majdnem vettem... nem, tényleg vettem.. nem tudom, tökmindegy

Dolgok, vannak, sokan, nem izgalmasak, nem képszerűek, nincs mit írnom róluk. A fények élesek és egészen északiasan hidegek, vagy csak azért látom őket annak, mert nem lágyítja meg őket az erkélyeken a muskátli vöröse, a házak közt a fák. Előkerült, hogy a karácsonyi partira mégis elegánsan kéne menni (mivel munkából megyünk, bennem ez eddig komolyan fel sem merült), ezen pánikoltam egy darabig, aztán hirtelen vettem egy nagyon szép blúzt. Pont olyan színe van, mint a szememnek, és már most látom, hogy ha tényleg lesz zene és tánc, akkor vagy átöltözöm, vagy olyan undorítóan fogom átizzadni, ahogy csak az ilyen zöldesbarna holmikat lehet. Igen, volt feketében is, és egy fekete blúznál ez a probléma nem merült volna fel - de most őszintén, teljesen semmilyen volt feketében (nem vonták be a gótigazolványomat, nem is volt olyanom).

Türkizkék organza szalagokat akarok venni. Ne kérdezzétek, miért.

legyen valami vidámabb is

Például a csodás erdei állatkás ernyőm, amit még Balatonfüreden vettem egy borús reggel, mert megláttam, és nem tudtam otthagyni, akkor sem, ha amúgy utálom az ilyen nagydarab harci ernyőket (tanultam velük verekedni, de én jobb szeretem inkább eltenni a táskámba az ilyen ernyő-szerű dolgokat).  Ma ismét megbizonyosodhattam róla, hogy helyes döntés volt, hogy megvettem, mert másoknak is feldobta a hideg, szutykos, esős novemberi reggelét, még a közértben is kinyittatta velem a pénztáros néni.

valahonnan ismerem a típust

Jellemző, hogy a hangos, részeg orosz, aki a múltkor tíz-tizenkét másik ember estéjét rontotta el, most azzal a szöveggel vezeti be (amúgy megjósolható) távozását a társaságból (ahol az emberek többsége őszinte ezmegmiakurvaélet arccal nézte bemutatkozó permormanszát), hogy "bocs, cuki a kis amatőr kezdeményezésetek, de én profi vagyok, és nincs rátok időm"... és ez akkor is rohadt bosszantó, ha tudom, hogy csak hazudik. Elsősorban magának. Nem értem, miért kell még belénk rúgnia, mielőtt távozna (mármint pontosan értem: mert frusztrált és fél), ha már egyszer mi sem sértegettük, azaz még csak vissza sem sértegettük, amikor nagyon osztotta az arcát meg az eszét.

Mondjuk ha ezt sikerül egy nappal korábban kitalálnia, akkor nem fejezem be potyára a tíz perc alatt összegányolt történet-felét (amiből tökéletesen látszik, hogy nem profi, legfeljebb szövegiparos, az igénytelen, gyenge közepes fajtából) (egy profi nem gányol, különösen ha valamit kedvtelésből csinál; egy profi ennél többre becsüli magát és a munkáját is (jaj, de mennyire ismerem ezt a típust, hát persze, hogy szar, csak összebasztam tíz perc alatt, de azért az én zsenim a szarból is kicsillan, nem? Nem? Csak irigy vagy...)).

