ember tervez

Az egynapos csúszást végül csak szinten tartottam, arról pedig nagyjából gondolkozni sem gondolkoztam, hogy mit írok majd novemberben. De sokkal többet tudok a szuverén állam kialakulásáról és még emberekkel is találkoztam.

És a nap felfedezése: a stresszlabdánál idegesítőbb dolog a világon nincs. Valaki vegye el tőlem, mielőtt teljesen idegbeteg leszek!

döntések és tervek

Végül úgy döntöttem, megtartom a táskát. Egyértelműen kezdek becsavarodni, eleinte azt hittem, csak túl sok a forró csokis kávé, és attól pörgök túl megállás nélkül, de nem, ma már túlzott cukorbevitel nélkül is produkálom a tüneteket. Meg vagyok hibbanva, pedig ősz van, nem tavasz.

Vagy csak aludnom kéne? Nem kizárt.

Kifogytam a The Fall of Rome epizódokból, nekiláttam a Tides of History-nak, ha már Patrick Wyman az új titkos szerelmem (senki nem tudja olyan szépen mondani azt, hogy a ˈrɪvər ˈtiːʃə a mai Magyarország észak-keleti határán; gondolkoztam már rajta, hogy egyszer írok neki, hogy azt valójában Tisza, úgyis mint ˈtɪsə, hát nem vagyunk mi lengyelek, az sz az sz). Azt még nem tudom, ki az új történelmi szerelmem, mert hát Nagy Theodorik nyilvánvalóan, de Justinianus már azóta, hogy megtudtam, hogy a The Sarantine Mosaic Valeriusát róla mintázták. Ó, ezek a nehéz érzelmi döntések.

Ma már mindenképp be kell ülnöm valahova, hogy 1) pótoljam az egy teljes napos lemaradásomat így inktoberben (nem, az ötletlistát nem követem, de igyekszem minden nap rajzolni valamit) 2) nekilássak valami részletesebb tervnek a nanowrimo-ra, hátha akkor úgy esetleg véletlenül majd sikerül, mert most már évek óta mindig elbukom. Dicséretes eredménnyel, 35-40 ezer szavakkal, de elbukom.

Írhatnék még a breton palacsintázóról (nagyon jó és tökéletesen autentikus - pont ilyen galette-eket ettünk Saint Malo-ban, Lannionban vagy Quimperben is (Penmarc'h-ban nem, ott tettek élesztőt is a palacsintatésztába, mert perverzek)), de kicsit lusta vagyok hozzá, és nagyon éhes.

Nagyon-nagyon-nagyon éhes!!!

minden sokkal jobb

Csak mérhetetlenül álmos vagyok még mindig. Túléltem a fogorvost, az állásbörzét, a várakozáson felül is marha jól sikerült céges vacsorát (pedig alapból elég magasak már az ilyen eseményekkel kapcsolatban az elvárásaim) és másnap a korai kelést. A legnagyobb hülyeség, amit elkövettem mindezek után, az volt, hogy rossz pénznemben néztem meg egy elegánsabb kis hátizsák árát, pedig a vonatkozó HUF-ért nem biztos, hogy megvettem volna - de legfeljebb majd visszaviszem, van még három napom eldönteni, szóval ez sem akkora baj. Vettem egy kék bokacsizmát. Azt nem viszem vissza, az tökéletes.

További és bővebb beszámolókat vagy lesz erőm írni valamikor, vagy nem. Szerintem inkább nem.

nincsenek csodák

Ellenben van időpontom gyökérkezelésre.

