végképp agyamra ment a kettősfront

Legalább nyugi van és a fekete garbómat vettem fel, gondoltam, amikor végül csak leettem magam gránátalmával. Elég halovány kis magocska volt, a saláta furcsán ametiszt-lilára festette, én a spenótra  tippelek, mert a brokkoli és a zöldborsó nem fog.

Ó, igen, múlt hét végére teljesen megutáltam már az ebédrendelős kosztot, és most megint mirelit zöldségeken élek, mert azt egyszerű elkészíteni (jó, hát a brokkolit fel kell vágni, de a többit elég beleönteni a dobozba) és szeretem is, kivéve a kelbimbót. Próbálkoztam vele, próbálkoztam többször is, de még almával és cukkinivel sem jött be.

Tegnap lefekvés előtt még sóhajtoztam egy sort az idő múlásán, amiből a tudatalattim valahogy azt szűrte le, hogy feltétlenül szörnyű dolgokról szeretnék álmodni, vagy csak végtelenül szomorúakról. Igazából persze tengerparti nyaralásról szeretnék álmodni, vagy kreatív problémák a valóságban is kivitelezhető megoldásáról, nem arról, hogy egy bepöccent pszichopata kerget éjszaka a Keleti környékén, és senki sem segít.

Kreatív problémák a valóságban is kivitelezhető megoldásáról szólva:
  • jó lenne már rájönni valamire
  • tényleg, legalább egy nyomorult problémát kibogozhatnék már végre
  • mikor lesz időm rajzolni?
  • mikor lesz agyam írni?
  • miért szervezek magamnak programokat, ha a legszívesebben csak otthon fetrengenék?
  • komolyan, a végén azért fogom elkezdeni az Inquisition-t, hogy legalább tudjam, miért nem haladok semmivel
  • rendet kéne rakni
  • ha negyven perccel hamarabb felkelnék, lenne időm rajzolni, de nem találom a ceruzámat
  • irgalmatlanul sok pénzt el kéne költenem könyvespolcra és ruhásszekrényre
  • gyűlölöm a világot
A kreatív problémák a valóságban kivitelezhetetlen megoldásához pedig például tök jó lenne, ha lenne álmomban egy működő fényképezőgépem, én már lassan azzal is beérném, ha csak álmomban működne, mert nagyon frusztráló, hogy álmomban sosem működik a fényképezőgépem (tudom, hogy álmodom, és ezt a képet nem őrzi meg nekem semmi sem, ezért már el sem lőhetem). Jó, hát az igazi az lenne, ha lenne egy olyan fényképezőgépem, ami működik az álom és az ébrenlét között is, olyan tündérországokat és belsőépítészeti megoldásokat tudnék mutatni, hogy ihaj, de azért ez egyelőre tényleg megvalósíthatatlan (azt hiszem).

a villamos

A villamosközlekedés, főleg reggel, az egy olyan, hogy én megértem a miértjeit, de elég pontosan leképzi, mi a baj ezzel az egész nyomorult világgal.

Igazi közlekedési csomópontban lakom, 3+1 villamos végállomásánál, és akkor az érintőlegesen átsuhanó buszokat nem is említeném, már csak azért sem, mert azokkal legfeljebb a rétre vagy a gyorsétterembe járok. A 3+1 villamosból mostanában engem csak három érdekel, azokkal jutok be a nagyvilágba városba, és ezek közül is kiemelt szerepet élvez a 17-es, mert az visz be a munkahelyemre.

A végállomáson egy ideje van már egy szép, villogó információs tábla, ami azt hivatott mutatni, melyik jármű milyen irányba mikor indul majd el. Körülbelül annyira pontos módszer, mint kávézaccból megtippelni a lottószámokat: ahhoz képest, hogy a villamosok végállomásáról van szó, az esetek többségében nem az a villamos indul elsőnek, vagy ha mégis, hát biztos nem annyi idő múlva, mint ami ki van írva. Rutinos utazó már felismer bizonyos jeleket, például ha két megálló hosszan visszatorlódtak már a beérkező villamosok, de a következő indulás tizenöt perc múlva van kiírva, akkor az történt, hogy az épp benn álló három jármű valamiért nem tudott időben elindulni, ezzel lekerült a jelzőtábláról, és most teljesen véletlenszerű, milyen sorrendben fogják őket a lehető leghamarabb kizavarni a forgalomba.