és a szarkákról még nem is meséltem

A hétvégén nagyjából a következő dolgokon őrjöngtem és sírtam felváltva:
  • bűntudatom van, mert nem írok eleget, és már most látszik, hogy nem lesz meg a nanowrimo
  • és az hagyján, hogy a nanowrimo, de a sztori, amit kitaláltam rá?
  • és ha meglesz, akkor is lassan indul, és rémesen közhelyes, és nem is tudom, mitől lenne jó
  • és akkor a régi, lassan döcögő projekteket ne is említsem, mint
    • Cinke
    • Rókavár
    • Huzavoni kovácsok
    • Pomona
    • Temper (erről szerintem csak Srakkernek meséltem részletesebben)
    • további harminc izgalmas történet, mind vicces, egyik sem komoly
  • bűntudatom van, hogy nincs meg két hétre előre, hogy mit töltök fel a kaleido-mandalás blogba, azaz megvan öt hétre, csak van benne elszórtan hat lyuk, és azokat a képeket elő kéne készíteni
  • bűntudatom van, hogy a fotós blogon is már csak egy hétre elegendő kép van, át kéne válogatni a többit, és kéne újakat csinálni
  • bűntudatom van, hogy hetek óta nem jutottam el odáig, hogy tovább válogassam és szerkesszem a nyári (a tavaly téli, a tavaly nyári) képeket, most olyan négy-ötezres lemaradásban lehetek
  • bűntudatom van, hogy nem rajzoltam meg a heti macskás színezőt, nem mintha bárkit is érdekelnének a rajzaim
  • bűntudatom van, hogy alszom, illetve, hogy nem alszom eleget
  • bűntudatom van, hogy gyönyörű napsütés van odakinn, és semmi kedvem elmenni sétálni, mert a napsütés mellett borzalmas szél is van, és irtózatos hideg, és amúgy is minden bajom van
  • bűntudatom van, hogy nem értékelem a természet szépségét, pedig egy jó séta biztos feltöltene (bacilussal a következő arcüreggyulladásra), és miért nem töltenek fel amúgy azok a dolgok, amiknek fel kéne tölteniük, ha jól szerkesztett emberszabású lennék
  • bűntudatom van a retek nagy rendetlenség miatt
  • bűntudatom van a megválaszolatlan emailjeim miatt
  • bűntudatom van, amiért bűntudatom van, ahelyett, hogy zenből leperegnének rólam az ilyen marhaságok
Igazából nem tudom, mi a baj, azon kívül, hogy az egészségügyi határérték fölött beleragadt a fülembe az Alexandra leaving, ami igazából annyira végtelenül és tökéletesen illik Guy Gavriel Kay-hez, hogy nem is csoda, ő ezzel búcsúzott Leonard Cohentől. Illetve ott a vers, ami alapján a dal született, és egyszer már régebben megtaláltam, és ami egészen más viszonyban szól ugyanerről az érzésről, á, egyáltalán, szomorú most minden.

De legalább végre elkezdtem a Children of Earth and Sky-t, és nagyjából a századik oldalon még épp csak elkezdi "összemesélni" a főszereplőket, szóval nem tudom, mit aggódom, hogy nálam nem pörögnek fel azonnal a történetek. A módszer nagy haszna, hogy legalább átmenetileg le tudtam tenni a könyvet, most már csak nem kell újra felvennem úgy péntek délutánig, és akkor esetleg nem fogok munkanap hajnal ötig olvasni.

Konsztantinosz Kavafisz
Az Isten elhagyja Antoniust


Ha éjféli órán hirtelen hallatik
egy láthatatlan kórus bevonulása
kényes zenék, hangok kíséretében –
mert a szerencséd immár alászáll, tetteid
kudarcba fúltak, életed tervei
mind tévelygésre váltak – hiába ne panaszkodj.

Mint aki készen áll régóta, mint aki mer,
üdvözöld búcsúzóul Alexandriát, a tűnőt.
Főleg ne csald magad, ne mondd, hogy mindez úgyis
csak álom, a füled csalódás martaléka:
ily léha reményeket magadba ne fogadj.
Mint aki készen áll régóta, mint aki mer,
mint aki e városhoz méltónak ítéltetett.
Lépj hát erős léptekkel ablakodhoz,
és halld megrendüléssel, de a gyávák
könyörgő jajveszékelése nélkül,
a végsőül adatott gyönyört, a hangokat,
a misztikus kórus kényes fuvoláit,
s vesztett városodat üdvözöld búcsúzóul.

Vas István fordítása


Constantine Cavafy
The God Abandons Antony


When abruptly, at midnight, you hear
an invisible procession pass by
with delightful music, and voices,
don’t grieve for your failing fortunes,
your spoiled deeds, the illusion of
your life’s plan; to mourn is useless.
Rather, with foreknowledge and boldness,
bid farewell to the departing Alexandria.
Above all, don’t fool yourself, don’t claim
it was just a dream, that you heard a lie;
avoid all such futile notions.
As if long prepared, and ever courageous,
acting as one who deserves such a city,
make your way to the window,
and listen closely with your heart, not
with cowardly pleas and protests;
hear, as a last pleasure, those sounds,
the delightful music of the invisible procession,
and bid farewell to the Alexandria you are losing.

Translated by Stratis Haviaras

Leonard Cohen
Alexandra Leaving


Suddenly the night has grown colder.
The god of love preparing to depart.
Alexandra hoisted on his shoulder,
They slip between the sentries of the heart.

Upheld by the simplicities of pleasure,
They gain the light, they formlessly entwine;
And radiant beyond your widest measure
They fall among the voices and the wine.

It’s not a trick, your senses all deceiving,
A fitful dream, the morning will exhaust –
Say goodbye to Alexandra leaving.
Then say goodbye to Alexandra lost.

Even though she sleeps upon your satin;
Even though she wakes you with a kiss.
Do not say the moment was imagined;
Do not stoop to strategies like this.

