet is kéne vennem, és nem kéne megbuknom a vizsgán, és nem kéne lekésnem a vonatot, és akkor azt hiszem, utána már rendben is leszek.

Az elolvasandó könyvet már tegnap letöltöttem, a helyszínen pedig lesz pálinka (és vaddisznópörkölt és juhtúrós sztrapacska), szóval utána már tényleg rendben leszek.

inkább nem alkotok szavakat

Most volt pár nap igen erős fenn, ami után szinte törvényszerű, hogy pocsékul érzem magam, és sajnos a tény, hogy valaha mostanában fényképek készültek rólam, valamint léteznek tükrök is, erősen rásegít a dologra. Eh. Szerintem mondjuk inkább megyek, és próbavizsgákat oldok meg,
egy
két
három
és fél
órával később
az a durva, hogy tényleg inkább próbavizsgákat oldottam meg, ha nem bukom meg pénteken, azt részint annak köszönhetem majd, hogy rám tört a szokásos öreg-vagyok-hülye-és-csúnya (ezentúl majd csak annyit írok, övhécs).

pihenős

Eljöttünk Velembe, elfelejtettem, hogy itt nincs internet, egy nap után már elvonási tüneteim vannak. Tegnap épphogy megérkeztünk, leszakadt az ég, vacsora után jött a következő vihar, igazi párás hőség van. A többiek alszanak ebéd után, én kiültem a ház elé a gépemmel, hogy előválogassam a mai fényképeket (fehér kutya a patakban; másik fehér kutya a patakban; két fehér kutya a patakban; két fehér kutya az avarban). Kirándulás közben sikerült belelépnem a patakba, erőteljesen vaddisznónak érzem magam, és nem tudom, hogy a cipőm megszárad-e, mire holnap hazaindulok. A fülhallgatóm egyik szárát ebben a pillanatban sikerült belelódítanom egy pohár fantába, lehet, hogy mégis inkább házimalac vagyok.

Próbálok tanulni a jövő pénteki vizsgára, egyelőre addig jutottam, hogy két próbavizsgát is megcsináltam, és mind a kettőn átmentem. Nem valami fölényesen, szóval ennél azért többet kell beletenni a dologba, de elég nehéz a tesztelési alapelveken gondolkoznom, miközben süt a nap és susog a szél a fák között. (Rendben, megcsináltam még egy próbavizsgát, ez is meglett volna, de rosszabb pontszámmal: a tendencia tehát nem jó. Vagy csak a vizsga volt nehezebb.)

egyébként

Kaptam tortát és csokit és fagyit és köszöntéseket a születésnapomra, mert a kollégáim a legjobbak és a legaranyosabbak és a legkedvesebbek, és csak azért nem teljesen tökéletesek, mert az nyomasztó lenne.

idióta rocksztárok

Kamasz voltam, kockás inget hordtam, a fülem hegyéig ki volt borotválva a hajam, és számított még, hogy az ember a grunge melyik árnyalatát hallgatja. Tavasz volt, én a magam részéről életemben először (nagyjából) viszonzottan szerelmes, emlékeim szerint mindig sütött a nap, és még ebből az éktelenül komor zenei irányzatból is nehéz volt a depressziót kihallani, nem az erőt. Aztán Kurt Cobain kómába esett, majd szétlőtte a fejét, Layne Staley-ről tudni lehetett, hogy vécére sem engedik ki egyedül, nehogy felkösse magát a láncra, a Pearl Jam tagjai pedig annyira nem akartak becsavarodni, hogy ebbe csavarodtak be; a grunge magába roskadt, mi pedig elkezdtünk New Model Army-t hallgatni, mert az mégis jobban bejött, mint a Green Day. És különben is, akkor épp túlságosan öregek voltunk ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljuk elfogadni, még jöhetnek új divathullámok.