Ma például megint esett a hó. Ez kivételesen csak azért számított, mert amint kiléptem a latyakba, elromlott a kedvem - plusz két fok, a földön már víz, a tócsákban latyak, és estére úgyis elolvad az egész. Elvergődtem a villamosig, felszálltam a tizenhetesre, ahol olyan szag volt, mintha a mostanában divatos, ún. fosós-hányós vírus épp a szerelvény közepén döntött volna amellett, hogy ideje testet ölteni. Számot vetettem a sorsommal: a negyvenegyes úgyis azonnal indul, legfeljebb majd átszállok, de ezt nem.

A negyvenegyesről indulás helyett káromkodva levágódott a vezető, egy alacsony nő, és egy ideig dühödten rángatta a visszapillantó tükröt, aztán elment erősítésért. Pár perc múlva visszatért két tagbaszakadt férfi kollégával, akik nagy nehezen beállították neki a tükröt - ha még egyszer valaki behajtja, én agyonvágom, fogadkozott teljesen érthető ingerültséggel a villamosvezető, akinek ekkor már csak újra kellett kérnie egy szabad jelzést, hogy hat-nyolc perc késéssel elindulhasson. Addigra a fél villamos átszállt a tizenhetesre, mert a negyvenegyes indulását törölték, és már senki sem tudta, mikor megy melyik - viszont a tizenhetes nem indulhatott el a negyvenegyes előtt, szóval mindenki várt. Egy ponton megérkezett a tizenkilences is, hogy végképp összezavarja az embereket, és a negyvenegyes maradék utazóközönsége is pánikszerűen leszálljon. A villamos ekkor végre megkapta a jelzést, csengetett és azonnal indult.

Meglátásom szerint az egész világ valahogy így működik. Talál az ember valahol egy információs táblát, de az is csak a bajnak van.

filmek és egyéb állatfajták

Nagyjából egy hete irtózatosan fáradt vagyok mindig, pedig számításaim szerint alszom eleget. Sok a munka, nagy a stressz, óránként változik, hogy épp mit csináljunk, mit dobjunk el, miért nem emlékszünk erre-arra-amarra, végtelenül kimerítő az egész.

Közben persze csinálok mást is, írok emberekkel, meg vacsorázom emberekkel (nem ugyanazokkal az emberekkel), macskák hevernek ellentmondást nem tűrően az ölembe, az egyikük dorombolás közben azért arra is időt szakít, hogy a legvastagabb farmeremen át kilyukassza a térdem. Vadidegen kutyák vetik magukat zokogva a nyakamba és összenyalják az orrom; alighanem a kezemben tartott fél kakaóscsiga is közre játszott a szeretetrohamban, bár ha csak ez lett volna az oka, szerintem szájrapuszit kaptam volna, nem az orromat takaríccsa le a Buksi.

Megnéztem a Szólíts a neveden-t és a Fekete Párducot, mindkettő tetszett (teljesen egy kategória a kettő, nem?) (nem), a Három óriásplakát...-tól őszintén félek, mert mi van, ha nyomasztó lesz és a tetejébe depresszív?!, csak hát Martin McDonagh (oké, a hét mittudoménmi meg az öleb a világ legrosszabb filmje volt, de akkor is. Martin McDonagh), és a Víz érintése is érdekel, de az előzetese nem tetszett, és van még egy film a listámon, hát már nem is tudom, mi. A legsötétebb óra pont annyira nem volt nekem való, mint amennyi rengeteg jót hallottam róla előtte, csak azt erősítette meg bennem, hogy Churchillt én nem tudom kedvelni sem, nemhogy hősnek látni.

