semmi

Néha nekiülök írni dolgokat, de többnyire nem lesz belőle semmi. A világ nem érdektelenebb, mint bármikor máskor, és én is csak kicsit vagyok fáradtabb, nem tudom, mi a baj, azt hiszem, csak nem érdekel, hogy elmondjak dolgokat.

senki nem tud úgy lakótelepet építeni, mint a franciák

Végignéztem ezt a galériát, és azzal együtt lenyűgözőnek és a maga komor és mértani és embertelen módján még megkopottságában is gyönyörűnek találom ezeket az épülethalmazokat, hogy még vendégségbe sem mennék ide szívesen, nemhogy lakni.

néha én sem értem

Azért az jelent valamit, hogy egy ponton a Crestfallenről inkább átváltottam a Heartworkre. Mármint még soha életemben, legdurvább korszakomban, a fanzine-írás legkísérletibb fázisában sem hallgattam önszántamból Carcasst*.

Oké, nem hallgatnám mindennap, de most pontosan ez kell.

*önszántamból sosem hallgattam, de azért az nem teljesen önszántamból volt, hogy nem hallgattam. Hú, de bonyolult ez.

majdnem azt írtam, hogy hasznosan töltöm az időmet

...pedig csak arról van szó, hogy beszkenneltettem végre az inktoberes rajzokat. Még három-négy hét utómunka, és kész is lesznek (hát nem volt valami pixeldús a szkennelés, azt kell, hogy mondjam, és ugyan elég sok mindent meglepően jól korrigált egy sima nagyítás, itt-ott recések a kontúrok. Arról nem is szólva, hogy a digitalizálás előtt már a rajzolásba is csúsztak annak idején hibák, amiket nem átallok hazug mód kijavítani). A rajzok egy része egész jó, egy része kicsit az ööö ezt is meg kéne mutatnom? kategória, majd meglátom, mi lesz velük.*

Nanowrimóval viszont életemben nem álltam még ilyen rosszul, eltelt már a fele hónap, és még mindig tízezer szó alatt vagyok. Egyetlen egyszer sem sikerült teljesítenem a napi penzumot. Hogy lesz így bármi is? Főleg vége? Motivációnak kitűztem, hogy addig nem vehetem meg az Inquisitiont, amíg nincs meg az ötvenezer szó - ha februárig nem hozom össze ezt a nyomorult fél disznót regényt, akkor februárig nem játszom.  Ez van.
*félúton elfelejtem az egészet, és valamikor két év múlva eszembe jut, de akkor már kínos lesz vele bármit is kezdeni.

mielőtt úgy tűnne, hogy már örökké csak morgok és nyafogok

Azért persze a mérleg valójában egyáltalán nem billen el a rossz irányba: a szombati koncert kellemes volt, vasárnap apámmal és öcsémmel ebédeltem, utána a barátaimmal írtam (perverz hobbijaink vannak, na), a hétfőt átaludtam, az új Order of the Stick rész hosszas nyűglődések után végre megint zseniális, és a fényképek alapján a vietnami kolléganőm és anyukám a terveknek megfelelően együtt ebédeltek ma Párizsban.

Most veszek magamnak pár liter narancslevet, és folytatom az alvást.

betegállomány

Szombaton nagyjából nyolc órát voltam ébren, egyszer felébredtem ebédelni, aztán hatkor felkeltem, szembesültem vele, hogy aznap estére én valami koncertre ígérkeztem? Lerobbant a villamos, lekéstem az első öt számot, ha jól emlékszem, fél kettőre otthon is voltam, egy telefonhívást leszámítva aludtam fél tizenegyig.

Jó, van valamicske lázam is (nem magas, de mérhető), kapar a torkom, taknyos vagyok és köhögök, fáj a fejem és a szemem, de az igazán durva az a hirtelen és letaglózó fáradtság, ami időnként rám szakad, és olyankor tényleg úgy alszom el, ahogy az angol mondja: belezuhanok, belezuhanok a semmibe.

helló péntek

Láttam már szimpatikusabb hétfőket.

Kibaszott szürke takony folyik az égből, tegnap ugyan legyűrtem a hányadék évvégi önértékelést, de még ki kéne tűznöm a jövő évi céljaimat (szeretném megőrizni az ép elmémet, ebben mi nem elég ambíciózus?), aludni akarok és írni, továbbá dolgokat megrugdalni nagyon-nagyon-nagyon-nagyon picsamód elbaszott frusztrált vagyok.

tudni sem akarom, freud erre mit mondana

Az álmok alapvetően befolyásolják a hangulatomat.