As someone long prepared for this to happen,
Go firmly to the window. Drink it in.
Exquisite music. Alexandra laughing.
Your firm commitments tangible again.

And you who had the honor of her evening,
And by the honor had your own restored –
Say goodbye to Alexandra leaving;
Alexandra leaving with her lord.

Even though she sleeps upon your satin;
Even though she wakes you with a kiss.
Do not say the moment was imagined;
Do not stoop to strategies like this.

As someone long prepared for the occasion;
In full command of every plan you wrecked –
Do not choose a coward’s explanation
that hides behind the cause and the effect.

And you who were bewildered by a meaning;
Whose code was broken, crucifix uncrossed –
Say goodbye to Alexandra leaving.
Then say goodbye to Alexandra lost.

Say goodbye to Alexandra leaving.
Then say goodbye to Alexandra lost.

eső

Eléggé rojtosak az idegeim amúgy is, rátesz, hogy a múlt hetinél is jobban kettősfront van, reggel felkeltem, ránéztem a telefonra, Leonard Cohen meghalt, és akkor már tényleg elsírtam magam. Most is úgy nagyjából bármin hősiesen elpityerednék, a tudatalattimmal lassan komolyan el kéne beszélgetnem, vagy kitalálni valami módszert, amitől nem emlékszem az álmaimra... tényleg, annyi jó tipp van rá, hogyan emlékezzen az ember az álmaira, arra miért nincs, hogyan NE? Én hálás lennék érte.

Macskaportrék.

ágyban kellett volna maradni

...osztottam meg a negyedik gondolatomat a közösségi médiával, ha már az volt az első, amit kellően összeszedettnek és civilizáltnak éreztem a "mi van?" a "ne már!" és az irtózatos káromkodás után. A Brexitet is eléggé meglehetősen személyes sértésnek fogtam fel, Trump győzelmét pedig pláne, szerintem azt simán felfoghatja személyes sértésnek minden nőnemű lény, igen, még a nőstény planktonok is.

Nem is tudom, lehet, hogy ma el kéne mennem moziba, és pattogatott kukoricát kéne ennem, és egyáltalán.

(Valójában írnom kéne és macskákat rajzolnom. Néha úgy érzem, eléggé a fejemre nőttek az úgymond... kedvteléseim?)

ne már

Én igyekeztem visszafogottan optimista lenni, de ezek szerint azt sem érdemes. Most először kifejezetten kellemetlen volt a találkozó, köszönhetően a mindentudó, részeg orosznak, aki nem volt sem képes, sem hajlandó észrevenni, hogy már kifejezetten  ingerülten szólunk rá, hogy 1) csak ő beszél 2) baromságokat. Vagy hogy az egyik srác a "this is not a meeting but a monopoly" szöveggel távozott félóra után. Nagyon szomorú volt az egész, és nem tudom, hogy fog ebből visszajönni a társaság, az is tönkrevágja a hangulatot, ha valakinek azt kell mondanunk, hogy "bocs, de ne gyere többet", de így mindenki rosszul érezte magát.

este hat

Mindenki elindult már a következő programjára, nekem még kicsit korai lenne. Persze akár át is ballaghatok, legfeljebb eszem, mielőtt a többiek megérkeznek, és nem teli szájjal kell majd magyaráznom. Szándékosan félkész novellák lesznek ma, érdekes kezdeményezés,  mindenki csak az első két-háromszáz szót osztja meg, és legközelebbre befejezi valaki más történetét. És megmutatja a sajátja igazi végét is. Jó lesz. Vagy legalábbis... érdekes.

A nano-mesével nem haladok, nem elég érdekes az eleje, de nem tudom, hogy lehetne érdekesebb, most még béke van, és a sárkányokról is csak beszélnek - igaz, sárkányok később sem lesznek benne, csak sokkal rémesebb dolgok, és alighanem mire eljutok odáig, már az sem lesz érdekes.

Visszatérő kérdés a nap (leg)több pontján, hogy mitől vagyok ilyen eszeveszettül fáradt. Ilyenkor általában összeszámolom,  mennyit is aludtam az elmúlt időben, és arra jutok, hogy hát ettől, de most már lassan komolyan érdekelne, régen hogy csináltam. Mármint régen többnyire aludtam eleget irodai munka mellett is? (Jobban belegondolva: frászokat, és nem is viseltem jobban, csak izgalmasabb okaim voltak 1) ébren maradni 2) összeomlani. (Nem, az a fajta izgalom baromira nem hiányzik az életemből.))

De jó lesz ám a pizza és a bor és a beszélgetés, és ha abbahagytam az ásítást, most már lassan nem is lesz korai elindulnom.