A Szólíts a neveden részint azért volt jó, mert épp eleget voltam én nagy, öreg házakban, vízparti városokban nyáron, a nyolcvanas évek elején, és néha egyszerre ebben mindben, és egy idő után éreztem az illatokat is, a lassan átfűlő ház enyhe dohosságát, a folyóparti fák jellegzetes szagát, a murva csikordulását a cipő gumitalpa alatt. Valamivel későbbről a teljességgel kifáraszthatatlan kamaszvágyat. Azt mondjuk igazságtalannak érzem, hogy ebben a filmben mindenki ilyen szép volt, hát basszus már, hagyjanak nekünk, halandóknak is valamit, no és ennyire okos is, meg tehetséges, komolyan, ez az a pont, ahol az sem vigasztal, hogy "és mégis milyen boldogtalanok, na látod". Eléggé jó film volt: nem érzelgősség nélkül, hanem épp az érzelgősséggel együtt pontos.

A Fekete Párduc azért volt jó, mert végre-végre nem mentek az agyonkoreografált akciójelenetek teljesen a sztori rovására, volt ugyan pár izgalmasnak szánt üldözgetés és lövöldözgetés, amit a végefelé már untam, de üdítően kevés, még a(z amúgy élvezhető) Galaxis őrzői 2-höz vagy a Thor: Ragnarökhöz képest is kevés. És kicsit a kaptafa is más volt, amire most ezt a filmet húzták, nekem a történet is egész tisztességesnek tűnt. Oké, az kicsit zavart, hogy az egyik főhősnőt Nokiának hívják (jó, Nakia, de képtelen voltam úgy hallani), de gondolom, ennek megváltoztathatatlan képregényes előzményei voltak.

Ilyen izgalmas napokat élek. Lenyűgöző, nem?

többet kéne aludnom, vagy kevesebbet gondolkoznom úgy egyáltalán

Voltunk korcsolyázni, írtam sokszor keveset (összességében sokat), volt néhány kisebb, de elég intenzív leolvadásom, most némi fásult közönnyel azon gondolkozom, hogy mi lenne, ha a történetben, amit már nagyon alaposan kitaláltam az elmúlt tíz évben, és nagyjából a feléig meg is írtam, hirtelen az egyik szereplő akkor visszamenőleg nem férfi lenne, hanem nő. Vagy egy másik szereplő is lehetne nő. Netán mindkettő, bár az hülyeség lenne. És... tulajdonképp... eh.

Minek vannak nekem ötleteim, csak a baj van velük.

közben

Voltam Párizsban, jó volt és eseménydús, csak persze szokás szerint rövid. Rengeteg művészies képet csináltam az áradó Szajnáról, néhányat egyéb dolgokról is, például... ...hm, ha jól emlékszem, egy járdaszegélyről... ...és pár rigóról, bár azok a Szajna partján ugráltak, szóval határeset? Sok másról nem tudok beszámolni, nem is akarok, nem is emlékszem dolgokra, egyáltalán, mik azok a dolgok, olyanok nincsenek is.

dragon age: origins - awakening

Amúgy egy igen rövid folyosó és egy csigalépcső volt már csak hátra. Egy súlytalan párbeszéd és egy átütően katarzismentes hentelés a túlméretezett, de magányos szörnnyel. Ezt a bruttó negyedórát rátehettem volna két hete is, mindegy, vége, és már csak tizenötezer szó hiányzik, hogy eldönthessem, tényleg nem akarom letölteni az Inquisitiont, pedig már megérdemlem.

amúgy ők is jönnek

Kicsit előbb, még áprilisban. Ahogy itt ülök az esős, szürke, hét fok körüli nyomorúságban, és hallgatom ezt a számot, hirtelen úgy kezd visszahúzni Dublin, mintha nem csak párszor pár napot töltöttem volna ott, hanem legalább heteket, vagy inkább hónapokat.

Ó, a fenébe, olyan sok helyre vissza kéne mennem.

omg aic

valaki fáradt

Öngyilkos lett a törpe amarilliszem, természetesen az ágyamra, természetesen reggel, amikor már úgyis késésben voltam. Az egyik virág letört, a másik  megbicsaklott, egy nagyobb virágcserépnyi föld beterítette a takarómat, kicsit nyűgös vagyok, de az is lehet, hogy nagyon.

Idén még nem rajzoltam, kezd hiányozni.