A holnapi napom izgalmas lesz, éjszaka vinnyogva fetrengés, reggel egy kis munka, délben gyökérkezelés, utána elvben ki kéne mennem az állásbörzére a újoncokat fogni a cégnek (előfordulhat, hogy nem leszek meggyőzőerőm teljében - például a beszéddel úgy általában lesznek szerintem gondjaim - de nem biztos, hogy be tudnak helyettem rántani valakit), majd céges vacsora. Most azért el tudnám kicsit sírni magam, bár gyaníthatóan ebben nagy szerepe van a fültől torokig parázsló fájdalomnak.

hazaértem

Most akkor még várunk pár napot, hátha valami csoda folytán elkerülhető a gyökérkezelés. Őszintén, nem is tudtam, mi hiányzik (de ha rákérdeztek volna, a rettenetes fogfájás nem lett volna benne az első tízmillióban).

ez volt, ez van

Megkésve bár, de beszámolnék róla, hogy 1) tényleg borzalmas bénaság félig lezsibbadt fejjel sört inni 2) nem öntöttem le magam. A terveknek megfelelően berúgtam, de nem nagyon, táncoltam mindenféle dark zenékre a gyerekkoromból, valamint bónusz megáztam még a hideg őszi esőben is, most pedig csomagolnom kell, mert szokás szerint nemsokára elérkezik az a pont, amikor előzetes bejelentés nélkül hazaérek valahonnan.

önközponti nyilvántartás

Mostanában annyira összeszedetten posztolok, hogy rendszeresen vissza kell olvasnom, hogy mit írtam egyáltalán, és mikor, mert nem igazán tiszták az emlékeim.

Naplót még mindig nem írok, csak valamiféle excelben vezetett kimutatást (cigiztem-e a héten, sportoltam? (haha, ugyan), mennyit költöttem, hány fényképet szerkesztettem netre is feltölthető állapotúra (mostanában nullát), rajzoltam, hány leütést és hány szót írtam, csináltam-e a héten bármi új dolgot, volt-e családi/barátos/egyéb programom, öt jó dolog, mit álmodtam és milyen érdekes linkeket találtam). A számokat viszonylag rendesen követem (te jó ég, tavaly már szintén nyolc órás, irodai munka mellett mennyivel többet rajzoltam! És írtam! És mennyivel kevesebbet kocsmáztam...), a betűket kevésbé, de elég hasznos, hogy nem kell kerek és értelmes mondatokban fogalmaznom, amit azért egy naplónál elvárnék magamtól.

Néha azért beleolvasok, és olyanok vannak benne, hogy "a három király és a királynőik, akik vagy bántani akarnak minket, vagy nem, vagy nem tudom?", hát erre azóta sem jöttem rá, de most eszembe jutott, hogy mindjárt október 31. és nekem addigra kísértettörténetet kell írnom!!! Ne már.

 

Mostanában mindössze ennyit rajzoltam, és lássuk be, ez nem sok. Elő kéne szednem a ceruzámat, és nekiállni a vázlatnak, amit részint nagyon szeretnék már megcsinálni, részint meg olyan érzés, mintha hirtelen macskává változnék, és visszafelé simogatnának (mondjuk akkor nem kellene rajzolnom és szerintem alapvetően sokkal egyszerűbb lenne az életem) (hadd tépjem le a karját annak a rohadéknak, aki visszafelé simogat). Legfeljebb majd elégetem kiradírozom csendben, és senki más nem látja meg soha, igazán nem értem, miért nyavalygok ennyit.

Irtózatosan fáradt vagyok, nem testben, nem fejben, leginkább szívben, ha van olyan: egyrészről nagy igényem lenne olyan emberek közelében vegetálni egy kicsit, akik mellett biztonságban érzem magam, másrészről nagyon szeretném, ha egyáltalán nem kéne emberekkel bonyolítanom az életem. Hülyeségeket álmodok, a fél napot megmérgezi a bennük rejlő igazság, de néha még így is jobbak a valóságnál.

korai november

A kollégáim egy részét megismerem már hangról is, tudom, kik vannak kinn a konyhában, bár csak a halk, egyenletes duruzsolás hallatszik be. Majd kimegyek teáért, ha csend lett; nem akarok beszélgetések közepén áttrappolni magassarkú csizmában, márpedig a mai időjáráshoz az kellett.