Később aztán rengeteg minden történt, és tulajdonképp már nagyon benne voltunk a nu metal fénykorában, amikor jött a Linkin Park, és pláne, amikor elkezdtem hallgatni. Velejéig borzalmas időszak volt, életemben másodszorra voltam viszonzottan (nagyjából) szerelmes, minden megszokott zene fájt, mert a kudarcaimra emlékeztetett, ez új volt, és csak azért fájt, mert ijesztően sok mindennel egyet tudtam benne érteni. Így utólag azért néha elgondolkozom azon, hogy mivel és mikor és miért tudtam azonosulni, és ezek nagyon nem jó dolgok. Azt hiszem, teljesen megértem, hogy valaki, aki ilyeneket írt, bármelyik pillanatban széttörhet, de azért na. Hát mégis, ennyire nem kellett volna.

Aztán persze további rengeteg minden történt, és nem követtem sem őket, sem a megszokott zenéket, mert minden mindig a kudarcaimra emlékeztetett, Verdi csak azért nem, mert egy átlagos opera szereplőgárdájához képest még én is tudom kezelni az élet kihívásait. Idővel lemondtam arról, hogy legyen definiálható zenei ízlésem, és a Linkin Park is csak akkor jött vissza, amikor február végén rettenetesen nagyot ugráltunk a nu metal buliban, és még az ő számaikat ismertem a legjobban. (Annak idején valamiért kaptam egy piros baseball sapkát, arra hivatkozva, hogy Fred Durst is olyat hord; az indoklás további részére nem emlékszem, de érdekelne, mert összesen két Limp Bizkit számot szeretek. Talán mintha zsarnoki főnök lettem volna a második fanzinunkban?)

És aztán Chris Cornell váratlanul felakasztotta magát, és ezt azóta sem igazán tudom hová tenni, időnként látom a családtagok és zenésztársak visszaemlékezéseit, időnként megnézek mindenféle zenéket, és aztán tegnap este, amikor kellemesen becsípve épp leülök a villamoson, és ránézek a telefonomra, két dolgot látok. Chris Cornell születésnapja lenne. És Chester Bennington felakasztotta magát.

Annyira végtelenül, nagyon, nagyon sajnálom.

És valahol annyira értem.

Nyugodjanak békében mind a ketten.

majdnem csak a szokásos, de mégsem egészen

Hétfő reggel óta szédülök, kedd óta tart a háromnapos kötelező tanfolyam, ideális kombináció. Mondjuk kapunk reggelit, ebédet, kávét és jégkrémet, szóval igazán nem panaszkodom, csak mennyivel jobb lenne, ha közben nem akarnék nekifejelni minden ajtófélfának és szimpatikus falfelületnek (illetve ha nem lenne az az érzésem, hogy én ezen a vizsgán nagyon meg fogok bukni).

Megvolt az éves céges hétvége, nagyon kellemesre sikerült. Azt előre tudtuk, hogy olyan kirobbanóan és meglepően és döbbenetesen, már-már tűzijátékszerűen kiváló nem lehet, mint a tavalyi, de ehhez az alaphoz képest kiemelkedően teljesített. Jó, hát a Minták néha elkaptak, és befordítottak mindenféle sötét sarkokba, de azért sokkal-sokkal civilizáltabban tudom már ezt is kezelni, mint régen. Oké, azon a részén van még mit csiszolnom, hogy ha nyűgös vagyok, borzalmasan fáradt, és irtózatosan részeg, akkor nem azzal fogok elkezdeni sírósan kiabálni, aki idegesít, hanem az első emberrel, aki hülye témát hoz fel (például nehéz lenne saját magammal kiabálnom. Továbbá idétlen. A múlt csütörtöki deployt pedig senki soha többé ne is említse előttem). Másnap reggel az első dolgom volt bocsánatot kérni, de azóta is borzalmasan érzem magam, különösen, mert szegény puszta jóindulatból hozta fel az egészet, én meg leordítottam. Jaj.