Nem is fényképeztem, az is kezd hiányozni. Igaz, a rajzoláshoz kaptam témákat és volt saját is (DA2 portrék, csak hogy ne legyek annyira borzalmasan unalmas), a fényképezéshez pedig halvány és kósza ötletem sincs, de azért hiányzik, álmomban egyfolytában fényképezek. Márpedig álmomban nagyon frusztráló fényképezni, mert sosem készül el a kép, hiába nyomogatom azt a nyamvadt gombot - biztos tudom, hogy ez csak egy álom, és nem készülhet el a kép, de azért sokkal megnyugtatóbb lenne, ha legalább arra a pár másodpercre elégedett lehetnék a csodálatosabbnál csodálatosabb kis kompozícióimmal.

Kicsit túlszocializáltam magam mostanában, de kedden még elkúsztam valami intézményesített vicceskedésre az expatokkal, ha már december közepe óta nem láttam őket. Biztos az ember-túladagolás jele, hogy most megint nem találom a helyem sehol, vagy esetleg az a gond, hogy a nagyobb társaságokban azért mindig van egy-két ember, aki érezhetően nem kedvel, és ez mindenben elbizonytalanít. Ha nem látnám közben, hogy a többiek őszintén és tényleg örülnek, ha látnak, ha beszélgetünk, akkor egész komolyan megzuhannék. Így csak olyan érzés, mintha néha orrba vágnának: nem megsemmisítő, de fáj. Aránytalanul és nyomorultul fáj.

Ma még írunk, holnap korcsolyázunk, bár ha ilyen szédelgősen leszek, lehet, hogy az kimarad. Az se baj: legfeljebb alszom majd helyette.

valaki elfoglalt

A múlt hét nem a pihenésről szólt. Hétfőn korcsolyáztunk: szinte mindenki lemondta, és a végére pont hárman maradtunk, ez az a létszám, hogy már senki sem akar kiszúrni a többiekkel, hogy akkor ő is inkább hazamenne aludni. Amúgy jó volt, pihenés és nevetgélés és forralt borozás nélkül végigkorcsolyáztunk másfél órát, szinte már testedzés jelleggel az eddigi vidám linkelés helyett. Kedden megérkezett a projektről a svájci főnöklány, este ennek örömére projektvacsora volt a program, rengeteg sörrel. Szerdán a wrimókkal teázgattunk, a terv az volt, hogy írunk is, de ehelyett csak idétlenül vihogtunk és Harry Potterről beszélgettünk. Csütörtökön negyedéves céges beszámoló, kötelező borozgatással és utókocsmával. Péntekre én olyan fáradt voltam, hogy azt sem tudtam, hol vagyok: ennek örömére este Nimandival, Sulemiával, Hannával és Fleóval találkoztam, és elmentünk az újranyitott Krimóba. A helyszín erősen megtolta a nosztalgiafaktort, egyáltalán nem érzem ám magam öregnek, nem, szó sincs róla, a legkevésbé sem. Másnap délig aludtam. Ennek ellenére baromi nehezemre esett elindulni az esti programra: szerintem kb. négykézláb vergődtem le a villamosig, és irtó nyűgös is voltam az első félórában, amíg hozzá nem szoktam, hogy most igazából ilyen úgy nevezett emberi interakció van. Pedig amúgy nagyon örültem ám, mert az interakció másik főszereplőjét nagyon rég nem láttam, csak a tetves fáradtság. Az nem segített. Ahogy aztán nem segített a másnapi vendégeskedésben sem, ahol elsőre szintén a vinnyogós hisztiig jutottam. Aztán úgy tíz perc után beindult, hogy itt most közösségben létezem, és onnantől minden jó volt, csak addig. Addig sanszosan elviselhetetlen voltam. Sokkal többet kéne aludnom, mert ez így nem megy - csak kicsit nehéz megbeszélni az egymással semmiféle kapcsolatban nem álló emberekkel, hogy ne időzítsék egyszerre a céges vacsorákat, a születésnapokat és az évi három hazalátogatás egyikét.

a motivációmat, azt épp nem találom

Csütörtök délután eltört bennem valami, és onnantól kezdve a munkán kívül csak aludni és Dragon Age: Awakening-et játszani voltam hajlandó. Ennyi alvás nem tesz jót a nyakamnak, még gyógypárnával sem (azt is tudom ám hülyén becsavarni magam alá), a játék pedig biztos még jobb lenne, ha 1) Anderst tudnám függetleníteni attól, milyen nyomorult kis rohadék lett a DA2-re 2) hajlandó lennék még akárcsak egy fél pályát végiggyilkolni azért, hogy lejussak a Motherhez. Egyszerűen untat ez az ipari hentelés. Mérhetetlenül. Elmondhatatlanul.