Jó lesz egy kis pihenés.

további morgás

Szerda van, három napja szédülök. A durva kettősfront mára állítólag már elmúlt, az undorító idő maradt, amivel a legnagyobb baj, hogy ilyenkor az irodában egész nap ég a neon, meg a neontól ki a szemem. Most már kezd kicsit elegem lenni úgy mindenből általában (magamból nagyon), a laptop problémával is inkább csak egy helyben toporgok és körözök, mert úristen, a hirtelen döntések ijesztőek és nem mennek nekem (különösen, ha sok pénzről van szó). Egyelőre megszereltettem a régi monitorhibás óriásgépet, hazavittem, bekapcsoltam, és eszembe jutott, hogy a monitorhiba tulajdonképp csak kellemes kifogás volt rá, hogy ne használjam, mert nagyjából minden idegesít benne.

Az estém érdekes lesz, először fogorvoshoz megyek, utána koncertre, az eddigi tapasztalatok alapján az érzéstelenítés nagyjából addigra múlik el, mire majd hazaérek, már csak az érdekel, hogy félig lebénult arccal tudok-e sört inni? És anélkül, hogy bokáig leönteném magam?

jobb eredmények érdekében használjon ibuprofent a blogíráshoz

Írok valami vidámat is (vagy nem, attól függ, hogy elmúlik-e a fejfájásom, mire befejezem ezt a mondatot), voltunk Westiválon, és rengeteg cuki kutyát láttunk és a kávé is jó volt. Sütött a nap, vettem magamnak pólót, másoknak mézeskalácsot, simogattam és sétáltattam kiskutyákat, és még Kavics is szokatlanul szeretgetős volt, hazafelé az ölembe hajtotta a fejét, úgy aludt, pedig ő alapvetően rocksztár kutya, és nem szereti az ilyen közvetlenkedést.

(Ide kéne rengeteg cuki kép, de hát nem igazán működik a laptopom, ugye.) (És nem is fényképeztem annyit, mert tele volt a kezem kutyákkal.)

na jó, mégis vészes a helyzet

Aztán tegnap este inkább elromlott a laptopom, nem hiányzott, hogy még ezt is el kelljen intéznem, de laptop nélkül szörnyű és sivár az életem (nekem mindig írnom kell dolgokat, akkor is, ha nem összefüggőek vagy értelmesek, és analóg már a kézműtétem előtt sem ment). És akkor azt még végig sem gondoltam, hogy egy vagyon lesz... és a tetejébe az általam kedvelt, max. 12"-es méret eléggé lekorlátoz egyéb paramétereket. szóval nem lesz az, hogy de bezzeg majd ha le kell cserélnem a gépem, legalább futni fog rajta az Inquisition. Soha nem fogok én már romantikusan szerencsétlenkedni szegény Cullennel, pedig már az Originsben is a legszívesebben őt vittem volna magammal a toronyból Wynne helyett, hát még a digitális szerelmi életem is csupa csalódás (az analóg rosszabb).

Ezen kívül szigszalagot kéne vennem. Az legalább nem lesz egy vagyon.


nem olyan vészes a helyzet

Amúgy persze nem ezen múlik a jókedvem, hanem a fogamról a fülemre, a fülemről a torkomra vándorló fájdalmon, az emberi csalódásokon, a kevés alváson.

És azon, hogy most egy billegős, felemás sarkú cipőben mehetek a délutáni programomra és haza.

ma csinos leszek

Mire beértem az irodába, a szép lánycipőm egyik sarkáról leesett a talprész. Úgy fél centivel rövidebb lett a másiknál, kis szögek állnak ki belőle, és billeg, mintha az élete múlna rajta.

Ennyit arról, hogy másfél hét nadrág-póló-edzőcipő után megint ruhában jöttem.