Na, de igazából tényleg jó volt az egész. Ittunk és táncoltunk és fürödtünk és a jacuzziból néztük, ahogy odakinn leszakad az ég; az élménybirtokon ismét megcsodálhattuk Pedrót, a lámát, és idén többet lógtunk Orsie-ékkal is, és szépek voltak a fények és a színek, és finom volt a kaja, és megbeszéltük, hogy milyen lehet a magyaros gumimaci-pörkölt (piros-fehér-zöld, paprikás-tejfölös-spenótos, vagy csak simán málnás-kivis, nagyon ragacsos) és utána megint táncoltunk hajnalig. És úsztunk a kinti medencében és napoztunk, és hazafelé kipróbáltam a kókuszos Magnumot, és nagyon finom. Rettentően szeretem ezeket az embereket, komolyan, hát annyira kedvesek és lelkesek és vidámak, hogy az hihetetlen.

legit

Éjjel negyed kettő van, állunk a kerthelység előtt az úttesten, én kis híján sírok a nevetéstől, két kolléga a vádliját hasonlíttatja össze, a kolléganő még meg is tapogatja a lábukat, hogy kellően izmos-e.

Így teljesüljön minden kívánságom. Esetleg kevésbé bizarrul.

májusi adósság: tatai hétvége, 2. rész

Tatai kirándulásom második napján sikerült egész korán felkelnem. Olyan korán azért nem, mint előző este terveztem, még félálomban sikerült megmagyaráznom magamnak, hogy számos okból nem lenne jó ötlet reggel kipróbálni a mini-wellnesst: 1) annyival korábban kéne kelni 2) de sokkal-sokkal-sokkal korábban, ha még reggelizni is akarok 3) utána mit csinálok egész nap a vizes fürdőruhámmal? Ennek megfelelően a helyi szauna kimaradt, de legalább nem volt hányingerem a fáradtságtól, csak szédelegtem, amikor kitántorogtam reggelizni. A reggeli pompás volt, rettentően be is laktam, bár ezúttal nem feküdtem még vissza egy órára aludni, mint Egerben. Alaposan bekentem magam naptejjel (én már csak ilyen előrelátó turista vagyok, tudom, hogy a napsütésnek városhatáron belül is van UV-tartalma), és nekivágtam a városnak.

Az óváros felé mentem, ha már számomra az Tata "új" része, az a környék, ahová nem fűznek gyerekkori emlékek. Rövid téblábolás után sikerült megtalálnom a református templomot, aztán a Kálvária-dombot is, természetesen pont nem arról, amerről fel lehetett menni rá. Kerültem egyet a bodzásban, találtam egy zsidó temetőt, holott azt nem is kerestem, és ismét szembesültem vele, hogy napszemüvegben nem látok. Konkrétan cseresznyefának néztem egy zöld-piros levelű díszcserjét, és egyfolytában neki akartam menni mindennek. Minden napszemüvegben ez van. Felteszem, és azonnal elvesztem azt a kevés kis térlátásomat, ami van, ráadásul a dolgok körvonalai is elég határozatlanok lesznek. De napszemüveg nélkül meg kiégette a nap a szemem, szörnyű, szörnyű, nyár és meleg és a többi. Feljutottam valahogy a Kálvária-domb tetejére, szanaszét vertem a térdemet egy kőfalon, megnéztem kívülről az egykori söréttoronyból kialakított kilátót, időben emlékeztettem magam, hogy klausztrofóbiám van és tériszonyom, fényképeztem az orgonabokrokba organikusan beépült padokat. Visszaértem az Öreg-tó partjára.



Ott leültem, hogy én most rajzolok, hát ezt még gyakorolnom kell. Nem lett annyira szánalmas, mint amikor két nappal később a Parlamentet próbáltam megörökíteni, de azért ez még messze van az igazitól, vagy bármitől... Viszont legalább tényleg motivál, ha képeslap méretű és állagú papíron garázdálkodom, mindenkinek bele kell törődnie, hogy egy ideig nagyon béna lapokat kapnak tőlem - aztán vagy megtanulok rajzolni, vagy feladom a próbálkozást.