De mivel minden máshoz még ennyi kedvem sem volt (felöltözni, kimenni az utcára, gondolkozni, bármit), ezért valahogy csak letoltam a játék nagyját - mármint őszintén remélem, hogy nincs sok hátra belőle (bár őszintén szólva, semmi sem motivál, hogy akkor most tényleg végigtakarítsam a nyomorult utolsó pályákat: még a sztori sem, hiába van azért eléggé okosan összerakva) (mondjuk az kicsit zavar, hogy mi van itt a törpékkel, hát tudjuk, hogy hat hónappal vagyunk azután a pont után, amikor Oghren még csak mondogatta, hogy elmegy és megkeresi a csaját, hátha ezúttal majd működik a dolog (első rész vége), most pedig már kisbabájuk van, mik ezek, tengerimalacok?). Kicsit megingott a lelkesedésem az Inquisition iránt is, ami akárhogy is nézzük, 80-200 órányi kaszabolásnak ígérkezik, max. egy órányi könnyfakasztó drámával. Szükségem van nekem erre? Vagy máshogy fogalmazva... igényem? Egyre inkább úgy nézem, hogy nincs. Nem bosszantott ez a hétvége, nincs miatta lelkiismeret-furdalásom, de az biztos, hogy végtelenül fölösleges volt és többnyire haszontalan (persze nézzük a jó oldalát: legalább nem költöttem sok pénzt kávéra, utazásra, belépőre, ahogy akkor tettem volna, ha eredeti terveimnek megfelelően kirándulni megyek).

Keith Donohue: The boy who drew monsters

Keith Donohue-tól 2006-ban olvastam a The Stolen Child-ot, ami rettenetesen érdekes, kicsit komor, kicsit szomorkás, legkevésbé sem szentimentális és igen ügyes könyv volt váltott gyerekekről az ötvenes-hatvanas évek amerikai kisvárosában. Mélységesen fantasztikus, és mégis hétköznapi élettörténet a két Henry Dayről – arról, akit ellopnak, és arról, aki a helyére lopja magát. Nagyon szerettem, és amikor úgy tíz évvel később újra eszembe jutott a szerző neve, a 2014-es The boy who drew monsters-t sikerült következőnek megszereznem.
Cikk az SFmag.hu-n.

valahogy így

Nem biztos, hogy teljesen látszik, hogy előre-hátra, jobbra-balra, sőt, akár fejjel lefelé is egymáshoz illeszthetőek ezek a szép kis körcikkek, pedig igen. Sőt, mindegyik felezhető és visszatükrözhető is, és a többségük úgy is jól néz ki, bár nyilvánvalóan nem teljesen szemből vannak a képek, mert miért is lennének teljesen szemből képek bármiről is a világon, illetve miért is lenne épp olyan gépemen épp olyan változat, amiből tudok képet menteni (őszintén? ...nincs egy hetem kedvem nulláról újrajátszani addig, amíg a teljes csapat összeáll), illetve miért mutatnának szemből bárkit is kellő felbontásban egy játékban.



Ó, és tudom, Oghrennek a másik irányba trapéz alakú a feje, az állkapcsa széles és a homloka lapos, Wynne ennyire talán nem öreg, és a motívum-sűrűség a legkevésbé sem következetes... de igazáből nincs sok indíttatásom bármit is átrajzolni, szóval marad így minden.