én nem introvertált vagyok, én félek az emberektől

Igazából az egész hét borzalmas, nyilván legfőképp a hirtelen pánikreakció szerda délután, mert valaki váratlanul kérdezett tőlem valamit és nem volt rá helyes válasz, és mérhetetlenül elegem van ebből az egészből, leginkább saját magamból, abból, hogy ilyenkor lefagyok és rettegek, elegem van ám nagyon nagyon nagyonnagyonnagyonnagyonnagyon.

Az azért mindenképp érdekes volt, hogy abból, hogy valaki váratlanul kérdezett tőlem valamit és pánikba estem, mindenki feltételezte, munkáról van szó, számon kérhető kötelességről, holott a mit rontottam el már megint és a mennyire megbocsáthatatlanul rontottam el mindent és mindörökre tetszőleges váratlan kérdéstől beüthet, attól is, hogy hány óra van (pedig arra többnyire van helyes válasz, és többnyire tudom is) (és nem is ez volt a kérdés, de még csak nem is munka).

nyárutó

Majd írok arról is, hogy honnan jöttem haza úgy két és fél hete, de először a múlt hétvégéről, mert az rövidebb volt sokkal. A hétvégék eleve mindig rövidek, túl rövidek, akkor is, ha kellően ingerdúsak ahhoz, hogy egy hosszabb munkahéttel is felérjenek.

A dolog még júliusban kezdődött, amikor a távolról indítás (még azzal a beszámolóval is adós vagyok) végén lenn maradtam Tihanyban, és erősen gondolkoztam rajta, hogy strandolni kéne, és fürdőruha is volt nálam, de annyira a csomag mélyén, és annyira nem tudtam, hová tehetném addig az összes holmimat, hogy végül is csak a mólón rajzolgattam és a therving gótokról okultam... valamint arra jutottam, hogy hát évtizedek óta nem fürödtem a Balatonban, most már lassan ideje lenne, lehetőleg még idén. És azt is kiszámoltam, hogy nagyjából egyetlen egy hétvége jöhet számításba, amikor rá is érek, és esetleg még strandidő lesz: szeptember első hétvégéje.

Hétfőn még hőséggel kecsegtetett az előrejelzés, a hidegfrontot is csak vasárnap estére, hétfő reggelre jósolta, gondoltam, az még jó is, legalább nem kozmálok oda a vonaton. Lefoglaltam a szállást, megkerestem a papucsomat (idén eddig két pár papucsot sikerült örökre eltennem), és elégedetten hátradőltem.

Aztán péntek este megérkezett a hideg.

Ezen a ponton úgy voltam vele, hogy a szállást már nem mondhatom le, mindenképp ki kéne fizetnem, a különbség az, hogy a helyszínen játékpénzzel is fizethetek (SZÉP kártya), amúgy meg igazi pénzt kéne utalnom. Szóval racionalizáljuk úgy az utat, hogy ha vonatjegyestül-mindenestül benne van a szállás árában, vagy nem lépi túl látványosan, akkor nem bukom többet azzal, ha lemegyek, mintha maradok. Elvégre a SZÉP kártyáról ezt az összeget úgyis csak szállásra költhetem, és annyit azért nem nyaralok belföldön, hogy lemeríteném a keretem. Különben is, mit nekem rossz idő, hát viharos tengerek viharos partvidékén voltam, húsz fok és pár felhő nem tántoríthat el! Legfeljebb strandolás helyett kirándulok. Különben is, szombat délre Budapesten már verőfényes napsütés volt.

Balatonfüreden nem.