Azt hiszem, sok mindent elmond a mai napomról, ha elárulom, a mai körülbelül hatszáz munkaórányi álom legfelemelőbb pontja az volt, amikor rántott hússal töltött rántott húst ettem olajtól szétázott papírtányérról. Értem én, hogy Inception meg nyakig tiszta fraktál (esetleg rántott hús), de hát a jó mindenit már a tudatalattimnak, tényleg.

ennyire ne legyen már péntek

Nemnemnemnemnemakarok pont hétvégére megbetegedni, de úgy tűnik, mégis ez lesz. Az iszonyatos kimerültség mellé megérkezett a torokfájás és a takonykór is, enyhe köhögéssel kísérve, és én haladni akartam dolgokkal a hétvégén.

De legalább a Blade Runner 2049 jó volt.

szabadszerda

Délután fél négyig aludtam. Azt hiszem, kicsit fáradt lehettem.

Befejeztem az inktobert (az utolsó rajznál már nem működött a bal vállam; sosem tudtam, hogy a rajzoláshoz szükség van a bal vállamra), rögtön nekikezdhettem volna a nanowrimónak, de ehelyett azóta sem tettem - és még most sem fogom nagy hirtelen, mert először alaposan ki kéne találnom, mit írjak. Az előkészületeim pedig kimerültek abban, hogy nyomtattam egy nagyon szép munkafüzetet, hátha az motivál. A gond csak az, hogy a motiváció önmagában nem elég, agy is kéne, és ébren töltött órák, azokkal pedig nem állok jól.

De ha valóban és igazán és tényleg igaza van az alábbi képnek...


...decembertől agy nélkül se lesz soha többé egy perc szabadidőm sem!!! Alig várom már. Meg fogom próbálni kivárni a karácsonyi szabadnapokat, de szerintem már az is jellemóriásság, hogy nem vettem meg azonnal, és bármi egyébre tudok gondolni helyette.

nagyon péntek

Reggel a villamosmegállótól az irodáig először csak szemerkélni, aztán rendesen esni kezd az eső. A kedvem is ilyen ütemben romlik, és a szellemi képességeim sem javulnak, legalábbis kávézás közben már a tagolt beszéddel is gondjaim vannak (ehhez persze hozzájárul az is, hogy a mondat közepén emberek csörtetnek át a konyhán, és hirtelen több felé kell figyelnem; bár tudnám, miért kell*). Később ugyan jól tudok valamit, de ez még nem elég ahhoz, hogy méltósággal viseljem a nap hihetetlen nyűgjét: semmivel sem haladok, a neontól szédülök, annyi mindent kéne csinálnom, ha működne az agyam.

Laptop tokokat nézek, nem találok, miért csak táskákat gyártanak? Nem tudom értelmezni a házhoz szállítási feltételeket. Így ne is szállítsanak nekem sehova. Katalónia kikiáltja a függetlenségét, az amerikaiak tanulgatják a kleptokrácia szépségeit, fajok halnak ki, és Madagaszkárban dúl a pestis. Már négy nap lemaradást gyűjtöttem inktoberből így a hónap végére, de ennyi neonfény után nem látok rendesen, és aludnom is kéne.

Igazából már a jövő hétvégét várom, mert ez a mostani nem lesz elég semmire.
* A legutóbbi nagy céges bulin volt egy pont, amikor körülbelül tízen-tizenöten X szórakozóhelyről átvonultunk Y szórakozóhelyre: a rövid gyalogutat én nagyjából azzal töltöttem, hogy a legelöl sietők és a leghátul andalgók között rohangáltam, hogy "várjuk meg a többieket a piros lámpánál, nem, nem, vannak még hárman, akik lemaradtak", majd vissza a leghátsókhoz, hogy tudják-e még, merre vagyunk. A történet egyetlen pontján sem értettem, miért kell ezt csinálnom, hát mindenki felnőtt ember és elboldogul magában, de egyszerűen. muszáj. volt. Előző életemben szerintem border collie voltam, más magyarázatot nem találok.

új dolgok jönnek, régiek mennek

Laptop küldetés teljesítve. Megkérdeztem öcsémet, aki velem ellentétben ért a számítógépekhez, és ezt a választ kaptam: "nagyon jó gép, még így is hogy 6 hó garancia van rá. A másik mellett csupán a 3 év gari szólt" szóval újra Lenovo (és végül 9 hónap garanciát kaptam rá). Bár a mezítlábasnál valamivel jobb videókártya miatt akadt meg rajta a tekintetem, sárkányvadászattal egybekötött világmegmentésre nem lesz elég (nem baj, legalább nem fog hirtelen átesni az életemből másfél hónap mindenféle pixel alapú valóságokba).