A tópartról beballagtam a várba, rendesen körbefényképeztem, és bementem a múzeumba is. Az élmény már ott helyben teljesen összemosódott az egri kirándulással, bár sokban különbözik a két vár: az egri például háromszor akkora és egy dombon van, a tatai pedig sokkal szebb, és a fülesbástyái is felismerhetőbbek. Miután a mézeskalács ütőfákat is megnéztem, kiültem a teraszra egy pohár fehérborral és hosszasan ejtőztem a ragyogó későtavaszi fényben. Ekkor már bőven elmúlt az ebédidő, de reménykedtem benne, hogy valahol találok rendes éttermet, és nem jégkrémmel kell majd csillapítanom az éhségemet - igazam is lett, végül tölcséres fagylaltot ebédeltem, mert mindenhol máshol őrületes tömeg volt.


Ezen a ponton már erősen benne jártunk a délutánban, és kezdett fájni a lábam is. Időszerűnek láttam, hogy meginduljak a Fényes felé. Gyermekkoromban pompás, hatalmas strandkomplexum volt a Fényes-források körül, a várostól talán tíz-húsz percnyi sétára, és vannak róla halvány emlékeim, hogy kirándultunk is arrafelé, sáros rétek derengenek és göcsörtös, öreg fák. És persze olvastam arról is, hogy nyitottak ott mostanában valami tanösvényt, gondoltam, azt mindenképp érdemes lesz megnéznem.

Nos.

A strand nem volt nyitva, bár már jócskán benne jártunk a májusban, de titokban azért remélem, hogy nem szűnt meg (megnyugodtam, júniusban kinyit), a tanösvényhez viszont így is könnyedén el lehetett találni. És hát szembesültem vele, hogy ez a tanösvény nem azért nem volt, mert a kommunizmusban nem volt szükség ilyen úri huncutságokra... és nem azért lett, mert végre el tudtak valahova gyömöszölni egy kisebb halom EU-s pénzt, és legeslegfőképp: a forrásokra nem azért nem emlékszem, mert olyan kicsi voltam, netán olyan ostoba... hanem mert nem voltak! Amíg én rendszeresen Tatára jártam, nem voltak!

És most visszatértek.

A források a hetvenes évek elején apadtak el a Tatabánya környéki szénbányászatnak köszönhetően, és idővel mindenki beletörődött, hogy ez már csak így marad. Aztán a rendszerváltás után bezártak a bányák, és elkezdett újra összegyűlni a víz, és a kétezres években újra feltörtek a források a Fényes körül (és sajnos a város újonnan beépített részein is). Alig tizenpár év alatt elkezdett helyreállni a láp. Lenyűgöző látni, ahogy bugyog fel a víz a fák között, vagy egészen türkizkéken gomolyog a kis tavacskában. Az egyik részen, ahol már az égerfák sem bírták a víz sodrását, és egymás után dőltek be a sekély, langyos vízbe, egy kócsag pár méterre tőlünk szállt le vadászni. Mindenhol virított a vízililiom és a nőszirom. Varázslatos volt az egész: egészen biztos vagyok benne, hogy vissza akarok menni egyszer télen is, akkor még izgalmasabb lehet, mert a források sosem fagynak be és rengeteg állat húzódik oda a hidegben.



Ezek után már csak ki kellett vánszorognom az állomásra, útközben találtam egy éttermet, de be volt zárva, éhes voltam, minden lépés fájt. A vonat tömött volt és büdös (tündériek ezek az új Flirt-ök, de néha ki kéne takarítani a vécéjüket), ha nem lett volna olvasnivalóm, szerintem hazáig vinnyogok. Így hazáig olvastam, a főhős végre meghódította szíve szerelmét, szíve szerelme meghódította a Perzsa Birodalmat, de történelmi ismereteim azóta sem hagynak nyugodni, szomorú vége lesz ennek a történetnek.