Mész

Igazából ez egy másik történethez kapcsolódik, ami sokkal hosszabb, lényegesen zavarosabb (még ennél is!), és évek óta a köddé váló, nagy közös tervek semmijében lebeg. Állítólag azért ez itt még működik magában is, nem tudom, nem jutott jobb az eszembe. (Olyan jó meg úgysem lesz már, mint a Flandria.)

     Nézte, hogy alszik a fia. A takarót félig lerúgta, félig magára csavarta, pucér lába kilógott az éjszakai hidegve, a bal karját a feje fölé emelte, a vastag kelmét az arcára húzta. Gyermekkorában így aludt, és olyan megdöbbentő volt egy felnőttben visszalátni ezt a nemtörődömséget, hogy az asszony egy pillanatra elfeledkezett az emésztő fájdalomról és haragról is.
     Emlékezett még rá, mikor látta így utoljára. Húsz éve volt, az ostrom előtt pár hónappal. Tudták, már hogy háború lesz, veszekedtek rajta épp eleget: a férje azt mondta, menjenek keletre, az ő szülővárosába, meneküljenek, amíg még lehet… de az asszony itt született, itt nőtt föl, büszke volt és makacs, és megingathatatlanul hű az otthonához. A férfi elment és elvitte a fiukat is. Ő maradt: gyermektelen volt, de még anya. És az anyák feláldozhatták magukat, hogy megvédjék az otthonukat. A gyermekeiket. Odaadták magukat a kőnek, hadd legyenek a föld eleven dühe, ha a falak és a bástyák elesnek.
     A férje árulása, hitvány gyávasága most is haragra lobbantotta, de a láng hamuba holt, ahogy eszébe jutott az üres ház. Egy tavaszon és egyetlen gyermektelen nyáron át sodródott napról napra, mint egy… kísértet. Megborzadt. Húsz év szenvedés után is csak akkor gondolt magára kísértetként, ha az élete utolsó hónapjait idézte fel. Az a szörnyeteg, amivé a várost védve változott, valami más volt. Valami elevenebb, még ha csak a gyűlölet hajtotta is.
     Az ágyon alvó férfi megmozdult, és az asszony önkéntelenül is odahajolt, és végigsimított a homlokán. Az ujja hófehér volt a hófehér lepel alatt, göcsörtös és merev a mésztől, ami a falba kötötte a halandó testet; az égető mésztől, ami lángra lobbantotta és visszamarta a haragját a világba… Tűz volt az ujja és halál, és ezen nem változtathatott a szeretet sem.
     Megérintette a fia arcát. A férfi megdermedt, és az asszony érezte, hogy retteg. Küzdött volna az érintés ellen, de mozdulatlanul hevert: a mész varázsa megbénította, kiszívta minden erejét, rémképekké torzította az álmait.
     Az asszony hátrahúzódott, és a tulajdon arcába mart, úgy jajongott.
     Kísértet volt, és a gyűlölet csak még halottabbá tette.


2016.

tervek és darvak

Ősz van, ha hétvégén nem csöpög takony az égből, akkor felmegyek a hegyoldalra fényképezni, mert még a reggeli ködön is átégnek a színek. Kitaláltam, mit írjak nanowrimóra, a részleteket sem ártana letisztázni, például nevek, miért kell, hogy neve is legyen a dolgoknak, nyomorult szereplők, miért kell, hogy legyen nevük is, ó, miért? Valamint csomózott darvak.


És vörösvércsék is. Továbbá mókusok.


horzsol, mint a metal

Idén nyolcadszorra voltunk távolról indítani, ismét Pécs-Villány viszonylatban, ismét Jud-Woof-Nyerw-Noiz-Tapsi felállásban. Ez volt az első esős indításunk, ráadásul a vonatot is szerelték, szóval a pincesorra csak Jud önfeláldozó sofőrködésének hála jutottunk el, de ne fussunk ennyire előre, mert szokás szerint ezúttal is már pénteken kezdetét vette az evés-ivás.

Idén kezdésnek a Bohémia nevű, autentikus cseh sörözőbe ültünk be. Nagyon kevés pécsi helyre emlékszem előző életeim bármelyikéből, de azt tudom, hogy egyszer (a hely előző életeinek egyikében) én itt húslevest ettem és boldog voltam. Ráadásul pityergősen hideg volt az este, minden indokolta azt a pálinkát, legfeljebb az nem, hogy tudhattam volna, utána azonnal fejbevág a többhetes kialvatlanság. Hosszú évek ígérgetése után ezúttal valóban csatlakozott hozzánk a Magyar Nemzeti Hobbit és barátnője: óriási hamburgereket ettünk, és igyekeztem álmon sem halni, ha már éhen nem kellett. Hazafelé menet zuhogott az eső, és a szó minden értelmében elázva caplattunk le a taxiállomásig. Gyorsan haza, és alvás.