Holnap lesz Anathema koncert, és miután áprilistól szeptemberig mindenféle átlátszó kifogásokkal nem vettem meg a jegyet, egy ponton be kellett ismernem, hogy én valójában nem akarok elmenni megnézni őket. Igen, húsz éve megváltoztatták az életemet, katalizáltak egy csomó céltalan és elfojtott hülyeséget bennünk és körülöttünk, és igen, tudom, hogy minden más és egyértelműen sokkal unalmasabb (ám nem feltétlenül rosszabb) lenne, ha az a koncert ott és akkor kimarad - de ez itt és most nem kell, nem kell, nem érdekel. Az elmúlt három lemez egyikét sem sikerült egyben végighallgatnom, az utolsóról konkrétan egy számból sem bírtam negyven másodpercet fegyelmezetten végigülni. Reakcióim az arclekarmolástól a heves káromkodáson át a hitetlenkedő röhögésig terjedtek: biztos jó ez, de nem nekem. Ettől persze még mehetnék koncertre, legalább öt-hat koncertjükön voltam már azóta, hogy számomra értelmezhetetlen zenét játszanak, de azt hiszem, most ráuntam végleg. Ráuntam tényleg. Szeretem őket, cukorborsók és aranyosak, de ha csak zoknit teregetek odahaza péntek este, már akkor is hasznosabban és szórakoztatóbban töltöm el az időmet.

Amúgy pedig három nap lemaradásban vagyok az inktoberrel, ajjaj, durva lesz az az október 31. éjjel, amikor megpróbálom majd (ezt is) behozni.

nem túl határozott életjel

Mondanám, hogy ó, a rengeteg félkész poszt, amit nincs időm befejezni, de az igazság az, hogy többnyire elkezdeni sincs időm őket. Sok a minden, kevés az idő, álmos vagyok és nagyon, ráadásul az a kevéske gondolat, ami a fejemben kóvályog, nem áll össze mondandóvá sehogy sem.

Itt a végtelenül cuki vietnámi kolléganőnk, hétvégén voltunk libegőzni és Tatán, esett az eső, bezzeg a munkahét kezdetére kisütött a nap. Most már tényleg lépnem kéne valamit laptop ügyben (csak ahhoz egyszer korán el kéne mennem munkából, és akarok rá Office-t? Vagy nem akarok? És mi van, ha mégis inkább egy nagyobb gépet kéne vennem, amin elfut majd egyszer az Inquisition (amit amúgy soha nem lenne időm végigjátszani, szóval)? Vagy egy butábbat, ami olcsóbb?) valaki adjon döntésképességet, előre is köszönöm.

sóhaj, sóhaj, sóhaj

Nagyon lehangol a világ mostanában, fontos témákról sincs kedvem írni, mert még a haragnál is erősebb bennem az undor. Végtelenül fáradt vagyok, szombaton már a földön fekve hisztiztem, hogy neeeeeem akarok elmenni sehova sem, de esküvői koccintásokat akkor sem illik kihagyni, ha amúgy sírni tudnék a kimerültségtől. Ennek örömére nem aludtam sokat azóta sem, csak ennek a hétnek legyen vége, csak a következő hétnek legyen vége, nyilván teljesen értelmetlen ilyenekre várni.

ember tervez

Az egynapos csúszást végül csak szinten tartottam, arról pedig nagyjából gondolkozni sem gondolkoztam, hogy mit írok majd novemberben. De sokkal többet tudok a szuverén állam kialakulásáról és még emberekkel is találkoztam.

És a nap felfedezése: a stresszlabdánál idegesítőbb dolog a világon nincs. Valaki vegye el tőlem, mielőtt teljesen idegbeteg leszek!

döntések és tervek

Végül úgy döntöttem, megtartom a táskát. Egyértelműen kezdek becsavarodni, eleinte azt hittem, csak túl sok a forró csokis kávé, és attól pörgök túl megállás nélkül, de nem, ma már túlzott cukorbevitel nélkül is produkálom a tüneteket. Meg vagyok hibbanva, pedig ősz van, nem tavasz.

Vagy csak aludnom kéne? Nem kizárt.