boldog új évet

A legbüszkébb nagyjából arra vagyok, hogy 31.-én délután fél háromkor elengedtem azt az elképzelést, hogy én igenis befejezek még egy rajzot, mielőtt elmegyek szilveszterezni, ha törik, ha szakad, mert hogy a magamtól kapott határidő az volt, hogy 2017: 12 portré. És oké, hogy az utolsó hét eleve az utolsó öt napra maradt, mert hol a koncepció hiányzott, hol a referencia, de ha már kimondok leírok valamit, akkor annak úgy kell lennie!!! Vagy mégsem? Szóval végül megbeszéltem magammal, hogy január 1. cipőskanállal még épp belefér az évi 12 portré fogalmába, elvégre tavaly egészen biztosan nem rajzoltam egy vonalat sem január elsején (ellenben zúzmara volt és köd, szóval fotóztam). Eléggé büszke vagyok most erre a sorozatra, ha sikerült kijavítanom azt a pár hibát, amin mostanra már azt is látom, mi a fene, nem csak azt, hogy béna, akkor majd fel is teszem.

Az elmúlt napokban a legjobb nyilván a kollegiális korcsolyázás volt, soha többé nem fogom tudni úgy érezni magam a munkahelyemen, mintha nem valami vicces középiskola ráadás évfolyama lenne. Sörözni járunk, a téli szünetben délelőtt korcsolyázunk a műjégen, imádom ezeket az embereket, tényleg. Csak az istenverte retkes káoszt a projekten, azt bírom egyre kevésbé. Meg felhős időben a nyolc óra villódzó neont.

De most megyek, és beletolom még azt a két és fél óra munkát az utolsó rajzba, ami számításaim szerint kell hozzá; utána írok másfél oldalt; utána alszom.

És holnap munka. Az előrejelzések alapján nyolc óra villódzó neon.

téliszünetjel

Volt egy pont, amikor örültem, hogy mennyi mindent fogok csinálni és milyen jó dolgok várnak rám, csupa olyan emberrel, akit nagyon szeretek!!!

Később kiderült, hogy napi egy programtól úgy kifáradok, hogy négykézláb vonszolom magam haza.

Mindegy, azért az az egy-egy program, amire eljutottam, jó volt, és talán majd egyszer olyan is lesz, hogy nem nyomaszt, hány másikról maradtam le.

karácsonyi szokásos

Idén csinálok ilyet utoljára, legalábbis úgy tervezem - jövő tavasszal leállítom a rendszeres tumblr-posztokat is, négy év bőven elég volt, kicsit több is a kelleténél. Igazából már az idei naptárak is az ötlettelenség jegyében születtek, nem mintha bárkit érdekelne, csak szólok.


Van színes és fekete-fehér (ízlés szerint ki lehet színezni, indák és virágok és csomók vannak rajta). A képre kattintva át lehet jutni a Google Photos albumba, ahonnan egyenként le lehet tölteni a hónapokat nagyobb méretben, és aztán ki lehet nyomtatni ügyesen. Tudom, hogy létezik olyan formátum is, hogy pdf, de kicsit lusta vagyok nekilátni megkeresni, hová tölthetek fel belőle pár tucatnyit.

az év meg a vége

És akkor most elvonulok szabadságra, és idén már nem fogok többé egyszerre tesztelni két telefonon, egy tableten, egy bankkártyás terminálon és legalább három különböző webes alkalmazáson egyszerre úgy mindent. Fárasztó volt nagyon az év vége, érzelmileg, szellemileg, fizikailag - tegnap este kilenckor az ágyon feküdve azon morfondíroztam, mi lesz a legjobb elkövetkezendő két hétben, a helyzet két hét helyett nyilván ma délelőttig tartott, sóhaj, sóhaj, hatalmas nagy sóhaj.

De most akkor már tényleg másfél hétig csak egészen másfajta idegbajokkal vagyok hajlandó foglalkozni, most majd például azzal, hogy nincs énnekem már lelkierőm bevásárolni többet, de otthon csak egy erősen megszikkadt fél mákos beigli van és egy zacskó gyorsrizs.

Szerencsére kellően fáradt vagyok ahhoz, hogy vacsora nélkül is elaludjak.

hurrá. optimizmus.