Másnap eső, eső, eső. Még eső. Idővel azért felkerekedtünk, és elautóztunk Villányba, és a barátságos novemberi időjárás dacára rozékat ittunk, méghozzá fröccsnek, mintha nyár volna. Végül is az volt? Ittunk, aztán ettünk, rengeteget beszéltünk a Tátra-teáról, de nem kóstoltuk meg, pedig az ízek és alkoholfokok egészen széles skáláját végigpróbálhattuk volna (ha igazán rosszul akarunk lenni). Én egy ponton elaludtam az asztal mellett ülve, miközben a fejem fölött kopár őzkoponyák meresztették a szarvukat a mennyezetre, odakinn pedig rózsaszínbe öltözött emberek futottak, hiába esett. Később fényképeztünk még napraforgókat és ködsapkás hegyet, majd sikeresen lebeszéltük a Férfiakat, hogy amúgy Férfiasan bemenjenek még viszkizni a városba (érveink: elég tömény van a lakásban, elég tömény van bennük, valamint a youtube-on fellelhető legótvarabb popslágerek).


Vasárnap reggelre alábbhagyott az eső. Az elmúlt két év szokásának megfelelően reggeli közben megvolt az intergalaktikusnetes beszélgetés is az Ausztráliába szakadt, eredeti és hamisítatlan távolról indítóval, aztán bementünk a városba, és ebédeltünk még egy kis lazacburgert indulás előtt. Rövid időre a nap is kisütött, és a vonatot sem késtük le.


(Utána már csak három hónapot kellett várni, hogy végre formába vágjam ezt a tíz mini-képet, de mentségemre legyen mondva, Jud és Noiz is csak a múlt héten teljesítették beszámolási kötelezettségüket.)

szombat

Aztán reggel mégis sikerült valahogy felvakarnom magam az ágyból, és eltámolyognom az iroda felé, útközben még vásárolni is beugrottam, és volt akciós francia kecskesajt, már megérte felkelni. A sörről persze elfelejtkeztem, pedig azt is akartam venni, igaz, azt nem bentre (a kecskesajtot is hazaviszem), szóval még Bran klubba menet is beugorhatok majd a boltba, mert nekem ma este igenis sörre van szükségem, esetleg illatos, fűszeres ginre, de a túlélőkészletemben csak négyféle fájdalomcsillapító és egy szállodai varrókészlet van.

Végszóra eleredt az eső.

péntek

Céges vacsora utáni péntek, nincsenek annyira kész az emberek, mint nyáron voltak, amikor a kitartóbbak hajnalig ittak egy diákkocsmában, de az októberi időjárás pótolja a másnap esetleges hiányosságait. Álmon halok, egyszerűen álmon halok. És ma este is lenne hová mennem, és holnap reggel is be kell jönnöm dolgozni. Úgy csorognak el a napok, hogy néha, ha elbambulok, még azt hiszem, tavasz van, és csak most jön majd a nyár, pedig épp ellenkezőleg.

Rengeteg mindenről lehetne írni, itt van például Bob Dylan Nobel-díja (nekem tetszik a dolog, már amennyire az egész irodalmi Nobel egyáltalán érdekel, és az bizony elég minimális), aktuális világ- és lokálpolitikák (argh; bár kivételesen legalább néhány tétellel legalább az életképes idiótaságig képben vagyok), az ámbráscetek letűnőben lévő kultúrái, vagy hogy milyen Gulácsy képeket láttam, és ennek kapcsán, hogy mennyire nem értek én a képzőművészethez. Aztán rengeteg mindenről nem lehet írni, mert nem tudok, vagy nem akarok, vagy egyáltalán, kit érdekel, például kaptunk iPhone 7 Plust, és most minden létező dolgot ki kell vele próbálni az Alkalmazásban, nagy és kényelmetlen, és megőrülök a tízes iOS-től (amit három hete már megkaptunk egy másik telefonra, és minden létező dolgot ki kellett vele próbálni az Alkalmazásban, és annál már csak a fordítva beszerelt kamerájú telefon volt a rosszabb a ropogósan friss hetes Androiddal) (de ez a munkám, és cserébe adnak pénzt, megbecsülést, munkanapokon délután háromkor többféle gyümölcsöt, változó rendszerességgel, de hetente többször svájci csokit).