A kirándulásnak ellenben jó vége lett, alig csíptek össze a szúnyogok, nem égtem le, és még a cipőm sem törte fel a lábamat - jól van, tudom, alacsonyra tettem ezt a happy end lécet, de legalább még vasárnap este és négykézlán is sikerült átmásznom fölötte.

májusi adósság: tatai hétvége, 1. rész

Ülök a tóparton, a lábamat elegánsan felteszem a vaskorlátra, miközben a kendőmbe burkolódzva hátradőlök a karosszékben, és lassan kortyolgatom a második pohár cabernet sauvignont. A reflektor fénye egyre szélesebb kévében terül szét a vízen, ahogy erősödik a szél; gyémánthíd, gondolom, aztán szomorkásan elmélázom rajta, hogy a hagyományos ezüsthíd mégis szebb - de az már eszembe sem jut, hogy odaképzeljem az estébe a teliholdat, így is a giccshatárt súrolja az élmény. A hátam mögött már csak sötét sziluett a "hattyúpihenő" mesterséges sziklácskáján Keresztelő Szent János szobra, és valahol a tó túlpartján aprócska fénypettyek aranylanak. Étteremnek gondolnám, szórakozóhelynek, de a szél nem hoz zenefoszlányokat. Egyszer majd el kell mennem oda is, hogy megnézzem, mi az. Nem ma, és nem is holnap - ma már csak az ágyig botorkálok el innen, az pedig kicsit meg is rémít, mennyi néznivalót hagytam holnapra - de majd egyszer. Úgyis vissza akarok még jönni.


Tata nagyon szép város, mindig meglepődöm rajta, ha emberek nem tudják, mennyire. Persze tisztességtelen előny, hogy gyermekkoromban rengeteget voltam itt a nagyszüleimnél (arra már nem emlékszem, amikor itt is laktunk, mire óvodás lettem, átköltöztünk Tatabányára), és vasárnap délutánonként a templom és a családi ebéd után gyakran átballagtunk a Várhoz, hogy fenn, a teraszon megigyunk egy üdítőt, mielőtt hazabuszozunk. Nyaranta egész napokat átpancsoltunk a Fényesen. és itt tanultam meg biciklizni egy tavaszi szünetben. Aztán nagyszüleim kénytelenek voltak elköltözni, és húsz-huszonöt évig én sem mentem vissza. Tavaly nyáron leruccantam egy délutánra, és azóta is vissza akarok menni legalább egy hétvégére... de most úgy gondolom, inkább többre is.

A robotpilóta gond nélkül elvitt a felismerhetetlenségig átépített régi házhoz: a kis, földszintes épületekre az utcában mindenhol ráhúztak még egy emeletet, kitoldották jobbra-balra, kert szinte már nem is maradt a legtöbbjük körül. Nem nagy kitérő errefelé menni a vasútállomásról az Öreg-tóhoz, a házak előtt mindenhol virág (ilyenkor, május végén pünkösdi rózsa és nőszirom) a koranyári délután álmosan hever az üres utcákon. Valami végtelen béke üli meg az egész várost: a tóparton és a várban visonganak a gyerekek, de senki sem kapkod, senki sem rohan.


A szállásra érve nagy a kísértés, hogy eldőljek aludni, de végül fél óra pakolgatás után rendbe szedem a terveimet, és nekivágok a városnézésnek. Veszek egy fagyit, elballagok a vízi vágóhíd felé, és ha már útba esik, lefényképezem azt a vízimalmot is, amiről csak egy napja tudom, hogy ott van. Rendes turista vagyok, alaposabban utánaolvastam a látnivalóknak a neten, nyomtattam térképet is, bár remélem, a Cseke-tavat anélkül is megtaláltam volna.


A Cseke-tó és az Angolpark egyáltalán semmiben nem hasonlít arra, amilyenre emlékszem a legutolsó látogatásom alapján, pedig húsz év alatt nem változhatott meg ennyire alapvetően. Nem tudok mit kezdeni a dologgal, minden más viszonyítási pont a helyén volt abból a kirándulásból, azok is, amikről meg mertem volna esküdni, hogy csak álmodtam, és erre bumm, egy egész tó és egy egész tópart nem stimmel, nem úgy van, nem olyanok a színek, hol az a gyep, én nem ezeket a műromokat láttam.