Az eső udvariasan megvárta, hogy leballagjak a szállásra, de amint elindultam sétálni egyet, szakadni kezdett. Sebaj, gondoltam, van nálam esernyő, kendő, kardigán, és nagyjából ebben a sorrendben elő is szedtem mindet. Találtam egy pizzériát, ahol végre ebédelhettem, sőt, egyúttal megoldottam a vacsora kérdését is - igaz, onnantól kezdve még egy pizzásdobozt is hurcolhattam. Elsétáltam a borfesztivál mellett, fontolgattam egy megfázás elleni pálinkát, de végül inkább fagyiztam. Az eső kitartóan esett. Megnéztem a nagy kikötőt, a szomszédos marinát, a csendesen ázó hipszter-etetőket, szomorúan konstatáltam, hogy nem kívánom a kávét, és visszamentem a szobámba, hogy legalább a pizzásdobozt letegyem. Négy órával később anyám telefonja ébresztett. Hallgattam egy ideig az eső kopogását, fontolgattam, hogy még lenézhetnék a szomszédos kocsmafélébe, ahová jazz-blues koncertet ígért aznapra az ajtó mellé támasztott tábla, aztán inkább csak aludtam tovább.

Vasárnap reggel már nem esett, ellenben irtózatos szél volt. És rohadt hideg. Tisztára, mint a viharos tengerek viharos partvidékén, csak itt nem ordítottak folyamatosan a sirályok, és a világítótornyok is sokkal kevésbé voltak festőiek. Kiballagtam a mólóra, hátha hajózni támad kedvem, és hosszan elmerengtem azon, van-e bármi Siófokon, amit netán meg akarnék nézni, mert a következő hajók mind odamentek. Néztem, ahogy gyerekek borulnak a vízbe a vitorlásukkal, fontolóra vettem, hogy inkább felbuszozom Veszprémbe, de végül szokás szerint Tihanyba mentem át. Leginkább, mert hét percen belül jött a busz, és mert ott legalább gondolkozás nélkül bárhonnan bárhova elszórakoztatom magam (például azzal, hogy most akkor melyik házban volt is a dollárbolt? Dollárbolt. Istenem. Hogy utáltuk a tihanyi barátnőnket, amikor kapott annyi nyugatnémet márkát, hogy vehetett rajta igazi Barbie-t a dollárboltban!).

Először megnéztem a helyi turistapiac aktuális kínálatát, aztán a helyi Kogart aktuális kínálatát, arra jutottam, hogy Egry József nem a kedvenc festőm, de néha álmodok olyanokat, amilyeneket festett. A fények. Azok mindig pont ott vannak. A róla írt versek nyilvánvalóan sokkal jobban tetszettek, hülye bölcsész vagyok, ennyi. Odakinn még mindig nagyon fújt a szél, de már kevésbé lógott az eső lába, és rengeteg időm volt, úgyhogy kirándultam egyet.

Először is felmentem egy kopár hegytetőre, ahol még sokkal jobban fújt a szél, aztán elindultam a rossz irányba. Egy idő után rájöttem, hogy rossz irányba megyek, úgyhogy megfordultam, és tovább sétáltam az orkánban, ezúttal a jó irányban, és idővel leértem az erdőbe, ahol már csak bokáig érő sár volt. Később megtaláltam a barátlakásokat (friend's flat, ahogy valaki piros festékkel ráfordította az információs táblára), majd a kikötőt is, ahol kivételesen nem álltam meg kávézni. A terv ugyanis az volt, hogy visszakutyagolok az apátsághoz, és a Kecskeköröm csárdában ebédelek egyet, mert a Kecskeköröm csárdára emlékszem hétéves koromból, és hátha azóta nem lett belőle a fehérribiszkés szuvidált csirkerétes fellegvára, mint a Visszhangból - na, hát az nem is, de szeptember harmadikán ők már túlvoltak a szezonon, és nem adtak nekem enni semmi rendesch magyaroscht. Bánatomban kiültem a Rege cukrászda teraszára, ott szerencsére alig fújt a szél, és adtak piros takarót, és rajzoltam tájképet, miközben ezúttal nem okultam a Római Birodalom bukásának újabb indokairól. Azt a buszútra tartogattam: Almáditól Érdig nagyon sok érdekességet megtudtam a hunokról... és egy keveset a hsziungnukról is, például, hogy egyáltalán léteztek, és lehet, hogy ők voltak a hunok!!! (Ez az elmélet csak két-háromszáz éves, szóval egyáltalán nem vagyok fáziskésésben.) Mire Pestre értünk, már szakadt az eső, és rohadt éhes is voltam, de minden jó, ha vége jó, mert esernyő is volt nálam, és vacsorát is hamar kerítettem.