Annyi mindent kéne csinálni, mindjárt november, és még azt sem találtam ki, idén milyen történettel nem haladok majd semerre a nanowrimo alatt.

mély nosztalgia

Végül elmentem Füredre, illetve legfőképp Tihanyba, Füreden csak fagyiztam és aludtam és juhtúróval és csülökkel töltött rántott bordát ettem (volt rajta füstölt sajt is, nehogy elfogyjak). Egészen nem olyan volt, mintha visszamentem volna valahová, ahol egykor félig-(vagy-negyedig-vagy-vala)meddig éltem, hanem mintha elmentem volna valahová, ami sokban emlékeztetett egy helyre, ahol egykor félig-(vagy-negyedig-vagy-vala)meddig éltem. Az pedig ismerős érzés, a magyar vidék nekem többnyire mindig egy darab Tihany, nyáron például voltunk Bikalon, ami egy Tihany volt, csak autentikus betyár-Disney helyett farostlemez romokkal (az apátsági templomba ezúttal be sem mertem menni, mert abban a koncentrátumban igen rossz hatással van rám a barokk művészet), és kevesebb tóval, de gondozottabb medencével, mint aminek a peremén hasalva ellestem a helyes lábtempót a parányi dísznádasba települt békáktól. Vagy amikor tizenkilenc éve voltunk Aggteleken, az is egy Tihany volt, még csak nem is sokkal sziklásabb, és tavasszal az sem volt feltűnő, hogy kevesebb tó van körülötte. Szóval most voltam Tihanyban, és hát az is egy Tihany volt, nem az a Tihany, az idea, az eszmény, hanem csak egy arra sokban emlékeztető dolog. Az étteremben, ahol harmincöt éve rántotthúst ettünk krumplival, most szuvidált csirkét kínáltak, és citromos vinaigrette volt a rukkolás salátán, nem paprikás tejföl a friss uborkán. A kikötőben már nem kézzel húzzák fel a viharkosarat, nincs is már viharkosár, és talán már a piros jelzést sem úgy lövik fel, hogy mire felnézel a pukkanás hallatára, már nem is látod, milyen színű volt.

az életem egy sorminta, vagy esetleg mégsem

Dolgozunk, az ablak előtt a nyárfa észrevehetetlenül szőkül, mintha csak a szeptember végi fény lágyítaná meg a színét. Megnyugtat, hogy a másfél képernyő magas, öt képernyő széles folyamatábrát nem csak én gyűlölöm (ha olvashatóra nagyítom, nem látom át, ha átlátom, nem tudom elolvasni, mit is nézek), és remélem, hogy nem csak én nem értem. Hétvégére főleg olyan terveim vannak, hogy nem csinálok semmit (ez bejött múlt héten is), vagy elmegyek Libegőzni, de


most egy régóta rélelődő, mégis hirtelen elhatározással úgy döntöttem, még sokkal mélyebbre viszem a nosztalgiát. Búcsúzóul egy irodai chat-részlet:

- Olyan válogatós ez a rendszer. "A befejezés tervezett időpontja csak a kezdés tervezett időpontja utáni időpont lehet."
- És akkor most mi lesz, ha valakinek tegnapra kell valami?

képeslap helyett

Amikor reggel nyolckor leszállt a gép, még poénkodtam rajta, hogy kár volt kivenni a pénteket szabadságnak, hát simán beérnék még dolgozni. Aztán háromnegyed órán át vártunk a csomagokra, majd vagy egy órán át araszoltunk a dugóban, szóval erősen elkéstem volna, azon kívül, hogy mire megfürödtem, és a legfontosabbakat kipakoltam, már rosszul voltam az álmosságtól. Újabb nyaralás ért véget, és újabb korszak, nem fogunk már szökőkutas kertecskében, rózsák és mentabokrok között vízipipázni és fügepálinkázni, miközben Szabotázs bácsi vigyorogva panaszkodik, ha valaki nem kér még egy kört, hogy szabotázs.

vidám történetek a múltamból

Voltunk a westieválon (Nem. Én. Találtam. Ki), és mindenféle örökzöldek mentek, és volt a What's Up a 4 Non Blondes-től, és az annak idején mekkora szám volt már, és te jó ég, a klip, hát ennyire grunge holmikat, mint azon a lányon, és ó, te jó ég, akkoriban, óbasszameg, kicsit olyan érzés, mint amikor az ember tompítás nélkül ráborul az ágyra, és beveri az orrát a párnába, és fáj (megtörtént eset). Az összefüggő bevezetés után térjünk a tárgyra.