Persze aztán beérem ezzel a változattal is, a műromoknál annyira Dragon Age: Origins utánérzésem van, hogy keresni kezdem a ködfalat, amin nyilvánvalóan átestem, illetve a lejáratot az ősi ööö... nem vagyok hajlandó leírni a magyar változatot. Dalish. Igenis Dalish kazamatákba. Kicsit aggódom, hogy nincs nálam elég gyógyital, továbbá erősen esteledik, és még vacsorázni is akarok, bele fog férni előtte egy ilyen hosszú pálya? Inkább visszabandukolok az Öreg-tóhoz, szerzek egy hipster sajtburgert, leülök vele a vízre eresztett kis fateraszra, és nézem a naplementét. Szép. Vadkacsák úszkálnak előttem, a vár sötét tömbje tükröződik a rezzenéstelen vízen, az ég lángol, a sajtburgerrel mindent összekenek. A felső teraszon három fiú ordítva szkájpol egyikük reménybeli barátnőjével, az Demjén Rózsi slágereket énekelget nekik a telefonjába, egy ponton inkább hagyom a naplementét, és elmenekülök. Átballagok a váron, kimegyek az egyik bástyára, és látom, hogy a várárkon túl kanyargó utcában nyitva van még a kisbolt. Elgondolkozom rajta, hogy veszek két sört, és elvonulok szobám csendes magányába, aztán a kispénzű bölcsészt legyőzi bennem a borsznob, és inkább a tóparti terasz és a cabernet sauvignon mellett döntök. Lassan besötétedik. Feltámad a szél. Felteszem a lábam a vaskorlátra, és hátradőlök a karosszéken. Élvezem a békét. Holnap még rengeteg mindent meg kell néznem, de mára már nincs más hátra, csak a pihenés.

csak úgy nyafog

Közben elutaztam, már haza is értem, egyre több a képanyagra váró poszt, egyre kevesebb az idő és a kedv. Vagy csak több mindent kéne beleszorítanom az időbe és a kedvbe is: rendbe kell szedni a nyaralás képeit (van pár, amire kifejezetten büszke vagyok), írnom kéne (nem csak blogot), rajzolnom kéne (elmondhatatlanul rég dolgoztam új ötleten), olvasnom kéne (rengeteg olvasatlan könyv gyűlt össze), énekelnem kéne (megnyugtat), utána kéne néznem dolgoknak (nem érzem magam nagyon butának, de egyes témákban azért mégis) és végre komolyabban kéne venni a sportot, a franciát, a németet, ó, és aludni sem ártana. És rendet rakni, mert most már tényleg embertelen kupleráj van odahaza. Közben felületes ismerősök piszkálnak, hogy micsoda trógerség, hogy nem főzök magamra; tisztára, mintha közük lenne hozzá. Jut eszembe, emberekkel is kéne találkoznom néha.

Az első ősz hajszálak óta nem ért ilyen sokk, mint ma reggel: belenéztem a tükörbe, és életemben először határozottan láttam a szemem sarkában a szarkalábakat*. Egészen hisztérikusan szánalmas dolog ez az öregedés, most azon gondolkozom, milyen szemránckrémet kéne vennem, az ára sem érdekel, csak ezeket tüntesse el innen! Most! Már! És tudom, hogy lehetetlen, és utálom magam, mert biztos lehetne több méltósággal viselni a dolgot. De azt is tudom, hogy ezt nem lehet komolyan elvárni senkitől sem, amikor a csapból is az folyik, hogy a szép az fiatal, a jó az fiatal; és utálom magam, hogy nem tudok szabadulni ezeknek a hülyeségeknek a hatása alól.

Ráadásul mióta levágattam a hajam, néha baloldalt választom el, és mindig elfelejtem, reggel épp melyik irányba fésültem. Mondanám, hogy az életem egy katasztrófa, de inkább csak egy unalmas Mr. Bean epizód.