Kifogytam a The Fall of Rome epizódokból, nekiláttam a Tides of History-nak, ha már Patrick Wyman az új titkos szerelmem (senki nem tudja olyan szépen mondani azt, hogy a ˈrɪvər ˈtiːʃə a mai Magyarország észak-keleti határán; gondolkoztam már rajta, hogy egyszer írok neki, hogy azt valójában Tisza, úgyis mint ˈtɪsə, hát nem vagyunk mi lengyelek, az sz az sz). Azt még nem tudom, ki az új történelmi szerelmem, mert hát Nagy Theodorik nyilvánvalóan, de Justinianus már azóta, hogy megtudtam, hogy a The Sarantine Mosaic Valeriusát róla mintázták. Ó, ezek a nehéz érzelmi döntések.

Ma már mindenképp be kell ülnöm valahova, hogy 1) pótoljam az egy teljes napos lemaradásomat így inktoberben (nem, az ötletlistát nem követem, de igyekszem minden nap rajzolni valamit) 2) nekilássak valami részletesebb tervnek a nanowrimo-ra, hátha akkor úgy esetleg véletlenül majd sikerül, mert most már évek óta mindig elbukom. Dicséretes eredménnyel, 35-40 ezer szavakkal, de elbukom.

Írhatnék még a breton palacsintázóról (nagyon jó és tökéletesen autentikus - pont ilyen galette-eket ettünk Saint Malo-ban, Lannionban vagy Quimperben is (Penmarc'h-ban nem, ott tettek élesztőt is a palacsintatésztába, mert perverzek)), de kicsit lusta vagyok hozzá, és nagyon éhes.

Nagyon-nagyon-nagyon éhes!!!

minden sokkal jobb

Csak mérhetetlenül álmos vagyok még mindig. Túléltem a fogorvost, az állásbörzét, a várakozáson felül is marha jól sikerült céges vacsorát (pedig alapból elég magasak már az ilyen eseményekkel kapcsolatban az elvárásaim) és másnap a korai kelést. A legnagyobb hülyeség, amit elkövettem mindezek után, az volt, hogy rossz pénznemben néztem meg egy elegánsabb kis hátizsák árát, pedig a vonatkozó HUF-ért nem biztos, hogy megvettem volna - de legfeljebb majd visszaviszem, van még három napom eldönteni, szóval ez sem akkora baj. Vettem egy kék bokacsizmát. Azt nem viszem vissza, az tökéletes.

További és bővebb beszámolókat vagy lesz erőm írni valamikor, vagy nem. Szerintem inkább nem.

nincsenek csodák

Ellenben van időpontom gyökérkezelésre.

A holnapi napom izgalmas lesz, éjszaka vinnyogva fetrengés, reggel egy kis munka, délben gyökérkezelés, utána elvben ki kéne mennem az állásbörzére a újoncokat fogni a cégnek (előfordulhat, hogy nem leszek meggyőzőerőm teljében - például a beszéddel úgy általában lesznek szerintem gondjaim - de nem biztos, hogy be tudnak helyettem rántani valakit), majd céges vacsora. Most azért el tudnám kicsit sírni magam, bár gyaníthatóan ebben nagy szerepe van a fültől torokig parázsló fájdalomnak.

hazaértem

Most akkor még várunk pár napot, hátha valami csoda folytán elkerülhető a gyökérkezelés. Őszintén, nem is tudtam, mi hiányzik (de ha rákérdeztek volna, a rettenetes fogfájás nem lett volna benne az első tízmillióban).

ez volt, ez van

Megkésve bár, de beszámolnék róla, hogy 1) tényleg borzalmas bénaság félig lezsibbadt fejjel sört inni 2) nem öntöttem le magam. A terveknek megfelelően berúgtam, de nem nagyon, táncoltam mindenféle dark zenékre a gyerekkoromból, valamint bónusz megáztam még a hideg őszi esőben is, most pedig csomagolnom kell, mert szokás szerint nemsokára elérkezik az a pont, amikor előzetes bejelentés nélkül hazaérek valahonnan.

önközponti nyilvántartás

Mostanában annyira összeszedetten posztolok, hogy rendszeresen vissza kell olvasnom, hogy mit írtam egyáltalán, és mikor, mert nem igazán tiszták az emlékeim.