hétközép

Eszeveszett mód ideges vagyok és nyűgös, ez most vagy a kettősfront, vagy a fülfájás. Gyanús volt ám vasárnap, hogy baj lesz abból, ha a jeges orkánban billegek egy kopár hegytetőn, de csak fürdőruha volt nálam és strandpapucs, bélelt sapka egy szál sem.

És a torkom is fáj. És megégettem a nyelvem az irodai konyhában talált  hányásizű gyógyteával.

tragédia

Kénytelen voltam meghozni felnőtt életem egyik legkeserűbb kompromisszumát.

Miután nem volt semmi más fazon az egész tetves üzletben, és évek óta nincs más fazon egyetlen tetves üzletben sem, és az utolsó rendes bő szárú farmerem  a múlt héten elszakadt, legkevésbé sem skinny termetem dacára vettem egy skinny farmert.

Elmondhatatlanul idétlennek érzem magam benne, de hátha egyszer megszokom.

napi gótika

Kezd szőkülni az ablak előtt a nyárfa. Nemsokára látni lehet az elhagyott varjúfészket is.

így jár, aki mindig ugyanazt a három cipőt hordja

Kedd reggel nem találtam a lánycipőmet, szóval belekotortam a szekrénybe, hogy mi van még, amit ruhához is felvehetek. Találtam egy pár fekete magassarkút, amiről csak annyi emlékem van, hogy egyszer már megtaláltam, és akkor is meglepődtem. De hogy hol vettem? Mikor? Miért? Hány éve állhat egyáltalán a szekrényben? Négy? Hét? Tíz? Biztos, hogy vettem, és nem örököltem, mert 38-as cipő csak az én lábamra jön fel a családban. És a jelek szerint párszor már hordtam is, mert poros a talpa. Épp csak a sarok formája nem jellemző rám, és az, hogy ennyire semmi emlékem ne legyen róla, hogy került hozzám, még annyira sem.

Azért felvettem és kibírta a munkanapot, szóval lehet, hogy néha még hordom majd.

már megint csak úgy hazaértem

Kezdjük a végén. Lassan már éjjel egy volt, és a reptéri transzfer sofőrje úgy szólt a telefonba, mint aki csak félig ébredt fel, esetleg frissen tépett be. Nem nyugtatott meg a gondolat, hogy ő visz át Óbudára. Bekötni is csak kilométerekkel indulás után kötötte be magát, addig hallgattuk a kocsi ütemes pittyegését, és arra gondoltam, ez az a fajta ember, akire jobb nem rászólni, mert akkor még ideges is lesz, márpedig az ekkora sebességnél nem jó ötlet. Később átmentünk néhány piroson, párszor megfordultunk és előztünk záróvonalon, és úgy voltam vele, közel tizenhét órája utazom hazafelé, nem lehetne, hogy ne az utolsó néhány kilométeren haljak meg? Ettől eltekintve kedves volt, és legalább nagyon gyorsan hazaértem. A lift felé menet még gondoltam rá, hogy megnézem a postát, de a bolond néni a postaládák előtt állt, és motyogva válogatta épp egy kibelezett szemeteszsák tartalmát. Odafenn zuhany, pizsama, eszeveszett-fáradt-vagyok-de-még-kattog-az-agyam, mit-vegyek-fel-holnap, ellazulni kéne, nem beáju

miért ébredtem fel fél négykor?