*tisztázzunk valamit. A szarkalábat csak akkor szeretem, ha igazi szarka tartozik hozzá.

ennyit a pihenésről

Már egy hete szabadságon vagyok, de álmomban minden éjszaka dolgoznom kell, és azt hiszem, nem számolhatom el túlórának.

tartom a menetrendet

Erős késéssel, de jelenteném, hogy a terv sikerült: szerda este leittam magam.

leolvadás közeli állapot

Megfejtettem a rejtélyt, viszonylag kevés olyan helyzet van, ahol feltűnés nélkül lehet emberek lábát stírölni, feltűnően meg ciki, szóval azt talán mégsem. Utálom ezt a rohadt kánikulát, különösen, mivel sikerült csúnyán megfáznom, napok óta úgy fáj a torkom, hogy kell rá a kendő légkondicionált és huzatos helyeken, közben pedig csorog rólam a víz. Én már csak aludni szeretnék, és azt most a közeljövőben nem nagyon fogok - őszinte rettegéssel nézek az elkövetkezendő másfél nap elé, de holnap este legalább nyugodt lelkiismerettel leihatom magamat.

az élet nagy dolgai

Egyik reggel mentem munkába, valamelyik fiatal kolléga előttem ballagott, és hirtelen rájöttem, hogy egyáltalán nem néztem meg a fiúk lábát, pedig már hetek óta rövidnadrágos idő van.

Aztán eltelt másfél hét, és még mindig ugyanitt tartok. Úgy érzem, valamit rosszul csinálok.
P.S.: Az hagyján, de tavaly sem ellenőriztem a céges vádlikat. Hát milyen nő vagyok? Még azt sem tudnám megmondani, kinek milyen feneke van!

fáradtan is hülye

Mire eljutok odáig, hogy írjak is valamiről, sőt, hogy akár képeket is szerezzek róla, sőt, hogy a kettőt valahogy összhangba hozzam, már olyan rég elmúlt az egész, hogy magam sem emlékszem rá. Szóval a beszámolómra tatai kirándulásról még várni kell, még csak egy bő hete értem vissza, és azóta nem volt sem időm, sem agyam semmihez. Utóbbi különösen  nem.

Sűrű hét volt, sok programmal, némelyikre el is mentem. Hétfőn békésen fröccsözgettünk Fleóval, Sulemiával és Nimandival és összehasonlítottuk a céges és a bölcsis fényképezéseket. Kedd este egyszerűen olyan fáradt voltam, hogy inkább vinnyogva hazavonszoltam magam, csütörtökön pedig egyszerre akartam menni két helyre, és utólag nyilván úgy érzem, hogy a másik jobb lett volna. De legalább a pénteki rohanás lefeleződött menet közben, és csak a kellemes whiskyzgetés maradt meg belőle. Szombaton végre-végre-végre rajzoltam, úgy egy évvel azután, hogy kitaláltam a következő projektet, és bő öt hónappal azután, hogy el akartam kezdeni, végre nekiláttam az első darabnak. A macskás rajzokhoz képest unalmas és egyszerű sorozat, nem kell rajta gondolkozni, és még így sem ment egész eddig. Úgy belemelegedtem a munkába, hogy amikor aztán befejeztem és felálltam, őszintén megijedtem, hogy mi történt az éggel, mert ilyen színe még teliholdkor sem lehetne... aztán rájöttem, hogy világosodik. Okos is vagyok, nem csak ügyes.

mese a lányról az üvegfal mögött

Mindig nagyon értékelem, amikor a vegyesen nem túl közeli barátok és barétnék előrehajolnak, és cinkosan rám hunyorogva megkérdezik, hogy na és a pasizással mi a helyzet, ennyi idő után már igazán, mi a helyzet? Mintha úgy éreznék, égek a vágytól, hogy Nagy és Fontos Újdonságokról számoljak be nekik, csak hát külön rákérdezés nélkül nem merem elkezdeni. Istenem, ahhoz túlságosan is szégyenlős és szemérmes vagyok.