Naplót még mindig nem írok, csak valamiféle excelben vezetett kimutatást (cigiztem-e a héten, sportoltam? (haha, ugyan), mennyit költöttem, hány fényképet szerkesztettem netre is feltölthető állapotúra (mostanában nullát), rajzoltam, hány leütést és hány szót írtam, csináltam-e a héten bármi új dolgot, volt-e családi/barátos/egyéb programom, öt jó dolog, mit álmodtam és milyen érdekes linkeket találtam). A számokat viszonylag rendesen követem (te jó ég, tavaly már szintén nyolc órás, irodai munka mellett mennyivel többet rajzoltam! És írtam! És mennyivel kevesebbet kocsmáztam...), a betűket kevésbé, de elég hasznos, hogy nem kell kerek és értelmes mondatokban fogalmaznom, amit azért egy naplónál elvárnék magamtól.

Néha azért beleolvasok, és olyanok vannak benne, hogy "a három király és a királynőik, akik vagy bántani akarnak minket, vagy nem, vagy nem tudom?", hát erre azóta sem jöttem rá, de most eszembe jutott, hogy mindjárt október 31. és nekem addigra kísértettörténetet kell írnom!!! Ne már.

 

Mostanában mindössze ennyit rajzoltam, és lássuk be, ez nem sok. Elő kéne szednem a ceruzámat, és nekiállni a vázlatnak, amit részint nagyon szeretnék már megcsinálni, részint meg olyan érzés, mintha hirtelen macskává változnék, és visszafelé simogatnának (mondjuk akkor nem kellene rajzolnom és szerintem alapvetően sokkal egyszerűbb lenne az életem) (hadd tépjem le a karját annak a rohadéknak, aki visszafelé simogat). Legfeljebb majd elégetem kiradírozom csendben, és senki más nem látja meg soha, igazán nem értem, miért nyavalygok ennyit.

Irtózatosan fáradt vagyok, nem testben, nem fejben, leginkább szívben, ha van olyan: egyrészről nagy igényem lenne olyan emberek közelében vegetálni egy kicsit, akik mellett biztonságban érzem magam, másrészről nagyon szeretném, ha egyáltalán nem kéne emberekkel bonyolítanom az életem. Hülyeségeket álmodok, a fél napot megmérgezi a bennük rejlő igazság, de néha még így is jobbak a valóságnál.

korai november

A kollégáim egy részét megismerem már hangról is, tudom, kik vannak kinn a konyhában, bár csak a halk, egyenletes duruzsolás hallatszik be. Majd kimegyek teáért, ha csend lett; nem akarok beszélgetések közepén áttrappolni magassarkú csizmában, márpedig a mai időjáráshoz az kellett.

Jó lesz egy kis pihenés.

további morgás

Szerda van, három napja szédülök. A durva kettősfront mára állítólag már elmúlt, az undorító idő maradt, amivel a legnagyobb baj, hogy ilyenkor az irodában egész nap ég a neon, meg a neontól ki a szemem. Most már kezd kicsit elegem lenni úgy mindenből általában (magamból nagyon), a laptop problémával is inkább csak egy helyben toporgok és körözök, mert úristen, a hirtelen döntések ijesztőek és nem mennek nekem (különösen, ha sok pénzről van szó). Egyelőre megszereltettem a régi monitorhibás óriásgépet, hazavittem, bekapcsoltam, és eszembe jutott, hogy a monitorhiba tulajdonképp csak kellemes kifogás volt rá, hogy ne használjam, mert nagyjából minden idegesít benne.

Az estém érdekes lesz, először fogorvoshoz megyek, utána koncertre, az eddigi tapasztalatok alapján az érzéstelenítés nagyjából addigra múlik el, mire majd hazaérek, már csak az érdekel, hogy félig lebénult arccal tudok-e sört inni? És anélkül, hogy bokáig leönteném magam?

jobb eredmények érdekében használjon ibuprofent a blogíráshoz

Írok valami vidámat is (vagy nem, attól függ, hogy elmúlik-e a fejfájásom, mire befejezem ezt a mondatot), voltunk Westiválon, és rengeteg cuki kutyát láttunk és a kávé is jó volt. Sütött a nap, vettem magamnak pólót, másoknak mézeskalácsot, simogattam és sétáltattam kiskutyákat, és még Kavics is szokatlanul szeretgetős volt, hazafelé az ölembe hajtotta a fejét, úgy aludt, pedig ő alapvetően rocksztár kutya, és nem szereti az ilyen közvetlenkedést.

(Ide kéne rengeteg cuki kép, de hát nem igazán működik a laptopom, ugye.) (És nem is fényképeztem annyit, mert tele volt a kezem kutyákkal.)