Jól van, megpróbálok pozitív dolgokról írni, vettem nagyon kényelmes kapucnis pulóvert, elvben jógázáshoz ajánlják, de én csak simán tespedek benne. És az egyik ifjú angol nem csak megdicsérte, de meg is kérdezte, hol lehet ilyet venni, mert ez lenne az igazi karácsonyi ajándék a barátnőjének, akivel amúgy azóta találkoztam, és hú, de éktelenül szép lány, kicsit igazságtalan, hogy olyan okos és vicces is!

Vettem korcsolyát is, majd egyszer el kell menni kipóbálni, és vettem kesztyűt, ami meleg, valamint hátizsákot, ami elvben csak két literrel nagyobb az ideális hétvégézős táskámnál (szegénykém sajnos kezd nagyon elkopni), de gyakorlatban szerintem inkább kétszer akkora. Ezzel annyi a baj, hogy bármekkora táskám van, azt pont telepakolom, és utána cipelni kell. De amúgy az új táska nagyon szép és belefér a laptop és sok a zsebe és vannak ilyen gumik és csatok és ráaggathatós mindenek, és még esővédő ponyva is, szóval csodálatos.

Maradjunk továbbra is a fogyasztói énemnél, vettem egy elegáns ruhát, hogy az előírásoknak megfelelően kiöltözzek a karácsonyi ünnepségen, ez körülbelül három órán át sikerült is, aztán a vadonatúj ruhám elszakadt, de legalább visszavihettem, és kaptam érte pénzt. Amit azóta elköltöttem, mert a közelebbi és távolabbi barátaimnak mindenféle könyvei jelennek meg, és volt, amiből nem felejtettem el rendelni, és könyveket rendelni drága, ráadásul fölösleges, mert még mindig nem szoktam vissza az olvasásra.

Voltunk írni a wrimókkal, és cukik, és a barátaimmal is, és ők is cukik, bár persze egészen máshogy, és egészen másról szoktak sírni az írás kapcsán. Például sokkal kevésbé félnek a szerkesztőktől, meg attól is, hogy netán fölöslegesen írták meg azt a hatszáz oldalas fejezetet.

Ha már itt tartunk, volt egy hét, amikor sokat írtam, de azóta ez már elmúlt.

Tudom, mit akarok majd karácsonykor rajzolni, de annak még nincs itt az ideje.

Idén vettem ajándékokat, nem mindenkinek, szóval még nem megy ez a karácsony dolog sem teljesen tökéletesen, de haladok. Valamerre.

Volt céges karácsony, vicces volt, hajóval mentünk, nem rúgtam be rettenetesen, mindenki kapott cuki gumikacsát, sokat táncoltunk, készültek vicces fényképek, csak a végére éreztem úgy, hogy menjünk már, mert elsírom magam, hogy mindenki fiatal, csak én nem.

Voltam Die Hard-ot nézni, ha már annál karácsonyibb film nincs is, idén sokkal többen jöttek el, mint tavaly, volt kétféle vegaburger.- Itt sem rúgtam be rettenetesen, és csak kicsit éreztem úgy, hogy bár fontos emberek közé járni, tulajdonképp most sokkal szívesebben vinnyognék otthon egy sarokban.

Továbbra is szorongok és fáj mindenem és hahaha, aludni, ugyan, azt hogy kell, de legalább amikor éjjel háromkor felriadok valami rémálomból, először dühös vagyok, csak utána rettegek. És már csak egy hetet kell kibírni a karácsonyi szabadságig, és hátha az használ.

hát ez van

Hetekig tartott, mire rájöttem, hogy az a rettenetesség, ami lehorzsolja a napjaimat, és utána kifordítja őket, mint egy átizzadt frottírzoknit, valójában egész klasszikus szorongás. Az alattomos testi tünetek (biztos sok volt a kávé, biztos valami roszat ettem) után már átléptem a bosszantó kis balesetek fázisába, a héten a vécéajtóval sikerült hosszabb sebet faragnom az ujjamra, remélem, a nagyobb figyelmetlenségek és balesetek szintjére nem jutok el, mert a fene sem akarja gipszben tölteni a karácsonyt, pláne kórházban. Sajnos megfigyelés és tapasztalat, hogy az ember ilyenkor elkezdi nagyon magára húzni a maradandó károkkal járó dolgokat, úgyhogy most mindent lassan csinálok, és nagyon figyelek.