Ilyenkor udvariasan el szoktam magyarázni, hogy ha bármi jelentős változás áll be a szerelmi életemben (hirtelen lesz ilyenem, vagy valami), okvetlenül tájékoztatom őket. De a legutóbbi eset óta hajlok rá, hogy ezentúl majd visszakéredzek. Na és a válással mi a helyzet, hát ennyi idő után már igazán, mi a helyzet? Statisztikailag rég megérett volna már a válásra ez a helyzet, nem? De. Na, akkor inkább beszéljünk erről, engem ez sokkal jobban érdekel.

Egyébként nem, nem érdekel mások válása, a válások borzalmasak, és ha nem muszáj, nem vájkálok mások szenvedésében. De annyira örülnék, ha nem kéne mindig lefutnom ezt a kört. Biztosan szívesebben találkoznék ezekkel az emberekkel, ha nem kéne mindig lefutnom ezt a kört.

ilyet sem csináltam még

Ma reggel elaludtam a fogorvosnál. Miközben a fogamat tömték.

rövid és úgyis átalszom, mi az?

Nem volt akkora ötlet fél délután olyan videókat nézni a youtube-on, amikben különféle pályatársak emlékeznek meg Chris Cornellről, némelyikük egész meglepő, mások elsírják magukat (mindig is szerelmes voltam Corey Gloverbe, ez van). Én pedig egész éjszaka nyomorultul szomorú dolgokat álmodtam, hatalmas üvegablak mögül néztem a szürke, deres téli hajnalt, nem voltam ott, csak tehetetlenül figyeltem. Vidám dolog így ébredni hétfő reggel.

A hétvége amúgy kellemesen telt (az az elenyésző kis része, amit ébren töltöttem), például életemben először megnéztem a Gourmet fesztivált. Ár-érték arányban nem volt meggyőző, de tapasztalatnak mindenképp kellemes, és most már azt is tudom, hogy az eper igenis értelmezhető (sőt, finom!!!) pizzafeltét. Ráadásul a megkóstolt halleveshez kaptam igazi lekoccolt zománcbögrét (igazából csak azért volt a leves is, mert nekem az a bögre kellett) (régi és romantikus vonzalom fűz a zománcbögrékhez, végtelen sátorozós ifjúságom fő kellékeihez, és nem emlékszem már rá, a régi útitársak hol lehetnek), az olivás mangalicakolbász mindent tudott, amit ebben a kategóriában tudni kell, és még haza is értem az esti vihar előtt.

A borecetes üdítőről viszont nem vagyok meggyőződve, kellemesen savanykás volt, de éktelenül büdös.

Vasárnap kávéztunk és írtunk, hosszú idő óta először én is értékelhető betűszámot hoztam, azért nincsenek illúzióim afelől, hogy ez a fellendülés sokáig tartana. Túlságosan is fáradt vagyok én ahhoz fejben.

Az alvásigényem alapján nem csak fejben.

Az elhagyatott fészek körül azóta sem láttuk a szülőket, szegény varjak, olyan lelkesek voltak, én pedig itt a civilizált városi létemben teljesen elszoktam ám attól, hogy az élet valójában ilyen. Jön másfél hét havaseső április közepén, és oda minden. Örülnöm kéne, hogy a mi világunk már nem dől össze ilyen könnyedén*, de most inkább csak szomorú vagyok.

Nagy, vaníliás-epres süteményre vágyom. Úgyis szezonja van.
*tudom, összedőlőben van, kevésbé könnyedén, ellenben sokkal alaposabban.

say hello to heaven

Nem igazán tudom elhinni, hogy Chris Cornell meghalt, ötvenkét éves volt, csupa lelkesedés, és persze a kamaszkorom. Soundgarden, Temple of the Dog, Audioslave... Nyugodj békében, Chris. Hiányozni fogsz.



I never wanted to write these words down for you.