Negyed ötkor?

Háromnegyed hatkor?

és igen

Megvan az ISTQB vizsga!

Nem hiába keseredtem el úgy az összes borzalmas fényképen, hogy inkább próbavizsgákat oldottam meg, csak gondolnom se kelljen rájuk!

a jelenidő viszonylagos hiányáról

Az úgy van, hogy elkezdek megírni dolgokat, aztán csinálok valami egészen mást, aztán a vázlat valahol máshol marad, aztán sosem jutok el odáig, hogy ne hetekkel később posztoljam, de az félrevezető, mert a dolgok nem hetekkel később történtek, és amúgy tudom, hogy nem is látszik a dátum, de mégis, na. Lehet, hogy kéne ebédelnem.

erős kezdés

A hétfő elég erősen indított, ötkor elkezdett riasztani egy kocsi, aztán elaludtam, majd amikor kapkodva beálltam a zuhany alá, nagyon hirtelen és nagyon élesen jutott eszembe, hogy ki volt ám írva a liftajtóra, hogy hétfő-kedd nem lesz melegvíz. De akkor már vizes volt a hajam. A szakadó esőben elrohantam a fogorvoshoz, nem volt jó a kapucsengő, és persze ahogy a telefonnal, a táskámmal és az esernyővel szerencsétlenkedtem, bőrig harisnyáig áztam. Aztán pedig az érzéstelenítéstől még a szemhéjam is elzsibbadt, de legalább egy lyukas foggal kevesebb! És még reggelit is vettem! És beértem időben az irodába!

jól átsülve

Vége az eszeveszett hőségnek, mondanám, hogy olyan boldog vagyok, de sajnos a viharral együtt az agyműködéssel összeegyeztethetetlen fejfájás is megérkezett. Na jó, azért boldog vagyok, akkor is, ha S. már válaszolt, hogy városon kívül lesz, amikor feléjük járok – végül is mi a fenét vártam, eddig három látogatásból egyszer sikerült találkoznom vele, kétszer pedig az utolsó pillanatban mondta le. Ráadásul akkor még sokkal rosszabbul viseltem, hogy nem találkozunk, csodálatos dolog ám a facebook, olyan emberekben segít csalódni, akikről tényleg kizárólag csak jókat gondoltam*. 

A hét amúgy remek volt, a negyven fokot leszámítva (bár nagyon nehéz leszámítani, a negyven fok mindent átitat és undorító és förtelmes), voltam meglepetés születésnapi vacsorán, egyszerűen az a kreatívan író expatok lenyűgözőek, az egyikük megemlítette, hogy születésnapja lesz, erre a másik nem csak megszervezte a vacsorát, de meg is főzte, mert tudta, hogy az ünnepelt ritkán kap igazi házi kosztot. (Igazi házi chicken fajitát három féle salsa szósszal még én sem nagyon kaptam, de nagyon rendben volt). Jó, hát A.-t rendszeresen sípcsonton kellett rúgnom, amikor evés közben bökdösött. Tisztára mint az óvodában. Pedig A. tudhatná jobban: elég jól ismerhet minket, vagy legalábbis a gondolkozásunkat, mert csúnyán és toronymagasan megvert minket Dixitben.

Orsie-tól én is kaptam még születésnapi ajándékot (igazi nyaralásos szuvenír), szóval nekem is jó, nem csak B.-nek. Később erre ittunk is, a hőség miatt viszont enni nem ettünk, rég csíptem be ennyire fél üveg bortól. Voltam kolléga búcsúbuliján is, olyan emberekkel is beszéltem, akikkel még soha, és viszonylag későn következett be az a pont, amikor egyértelműen én voltam a legöregebb az asztalnál. Beszélgettem a tényleg fiatal kollégával is****, és megtudtam, hogy a munka közben gazdát cserélt pelenkát mindenképp meg fogja tartani az új tulajdonosa*****, csodálatosan őrült emberekkel dolgozom.