A tárgy a következő, azt hiszem: mostanában néha eszembe jut a kamaszkorom, és 1) már akkor is alkalmatlan voltam mindenre, csak akkor még azt hittem, majd kinövöm 2) most is alkalmatlan vagyok mindenre, és soha többé ne beszéljen hozzám senki. Igazából volt ennek egy hosszabb változata is, de már attól is fájt az agyam, hogy megpróbáltam megfogalmazni, és a végeredménytől aztán pláne. Mondanám, hogy nem volt kifejezetten euklidészi, de a blogolás többnyire nem az, és különben is, sosem értettem, a nem euklidészi hogyan lett a kozmikus horror egyik kedvenc jelzője, amikor az egy matematikai dolog (de van egy olyan sanda gyanúm, hogy Lovecraft a matekhoz is hülye volt). Szóval maradjunk annyiban, hogy nem volt értelmes, többnyire én sem vagyok az.

De volt az a szilveszteri buli harmadikban, amikor az egyik srác Dugó nevű haverjánál kötöttünk ki, és grunge típusú zenékre ugráltunk, és egy ponton lesmárolt a házigazda egyik haverja, és utána az én derék fiú osztálytársaim kiröhögték (majd megnyugtatták, hogy nem, nem arról van szó, hogy világosban sokkal ijesztőbben nézek ki, mint félhomályban, csak éééérted) (hát bolond, na, hát éééérted), és hogy én ezt honnan tudom? Három napra rá, a sítáborban a derék fiú osztálytársak egyike ezzel szórakoztatott vacsora közben, és nem értette, miért vonultam el magányosan zokogni egy kihalt kollégiumi lépcsőházba. Egy merő csodálatosság volt a kamaszkorom, olyan jó, hogy néha eszembe jut, nem is tudom, hová lennék ilyen vidám emlékek nélkül. Akkoriban különben is pont ennek az osztálytársamnak az egyik haverjáról álmodoztam, aki teljesen kajla volt és idétlen és vicces és nyilvánvalóan soha semmiféle esélyem nem lett volna nála, ő elsősorban laza volt, nyolcadsorban geek, én pedig a legtöbb sorban leginkább nyomi, kis geek beütéssel. Esetleg sültbolond.

Később aztán a grunge felruházott némi zordsággal, és kevésbé voltam nyomi és inkább sültbolond, és jóképű fiúk ismerkedtek velem sötét szórakozóhelyeken, de ez nem tartott sokáig, mert lett egy barátom, és akkor egészen sokáig már majdnem elhittem, hogy mégsem vagyok alkalmatlan mindenre. Aztán rájöttem, hogy de, inkább mégis, de addigra elmúlt a kamaszkorom, és nagyjából a huszadik század is. Na, hát ilyen vidám dolgok jutnak az eszembe, amikről aztán inkább mégsem szoktam írni, és most is csak azért teszem, hogy mutassam, miért is jobb az úgy mindenkinek.

nyárutó

Péntek délután van, egyedül ülök a szobában: általában heten vagyunk, de most egy beteg, négy szabadságon, a részmunkaidős kolléganőnek pedig már véget ért a hét. Nehéz bármire is összpontosítani, régi teszteseteken rágódom, nem egyértelmű, hogy kicsit csavarni kell rajtuk, és minden rendben lesz, vagy azóta nem csak a felismerhetetlenségig, de a letesztelhetetlenségig is átszabták az egészet. Odakinn újra leküldték a gödörbe a szépséges türkiz gépet, és most átható kattogással zúzza a követ, mélyíti és szélesíti a szellős és fás üres telekre tervezett ház alapját. A szemközti ház erkélyéről látcsővel figyelik az építkezést. Poloskák mászkálnak az ablaküvegen, napok óta nem merünk szellőztetni, nehogy beköltözzenek.

Másfél hónapos szerencsétlenkedés után szerdán végre sikerült elmennünk kocsmázni, mint a régi szép időkben, jó volt, és pont olyan közel a munkahelyünkhöz, hogy még útba is essen hazafelé. A hétvége is mozgalmas lesz, kicsit aggasztóan mozgalmas, de soha... ööö... soha ne igyunk előre a medve bőrére, és nyugtával a napot. Meg kéne még találnom a fényképezőgépemet is, hogy minden jó legyen.

már megint macskák

Azért rajzoltam is, ezerszer annyi munka volt, mint amennyire semmilyennek néz ki, és még mindig rengeteg színezős képet kéne csinálnom, hogy a saját elképzeléseinnek megfelelve zárhassam a projektet.

Igen, most aprómacskákban gondolkozom. Nem, valójában egyáltalán nem biztos, hogy a "gondolkozom" a helyes kifejezés.


vasárnap délutáni pánik

2589 poszt közül kell megtalálnom egyet, rosszul taggeltem, nagyszerű érzés, ahogy az irodában mondanánk. Szombaton rajzolni akartam, olvasni, sétálni, ehelyett egész nap Dragon Age 2-t játszottam, biztos fontos volt valamiért, de mikor fogom elolvasni a könyveimet? Öt könyvem is van, amit el akarok olvasni, de nem merem hétköznap elkezdeni őket, mert akkor napokig nem alszom, és öreg vagyok én már ehhez. Mostanában már aludnom kell, nem helyettesíti a koffein, így múlik el a világ dicsősége.