Igyekszem aludni is: pontatlan, de azért nagyjából reális tippelésekkel írom, mennyit sikerül egy nap – fogalmazzunk úgy, hogy nem eleget. Januártól sokkal tudatosabban odafigyelek majd rá, hogy meglegyen a heti ötvenhat óra (igazából már most is igyekszem figyelni, de még nem sikerült kialakítanom a megfelelő stratégiát), mert egyelőre úgy tűnik, hetente majdnem egy napi alvást eldobok, az pedig erősen pazarló és egészségtelen.

lokális lehűlés

Az irodában valaki esténként és hétvégenként rendszeresen kikapcsolja a fűtést a szobánkban, vagy leveszi 15 fok alá. Ilyenkor általában délután kettőre lesz elviselhető hőmérséklet odabenn, addig didergünk - a legtöbben makacs megfázással küzdünk, és megint van, aki betegállományba került.

Nem tudjuk, ki az, aki sajnálja tűlünk a fűtést. De mások szobájában állítgatni a hőmérsékletet azok után, hogy
  • tettünk egy post-itet a termosztátra, hogy légyszi, ne
  • leragasztottuk celluxszal a kapcsolót (semmit sem ért, átkapcsolták úgy is)
  • letakartuk az egész termosztátot egy A4-es papírral (nagy, piros betűk, kérünk, ne kapcsold le hétvégére se, kihűl a szoba)
azért elég nagy bunkóság.

semmi

Néha nekiülök írni dolgokat, de többnyire nem lesz belőle semmi. A világ nem érdektelenebb, mint bármikor máskor, és én is csak kicsit vagyok fáradtabb, nem tudom, mi a baj, azt hiszem, csak nem érdekel, hogy elmondjak dolgokat.

gyömbéres menta

Nem segít a világ dolgain, hogy délután hat és este nyolc között vagyok a legfáradtabb, utána átesek a holtponton, és nem tudok elaludni éjfél előtt. Nem segít, mert háromnegyed hétkor nyilván nem fogok lefeküdni, vagy ha igen, akkor felébredek két óra múlva. Gyalázatosan szét van esve a bioritmusom, sokkal lassabban állok át a korai fekvésre, mint ahogy a korai kelést rám kényszerítik a hétköznapok.

Az sem segít, hogy megint iszonyatosan be vagyok taknyosodva, úgy eszem a nyers gyömbért, mintha sárgarépa lenne (ha éreznék ízeket vagy bármit, nyilván nem lennék rá képes), de nem akarok már megint betegállományba menni. Nem mintha nem élvezném, de néha dolgozni sem ártana. Még mielőtt végképp elszokom tőle.

Jól van, már megint nyafogok, én is unom, ez van.

Az elmúlt hetekben megpróbáltam felvenni pár fonalat, amit kicsit elejtettem mostanában, és elmentem az expat írótársaságba, sőt, a nanowrimo záróbulira is. Egyik helyen sem éreztem, hogy ó, hát ide tartozom (pedig mindkét helyen volt már ilyen), de legalább azt sem, hogy ó, mikor léphetek már le (pedig mindkét helyen volt már ilyen), hanem kellemesen eltámasztgattam a fejemet, és röhögtem a többiekkel.

Talán egyszer még működőképes is leszek, nem adom fel teljesen a reményt.

senki nem tud úgy lakótelepet építeni, mint a franciák

Végignéztem ezt a galériát, és azzal együtt lenyűgözőnek és a maga komor és mértani és embertelen módján még megkopottságában is gyönyörűnek találom ezeket az épülethalmazokat, hogy még vendégségbe sem mennék ide szívesen, nemhogy lakni.

néha én sem értem

Azért az jelent valamit, hogy egy ponton a Crestfallenről inkább átváltottam a Heartworkre. Mármint még soha életemben, legdurvább korszakomban, a fanzine-írás legkísérletibb fázisában sem hallgattam önszántamból Carcasst*.

Oké, nem hallgatnám mindennap, de most pontosan ez kell.

*önszántamból sosem hallgattam, de azért az nem teljesen önszántamból volt, hogy nem hallgattam. Hú, de bonyolult ez.