A munkahetet zárni is születésnappal zártam, feledhetetlen élmény volt a kemencehőségben végiggyalogolni Wekerlén, aztán pedig az utolsó metróhoz vissza. Mire hazaértem, minden tagom sajgott a fáradtságtól, de olyan meleg volt, hogy nem tudtam aludni. Egy idő után bevittem egy üveg jéghideg vizet az ágyba, félóránként felébredtem, meglocsoltam egy kendőt (és ha nem csak a kendő ázott át, az sem zavart), és a vizes rongyot ölelgetve próbáltam legalább pár órát pihenni.

Kicsit aggaszt, hogy ez már feltehetően az emberiség kihalásáig egyre rosszabb lesz, kivéve, ha villámgyorsan sikerül valami akkora tudományos áttörést hoznunk, amiről egyelőre még pletykálni sem mer senki; de hát a globális kilátástalanságnak ezt a szintjét már viszonylag könnyedén megléptem tavasszal, amikor az Aleppó ostromáról érkező híreket sikerült azzal nyugtáznom, hogy nem baj, már nem lesz sokáig ilyen. Egybefüggő emberiség, úgy értem. Városok és a csecsemőket falhoz csapkodó főemlős-agresszió. Mondjuk azt nem bánnám, ha sikerülne az önpusztítást úgy levezényelnünk, hogy némi cuki állatvilág azért maradjon.

Addig viszont még tervezek többször is vidáman borozgatni vicces emberekkel, szóval nem kell aggódni, a körülöttem zajló apokalipszis nem rontja el teljesen a kedvemet.
*és akkor kiderül, hogy oltásellenesek. És én sok hülyeséget meg tudok ám bocsátani**, mert a hülyeségek nagy része csak az egyén életét vágja tönkre, de az oltásellenességet nem. Az az tudományellenesség legkártékonyabb fajtája, és el sem tudom képzelni, hogy lehet valaki annyira öntelt és vak, hogy ne fogja fel, mit támad.

** személy szerint elmondhatatlan áhítattal imádom a tudományt, de valahol  el tudom fogadni, ha valakit olyan traumák értek tanulmányai során, hogy csak úgy tudja feldolgozni a matek bukás-pótvizsga csomag emlékét, ha onnantól a kétszer kettőről is lemond mindörökre. Egy izmosabb „a Föld márpedig lapos” videó láttán csak irtózatosan szomorú leszek, hogy valaki ennyire irtózik a tudástól, de az oltás az más. Az oltás az maga a csoda; az az összes XIX. századi és kora XX. századi regény és novella, amivel felnőttem, a Kincskereső kisködmöntől kezdve, amit nyilván nem az alsósoknak kéne olvasni***, hanem az ostoba szüleiknek, hogy ez volt az oltások előtt, te nyomorult, diftéria, és szerencsére az oltóanyag benne van a kölköd diperte oltásában, azért nem tudod, milyen az, amikor az egyik gyerek ellopja a másik játékát, és belehal, mert lenyalja róla a kórokozót.

***igazából nem tudom, én Móra és Gárdonyi meséken nőttem fel, és bár néha sírtam rajtuk, összességében szerettem őket. És egy dolgot megtanultam: az intézményesített szegénység elfogadhatatan és  a társadalom szégyene. Iszonyú, hogy az ország nagy részében semmivel sem jobb a helyzet most, mint bő száz éve, amikor Móra Ferenc volt vidéki tanító, és a hétéves fiúcska kilopta az iskolatejet a húgának. 
 
****az egy aranyos történet, és vitathatatlan, hogy
tényleg fiatal, úgy önmagában is, hát még hozzánk képest.

*****most mit mondjak? Valaki egy ponton bepelenkázott egy teszttelefont. Délelőtt tizenegykor, józanul.