Megtaláltam a rosszul taggelt posztot. Most végre megont rajzolhatnék vagy elmehetnék sétálni. De azt hiszem, kivételesen inkább alszom egyet (nem, nem, nem játszom!!!).

ma

Elvesztettem a posztomat. És lusta vagyok újra megírni.

tegnap

A nap úgy kezdődött, hogy a csodálatosan éles, és vadonatosan új körömollóm kettétört (éles volt, nem erős), aztán lefagyott a villamos, és bár háromszor is újraindították, végül egy megálló után feladta, és kiállt a forgalomból. (Reggel. Hőség. Tömeg.) Hihetetlenül álmos mindenki, én is, kéne valami rágcsálnivaló, miért van egy tasak méz a fiókomban? A csokikat értem, azok vésztartaléknak vannak, de sajnos nem lehet jól rágcsálni őket. És még csak hétfő van.

Hétvégén főleg aludtam, illetve röviden söröztünk is, de öreg vagyok én már ehhez. Előtte, izé, ha történt is valami a múlt héten, az nem lehetett túl emlékezetes, én legalábbis nem emlékszem rá. Kivéve a harmadik, és egyelőre utolsó általános iskolás osztálytalálkozót, na, az jól sikerült, de tényleg. De ezt már írtam, nem?

visszatérve

Voltam közben nyaralni is, szép volt, jó volt, álmos vagyok. Megint találkoztunk az általános iskolás osztállyal, most kicsit mások értek rá, de most is sokkal kevésbé volt szomorú, mint a gimnáziumi találkozók, talán, mert sokkal kevésbé kötődtünk egymáshoz. Érdekes volt és jó, azt hiszem, a következővel nem várunk huszonhét évet.

Eljövetel

A legújabb társulattal nem élőben írunk együtt, hogy aztán szigorúan eldugjuk egymás elől a magas szószám mögött rejlő iszonyatot, itt házi feladatok vannak, és felolvasás. Angolul. Persze többnyire inkább senki sem ír semmit, csak Brian, ő ráadásul folytatásos abszurdumba gyúrja össze a teljesen széteső feladatkákat, és felolvasás közben röhög a saját poénjain. Én rövid ötletekben sosem voltam erős, ráadásul az anyanyelviek mellett rettenetesen kijönnek a nyelvi korlátaim is, pedig úgy igyekszem. Mint a mellékelt ábra mutatja.

     Halott volt. Akkora vértócsában hevert, hogy nem is lehetett más, csak halott. És persze láttam, ahogy még egyszer, utoljára vadul csapott párat a szárnyával, mielőtt ernyedten a betonra csuklott volna, épp, mint a hullámos papagájom gyerekkoromban, vagy mint a kórházablakba repülő galambok. Utoljára még repült, át ebből az életből a rákövetkezőbe, mint minden rendes madár. Épp csak fogalmam sem volt róla, hogy ennek itt van-e következő élete. Vagy felmerült-e valaha, hogy ezt az egy életét elveszítheti.
     Amikor a hatalmas, fehér alak alázuhant az égből, először persze én is csak sikoltottam és hátraugrottam, mint a többiek. Azt sem tudtam, mi lehet. Csak álltam, a hátam egy kirakatnak vetettem, a szívem a torkomban dobogott, és arra gondoltam, hogy élek, még élek, még élek, mint a többiek, miközben a folttalan szárnyak még verdestek, és próbálták felemelni a földről a szétroncsolt testet. Mindenki lebénult a döbbenettől. Senki nem próbált segíteni, bár a dermedten bámuló tömeg fele a kórházban dolgozott.
     Láttam az arcukon, hogy mind az épületet megrázó becsapódásokra gondolunk, a tompa puffanásokra, amik elől az utcára futottunk. Az egyik orvos tekintetében a döbbenetet lassanként felváltotta a gyanú, és fellesett az égre. Követtem a példáját. A kórház fölött azóta örvénylett a hófehér felhő, hogy behoztuk azt a mindenórás kamaszt, de most ujjként meredt ki belőle egy villogó fénynyaláb: egy tornádó tölcsére. Halálos csúcsa fehér szirmokra robbant, ahol a kórházat védő, új részecskekupola húzódhatott.
     És csak az járt az eszemben, hogy felhívtál az első csattanás előtt.
      – Nehéz szülés volt – sóhajtottál, aztán hirtelen megváltozott a hangod. – Angyalok! És támadnak!


2016.